Országos Kéktúra II. rész - 2017.09.08.

Sokat nem vártam egy újabb szakasz bejárásával, aminek gondolata kb. két hete merült fel és gyakorlatilag ad-hoc jött az ötlet a héten, hogy akkor belevágok. A mozgalom szempontjából kissé paradox módon most a végével kezdtem, a Hollóháza-Bányi-nyereg (Sátoraljaújhely) szakaszon ezúttal egyedül. A Zempléni-hegységben még sosem futottam vagy túráztam... kicsit távol esik úgymond mindentől, ezért izgatottan vártam már erre.

(Pusztafalu)

Sátoraljaújhelyen szembesültem azzal, hogy sem bélyegzőpárnát sem pedig filcet nem hoztam magammal. Jesssz... külön izgalom tehát, hogy a pontokon elég tinta lesz-e a párnákban. Ha nem, akkor majd improvizálok. Hollóházán érdekes érzés fogott el, hogy ott állok a kék túra végét jelző emlékműnél. Eszembe jutott, hogy durván két hónapja a másik végén, Írott-kőnél állhattam, akkor még csak tervezgetve, hogy ezt maradandó módon csinálom meg. Végigfutott a fejemben, hogy egy olyan út végén állok megint, ami áthalad az ország megannyi táján keresztül.

(Bodó-rét - a háttérben Kassa és a Tátra)

(Hollóháza - Kék emlékmű)

Rövid készülődés után útnak indultam az emlékműtől. A mai túrára kapcsán egyetlen utasítást kaptam. Ha már délután fogtam neki, érjek be sötétedés előtt... ne okozzak felesleges izgalmakat. A biztonság kedvéért feltöltöttem a track-et az órára, ezzel csökkentve a tévesztést. Kezdés után hamar az erdőben találtam magam, ahol a bükk fák hűs árnyékában emelkedő szekérúton vitt a jelzés. Néha egy-egy tisztás bozótosa törte csak meg ezt a miliőt, ahol jól látszott, hogy ritkán jár ember. Kocogásból hamar sétára váltottam és élveztem a természetet és a csendet. Egy szembe jövő turistával találkoztam, akivel összenézve köszöntünk egymásnak. Első pecsételő hely a Bodó-réten van, ahonnan ellátni Kassán keresztül egészen a Tátráig. Folytatódik az út a bükkösön át, majd ahogy egyre magasabbra értem, szelesebb, hűvösebb áramlatok vártak. Megnyugtató volt a tudat, hogy betettem egy széldzsekit, bár az időjárás szerint nem kellett viharra számítani. Az emelkedő megengedte a kocogós tempót és egyszer csak elértem az országhatárt jelző jeleket, amik mentén következett a Nagy-Milic csúcsa. Kilátás innen mondhatjuk, hogy nincs, max. a szlovák oldalon lévő emlékműre... Lefelé keményen fékezni kellett a meredeken, amit nem könnyített meg a köves, gyökeres talaj. Viszonylag hamar vége lett, de az alján azért éreztem a munkát a combjaimban.

(Az OKT vége)

Valszeg esős, saras időben nem is lábon töltöm ezt a részt. Futható szakasz következett egy vízmosásszerű lejtőn, majd egy hegyoldalban haladt az út, ahonnan már lehetett élvezni a panorámát. Egy forrásnál nyugdíjas csoport tagjai figyelmeztették egymást, hogy vigyázz futó! Köszöntem és megköszöntem, hogy utat adtak. Beértem Füzérre, ahol elcsodálkoztam kicsit a váron és azon a kitartó munkán, amivel felcipelték oda a sok követ. Na, az sem kisebb teljesítmény, mint megfutni egy jó emelkedőt. A pontot kicsit macera volt megtalálni, lényeg, hogy egy vendéglő bejáratánál található, csak maradni kell az útvonalon. Kicsit lejjebb találtam egy kutat és az éppen kifogyó kulacsokat meg is töltöttem.

(vagy az eleje?)

Elhagyva a falut és egy újabb nyugdíjas csoportot, az út bevezetett a gajdeszba. Volt is baj, mert egyszer csak eltűnt a csapás, jelzést meg nem találtam. Az órán a track ugyan mutatta, hogy ott vagyok, de köszi, én akkor sem találom. Aztán elindultam a legnagyobb gazon át, ahol aztán meglett a csapás és később kivitt arra a műútra, amiről leterelt. Király! A műúton áthúzott jelzés... elterelték, de látom az órán, hogy párhuzamosan haladok vele. Jó, akkor most maradok itt, aztán ha irányt vált, rátérek. Váltott, rátértem... megint sűrű gaz... 100 méteren 3x kötöm be a cipőm... majd újra műút. Hülyén éreztem magam... Füzérkomlós határában egy tehén nézett rám úgy, mint aki tudja, mekkora hülyét csináltam az előbb magamból. A településen egy kutya szaladt velem szembe és nem úgy tűnt, mint aki szívélyesen szeretne üdvözölni. Sétára váltottam, így csökkentve bennünk a stresszt, majd mikor eltávolodtam tőle, újra kocogni kezdtem. Időben ott jártam, hogy bekeverjem a frissítőm és tovább induljak egy sík szakaszon Bózsva felé. Nem tévedett, aki úgy jelölte a szakaszt, hogy "nehezen járható". Ez még nem is lett volna akadály, nagyobb gondot a derékig érő csalán jelentette az egynyomos ösvényen... nem úsztam meg, hiába próbáltam gátfutó módjára mozogni. Kikeveredtem, majd egy erdei futópályához hasonló szakaszon elértem egy temetőt! Hopsz, kulacsot feltölt, ki tudja, hol lesz legközelebb csap?

(Útban a Nagy-Milicre)

A bózsvai pecsételés után észrevétlenül teltek a km-erek. Kishutáig az erdőn át, Nagyhutáig aszfalton. Élveztem az egyedüllétet, közben pedig befelé figyelgettem. Nagyhután elvoltam a pecséttel. Sajna elég száraz volt a párna, én meg ugye nem vittem magammal cuccot ehhez. Próbálgattam én fűvel bedörzsölni a bélyegzőt, de nem sok sikerrel jártam, így csak halványan látszódik a pecsét és ha elmondom mi van rajta, akkor vehető ki, hogy mit ábrázol. Legközelebb ügyesebb leszek. Nagyhutát sétálós emelkedőn hagytam el. A fáradtság azért kezdett már előjönni a visszafogottság ellenére is. A dombtetőn mangalicákra lettem figyelmes, akik nem viszonozták az érdeklődésemet. Röviddel később ugyanígy jártam két őzzel is, akik még ennyire sem mutattak érdeklődést irántam. Beértem a látványukkal, ami nekem bőven elég is volt. Könnyű lejtő következett, majd egy aszfaltos rész után megérkeztem Vágáshutára. A vízvételt egy darázsraj tette kalandossá, amit megúsztam csípés nélkül, majd feljebb pecsételés közben egy kisebb társaságot keserítettem azzal, hogy lejjebb sincs a faluban kocsma.

A fáradtságba némileg már fájdalom is költözött, de ez négy órányi mozgás után majdnem természetes. A közérzetem jó volt. Nem éreztem zakkantságot vagy erőtlenséget. Az iramot tudtam volna még emelni, de nem ez volt a célom. Újra magam voltam az erdőben, közel s távol senki km-eken át. Közeledtem a szakasz befejező részéhez. Itt kisebb anomáliával szembesültem, amire csak később figyeltem fel. A kékfüzet szerint kb. 2 km-re elhagytam az uccsó pecsétet... ez azért izgalmas, mert a megjelölt helyen nem utalt semmi a bélyegzésre, viszont a Sátoraljaújhely vasútállomáson kihelyezett bélyegzőt nem jelölik. Lányos zavaromban nem tudtam mitévő legyek, végül más fórumon meggyőződve a szakaszt a pályaudvaron zártam.

(Füzér vára)

Konklúzió: jó volt, király volt, visszamegyek még. A frissítésben más szamárvezetőt követtem, így nem csúszott hiba a számításba. Tagadnám, ha azt mondanám, hogy nem fájt a végére semmim. Igen is fájtak a lábaim és a hegyről lefelé vezető úton a derekam is a lassításra szavazott. Szeretem ezeket a kiruccanásokat, mert ha versenyre megy az ember, óhatatlanul érzi, hogy ott teljesíteni kell. Egófüggő, hogy mennyire komolyan és meddig megyünk el, mit vagyunk képesek érte áldozni. Ez a délután most így többet adott.

(füzérkomlósi csendélet)