 |
| (a rajt pillanatai) |
Egy dolgot már a nevezéskor eldöntöttem, még pedig azt, hogy innentől minimálisra redukálom az aszfaltos versenyeket. Mondjuk eddig sem vittem túlzásba, de igyekszem még jobban alulmúlni. Próbáltam saját elképzelés szerint készülni zömével terepen. Persze néha kimegyek aszfaltra, hiszen szokni kell ezt a típusú "borítást" is. A téli alapozáskor végérvényesen a terep felé fordultam és itt találtam meg a felkészülés állomásait is. Úgy gondoltam terepen jobban lehet erősödni a sokrétű terheléstől. Két-három heti rendszerességgel futottam 6-8 órát, egyszer 12-t - mondjuk utóbbit síkon -, hogy szokjam a monotonitást és tapasztaljak. Közben a frissítési tervem gyökeresen megváltozott. Ahogy közeledett a "nagy nap" egyre izgatottabb lettem. Mondhatom, hogy régen éreztem már azt a fajta lámpalázat, ami a verseny előtt átjárt. Jóformán minden gondolatomat ez töltötte ki. Vajon jó ötlet volt benevezni? Nem kellett volna még pár évet várni és pár ultratávú versenyen tapasztalni még? Nem lesz túl gyors ez a lépték? 12 óra felett vajon mi vár majd rám a 15., 17. vagy 20. órában? Egyetlen dologba tudtam kapaszkodni. Bakancsos turista koromban többször voltam 24 órás túrán, ahol ugyan sokkal alacsonyabb az intenzitás és máshogy reagál dolgokra a szervezet, de átéltem azt, hogy egy egész napos menet után milyen pl. hajnali 3-kor az erdőben caplatni. Utólag beismerem, hogy nagy merészség volt ez ebben a formában és sülhetett volna sokkal rosszabbul is. Itt már minden részletnek óriási a jelentősége. Az utolsó hétre minden kész lett. Összeraktuk a frissítést, készen állt a bringa és már várt a szállás. Pénteken este ellátogattunk a különítményemmel az 'aligai versenyközpont tésztapartyjára, majd lefekvés előtt újra átvettük, hogy kinek, mikor és hol mi a feladata. Végül sikerült későn lefeküdni és az alvás sem ment egyszerűen. Az ébresztő 3.30-kor jelzett, mert 5-kor már rajt van. 4.30 körül már a rajtközpontban voltunk. Utolsó simítások, majd irány a rajtzóna. HÁT ITT VAGYOK! Már nem éreztem feszültséget, csak az örömöt és a felszabadultságot. Mondhatni a tudatlanok nyugalmával vigyorogtam a szurkoló sporttársakra és ismerősökre. Szeles, napos időre számítottam, ebből a szél már a rajttól kísérte a mezőnyt. Az első km-ek a pulzus és a ritmus keresésével teltek. Kellett egy kis idő, mire összehangolódott a rendszer. Nem könnyítette a helyzetet az ismerősökkel való csevegés, de van, hogy sokakkal csak versenyen találkozunk. Fejben voltak a pulzus és tempó határértékek, így próbáltam mindig a jobbhoz igazodni. A kerékpáros kísérőm, Csabi röviddel a rajt után utolért és innentől kezdetét vette a közös kihívás. Hiába ismerjük egymást már évek óta, ilyen helyzetben még nem próbáltuk ki magunkat. Tudtam, hogy milyen ember, így bíztam abban, hogy simán fognak menni a dolgok. Azt azért még előző este tisztáztuk, hogy kiszállás a versenyből csak akkor van, ha sérülésveszély lép fel. Nyávogás, hasmenés, rókázás vagy bármilyen hiszti miatt nem lesz megállás. Megyünk, amíg a célba nem érünk. A frissítési terv is 32 órára szólt, mert jobb az ilyen helyzetekben mindenre felkészülni, amire csak lehet. Na! Most már a versenyről is valamit...
 |
| (Pécsely, frissítőpont) |
Szóval az első kb. 5 km a ritmus kereséssel telt, amit a váltakozó szélirány nehezített. Éreztem az erőt és az elszántságot, úgy éreztem, hogy itt ma nagy dolgok fognak történni. Rám nem nagyon jellemző, hogy visszafogottan kezdek. Mindig úgy vagyok, hogy na... egy kicsit még tolom, aztán visszaveszek és a végén nem lesz az egészből semmi. Ma ez nem volt opció. Ha nem maradok a seggemen, jó esetben is csak végigsétálni fogom tudni a déli partot. Ezt pedig nem akartam. Elővettem az önfegyelmem és csak a határértékeken belül futottam. Közben félóránként jött a frissítés, amit Csabi következetesen és óramű pontossággal tálalt. Ha a frissítőpontról kellett valami, akkor azt is magához vette és menet közben adta nekem. Néha meg kellett harcolnia a pontőrökkel, mert szerintem egyesek nem igazán tudhatták, hogy milyen rendezvényen vannak. Hiába ott virított a bringán a kerékpáros kísérős rajtszám, ami feljogosítja a bringást arra, hogy azt vegyen el, amit akar, ez nem mindig ment le harcmentesen. De Csabit nem kellett félteni. Poroszosan kemény tud lenni, így csak nevettem magamban, amikor az egyik ilyen sztorit mesélte. Jólvan... nem kritizálok tovább, inkább haladjunk. 10,8 km-nél elértük az első EP-t... itt már a két fős váltók csapatai is várakoztak, köztük ismerős arcokkal és sok biztatással. A viszonylag alacsony hőmérséklet miatt jó tempóban lehetett haladni, ezt csak a pofaszél akadályozta meg, de a sok irányváltás miatt nem volt nagy jelentősége. Aztán szépen-lassan hagytuk el sorban a településeket és róttuk a km-eket. 'füzfő, 'almádi, Alsóörs, Csopak, 'füred. Balatonfüreden értem el a maratoni (42,2 km) távot 4 órás idővel. 26-nál egyszer azért "ki kellett mennem", amire azt hittem, hogy valami gixer van... után megnyugtattam magam, hogy ez csak a napi rutin. Lépjünk tovább! Valahol még 25-nél kollégám, Misi ért utol, aki két fősben nyomta a versenyt Mészivel. Jó volt egymást biztatni. Közben pedig kerestem mindig az árnyékos oldalt. Tudtam, hogy a teljesítés egyik kulcsa, hogy ne forrjak fel és minél tovább maradjak alacsonyabb hőmérsékleten, ezzel is könnyíteni a szervezetemen.
 |
| (Zánka... kapom az iramot papától) |
Balatonfüred után aztán újabb biztatás egy nagyon Jóbaráttól, Józsikától! Neki nagyon örültem, mert felnézek rá. Ő a lányával vállalkozott a nagy kalandra. Kezdett nagyon melegedni az idő és a szél továbbra is kitartott. A mezőny szakadozott, így egyes helyeken már néha egyedül futottam. Olyan volt, mintha nem is UB lenne. Sehol senki. Persze ez csak pár száz méterig tartott, mert aztán rögtön jött Aszófő. Csabi szorgosan adta a frissítőt és pulzált előttem-utánam, előkészíteni a frissítőket. Aszófő végén az ellenőrző pont után aztán megláttam a legnagyobb szurkolóimat, édesanyámat és papát! Annak ellenére, hogy szemüveg volt rajtam, mégis mintha belement volna a szembe, mert bepárásodott. Meghatódtam és szipogtam egy kicsit. Aztán jöttek a jó kis 'felvidéki dombok. Enyhe hullámvasút, amit igyekeztem úgy megfutni, hogy közben ne lépjem túl azt a pulzusmaxot, amit az emelkedőkhöz határoztam meg. A tempó nem érdekelt továbbra sem, csak az, hogy minél tovább menjek futótempóban. Tudtam, hogy ez jó pár óra múlva kamatostól megtérül. Vászoly előtt aztán jött a mindenki által rettegett emelkedő. A rávezető kanyar előtt mantráztam a bűvös (puzlusmax)számot. Ez az a bűvös szám, amit nem léphetek itt át, bármennyire is akarok menni. Na jó, volt talán több is, de csak pillanatokra. Séta-futás-séta taktikával felértem végre, és egy gyenge lejtőn beértem Vászolyra. Itt a ló másik oldala érvényesült, mert a tempómax.-om használtam ki. Nem akartam gyorsabban futni. Nem láttam értelmét annak, hogy a lefeléken olyan tempót erőltessek Zánkáig, aminek a hatása a későbbiekben idő előtt kijöttek volna. Túl sok volt még vissza ahhoz, hogy szétcsapjam a lábaimat. Különben is az aminosavnak köszönhetően újra "ki kellett mennem". A lábaim még mindig jól voltak. Sokat mondogattam magamban, hogy fájni fog, mégpedig nagyon és az eddig jelentkező fájdalmak is természetesek közel 70 km után. Csabitól elkértem a csőkendőt, amit a nyakamba tettem. Innentől elkezdődött a külső hűtés is. A kendőt, a sapkát és a karhűtőt is rendszeresen lelocsoltam hideg vízzel, aminek hűtését a szél is éreztette. 'akalinál egy kis változatosság jött a frissítésbe a turmixolt húsleves formájában. A jó kis "hazai" eléggé rendbe tette a gyomromat, bár a meleg időn nem tudott segíteni. Továbbra is igyekeztem kihasználni az árnyékos részeket, amikből nem volt túl sok. Zánkánál (73 km) egy kis családi segítség. Édesanyám párja, papa beállt mellém egy pár méter és egy szelfi erejéig. Köveskál és Salföld között ért a nyolcadik óra. Vártam már nagyon ezt az időszakaszt, mert a 12 óráson a nyolcadik óra után roggyantam meg kicsit fejben. Vajon ismétlődik-e a helyzet vagy simán veszem az akadályt? A csattanás elmaradt. Simán ment minden, amit annak tudtam be, hogy itt azért bőven ingergazdagabb a környezet és a versenyhelyzet sem enged túlságosan agyban ellazulni. Egyetlen probléma volt csak, Salföldön (90 km) újra "ki kellett menni". Szentségeltem is magamban, hogy király lesz, ha 1-2 óránként bokor után kell nézni, mert akkor jó eséllyel guggolva teljesítem a távot... Badacsonyörs, Varga pincészet. A csekk után simán elmentem volna a bor irányába, de utánam szóltak, hogy ha továbbszeretnék haladni, akkor a pince felé egyszerűbb lesz. Jaaaa... oké, a bor most kimarad - majd máskor jó lesz az -, viszont azon a lépcsőn lemászni 94 km után... hát... nem tartottam okos embernek, aki azt belerakta. Na jó, lelépdeltem, de közel sem olyan tempóban, mintha fröccsért igyekeznék. Visszatérve a főútra a szél továbbra is dolgozott, leginkább szemből. A frissítés most kicsit megcsúszott, ezt rögtön meg is éreztem, mert nem esett jól kocogni. Szerencsére csak pár perc telt el. Szegény Csabinak is meggyűlt a baja Vargáéknál az iránnyal. Badacsonytomajtól a Római úton emelkedtünk szépen lassan. Elég sunyi kis emelkedő. Azt hinnéd, hogy látod a tetejét... pedig nem, csak épp belehullámzik, majd újra emelkedik és ezt játssza néhány km-en át. A 100 km-t 9 óra 58 alatt értem el... 20 perccel jobb, mint a másfél hónappal ezelőtti. Ennek azért tudtam örülni, annak ellenére, hogy már tele volt puttonyom az emelkedő szórakozásával. Anyu kiakart szállni mellém a kocsiból, de nem hagytam. Aztán egy kis lejtés után csekk Badacsonytördemicen (104 km). Még mindig szél és meleg. Egyre többet foglalkoztam Keszthellyel. Úgy éreztem, az lesz a forduló pont.
 |
| (a lelkes hátországom... köszönöm!!!) |
Mind fejben, mind a távban. De nem szaladok még ennyire előre. 'ederics felé akadt egy kis műszaki gond a bringával, de a szerencse mellettünk volt és seperc alatt megoldódott a helyzet. Közben találkozás ismerősökkel "szevasztoook!", trécselés, a ponton, jégkoldulás és kocogás tovább. 110 km körül újra egy kis turmixolt leves. Megint jólesett és megint megtolt. Most megnéztem, hogy a mindenki által ismert golfpálya baromi hosszú és azon röhögtünk Csabival, hogy mennyi labda lehet már a rajta lévő nádasban. Hát... felmerülnek 11 óra környékén ehhez hasonló fontos kérdések... mi jól szórakoztunk. 'györök, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás... mint a vasúti menetrend megállói, úgy hagytuk szépen lassan magunk mögött a településeket. A 12. óra - Vonyarcnál - 118,7 km-nél ért. Bontottam magamban egy pezsgőt és a fejemre öntöttem... persze csak gondolatban. Boldog voltam, mert a 12 órás távom is dőlt kb. 1,5 km-rel. Egyszer csak Keszthely. Hogy miért is van jelentősége? A verseny előtt sokat agyaltam azon, hogy ha az északi partot sikerrel veszem - azaz nem futom el, nem esek ki, nem forr fel az agyam -, és egy jó idővel ideérek (14 órán belül), akkor sokat fog javítani a hangulatomon és nem kell a 32 órát a pályán töltenem. Persze még ezután is adódhat nagyon sok probléma, de ez mégis belül nekem egy lélektani határnak tetszett. De hogy ne menjen annyira simán minden, csak kellett egy újabb kitérőt tenni a susnyásba. De jó... most éppen mi az amit nem tűr a szervezetem. Órák óta nem ettem se banánt, se amino-t. Nem tudtam mi lehet, úgyhogy bedobtam egy széntabit. A csekkpont 13 órán belül lett meg Keszthelyen (127,4 km), aminek nagyon örültem. Mondjuk már hamarabb kiszámoltam, hogy mikorra érhetek oda, de a csipogás zaja fizikailag is valósággá váltotta a célt. Az ellenőrzőpont után, aztán történt valami. Valamikor a 'berényi szakasz közepén elkezdtem álmosodni... nagyon. Addig érdekes módon semmi... talán a kitűzött részcél spanolt. A frissítés már sétálva ment és a gyomrom is vacakolt közben. Annak tudtam csak örülni, hogy a szél mögém került és olykor támogatólag pöckölt előrefelé. A tempó ugyan kicsit lassult, de nem érdekelt, mert még mindig futottam. Az álmossággal nem tudtam egyelőre mit kezdeni... és a frissítőkkel. Éreztem, hogy nehézkesen folyik le. Valahol 'máriafürdőn (kb. 141 km) hirtelen meg is állt a gyomrom.
 |
| (a felén túl) |
Nem vágtam, hogy mi lehet, csak éreztem, hogy ez most nem a szokásos lázadás. Jó, keressünk egy beugró részt... "Csabi! Én hányok egyet!" és azzal a lendülettel mesterséges hívtam elő a kis Vukkot... de jól tettem! A paradicsomhéj úgy gondolta, hogy ő bizony nem válik energiává. Hagyjuk! Egy csapásra jobban lettem. B6 vitamin, egy kis ez+az és mehettünk is. Úgy érzetem, most kezdődik csak igazán az Ultrabalaton. Újra jó lett a közérzetem, ment a tempó és a duma. 'fenyvesen egy kis nosztalgia... elhaladtunk egy kemping mellett, amibe felsőtagozatos koromban nyári táboroztunk. A szép emlékeket egy hascsikarás törte meg... bokorba be, 1 perc múlva pedig ki. Óóóójajjjj... újabb hasfogó. Jól működött, mert meg mertem kockáztatni egy adag aminosavat (nem is volt baj tőle). Aztán dörzsölődni kezdtem alul... nem sokat vacakoltam... lementem az út széléről, gatya le, vazelin elő, gatya fel. Pont abban a stádiumban voltam, hogy nagyon nem érdekelt, hogy kiben keltek megbontránkozást vagy riadalmat... vagy épp ki néz szatírnak. A csekkpont előtt szédelegtem még egy kicsit, mert fogalmam nem volt, hogy hol kell csippantani... lankadt a figyelmem és nem bírtam felpörgetni az agyam. Jólesett a ponton meglátott ismerősök biztatása. Kezdett sötétedni, fejben fáradok, a mozgásom gépiessé válik. Talán az elmúlt 150 km alatt már teljes automatizmussá vált a mozgás, így nem nehéz tartani a ritmust, még ha a tempó egy kicsit lassul is. A szél továbbra sem adja fel. Fonyódnál a parton futva még erősebbé válik és szembe fordul. Tök jó. A korábban magamra vett széldzseki jó szolgálatot tett. A fejlámpa is fent volt, mert már ránk sötétedett. Akkor még nem sejtettem, hogy később mi vár a mezőnyre. Haladtunk. Hol pörgősebb, hol lassabb tempóban. Azt hittem, sosem érünk be a településre... és akkor megláttam a fényeket. A vasúti átjáró feltúrása miatt az aluljárót kellett igénybe venni. Fszom! Közel 160 km-nél rosszul érintett a lépcsőzés. Nem baj, elmúlt. A déli part végeláthatatlan utcáinak egyhangúságát csak a pontok és néhány jobb-bal kanyar törte meg. Furamód nem csuklottam be tőle. Nem vált monotonná vagy ilyesmi. Persze egyszer elszóltam magam, hogy kezd unalmas lenni. Mentünk Csabival, akinek mindig volt egy jó szava. Számolgatott, hogy mennyi lehet még az általunk kedvelt más versenyek mértékével. Tudta ő is, én is, hogy nem vagyok ezzel kisegítve. Leginkább az tetszett, hogy "gyerünk, sosem voltunk még ilyen közel a célhoz". Ezen még tudtam mosolyogni. Azon viszont már kevésbé, hogy a part felé forduló pályán megannyiszor szemből támadott a szél. 'boglár, ellenőrzőpont... anyuék hozták a húslevest. Nagyon szuper volt. Végre egy kis változatosság, mert az eddigieknél még nehezebben vette be a gyomrom az isot vagy a gélt. Nem akart már igazából semmi sem csúszni. Sokszor nehezen birkózott meg a bevitt szilárd kajával is. Ismeretlen terület volt ez nekem is és a gyomromnak is. Küzdöttünk egymással. Sokszor már nem is akartam semmit enni, mert én lefelé fojtottam, amit ő felfelé tolt. Néha, hogy meglegyen a balansz, a felesleget elengedtem. Nem érdekelt körülöttem senki és semmi, hogy épp pfújjj vagy jajjj vagy mittomén. Normál esetben azt mondanám: "Öreg! Minek kínzod magad ezzel???" Hmm... minek? minek? Mert kitűztem magam elé valamit, amire megfogadtam, hogy csak akkor adom fel, ha megsérülök. Rengeteget dolgoztam vele a versenynapon, hogy idáig eljussak és ha már beletettem ennyi munkát, nem szívesen hagyom abba idő előtt. Sokszor gondoltam azt máskor, hogy erre miért van szükség? Hát... itt van két sorral feljebb! Ezek csak pillanatnyi szívások. Nem egy folyamatosan gyötrő valami. Apró küzdelmek, amiken percől-percre megyünk át. Egyébként az ilyen válságkezelés jól alkalmazható a valóéletben is és fordítva. Azt hiszem, 'szárszón vagy 'földváron jártunk, amikor a kedves pontőrök kávéval kínáltak... rácuppantam, nagyon. Vállaltam, hogy újra a bokorban kötök ki. Annyira álmos voltam, hogy lapot húztam 19-re. Csabi majd kijavít, de talán itt ért el minket a vihar. Széljakkó le, esőkabi fel, amit anyuék hoztak utánunk. Simonyi Balázs jutott eszembe, hogy milyen fessül mutat benne az éppen aktuális filmjében. Maradjunk annyiban, hogy jól funkcionál... ha nem esik az eső. Én klasszul beáztam, majd picit fáztam is benne. Az ujjait összefogtam, mert ott is csorgott befelé. Annyi előnye volt, hogy nem nézegettem az órát, hogy na még mennyi van vissza és nem stresszeltem, hogy bakker az előbb 200 m-rel kevesebbet mutatott, de közben milyen rég nem néztem rá. Fura gondolatok jönnek elő ilyenkor. Telibe vert minket a vihar. Szegény Csabi! Nem elég, hogy velem szívatja magát, még rommá is ázik. Szerintem már aznap 100x elmondtam, hogy mi akartuk. Nem küldött ide minket senki. Elkezdett fázni, így leugrott a bringáról és kocogásra váltott. Én egyre többször álltam ki pisilni vagy volt, hogy csak próbáltam. Már rég felborult a frissítési rendünk is, szitkozódtam, majd röhögtünk. De hogy feladjuk, az egy percre sem fordult meg a fejünkben. Szépen teltek az esőben a km-ek. Zamárdi, 'széplak, Siófok. Örültem, hogy megvan a 200. km, már belül vagyunk a félmaratoni távon és az eső is elállt. Hajráról szó sem lehetett, hiába tudtam meg, hogy hanyadik is vagyok. Kértem is Csabit, hogy csak kb. itt kéne tudni erről, nehogy elvigyen a lendület. Ki voltam, mint a kutya. Siófokon (207 km) visszakaptam a széldzsekit és kigyönyörködtem magam a napkeltében. Már nagyon elegem volt. Nem fokozta a komfortérzetem, hogy az úton fekvő fenyőtobozokat semmilyen ritmusban nem lehetett átlépni és néha sikerült inkább rájuk lépni... na az már nagyon fájt. Terepfutóknál ezt hívnák technikás szakasznak... itt már inkább fájdalmas volt.
 |
| (Keszthely után...) |
Bíztattak a futók, a segítőik és az autósok is. Nekem arra már nem volt erőm, hogy viszonozzam. Viszoooont egyre jobban hittem abban, hogy féllábon is beérek. Azt hiszem, ez nem az a táv, ahol ez tempófokozással jutalmazható. Örültem, hogy tartani tudtam azt is, ami van. Aztán volt még vizuális csalódás. Érdekes volt az utolsó szakasz vonalvezetése. Szentül hittem, hogy ez bizony emelkedik, amit a házak mögött kandikáló Balaton szintje folyton lerombolt. Érzékileg csalódtam... és Csabi is megerősített ebben, aki még azóta mellettem kocogott a bringával, amióta leszállt róla. Hihetetlen a pali. Lejtő! Éljen! Ezt bizony fizikailag is az volt. Gyökkettővel megérkeztem a csekkpontosokhoz a célterület előtt. Ott vár édesanyám, akit magamhoz öleltem. Fogalmam sincs, hogy mondtam-e neki valamit vagy csak dünnyögtem. Aztán szépen, tapsvihar közepette átkocogtam a célon és magamhoz vettem a vágyott, névre szóló szalagot. Elmondhatatlan érzés fogott el. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, mert fel sem fogtam, hogy ez velem történik. A sátorban aztán az asztalra borultam és nem tudtam semmire sem gondolni. Csak arra, hogy ülök és mocskosul fáradt vagyok. Ismerősök jöttek gratulálni, pedig már két sörpadon vízszintesbe helyeztem magam és remegtem a fáradtságtól és a hidegtől. Míg papa odaverekedte magát az autóval, kaptam egy párnát és egy takarót. Szpesöl tenksz tu Tündi és Zoli. Még így, egy hét után, írás közben is kavarognak bennem az érzések és nehéz realizálni, hogy én bizony körbefutottam a magyar tengert!
Konkluzió: van bőven. Az első! Most utólag, de már a verseny előtt is
azt éreztem, hogy ez még korai. Nagyon kevés tapasztalattal jöttem ide.
Abban bíztam, hogy jól megy a kríziskezelés és át tudok lendülni minden
holtponton. Vártam a nagy beszakadást, filmszakadást, amikor csak
zombiként mész előre... szerencsém volt, nem jött. A frissítés, még ha
sokat voltam bokorban, klassznak ítélem meg. A gyomrom nem tehet róla,
hogy még 16-18 óra után is erőltetem bele a tápot. Nem utolsó sorban
pedig a segítőim. Örök hála! Csabinak rengeteget köszönhetek. Nincs rá
szó, amivel illetni lehetne. Ott segített, ahol kellett, azt csinálta,
amit kértem. Anyunak és papának megint csak rengeteggel megyek. Mindig
ott vártak és pacsiztak velem. Volt, hogy morogtam nekik, hogy
hagyjanak, de ez nem az ő hibájuk. Nem akartam nagyon, hogy jöjjenek,
hiszen már benne vannak a korban és nem várható el, hogy ezzel kínozzák
ők is magukat. Anitának pedig azt szeretném megköszönni, hogy lektorálta
a frissítésemet, és néha - számomra - kényelmetlen és elgondolkodtató
kérdéseket tett fel, hogy mit miért és hogy képzelek el a frissítéssel
kapcsolatban. Ha nem pirít rám, egyes kérdésekben, akkor bizony bajban
lettem volna. KÖSZÖNÖM NEKTEK! Nővéremnek, sógoromnak és mindenkinek,
aki otthonról vagy a nagy körről szurkolt nekem. Szép volt, jó volt, de
inkább maradok terepen. Végül beszéljenek a célfotók!
