UTMB (Ultra-Trail du Mont Blanc) 172 km és 10100 m szintkülönbség... vagy 10200 vagy... 9900... nem tudom! Mindenhol más számok vannak... az órámon 10300 m... de mindegy is. Szóval a várva várt verseny. 8 éve kelek-fekszek a gondolatával. Hosszú út vezetett idáig, meg szerettem volna adni neki a tiszteletet, hogy nem próbalok mindenáron és mihamarabb itt elindulni. Voltam Istrián, Lavaredon, 2x UTH-n, 3x az Alacsony-Tátrában, 2x a TDS-n, stb. (részletekkel nem bombáznék senkit).
 |
| A rajt előtti pillanatok |
A rajtba izgalmasan jutottunk el. Kimaradt a vonatunk, amivel terveztünk a célba eljutni, így a menetrend szerinti buszon heringpartyztunk jó félórát, mire Chamonixba érkeztünk... sprint leadni a dropbaget (előreküldött csomag), szerencsére a szervezők lazák, nem tartják a 17.00 órai leadási határidőt.
Séta a rajtba, több száz sporttárssal egyetemben. Nehéz ügy jól dönteni... vagy beállsz még valami jó helyre (előre) vagy ledekkolsz kb. leghátul és akkor még ücsöröghetsz. Az előbbit választottam, mert a tömegtől összeszűkült utcán amúgy is nehéz előre szökni. Volt, aki már két órája a napon aszalódott, hogy eléggé jó helyen legyen. Ezt nem vállaltam… ahhoz meleg volt és a nap is tűzött.
Hatalmas a felhajtás egész héten, igazi karnevál, showműsor. Szinte minden napra jut egy táv (PTL, MCC, TDS, OCC, CCC), amelynek csúcspontjaként pénteken 18.00 órakor durr!!! Elrajtol kb. 2800 futó Chamonixból. Közvetlen a rajt előtt még van egy jó kis felvezetés, kvázi bevonuló zeneként lejátszák Vangelis Conquest of Paradise című klasszikusát… a szemem nem maradt szárazon. Valahogy végigfutott az agyamon a legelső megtett futó km-jeim, mérföldkőnek számító versenyeim és az egész év, amit a felkészülésre szántam… és még sok más dolog. Előzőleg megfogadtam magamnak, hogy nem veszem elő a telefont, nem fotózgatok, nem videózok, de nem tudtam megállni, mert lehet hogy, ez volt az első és utolsó alkalom, hogy itt állhattam… hagyjuk a drámát.
Amúgy van itt egy UTMB-s videó összefoglaló ezen a linken rólam.
 |
| A pálya "3D-ben" |
Az első 8 km fergeteges... szurkolók szegélyezik az utcát, az ösvényt egészen a következő faluig. A rajt első percét felvettem, mert ezt még azért vissza fogom nézni (most is libabőr vagyok). Les Houches (8 km) felé találkozom Wermescher Ildivel és Oszaczki Gézával. Együtt haladnak, aztán kicsit csatlakozom én is. Ildi világklasszis terepfutó, a tempójára és erőbeosztására mindig érdemes figyelni. Itt egy picit előre lépek, mert Les Houchesben vizet akarok tölteni. Szándékosan üresen hagytam az egyik palackot, hogy ne kelljen fél kiló pluszt cipelni. Les Houchesből indul az első hegy, ahol szépen ráérősen haladok felfelé. Nem sietek, kell az erő későbbre is. 10 km után van egy szűkület, ahol tavaly is dugó alakult ki. Idén sem volt ez másként, de elindultam Ildikó és Géza után a gazba. Velük haladok egészen a tetőig (Col de Voza), majd a meredek lejtőn ellépnek. Én inkább visszafogott maradtam, mert az eddigi versenyeken nem jött be, ha levágtázok az első lejtőn. Így a sípálya meredekségű lejtőn szinte gyalogolva jöttem le, mert éreztem a combjaimban az ellenállást. Lassan ránk sötétedik, a fás részeken már alig látok el az orromig, a lámpát csak a legvégső esetben akartam elővenni. Igyekszem az előttem lévő nyomában haladni, csökkentve a pofára esés esélyét… a lassúbb haladás így garantált és később kifizetődőbb lesz. Még pont beértem a város határában az első utcában, ahol a közvilágítás és az aszfalt segített.
21 km-nél megérkezünk St.Gervaisba, ahol szintén népünnepély van, pedig már este fél 10 körül jár az idő... mintha a helyi sportcsapat nyert volna valami bajnokságot, akkora a szurkolás. Végig ez megy az egész városon egészen a határáig. A fejlámpát már felkapcsoltam, nem tudom tovább húzni.
Les Contaminesig (31 km) csökken a tömeg és az ováció – bő 1 óra alatt érek át –, majd a Notre Dame de la Gorge-tól (36 km) induló emelkedőn újra nagyon kemény szurkolast kapunk... bele sem merek gondolni, hogy az élen állók mit kapnak... kb. a Tour de France hegyi befutójához tudom hasonlítani a hangulatot. Videók vannak róla neten, érdemes megnézni azt a fesztivált. Ha ide kattintasz, hogy hogyan is szurkolnak errefelé!
Következett La Balme (39 km)... innen ha felnézek előre a sötétben, kígyózó "karácsonyi fényfüzért" látok. A csodálatos látvány hátrafelé is ugyanolyan a völgy irányából. Továbbra sincs sietség, még mindig spórolósan megyek. Oli adott egy tippet, hogy Courmayeurba hogyan lenne érdemes érkezni, próbáltam úgy alakítani magam, tökmindegy alapon, hogy mikorra érek oda. Az első 50 km-en végül Wermescher Ildivel és Oszaczki Gézával mentem kisebb szünetekkel. Les Chapieux-ben Ildikó megáll érthető indokokból. Én bemutatom a kért kötelező cuccokat (telefon, esőnadrág, izolációs fólia), feltankolok és kopogok a botjaimmal tovább az aszfaltos úton az éjszakába Courmayeur felé. Különösebb történések nem voltak velem idáig, pikk-pakk elrepült bő 7 óra. Hébe-hóba már látni sporttársakat, akik hol a fűben, hol egy nagy sziklán „bivakolnak”. Hűvös szél a Bonhomme-hágóban, kis köddel... óvatosan lejtőzöm - már Olaszországban -, mert a lámpa fényével megvilágított fehérségben rövid a látótáv. A Les Pyramides de Calcaides szakaszon zúzott köves, amolyan Magas-Tártás érzés kap el. Óvatosan kell haladni a bokaforgató szakaszon, ahol kicsit spórolni is lehet az energiával. Előttem egy német gyerek csúszik meg, „kifolyt” a kőzúzalék a lába alól. Végre leérek a Combal-tóhoz, az itteni ponton sem időzök sokat. Sík dózer a következő 2 km-en. Számomra üdítő a dolog. Főleg úgy, hogy még mindig tudom tartani a kívánt pulzust, amit a hűvös időre fogok. A dózer végén jobbra felkanyarodunk az Aréte du Mont Favre hegyre, jönnek is fel a TDS-es emlékek. Ugyanis az a pálya szembe irányba halad Courmayeurból. A hegytetőre könnyen felkapaszkodom, még mindig semmi probléma… ejj, gyanús ez! A tetőn ellenőrző pont, majd indul a lejt menet Courmayeurig. A fejlámpám villan párszor, majd takarékra teszi magát. Kapóra jön, mert a lelkesedés, hogy elég jól bírom szusszal, kezd elvinni, úgyhogy a csökkentett fényerő lassításra késztet. Col Cechrouithoz érünk… áthaladok, semmi megállás. Várom, hogy leérjek a városba. Könnyű lejtmenet, a lámpát kikapcsolom és elteszem. Majd egy szemét poros szerpentin, ahol egyet-kettőt csúszok, úgyhogy tovább lassítok. Egy ázsiai csávó nagyokat nyögve elhalad mellettem, mögötte egy spanyollal. Nyomjátok csak, ha úgy érzitek! A spanyol 10 másodpercen belül 3x elmondja, hogy múlt héten már bejárta ezt a szakszt... jól van barátom. Courmayeurba (80 km) úgy érkeztem, mintha nem is 13 órája lennék úton. Friss voltam, lelkes és nem voltam szétcsúszva. Ehhez az is kellett, hogy kellemesen hűvös legyen az éjszaka... pólóban mentem, de a kartyűt azért 2200 m fölött fel kellett húzni, mert a szél azért hűs volt. Ancsa már várt a ponton, meg volt terítve a büfézéshez. Volt étvágyam, fogadta a kaját a gyomrom. Fontosnak tartottuk, hogy menjen a szilárd kaja a sok izó és gél után. A sósra vágytam, így ilyen ízekkel számoltunk.
 |
| Itt még van erő bohóckodni |
Jön a Bertone mendékház pontja, egy 700 méteres emelkedővel… komótosan felkapaszkodtam, közben azon izgultam, hogy ha már kivilágosodott (a nagy pontra már így érkeztem), akkor a felmelegedés még várjon kicsit. A Bertone-nál kis köd, az emberek kabátban, ez nekem kedvez. Harapok egy kis sós kekszet, töltök vizet, majd megyek tovább. Ollé! A sík részen még mindig meg a kocogás, van pulzus, gyomor rendben… haladjunk. Útban a Bonatti menedékház felé kis közjátékra lettem figyelmes. A „minden férfi rémálma” valósult meg, egy bika a mellette lévő tehénben látta meg a kisborjuk anyját, de a bocilány keményen visszautasította. Szegény fiú, még most is sajnálom. A Bonattinál fotós… kicsit nem néz fel az ember és máris inflagranti készülnek róla a fotók… itt volt egy kis besüppedés, mert kezdtem álmosodni. Az álmosságot egy patakátkelés után egy ázsiai turistákból álló csoport ovációja törte meg.
Arnouvazhoz (97 km) érek, ahol kicsit kizökkentem, mert azt hittem, hogy elhagytam a 3. kulacsomat, amibe plusz vizet szerettem volna tölteni. Nagylelkesen megkérem egy önkéntes urat, hogy bányássza már ki a hátizsákból a kulacsot, ne kelljen levenni. Szinte mindent kivett, nekem meg minden egyes tételnél ugrott egyet a vérnyomásom. Egyszerűen elfelejtettem, hogy Ancsánál hagytam azt a kulacsot nagy ponton. Ekkor elkövettem egy hibát... a Ferret-hágóba kapaszkodtam fel és még a kulacson rágódtam. Elfelejtettem a fejpántról szahara sapira váltani… meg hát nem vizeztem a fejem. Nem nagyon éreztem a meleget, pedig már javában kisütött a nap. A Ferret hágóból lefelé La Fouly kb. 10 km hosszú a lejtő és mindezt a nap végig sütötte, mellette a fedetlen fejtetőmet is. Közben több helyen töltögettem a vizet és iszogattam is, mert arra kínosan figyeltem, hogy folyadék legyen bennem. La Foulyba úgy érkeztem, hogy amikor leültem a padra, fura érzések kerülgettek... meglepően fáradtnak éreztem magam, kicsit káprázott a szemem, mintha napszúrás keringett volna. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a júliusi szlovák százas versenyen. Ittam valami kólafélét, ettem pár TUC kekszet, meg dinnyét, sapkát váltottam és szépen lassan elindultam.
Champex-Lac-ig 14 km volt 500 m körüli szinttel. Normál esetben kicsit több, mint másfél óra... ez viszont nem ma volt, de ez nem is meglepő. Nyilván sem a hely, sem az állapotom nem tette ezt lehetővé. Meleg volt nagyon idő... két sráccal indultam, akik szép lassan elhagytak. Kocogtam-sétáltam, vártam a kóla áldásos hatását, hogy megmozgatja a gyomrom. Igyekezzem türelmet gyakorolni, mást nem tehettem... időm volt mindenre, hiszen nem kellett az időlimittel harcolni. Közben valahol pereceltem is egyet, a botot jobban vizsgálgattam, mint magam. Picit morogtam is, mert a markolat meghorzsolódott, ugyanúgy, mint a tenyerem, de bot jobban érdekelt. Csak nem jött vissza az erő. Közben átmentünk egy falun, ahol szinte minden kútnál vizeztem magam vagy kortyolgattam belőle. A Champex-Lac alatti emelkedőig szinte lejtett az út. Itt jó lett volna jobban haladni - gondoltam magamban -, de a jelenlegi helyzetemmel is elégedett voltam, erőltetett menetben trappoltam. A sporik mögöttem szépen-lassan jöttek, majd mentek. Közben megérkeztem én is az emelkedő aljába. Komótosan haladtam, nem idegeskedtem… uhh.. de fasza… árnyékban lehet menni. Persze a kisördög már ott ült a vállamon és azt mondogatta: „Szállj ki nyugodtan! Minek szívatod magad? Szólj Anitának, hogy ennyi volt. Ülj fel az első buszra és menj vissza Chamonixba!” A másik oldalon pedig az ment, hogy: „Menj csak szépen tovább! Minden rendben lesz! Ha így haladsz, akkor így haladsz. Nem helyezésért vagy időért jöttél, hanem hogy teljesítsd! Tök mindegy, hogy mikor érsz be, ha szintidőn belül jössz!” Tudja ám az ember stresszelni magát, a 23. órában, elcsigázott állapotában. Közben megérkezem Champex-Lac-ba (126 km). Először is leülök, harcolok egy kicsit a szédüléssel és Vukkal… majd kb. 5 perc után felállok, hogy igyak valamit. Na, akkor láttam meg, hogy a kívánt kólácska csak látszat, mert szörpit kevertek szódával. Uhh… na, várhattam én a csodát… közben eszembe jutott, hogy ugyanolyan palackok vannak itt is, mint La Foulyban… mert mi értelme lett volna az igazi kólát a flakonból kemény palackba tölteni, amiii a szódagép tartozéka?? Ugye? Na, mindegy! Kár erre fogni, én voltam figyelmetlen… kb. 30 perc alatt rendbe raktam magam és beszéltem Anitával. Ellátott pár jó tanáccsal, még a lába suhintását is éreztem a seggemen, amikor tovább indultam. A tóparton kedvesek voltak az emberek mosolyogtak, bíztattak, tapsoltak, a gyerekek pacsiztak… szóval csak a szokásos, amit eddig a versenyen tapasztaltam. Nekem csak egy kis acsarra futotta, próbáltam minden energiámmal összeszedni magam.
Eltelt majd egy óra, mikor a Plan de l’eau ponthoz értem. Már kezdtem érezni, hogy jön vissza belém az élet. Ancsi újra csörgött, hogy mi a helyzet, hogy vagyok? Pont egy zselét majszoltam és örömmel mondtam neki, hogy már kilátok a gödörből. Jött a La Giete pont előtti meredek… jött az erő, megint bírtam a zselét, az izót már hanyagoltam és helyette inkább vizet ittam. Feszes szerpentin, a környezet pedig hasonló a Magas-Tátrában lévő Tarpataki-völgyhöz, csak kicsit nagyobbak a díszletek… legalábbis én ezt láttam bele. Közben halad előttem egy kisebb grupi és kitartó tehénbőgésre lettem figyelmes. Uhh… jó lenne rájuk csatlakozni, mert valszeg riadót fúj szerencsétlen… de jobban haladtak, mint én, ahogy simult az emelkedő. Na jó, majd nem nézek rá és akkor szépen elosonok. Megúsztam. La Giéte… érdekes frissítőpont. Tulképp egy tehénakolban van kialakítva. CoachOli meg is osztotta videós történetben, hogy hogyan is néz ki. Biztos járt ilyenben már mindenki… padok, kannák tisztavízzel… és masszív trágyaszag… a szervezőknek van humorérzékük. Innen a Col de Forclaz hágón át legurulunk Trientig. A hágóban emberek szurkolnak az érkező „vonatnak” 3-4-érkezünk és a haladunk tovább. Örültem, hogy szürkület előtt beérek Trientbe, meglátva a magasból a jellegzetes rózsaszínű templomot a völgy közepén. A lányok már itt várnak, Ildi szól, hogy Anita bent van a sátornál… kis technikai kátyú, mert lassan engedik be hozzám… hiába, ide nehezebb bejutni, mint egy széfbe. Megbeszéljük az állapotom, elsorolom neki, hogyan jöttem ki a gödörből La Foulytól. Van étvágyam, tudok enni és legurítok egy kis valódi kólát. Hűl a levegő, ez nekem egyértelműen kedvező. Igyekszem minél rövidebb ideig a ponton maradni, pedig eléggé bulizós a hangulat. Meleg van, szól a zene, megy az éneklés… mint egy kis fesztivál. Nem csoda, ha sokan feladják egy ilyen marasztaló környezetben.
 |
| Habzsi-dőzsi Trientben |
Kiindulok a pontról… a vizes felső kihűlt rajtam, elkezdek remegni. Egy lépcsősor alján visszafordulok – miért is ne a tetején –, hogy segítséget kérjek Anitától kivenni az esőkabit. Már nem látom, megkeresni nem tudom. Lépcsőn újra le és egy buszmegállóban dideregve veszem ki a kabátot és húzok mindent (táskát, rá a kabátot) magamra. Nagy tempóban kezdek gyalogolni. Nem kocogok, nehogy visszabukjam a kaját… arra még szükségem lesz. A pulzus megvan, elkezdek hőt termelni. Nincs amúgy már meleg, ez látszik az arra sétálókon, akik kabátban vannak. Lehúzom a zippzárt, jó lesz ez. A nagy szerpentinhez érek a falu végén, itt már lassan lekerül a kabát. Az emelkedőt így kezdtem meg, közben pedig felkapcsolom a lámpát… jön a második este. Szépen lassan felérek, magamévá téve az emelkedőt. Fáradt vagyok ugyan, de megmászom úgy, hogy ne kelljen megállni pihengetni. Néhány nappal ezelőtt Ancsival eljöttünk ide, hogy bejárhassam ezt a szakasz, úgyhogy már tudtam mi vár rám. Az emelkedő tetején lévő plató futható… Vallorcines-ig az első 2 km-t kocogva-gyalogolva teszem meg, majd jön egy jó meredek, technikás lejtő, itt már csak a gyaloglás marad, mint opció. Egy japán gyerek halad előttem, hasonló tempóban, de ő még szökdel, szikláról-sziklára… ezt nem hiszem el, ha nem látom.
Vallorcines-ben (156 km) a pontra elég kacifántosan lehet bejutni… a vasútállomásra nem nyíl egyenes érkezünk, hanem kerüld meg a parkolót nagy ívben, majd mennyi vissza a túloldalra a patak felett, aztán kerüld meg a sátrat… mindezt egy egyenessel le lehetett volna tudni… de a pályát nem én rajzolom. Ancsi már a ponton várt… megvolt terítve. Nem akartam sokat maradni a ponton, fel voltam pörögve és azt sem szerettem volna, ha megint lehűl rajtam a ruha. Csak egy Fantát hörpintettem be, meg azt hiszem kekszet… Nem voltam elég gyors, mert ahogy kiértem a pontról, a füves részen a hideg pára és a kulacsokban lévő hideg víz megint rám hozta a didergést. Hátizsák le, kabát ki, hátizsák fel, kabát fel… kapucni fel, fűzők behúzva… k*rvára fáztam. Fújtattam, levezetve a testemben lévő feszültséget, közben izomból markoltam a botokat és vadul „nordic walking”-oltam, hogy újra hőt termeljek. Aztán szépen lassan újra bemelegedtem.
Elértem a Montets-hágót, itt eltért a pálya az eredetitől. Pár nappal a verseny előtt a szervezők küldtek üzenetet, hogy az időjárási viszonyok miatt – némi előrelátással – nem a veszélyesebb szakaszon a Tete aux Vents felé megyünk, hanem egy védettebb részen. A Tete aux Vents magasabban is van (kb. 2100 m) és semmi szélárnyék, vihar esetén meg kb. az ember a legmagasabb pont, amibe csaphat a villágm. A védettebb, alacsonyabban haladó szakaszon nem egyben másszuk meg a La Flégere-ig az emelkedőt, hanem kétrészletben, némi lejtővel. A számok kb. ugyanazok lesznek a végére.
Na… indulás felfelé a köves-sziklás emelkedőn. Közeledett az éjfél, talán már túl is voltunk rajta. Kis álmosság jött rám, de ahogy jött, úgy ment. Közben fel-felvillant egy-két fejlámpa fénye a sötétben, szóval egyedül is voltam, meg nem is. Érdekes kontrasztot mutatott a helyzet így 30 óra után, mert volt, aki elsuhant mellettem, volt aki mellett meg én suhantam el… na jó, sétáltam. Világosban bejártam ezt a szakaszt is egészen a célig, mert a szállásunk felett haladt el, így adta magát. Nem volt tehát ismeretlen a rész, hasznomra is volt, amikor a lejtős szakaszon kb. 50-60 cm magasságból kellett lelépkedni a sziklákon, persze nem lépcső simaságúak. Túl lettem rajta. Továbbra is sziklás, gyökeres volt az út, nem olyan sima, mint kvázi tükör sima, mint az olasz oldalon. Egy részen sokáig egyedül mentem… néha elbizonytalanodtam, talán a fáradtság miatt is, hogy jó helyen megyek-e, mert annyira nem volt előttem vagy mögöttem senki. A jelzések árulkodtak csak, hogy még mindig jó az irány, abban az állapotomban mégis fura volt ez a bizonytalanság. Megláttam La Flégére (165 km) fényeit… jajj, de jó! Innen még egy bő óra és megvan a cél. Persze innen 7 km és 880 méter lejtő vár és hát a városi szakasz sík, bő másfél km. Szóval meredek lesz. A ponton töltöttem egy kulacs vizet és húztam is ki a marasztaló meleg sátorból. Inkább kint raktam el a kulacsot és vettem elő egy zselét, mert nem akartam, hogy a hűvös levegő szemét módon újra lehűtsön.
Az utolsó lejtőn már inkább gyalog tudtam haladni, legalábbis a meredek, technikás részeken. Köves, gyökeres szakasz, nekem már futhatatlan. Ahol sima, ott még bele tudok kocogni, de ez is már inkább joggolás. Kb. 500 m szinttel lejjebb már kisimul az út, itt megy a gyorsabb haladás, úgyhogy örülés van. Az utolsó nagyobb emelkedő egy mobil felüljáró, amit a szervezők építettek, mert a nappali időszakban itt nagy az autóforgalom, nem szórakoznak a megállításukkal. Szóval még azt a rettenetet meg kell mászni, mutat rá kérlelhetetlenül a „megfigyelő” önkéntes, nem ám csak átbattyogunk a kihalt úttesten. Oké, persze, mindenki átment rajta eddig. Ezen ne múljon. Fejlámpát lekapcsolom és úgy kocogok át az ismerős városrészen. Megy a taps és a bravo! Amikor az ember már realizálja a végét, akkor megjön a bugi. Felpörög, gyors lesz, kisimul a mozgása… az enyém is, pláne hogy jön mögöttem egy spori. Előttem senki, tiszta befutót szerettem volna, úgyhogy pörögtem. Az utolsó háztömbnél, amit meg kell kerülni Ancsi kezembe nyomja a magyar zászlót, amit a fejem fölé emelek az utolsó 30 méteren. Végre, beértem!
Aztán másnap persze a jól megérdelmelt finisher mellényes pózolós fotó és
a jutifali!
Szuper utazás volt, ha mondhatom – írhatom –, akkor a futóéletem
mesterműve. Hogy van-e innen feljebb, tökéletesebb? Meglátjuk. Egyelőre
nem gondolkodom ezen.
 |
| Magyar zászlóval a célban... menő érzés |
 |
| Dicsekvési |
 |
| Jutifali |
