Téli Mátra XL (2017) - 2017.01.28.

Ha január vége, akkor Téli Mátra... XL. Csak hogy megint jó legyen! Szám szerint már a negyedik teljesítésre készültem, ami a két héttel ezelőtti viszonyok ismeretében a legnehezebbnek bizonyul. A hideg annyira nem is izgat, inkább a nagy hó az, ami macerát okoz. Az a mítosz, hogy milyen jól járható/futható, a havas ösvény, hááát... erősen megdőlt. Porhóban legalábbis elég bosszantó, hogy ha futsz, szédelegsz, ha gyalogolsz, nem haladsz. Egyébként vártam már ezt a túrát, mert képet ad arról, hogy mennyit fejlődtem egy év alatt.

Reggel karcos volt a hideg Mátrafüreden. A mínusztízben elgondolkodtam azon, hogy kettő vagy három réteg kerüljön felülre, végül győzött a kettő. Cipőből ugyanazt választottam, mint az előző túrán, hiún remélve a haladást. Ha már cuccok! Megtaláltam egy régen használt övtáskát, amiben kényelmesen elfér két félliteres palack a csokikkal és gélekkel, úgyhogy most ezt vittem magammal. Ezt tesztelgettem már egy hete, hogy milyen is benne futni. Amennyire ódzkodtam tőle, annál jobbak voltak a tapasztalataim. A medencémnél nyomott egy helyen, de csak akkor, ha begyűrődött a ruha.

Rajt 7.35-kor. Az első km-ek nem voltak kellemesek, de a sor kerülgetése az ösvényen feledtette a hidegérzetet.  Lajosházáig (1. EP) hol egy, hol két nyomon lehetett haladni néha jobban, de inkább kevésbé. A patak itt most totál befagyott, így a csobbanás idén elmaradt. Menetközben megéreztem, hogy deres a szakállam és az arcom, amit a kifújt párás levegő fagyása okozott. Úgy nézhettem ki, mint egy ősz öreg ember. A EP-n meg is kérdezte egy fickó, hogy: "Te elestél???" Mondtam neki, hogy nem. Viszont vicces volt látni az emberek ábrázatát, amikor rám néztek. A következő EP-ig (Mátraszentimre) hasonló volt a pálya. A friss porhó szinte minden lépés energiáját elnyelte, tehát elrugaszkodni a talajtól nagy nehézséget okozott. Közben frissítettem és sokat használtam a közösülésre utasító kötőszót. Úgy voltam vele, hogy kellett ez nekem, mint lufiárusnak a nyílzápor. A sok baszdmegelés közepette hirtelen kiért a pálya egy takarított útra, majd a 24-es útra, ahonnan pár lépés volt a pecsétes pont. Itt megettem egy csokit, majd nekivágtam Galyatetőnek. Itt sem volt könnyebb haladni, de már elfogadtam valamennyire, hogy nem úgy megy, ahogy akarom. Felfelé próbáltam előzgetni, még ha a nagy hóban is kellett szökdelni, mert ha sétára váltottam huzamosabb ideig, akkor fázni kezdtem. Galyatetőn (3. EP) tiszta idő, napsütés és a csúcsra felérve panoráma a Tátra csúcsaira. Pazar volt, bár nem fényképeztem az egész túrán technikai okok miatt. Elücsörögtem volna itt, de akkor sosem érek be a célba. 

(Galyatető kilátóból Kékestető - fotó: Berta Gabriella)

Galyatetőről lefelé sem volt könnyebb haladni. Ugyan nem süllyedtem térdig a hóba, de a talajfogás meglehetősen ingatag volt. Néha csináltam olyan figurákat, hogy joggal várhatok egy meghívót a következő breaktánc-világbajnokságra. Utolértem egy futót, aki csak annyit mondott nekem: "Az fasza!" Illedelmesen megköszöntem, majd csúszkáltam tovább. Egy helyen felüdülés volt a tisztított úton futni. Majdnem el is felejtettem milyen érzés biztosan talajt fogni. A lazulás végét a Csór-hegy oldala jelentette, amit gyalog másztam meg. Mondjuk még sosem futottam, ezért ez a hagyomány most sem szakadt meg. A ponton (4 EP) gyakorlatilag megállás nélkül csekkoltam és közben frissítettem. A Vörösmarty turista ház (5. EP) innen már nem volt messze. Az odavezető úton kicsit csaltam, mert nem mentem be az úttal párhuzamos ösvényre, hanem felkocogtam az aszfalton az EP-ig. Gondoltam a Gabi halálán majd szívok eleget, úgyhogy engedtem a csábításnak. A turistaháznál becsatlakozott az egyik rövidebb szakasz és újra benépesedett a pálya. Galyától ezidáig alig-alig találkoztam emberrel, innentől viszont számítottam arra, hogy lesznek bőven. Kezdtem fáradni, de próbáltam tartani a taktikámat, ami azt jelentette, hogy Kékestetőig - megmászva majdnem az összes szintemelkedést - ellövöm a muníciót, onnantól meg majd legurulok a célig. A Pisztrángos tóig (6. EP) újra gyötrelmes volt az ösvény. Morcos túrázók, kemény terep... már nem is szóltam, hogy merről érkeznék, inkább kikerültem őket a szűzhóban. Megértem őket is, mert percenként félreállni és elengedni másokat, biztos unalmas egy idő után. A Pisztrángoshoz érve nem tököltem sokat. Egyből nekivágtam a túra szerintem legnehezebb szakaszának. Szinte gyalog elértem azt a max. pulzust, amit magamnak saccoltam. Egy emlékműnél egy srác és egy lány beszéltek. Annyit hallottam a lánytól a combos emelkedő előtt, hogy inkább oda se néz. Hát igen... a Gabi halála ma szerintem mindenkinek a halála volt. Jött egy pihenős rész, a Sötét-lápa nyereg. Itt betoltam egy fél csokit és élveztem a napsütést. A Kékestetőre tartó gerincen tapadósabb volt a hó. Itt egy-két sporttárassal előzgettük egymást, ami kicsit könnyebbé tette a maradék szakaszt a csúcsig. Kékestető (7. EP) előtt aztán halk puffanás. Hátra néztem és láttam, hogy a telefonom a hóban landolt. Jajj... nem húztam be a cipzárt. A poén az volt, hogy behúztam és a szupertáska alja kirepedt vagy szakadt, nem is tudom. Lényeg, hogy megficcent. Boldog voltam nagyon! 

(Kékestető, az ország teteje - fotó: Tóth Csaba)

Innen már csak lefelé. Jól haladtam, bár már éreztem a fáradtságot nagyon. A célig gyakorlatilag végig tudtam futni. A kötélbekapaszkodós részeken sem kellett sokat időzni, viszont egyre többen lettek az ösvényen. Volt, aki együttműködött, volt aki kevésbé. Ahol lehetett, itt sem szóltam, inkább én kerültem. Gyökeres-forrásnál az EP-n (7. EP) nagy sor, majd szerencsémre pont előttem állt meg az egyik pontőr, hogy ő is bélyegez. Szuper! Az utolsó néhány km már gyorsan elpörgött. Beértem a faluba, majd műútra és hamarosan cél. 5 óra 28 perc alatt sikerült körbeérni, ami kb. 20 perccel marad el az egyéni csúcstól, de tavaly sokkal könnyebb volt a pálya. 

(Szereztem néhány új kiegészítőt... nem tartottak sokáig - fotó: én)

Konklúzió: Nagyban hasonlított ez a történet a Bükki Kihíváshoz, annyi, hogy itt járhatóbbak voltak az ösvények. Ott hamar feladtam a futás lehetőségét, itt kevésbé tudtam ezt elengedni. A frissítésem megint jól sikerült. Bő óránként ment valami szilárd, a folyadék pedig ettől sűrűbben. Most, hogy végigpanaszkodtam a beszámolót, utólag úgy gondolom, hogy beépül ez is. Leginkább az bosszantott, hogy nem haladok, de ezzel szerintem ma mindenki így volt. Negyedikre is sikerült teljesíteni és ahhoz képest, hogy 5 évvel ezelőtt - hasonló körülmények között - a szintidővel versenyeztem, most egy szavam sem lehet. A képeket az utolsó kivételével túratársaim engedélyével tettem ki.

Bükki Kihívás 40 - 2017.01.14.

Ott kezdeném talán, hogy még nem indítottam ilyen keményen az évet az edzésekkel, mint az ideit. Adatokkal nem untatnék senkit, úgy is az érzések számítanak, nem pedig a számok. A futáshoz való hozzáállásom ennek ellenére nem csökkent, inkább jobban körvonalazódik, hogy mit is akarok igazán az idén ésszerű keretek között. 

2017-et egy félig-meddig ismeretlen "tereppel" kezdem. Futottam már sötétben, hóban, fagyban és a Bükkben is... külön-külön. Eddig semmi meglepő. Most viszont összegyúrva a hármat, ismét valami újban volt részem. A dolog lényege, hogy éjszakai a túra, én viszont úgy terveztem, hogy csak késő estig fog tartani. Kicsit fura volt, hogy reggel felkelek és gyakorlatilag előttem áll az egész nap, mert csak délután kell útnak indulni.

(Felsőtárkány)

A szokásos felszerelés mellé most beszereztem egy izolációs fóliát. Ugyebár ez arra való, hogy ha gáz van, akkor bele lehet bugyolálni a bajbajutottat és talán nem hűl ki túlságosan, amíg nem jön meg az igazi segítség. Ha kiteríteném, akkora lenne, mint egy franciaágy lepedője, viszont ha használni kell, nem éppen az a tevékenység jut elsőre eszembe róla... na, de ki min szeret természetesen aludni. Legrosszabb esetben is csak max. farsangi jelmezhez kelljen használni. Akkor viszont a két oldal színei miatt lehet aranyembernek vagy bádogembernek öltözni. Kibontani nem mertem, mert azt mondják, hogy nehezebb visszacsomagolni, mint kirakni egy Rubik-kockát. Ennyit bevezetőnek...

(Elhagytuk a falut)

Szombat kora délután! Irány a Bükk! A helyszínre, Felsőtárkányba érve mondhatni családias hangulat fogadta a túrázókat. Nem volt orbitális a létszám, ez már egy jó pont. Regisztráció, szöszölés és indulás, start 16 óra.  Rögtön az elején az 1. EP, gyors firka és spuri tovább. Az első pár km-t nevezhetjük a boldog tudatlanság állapotának, amikor is még fogalmam sem volt arról, hogy mi következik. Na jó, néztem időjárásjelentést, nem mondták, hogy száraz lesz a talaj, de nem igazán arra számítottam, ami várt... lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem. Rögtön az 5. km-nél sikerült egy kicsit elkavarni, de hamar rájöttem, hogy benéztem az útvonalat, így nem volt nagy sikítozás. Szépen lassan emelkedett az útvonallal a szint és a hóvastagság. Macerás volt benne haladni, mert gyakorlatilag annyit szédelegtem, mint egy részeg. Botorkáltam, csúszkáltam... mindent csináltam, csak éppen nem haladtam. A 2. EP a Guba háznál volt. Bírom az ilyen erdész házakat. Hangulatos, kályhával fűtenek... van ennek egy életérzése. Nekem átjött. Innen továbbra is felfelé haladtunk. A hó egyre nagyobb, az ösvény egyre járhatatlanabb. Próbáltam haladni, de a pulzusom ugrott is egyből. Így gyaloglást és kocogást vagy inkább joggolást imitáltam. Szar színész lennék, mert ez ebben a helyzetben nagyon nem ment.

(Szürkület - az út emelkedik, a tempó lassul)

Sikerült elérni a 3. EP-t, az őrkői házat, ahol hasonlóan jó hangulat és meleg fogadtatás várt. A pontőröktől kaptam egy piros pontot, hogy milyen jól haladok "negyvenes" létemre, majd megnyugtattak, hogy most jön az emberesebb rész. Nem vicceltek... a tempóm gyakorlatilag gyökkettőre csökkent. Már rég feladtam az időtervemet... de nem is értem, hogy mit gondoltam, az utóbbi napok időjárására gondolva. Örök optimista... egyszer ez lesz a vesztem. Na, folytatódott a móka kacagás nélkül. A majdnem térdig érő, szűznek már nem mondható hóban - talán ha egy ember járt arra - úgy lépkedtünk, mint kakas a harmatban. Kétszer hatalmas reccsenésre lettem figyelmes. A ködös idő és a sötét miatt nehéz volt eldönteni, hogy egy hótól megroskadt ág reccsent vagy esetleg egy vad(disznó) mászkál arrafelé. Ismét volt egy kis eltérés az útiránytól, de megint sikerült észbe kapni egy hozzám csapódó túratárs jóvoltából. Felkínlódtuk magunkat egy kisebb csapattal Istállós-kő erősére (4. EP), a túra legmagasabb pontjára (959 m).

(Istállós kő erőse)

Innen lejtmenet egyedül... tempó híján. Lefelé talán még trébb volt lépdelni, mert a combhajlítóm nem igazán kultiválta és erős fájásba kezdett. Elhaladtunk Tar-kő alatt, majd elértük a Bükki Őserdőt. Ez a hely csodálatos... 40-50 m magas, több száz éves fák vannak itt. Védett terület, le is van kerítve és az útvonal is csak elhalad mellette. Kis Virágos hegynél zsírkrétás EP... egy jó ideje haladt előttem valaki, akit nem tudtam utolérni... továbbra is akadálylépkedtem a közel 45 centi hóban. Az már rég nem izgatott, hogy beáztam és jégkockaként lógott a nadrágszárán a hó. Néha megálltam leverni magamról, de pár lépés után ugyanúgy ott lógtak. Egy-két gyenge emelkedőt leszámítva továbbra is lefelé tartott az út. Jöttek szembe a 30-as távon indulók, aki ijedten néztek rám, hogy biztosan azért jövök szembe velük, mert rossz az irány. Megnyugtattam őket, hogy én "más rendezvényen" vagyok és haladjanak tovább... de hogy jó felé, mennek-e, azt passzolom. Egy idő után már gépiesen mondtam a monológom, néha nem értették, majd elmondtam, hogy csak megelőzöm a kérdéseket. Ezen a szakaszon mondhatni hatalmas élmény ért. A telihold világító fénye beborította a hegyek oldalát és egészen be lehetett látni a völgyekbe. Rögtön eszembe is jutott egy személy, akiről tudom, hogy oda lett volna a látványért. Megengedhettem azt a luxust, hogy kikapcsolt lámpa mellett haladjak... csúcsszuper volt. Az élmény feledtette velem azt, hogy mennyit pöcsöltem eddig az útvonalon. A szembejövők ugyan letaposták az utat és a hó sem volt több 30 cm-nél, mégsem lehetett haladni. A vízes zokni szépen felgyűrte a talpam egy pontján a bőrt, de már ez sem izgatott. Tamáskútja (6. EP) előtt, rövid aszfaltos szakasz. Ennek kifejezetten örültem... énekelni nem kezdtem, de jó volt. Az EP-n hasonlóan az eddigiekhez, jófej pontőrök voltak. Innen már csak egy tízes... több, mint hat órája voltam úton, úgy számoltam, hogy másfél óra alatt bent vagyok.

(Táblás figyelmeztetés)

Továbbra is jöttek velem szembe túrázók. Hol én, hol ők álltak félre az egynyomos útvonalon. Jött még egy emberes emelkedő, majd lejtő a Samassa menházig (7. EP). Folytatódott a hagyomány és megint csak kedves emberek fogadtak. Csodálkoztak, hogy milyen "hamar" odaértem és viccelődtek, hogy talán autóval jöttem. Azon viszont elcsodálkoztak, hogy ennyire távolról jöttem és gyakorlatilag nulla helyismerettel nekivágtam az éjszakának. Hmmm... GPS trackkel az órán azért nagy jampi voltam, még ha be is néztem kétszer az útvonalat. Hát innentől már simán ment minden. Takarított, enyhén lejtős út... a túra leggyorsabb szakaszává vált. Az eddigiekhez képest fénysebességgel futottam és végül megláttam Felsőtárkány fényeit. Már nagyon ki voltam. A célba érve aztán nagy öröm ért, ami félig-meddig talán nem ért váratlanul. Büszkeséggel töltött el, hogy nem hivatalosan nekem sikerült a leghamarabb beérni a 40-es távon. Veriheppi, szánsájn, bódottá!

Konklúzió: Hmmm... nem is tudom. A frissítés megint jól ment, mondhatni lassan erősödik a leggyengébb pontom. Nagyon lezsibbadtam, nagyon kész lettem a végére. Hamar elfogadtam a tényt, hogy itt ma a teljesítés is külön kihívás, ezért nem is bosszankodtam... Na jó! Néha szentségeltem, hogy nem haladok a hóban. A szerevezés nagyon jó volt. Óránként indították a különböző távokat, amivel el lehetett kerülni a tömegnyomort. A pontőrök barátságosak, mondhatni vendégmarasztalóak voltak. Köszönet a szervezőknek, jó kis csapatot rántottak össze. A túra ilyen időjárási viszonyok között pedig joggal érdemli meg a Kihívás nevet. 

Edzés a Börzsöny Vulkántúra útvonalán - 2016.12.04.

Hezitáltam rajta, hogy írjak-e erről az edzésről, végül győzött az exhibicionizmus. Ha másra nem is lesz jó, később legalább vissza tudom olvasni az itteni tapasztalatokat. A társammal egy másik eseményre készülünk, amihez a hivatalos kiírás - december 10. - túl közel esett volna. Még sosem jártam a Börzsönyben, de a vadregényessége és a világtól való "távolisága" magával ragadott. Az útvonalat meredek emelkedők és kemény, sziklás lejtők tömkelege alkotja. Nem véletlenül jön össze 43 km-en 2200+ m pozitív szintemelkedés.

Helló Börzsöny

Királyréten -6 fokot mutatott a hőmérő. Jájjj.... kicsit vacogtam, állítólag ilyenkor jobb a meleg szobában. Nem fordult meg a fejemben, hogy ha egyedül jövök, akkor el sem indulok, de a társam ún. bátorító jelenléte azért adott egy kis pluszt. Már rögtön az elejétől emelkedik a pálya, úgyhogy bemelegítésként próbáltam belőni a pulzust, ami nem ment könnyen. Feszültek a vádlijaim és a vacogás is nehezen múlt el. Az első 3-4 km gyakorlatilag a belső figyelemmel telt. Szépen sütött a nap, ez némileg könnyített a kezdeti nehézségeken. A Nagy-hideg-hegyi turistaházig gyakorlatilag csak emelkedtünk és sokszor sétára váltottam. Közben megjelent a hó, amire nem számítottam... eszembe sem jutott, hogy ennek utána nézzek. Aztán csak megtaláltam a ritmust és be is melegedtem. Az uccsó emelkedő a sífelvonó mellett vezetett, ami iszonyat meredek volt, nem beszélve arról, hogy még a hó sem könnyítette a haladást... szóval alig vártam, hogy felérjek.

Felfelé a Nagy-hideg-hegyre

Lógott a nyelvem, de a csúcson lévő tursitaháztól (843 m) pazar látvány fogadott és már ezért megérte feljönni. Itt betoltam egy gélt, majd jött egy rövid, meredek lejtő és ismét felfelé vezetett az út. Jó volt pihenőre fogni a lejtőn és rúgni a friss havat. Ezután a Börzsöny legmagasabb pontja, a Csóványos (938 m) következett, ahová megint egy combos emelkedőt követően lehetett feljutni. Az órám szerint pont 10 km-t haladtunk és majdnem 900 m szintet emelkedtünk. Ez volt életem eddigi legdurvább táv/szint aránya, ami meg is látszott az időn. Igazából nem is ez számított, hiszen nem pályacsúcsot jöttünk dönteni. Nagyon jól éreztem magam, gyorsan visszaállt a pulzus a csúcs utáni lejtőn. Itt nem lett volna okos dolog tempózni, mert akkor úgy szétcsapom a combjaimat, hogy talán még mindig valahol ott vánszorognék. Lefelé egy elágazásnál majdnem elkavartunk, pont ránéztem az órámra és láttam, hogy távolodunk a pályától. Még szerencse, hogy hamar észrevettem és nem pl. 3 km múlva eszmélek fel, hogy elcsesztük. Útközben Csabi szólt, hogy nézzek jobbra... hopsz egy csapat őz haladt el mellettünk kb. 50 méterrel a fák között - még egy élmény. Az persze nem várták meg, hogy erről bizonyítékom legyen. Az őzek után Magosfánál a Tátra havas csúcsaiig láttunk... kövezzen meg aki akar, de jobb ezt nézegetni, mint egy plázacicát. Ahogy ereszkedtünk lefelé - hol enyhébb, hol keményebb lejtőn -, ismét hóhatár alá kerültünk és érezhetően melegebb volt az idő. 

Magas-Taxi Turistaház

Megérkeztünk a Feketevölgybe (17,3 km), ami a pálya egyik legmélyebb pontja. Hopsz... megint egy frankó emelkedő következett, amin nem kellett sokat futni... második gél bent, amit némi vízzel fojtottam le. Érzésre jól voltam, az emelkedőn szökött a pulzus, de a gyalogtempónál hamar visszaállt. Dög melegem volt, így a Jancsi-hegyen megváltam egy réteg ruhától. Aztán egyszer csak Kövirózsásnál brutál látvány volt. Gyakorlatilag a Börzsöny legmagasabb csúcsai sorakoztak balról jobbra. Szépen felálltam az előttem lévő kőre, széttártam a kezem és élveztem a szabadságot meg a nyugalmat... és persze a fotót. Tetszett, hogy itt volt egy szakasz, ahol végig a gerincen, pár lépésre a szakadéktól haladt az ösvény. Kicsit lassabbra vettük a tempót, hogy maradjon erő a végéig. Az órára nézve újabb frissítő, ezúttal egy csokit dobtam be. Jött egy frankó lejtős rész, ahol a sűrű avarban megbújó laza kövek okozták a kihívást. Egyszer megbicsaklottam és át is villant az agyamon, hogy nabazz... ha ez beakad, akkor reccs. Gyorsan elhessegettem a gondolatot és inkább egy zenére gondoltam, ami már egész a kezdetektől ott ment a fejemben.

A lejtő végét egy kis patak, a Börzsöny-patak jelentette. Itt sikerült az egyetlen kiálló kőben majdnem pofára esni, amit Csabi meg is jegyzett. Jellemző volt az időjárásra, hogy a patak felszíne befagyott és csak itt-ott látszódott, a csörgedező víz. Lassan emelkedő, könnyű futással leküzdhető szakasszal aztán újra megindultunk a Nagy-hideg-hegyre. Tartott ez pár km-en át, ami a komfortérzetemnek nagyon jót tett. Közben befigyelt még egy csoki és hallgattam a patakban folyó víz hangját. Nagyon tetszett, gyakorlatilag nem akartam, hogy vége legyen. Az újabb hegymenet a Bányapusztai vadászháztól kezdődött. Innen annyi emlék ragadt meg bennem, hogy a nap megolvasztotta a fagyos földet és bő 30 km után találkoztunk először sárral. Ez is megvolt. Aztán nehogy meghazudtolja magát a pálya, gyaloglós, kemény szakasz következett. Innen már csak 300 m szintet kellett abszolválni a csúcsig. Újra hóhatár, szívás minden egyes lépésnél a friss hóban, aminek monotonitását egy-egy kisebb pihentető lejtő törte meg. Végre itt a csúcs durván 36 km-nél, ahol megvolt a közel 2300 m-nyi szintemelkedés. Talán még a Mátrabérc ennyire izolált... azt hiszem. A turistaházban belöktem egy kólát és egy gélt, szám szerint a negyediket. Aztán milyen kicsi a világ... egy fickó kérdezett a cipőmről, akit tudtam, hogy valahol már láttam. Belekezdett egy sztoriba két srácról, mire azt mondtam, hogy mi vagyunk a főszereplők... Eszembe is jutott, hogy a Magas-Tátrában találkoztunk és dumáltunk egy jót. Kondira mindig jól voltam és egy percre sem éreztem éhséget. Na jó... tudtam volna enni, nem is keveset, de a cukorszintem rendben volt. Nem követtük lefelé teljesen a pályát, hanem maradtunk azon a szakaszon, ahol feljöttünk. Itt most azt hiszem, tök mindegy, lényeg, hogy kocsinál kössünk ki. Jó ütemben kocogtunk lefelé, amolyan levezető tempóban és végül visszaértünk Királyrétre. Reggel gyakorlatilag senkivel sem találkoztunk, majd délutánra csak előbukkantak az emberek.

Kilátás a Nagy-hideg-hegyi turistaháztól

Konklúzió: Hát... elsőre lenyűgözött a Börzsöny. Azt hiszem egy kicsit ott is maradtam, mert visszatérve a városba, nagyon nem kívántam a civilizációt. Nem akarom ezt túlmagyarázni... van aki érti, van aki nem. Én sem fogom megérteni sosem a kvantumfizikát. Úgy érzem, hogy jól sikerült a felkészülés. Maradt bennem a végére szufla, nem éheztem vagy szomjaztam el, gyakorlatilag bejött a frissítési terv. Az egész abból állt, hogy óránként egy gélt vagy egy csokit egyek meg. Jövő hétvégén szívem szerint újra nekivágnék a hivatalos kiírásnak, de nem szeretnék romokban érkezni a bükki céleseményre.

31. SPAR Maraton - 2016.10.09.

Elég régen - az UB óta - nem írtam bejegyzést, de arra gondoltam, ez most megérdemli a karaktert. Kezdjük a végén. Sikerült életem eddig legjobbját futni 3:11:03-as idővel. Másfél éve nem jártam hivatalos maratonon, akkor a BSZM (Balaton Szupermaraton) résztávjaként ismert Maratonfüreden toltam egy 3:16-os időt. Tavaly inkább az iramfutást választottam 10 km-en és se előtte, se utána nem éreztem affinitást, hogy nekivágjak a 42,2-nek betonon vagyis aszfalton. 

Melegítésféle

Nnnna... ennyit a végéről, nézzük az elejét. Szorri a csapongásért, de még hatása alatt vagyon a mai mókának. Nyáron, az unalmasnak nevezhető időszakban kihasználtam a nevezés lehetőségét. Nagymelegben nem szeretek versenyre járni, inkább megmaradok az "érzésre" futásnak... nem ilyenkor kell megváltanunk a világot. Előfordul 1-2 verseny, de inkább távol, sőt jó távol tartom magam a felesleges megerőltetéstől. Ez a tézis csak erősödött bennem, mikor szeptember elején a Szőlőskörön sikerült jól "fejre állnom". Na nem fizikálisan, hanem fel kellett adnom, mert kidőltem a 35 fokos melegben. Onnantól visszaadtam magam az óvatosságnak és kerültem szokatlan szeptemberi meleget. Igyekeztem este edzeni ha pörgésre vágytam, egyéb esetben maradtak az "érzésre" futások.  Pulzusra próbáltam edzeni az általam meghatározott értékek szerint több-kevesebb sikerrel. A pihenésre pedig jobban odafigyeltem. "Már egy hete csak a... maratonra gondolok!" Lassan megérkeztük a maraton hetére, amikor is már inkább a körítésre (evés, pihenés stb.) figyeltem. Kihevertem a Rókaűzők nevű (Kaposvár-Pécs között... csodaszép útvonal volt) váltóversenyt, majd beiktattam azért még két futást. Hülyén hangzik, hogy nem tudtam volna meglenni nélküle, mert ilyenkor már "nem nagyon illik" futni, de "jóvanazúgy". A maraton közeledtével egyre többet foglalkoztam a célidővel, amit 3 órában képzeltem el... a legmerészebb álmaimban. Úgy voltam vele, hogy ha minden bejön, miért ne? Néha érhetnek kellemes meglepetések. Visszaállva két lábbal a talajra, a 3:05-öt tartottam reálisnak, a 3:10-et pedig kézenfekvőnek. Így visszaolvasva kicsit igényes voltam. További tényező a célidő mellett az izgalom volt. Régen voltam már ennyire bepörögve verseny miatt. Most mindennél jobban akartam a célidőt és próbáltam eszerint kimatekolni a haditervet. Az esti elalvással voltak gondok, de egy kis forgolódás után már elvesztettem a fonalat. 

Irány a rajt

Reggel van... ébresztőóra nélkül keltem, koránkelőként gondoltam belefér. Aztán egy kis csúszással ugyan, de sikerült elkészülni, majd elindulni. Kint a helyszínen már átjött a fíling. A sok színesbe öltözött ember, a zene, melegítés stb. Kicsit hidegnek éreztem személy szerint az időt, de hamar bemelegedtem. A rajtnál már alig vártam, hogy induljunk... annyira mentem volna. 

A rajt előtti percek... izgulás van

Aztán puff... indulááááás! Az első km-ek hamar elteltek. Az Oktogonnál találkoztam Fecóékkal és nagyon jólesett a biztatás. Fejben éreztem, hogy kicsit gyors a tempó, viszont a lábaim 10 km után is lazák voltak. Közben pedig folyamatosan befelé figyeltem vagy éppen a belvárosi panorámát bámultam. 14 km után 58:31 volt az időm, majd jött a rakpart. Kissé napos és nagyon egyenes... a ritmus szempontjából tökéletes és kicsit sem zavart, hogy monoton. Ha valaki annak érzi, nézzen körbe. Margitsziget, Parlament, Gellérthegy... nem csapok fel idegenvezetőnek. A félmaraton 1:29 alatt, ami a tervezettől 1 perccel gyorsabb, ám érzetem 14 km után, hogy kicsit vissza kell venni, mert még kétszer ennyi van. A rakparton zúgott a szurkolás. Taps, hajrá, dobolás, zenekarok... és persze frissítés. Melegem volt, így az egyik helyen nem ittam, inkább magamra borítottam a vizet. A pulzuspántom megint úgy döntött, hogy ő nem mért tovább, ezért leszedtem magamról, mert csak zavart. Fordító Újbudán, ahol is 28 km  után 1:58:43-as idővel álltam. Király! 2/3 már megvan, és még a 3 órás célidőn belül. Háhh... majd hirtelen jött a fal és nem is akart utána omlani. Nézegettem a km-es részidőket és 31 km után kezdtem elengedni a célt. Biztonságra játszottam, maradt a 3:05. 30-nál már nemcsak banánt, hanem szőlőcukrot is vettem magamhoz, ez némileg segített. Visszaértünk a Lánchídhoz és éreztem, hogy nem lesz könnyű a maradék 8-9 km, de még bizakodó voltam. 35 és 36 km között a nyugati-téri felüljárónál már egyre nehezebben mozogtam. Besavasodtam, kicsit lemerevedtek a lábaim, de az 5 perc/km-t sikerült tartanom. Sebaj, a 3:10 meglesz, szóval engedtem magamnak megint. A Hősök terére érve Dj Dominik "húzta", majd bekérdez, hogy bírjátok még? Hát... persze... ilyenkor kifelé mindenki qrva kemény, de a mosoly már nem túl őszinte. Kós Károlyon a visszafordító már nem ízlett, majd bekanyarodva az uccsó kilikre, a frissitőponton a két unokatesóm köszön rám! De jóóó, gondoltam magamban... kellemes meglepi. Jött a 40... itt már nemcsak nyomokban szenvedek, lassulok! Rezeg a 3:10! Már nem érdekelt, hiszen az eddig időmet megjavítom, a többi meg már mellékes. A célig sok buzdítás, taps, majd óralenyom, telefon rezeg: 3:11:03. Éljen, ez is megvan. 

Néha nem tudtam, hogy honnan tudják vadidegenek a nevemet... aztán lenéztem!

Konklúzió: Ezt megint jól elfutottam, de hogy mikor tanulom meg féken tartani magam ekkora távon? Majd a következőn... csak az a szitu, hogy mindig ezt gondolom. Maraton feletti távokon nagyon jól megy, alatta ritkábban. A frissítésekre szánt idő sokkal kevesebb lett, mint amire számítottam... nem gondoltam volna, hogy ilyen faszán tudok futás közben enni-inni. Az órám szerint 42,47 km-t futottam, de hitelesített pályával nem kötekedünk. Cél utáni pedig fotó nincs, nem vállalom. Összességében pedig elégedett vagyok, mert ugyan a 3 óra nem jött össze, de az eddig csúcsomat 5 perccel javítottam meg, ami önmagában is egy nagy öröm. Egy egykor hozzám nagyon közelálló ember értette meg velem, hogy mi is a valódi cél... ami maga az út. Mikor sikerült megértem, akkor jöttem rá, hogy minden egyes verseny csak egy állomás, azon az úton, amit én futásnak nevezek. Ha pedig ebből a szemszögből nézem - már pedig csak ebből - akkor egyszer elérkezik ez az állomás is. 

A jutalom

Külön köszönet mindenkinek a szurkolásért, nem sorolnám fel, hányan voltatok, mert tuti kimaradna valaki. Örültem és nagyon jólesett minden hajrá és pacsi.

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 57 - 2016.02.13.

Az év elején a túranaptárat böngészve figyeltem fel erre az eseményre. Mivel úgy terveztem, hogy minden hónapra beiktatok legalább egy túrát, ezért februárra adta is magát a lehetőség. Pláne, hogy az 57 km-es távhoz tartozó 3031 m szint már önmagában egy iszonyatos erőpróba. Ezt a túrát Kiss Péter (1986-2013) sporttárs emlékére hívták életre, aki a a Himalájában tűnt el hegymászótársával, Erőss Zsolttal.

Szóval újra a Mátrába vitt a "jó sorsom". Két hete, az előző túra után döntöttem úgy, hogy igyekszem erre rendesen rápihenni. A hét eleji erősebb edzést követően volt még egy átmozgatás, utána már csak pihenés. Közben az időjárást figyelgettem, de sok jóra nem számítottam és készültem lelkiekben a hatalmas dagonyára. Az idén eddig sikerült a várakozásaimat alulmúlnia a terepviszonyoknak, most viszont kamatostul visszaadta a természet. 

Szombat hajnalban útra keltünk a túra helyszínére, Sástóra. Az ilyenkor szokásos előkészületeket követően - igazolófüzet átvétele, öltözetválasztás - 7:11-kor elindultunk a rajtból. Ritkán fordul elő egy túrán, hogy először lefelé vesszük az irányt. Kicsit fura érzés volt, hogy elsőre nem egy becsületes kaptatóval kezdünk, hanem lejtővel. A szinte egész hetes esőzésnek köszönhetően már az első szakaszon szép kis sár volt, úgyhogy a cipőm rövidesen be is ázott, de ez már csak ilyen. Szóval vágtattunk lefelé a saras ösvényen, majd hamarosan elértük Mátrafüred határát, ahol rövid időre aszfaltra váltott az út és meg is érkeztünk az első ellenőrzőpontra (1. EP - Mátrafüred, Hegyi Sportok Bázisa - 2,2 km). Innen meg is jött az első emelkedő egészen Kékestetőig. Egy feltételes EP-t követően folyamatosan emelkedett az út. Érdekes volt megfigyelni, hogy egyre hűl a levegő és érkezik a hóhatár, a szemerkélő eső pedig átváltott havas esőre. A tempó kissé erős volt, de ezt csak a későbbiek folyamán éreztem meg.

(a Kékestetőre vezető út)

Kékestetőhöz közeledve egyre ködösebb lett az idő és alakult a hóréteg is. Amikor megpillantottam a parkolót, már tudtam, hogy hamarosan felérünk a kékestetői síházoz (2. EP - 6,1 km). Gyors csekkolás és indulás tovább. Innen a Sötét-lápa nyereg irányába ereszkedtünk. Ekkorra az egyik társam már ellépett. Ahányszor erre jártam, itt mindig átbukott a szél és ez most is így volt. Egy jó darabig még hóban haladtunk és nem mindig sikerült talpon maradnom, aminek a jutalma az volt, hogy kiszakadt a térdemen nadrágom. Sebaj, annak örültem, hogy nem lett nagyobb baj. A Markazi kaputól ösvényt váltottunk és még mindig lefelé ereszkedünk, de akkorra már eltűnt a hó és jött újra a sár. Sokat bénáztam, mert folyton el akartam esni, de egy-két kivételtől eltekintve sikerült korrigálni. Hamarosan újabb feltételes ponthoz érkeztünk, majd pár patakátkelést követően - persze nem úsztuk meg szárazon - megérkeztünk Szent István-csevicére (3. EP - 16,5 km). Innen újra emelkedő következett gyakorlatilag a következő pontig. A sarat újra a hó váltotta, majd a Gabi-halálánál jó párszor az útra bedőlt fákon kellett keresztül mászni. A tempóból ekkora már muszáj voltam visszavenni, mert nagyon sok volt még hátra és nem is tudtam volna jobban menni.

(csúcskő a Kékesen)

Érkezett Sombokor (4. EP - 23,6 km), ahonnan frissítés után egy durva meredeken kellett lemenni. Hát, nem egy leányálom még száraz időben sem, így maradt a fától-fáig haladás taktikája. Örültem, hogy gond nélkül leértem, mert néha sikerült akaratom ellenére métereket csúsznom. Lassú kocogással hamarosan elértem a Vörösmarty turistaházat, majd ereszkedés tovább a dagonyás szekérúton. Szinte tök mindegy volt, hogy hova lépek, maximum a sárban süllyedés mértéke változott. Lajosháza felé néhányszor át kellett kelni a megáradt patakon. Ez azzal járt, hogy néhol combig süllyedtünk a vízben az első ilyen átkeléskor azon hezitáltam, hogy hol lehetne átszökkenni anélkül, hogy a patakba lépjek, de egy mögöttem érkező túratárs annyit mondott, hogy ne gondolkodjak, menjek. Hát így tettem és rövidesen elértük Lajosházát (5. EP - 29,7 km). Újabb frissítés, majd irány tovább természetesen a patakon át. Hosszú és erős emelkedő következett, majd egyre enyhébbé vált. Megint feltételes EP. Itt a pontőrök a füzetemet nézve azt mondták, hogy itt bizony kimaradt az utolsó pont. Mondtam azt nem hiszem, mert mindenki erre jött. Utólag kiderítettem, hogy jártam Lajosházán, csak ott épp a chipet olvasták be, pecsétet nem kaptam és a helyismeret hiánya miatt majdnem bevittek a "málnásba". Morogtam egy sort, hogy ilyen nincs és nyugtalanított a dolog. El is ment kicsit a kedvem akkor az egésztől, mert ez hideg zuhanyként ért. Az utunk Mátraházán át vezetett tovább, majd a Kékestető felé vezető műútról letértünk a sípályára. Egy balost követően a szekérúton visszatértünk Sombokorhoz (6. EP - 36,2 km).  Még mindig morogtam a lehetséges tévesztés miatt, amire a fáradtság is rátett. A frissítés után "lépcsőzés" Kékestető irányába. A rövid, de annál keményebb mászást követően enyhe emelkedőre váltott az út és újra Magyarország legmagasabb pontján találtam magam (7. EP - 38 km). Innentől magányos ereszkedés Kis-kőig, mert ekkora már lemaradtam Ádámtól, a másik társamtól. A Kis-kői ponttól (8. EP - 41,6 km) jött egy kitérő a Markazi várig. Hát... ezt míg élek, nem felejtem el. Ezt a szakaszt oda-vissza kell teljesíteni, ami először egy erősen meredek lejtővel kezdődik, amin vissza is kell majd mászni. Sikeresen leértem a völgybe, majd a patak mentén egy visszafordító és egy emelkedőt követően érkezés a Markazi várhoz (9. EP - 45,4 km). Csekkolás és frissítés után hátraarc, majd irány vissza Kis-kőhöz. Az éles visszafordító után enyhe emelkedő, majd jött az amire az ereszkedéskor már lélekben készültem, visszamászni az emelkedőn. Véleményem szerint ez volt a túra legdurvább szakasza. Csigalassúsággal haladtam felfelé a 2,7 km-es szakaszon, amin több, mint 400 m szintemelkedés volt. Azt hittem, hogy sosem érek fel. Kis-kőre (10. EP - 49,2 km) felérve aztán újból lefelé kellett haladni, Innentől mindhárom táv együtt haladt.

(az utolós km-eken Mátrafüred felé)

Ahogy egyre lejjebb ereszkedett az út, úgy lett egyre nagyobb a sár. Igazából már teljesen mindegy volt, hogy hová lépek, mert vizesebb már nem lehettem. Ráadásul helyenként az ösvény teljes szélességében bokáig lehetett süllyedni. Nem zavartatva magam futótempóban haladtam és újra Mátrafüred következett. (11. EP - 55 km). Mátrafüredtől a célig az utolsó szakaszon végig emelkedtünk. A járdáról az ösvényre beérve nem meglepő módon sár fogadott. Azt hiszem, már hiányzott volna, ha nincs, de nem tartott sokáig. A hátralevő részen még volt egy lépcsősor, amin még a rajt után kellett leereszkedni. Már láttam az alagút végét, mert a felérés után és a parkolón áthaladva megérkeztem a célba 9 óra 6 perces idővel. A célban végül tisztázódott a - feltételes - kihagyás, így nem maradtam díjazás nélkül.




Konklúzió: Azt hiszem, hogy ez volt életem eddigi legnehezebb túrája még akkor is, ha nem lett volna sár. Felejthetetlen emlékekkel lettem gazdagabb. Az ellenőrző pontokon a frissítések felülmúlták a várakozásaimat, szinte mindegyiken várt valami. Remélem jövőre lesz lehetőségem újra eljönni. A szervezőknek köszönet mindenért és azt gondolom, hogy méltó emléket állítottak Kiss Petinek!

(a teljesítésért járó jelvény)