XI. NN Ultrabalaton (egyéniben) - 2017.05.19-21.

Megcsináltam! Nehéz lesz összefoglalni a gondolataimat, de megpróbálom őket összefűzni. Amikor legelőször jöttem UB-ra - 10 fős csapatban 2012-ben - még csak gondolni sem mertem arra, hogy pár évvel később én itt egyéniben fogok indulni. Totál misztikum volt az egész számomra, egyszerűen felfoghatatlan. Amikor meghallottam, hogy valaki egyéniben futja végig, háááát... nem is tudom mire gondoltam. Ahogy teltek az évek, egyre csökkenő létszámú csapattal álltunk oda a rajthoz. Idén pedig itt voltam egyéniben.

(segítőmmel, Csabival)

(a rajt pillanatai)

Egy dolgot már a nevezéskor eldöntöttem, még pedig azt, hogy innentől minimálisra redukálom az aszfaltos versenyeket. Mondjuk eddig sem vittem túlzásba, de igyekszem még jobban alulmúlni. Próbáltam saját elképzelés szerint készülni zömével terepen. Persze néha kimegyek aszfaltra, hiszen szokni kell ezt a típusú "borítást" is. A téli alapozáskor végérvényesen a terep felé fordultam és itt találtam meg a felkészülés állomásait is. Úgy gondoltam terepen jobban lehet erősödni a sokrétű terheléstől. Két-három heti rendszerességgel futottam 6-8 órát, egyszer 12-t - mondjuk utóbbit síkon -, hogy szokjam a monotonitást és tapasztaljak. Közben a frissítési tervem gyökeresen megváltozott. Ahogy közeledett a "nagy nap" egyre izgatottabb lettem. Mondhatom, hogy régen éreztem már azt a fajta lámpalázat, ami a verseny előtt átjárt. Jóformán minden gondolatomat ez töltötte ki. Vajon jó ötlet volt benevezni? Nem kellett volna még pár évet várni és pár ultratávú versenyen tapasztalni még? Nem lesz túl gyors ez a lépték? 12 óra felett vajon mi vár majd rám a 15., 17. vagy 20. órában? Egyetlen dologba tudtam kapaszkodni. Bakancsos turista koromban többször voltam 24 órás túrán, ahol ugyan sokkal alacsonyabb az intenzitás és máshogy reagál dolgokra a szervezet, de átéltem azt, hogy egy egész napos menet után milyen pl. hajnali 3-kor az erdőben caplatni. Utólag beismerem, hogy nagy merészség volt ez ebben a formában és sülhetett volna sokkal rosszabbul is. Itt már minden részletnek óriási a jelentősége. Az utolsó hétre minden kész lett. Összeraktuk a frissítést, készen állt a bringa és már várt a szállás. Pénteken este ellátogattunk a különítményemmel az 'aligai versenyközpont tésztapartyjára, majd lefekvés előtt újra átvettük, hogy kinek, mikor és hol mi a feladata. Végül sikerült későn lefeküdni és az alvás sem ment egyszerűen. Az ébresztő 3.30-kor jelzett, mert 5-kor már rajt van. 4.30 körül már a rajtközpontban voltunk. Utolsó simítások, majd irány a rajtzóna. HÁT ITT VAGYOK! Már nem éreztem feszültséget, csak az örömöt és a felszabadultságot. Mondhatni a tudatlanok nyugalmával vigyorogtam a szurkoló sporttársakra és ismerősökre. Szeles, napos időre számítottam, ebből a szél már a rajttól kísérte a mezőnyt. Az első km-ek a pulzus és a ritmus keresésével teltek. Kellett egy kis idő, mire összehangolódott a rendszer. Nem könnyítette a helyzetet az ismerősökkel való csevegés, de van, hogy sokakkal csak versenyen találkozunk. Fejben voltak a pulzus és tempó határértékek, így próbáltam mindig a jobbhoz igazodni. A kerékpáros kísérőm, Csabi röviddel a rajt után utolért és innentől kezdetét vette a közös kihívás. Hiába ismerjük egymást már évek óta, ilyen helyzetben még nem próbáltuk ki magunkat. Tudtam, hogy milyen ember, így bíztam abban, hogy simán fognak menni a dolgok. Azt azért még előző este tisztáztuk, hogy kiszállás a versenyből csak akkor van, ha sérülésveszély lép fel. Nyávogás, hasmenés, rókázás vagy bármilyen hiszti miatt nem lesz megállás. Megyünk, amíg a célba nem érünk. A frissítési terv is 32 órára szólt, mert jobb az ilyen helyzetekben mindenre felkészülni, amire csak lehet. Na! Most már a versenyről is valamit...

(Pécsely, frissítőpont)

Szóval az első kb. 5 km a ritmus kereséssel telt, amit a váltakozó szélirány nehezített. Éreztem az erőt és az elszántságot, úgy éreztem, hogy itt ma nagy dolgok fognak történni. Rám nem nagyon jellemző, hogy visszafogottan kezdek. Mindig úgy vagyok, hogy na... egy kicsit még tolom, aztán visszaveszek és a végén nem lesz az egészből semmi. Ma ez nem volt opció. Ha nem maradok a seggemen, jó esetben is csak végigsétálni fogom tudni a déli partot. Ezt pedig nem akartam. Elővettem az önfegyelmem és csak a határértékeken belül futottam. Közben félóránként jött a frissítés, amit Csabi következetesen és óramű pontossággal tálalt. Ha a frissítőpontról kellett valami, akkor azt is magához vette és menet közben adta nekem. Néha meg kellett harcolnia a pontőrökkel, mert szerintem egyesek nem igazán tudhatták, hogy milyen rendezvényen vannak. Hiába ott virított a bringán a kerékpáros kísérős rajtszám, ami feljogosítja a bringást arra, hogy azt vegyen el, amit akar, ez nem mindig ment le harcmentesen. De Csabit nem kellett félteni. Poroszosan kemény tud lenni, így csak nevettem magamban, amikor az egyik ilyen sztorit mesélte. Jólvan... nem kritizálok tovább, inkább haladjunk. 10,8 km-nél elértük az első EP-t... itt már a két fős váltók csapatai is várakoztak, köztük ismerős arcokkal és sok biztatással. A viszonylag alacsony hőmérséklet miatt jó tempóban lehetett haladni, ezt csak a pofaszél akadályozta meg, de a sok irányváltás miatt nem volt nagy jelentősége. Aztán szépen-lassan hagytuk el sorban a településeket és róttuk a km-eket. 'füzfő, 'almádi, Alsóörs, Csopak, 'füred. Balatonfüreden értem el a maratoni (42,2 km) távot 4 órás idővel. 26-nál egyszer azért "ki kellett mennem", amire azt hittem, hogy valami gixer van... után megnyugtattam magam, hogy ez csak a napi rutin. Lépjünk tovább! Valahol még 25-nél kollégám, Misi ért utol, aki két fősben nyomta a versenyt Mészivel. Jó volt egymást biztatni. Közben pedig kerestem mindig az árnyékos oldalt. Tudtam, hogy a teljesítés egyik kulcsa, hogy ne forrjak fel és minél tovább maradjak alacsonyabb hőmérsékleten, ezzel is könnyíteni a szervezetemen.

(Zánka... kapom az iramot papától)

Balatonfüred után aztán újabb biztatás egy nagyon Jóbaráttól, Józsikától! Neki nagyon örültem, mert felnézek rá. Ő a lányával vállalkozott a nagy kalandra.  Kezdett nagyon melegedni az idő és a szél továbbra is kitartott. A mezőny szakadozott, így egyes helyeken már néha egyedül futottam. Olyan volt, mintha nem is UB lenne. Sehol senki. Persze ez csak pár száz méterig tartott, mert aztán rögtön jött Aszófő. Csabi szorgosan adta a frissítőt és pulzált előttem-utánam, előkészíteni a frissítőket. Aszófő végén az ellenőrző pont után aztán megláttam a legnagyobb szurkolóimat, édesanyámat és papát! Annak ellenére, hogy szemüveg volt rajtam, mégis mintha belement volna a szembe, mert bepárásodott. Meghatódtam és szipogtam egy kicsit. Aztán jöttek a jó kis 'felvidéki dombok. Enyhe hullámvasút, amit igyekeztem úgy megfutni, hogy közben ne lépjem túl azt a pulzusmaxot, amit az emelkedőkhöz határoztam meg. A tempó nem érdekelt továbbra sem, csak az, hogy minél tovább menjek futótempóban. Tudtam, hogy ez jó pár óra múlva kamatostól megtérül. Vászoly előtt aztán jött a mindenki által rettegett emelkedő. A rávezető kanyar előtt mantráztam a bűvös (puzlusmax)számot. Ez az a bűvös szám, amit nem léphetek itt át, bármennyire is akarok menni. Na jó, volt talán több is, de csak pillanatokra. Séta-futás-séta taktikával felértem végre, és egy gyenge lejtőn beértem Vászolyra. Itt a ló másik oldala érvényesült, mert a tempómax.-om használtam ki. Nem akartam gyorsabban futni. Nem láttam értelmét annak, hogy a lefeléken olyan  tempót erőltessek Zánkáig, aminek a hatása a későbbiekben idő előtt kijöttek volna.  Túl sok volt még vissza ahhoz, hogy szétcsapjam a lábaimat. Különben is az aminosavnak köszönhetően újra "ki kellett mennem". A lábaim még mindig jól voltak. Sokat mondogattam magamban, hogy fájni fog, mégpedig nagyon és az eddig jelentkező fájdalmak is természetesek közel 70 km után. Csabitól elkértem a csőkendőt, amit a nyakamba tettem. Innentől elkezdődött a külső hűtés is. A kendőt, a sapkát és a karhűtőt is rendszeresen lelocsoltam hideg vízzel, aminek hűtését a szél is éreztette. 'akalinál egy kis változatosság jött a frissítésbe a turmixolt húsleves formájában. A jó kis "hazai" eléggé rendbe tette a gyomromat, bár a meleg időn nem tudott segíteni. Továbbra is igyekeztem kihasználni az árnyékos részeket, amikből nem volt túl sok. Zánkánál (73 km) egy kis családi segítség. Édesanyám párja, papa beállt mellém egy pár méter és egy szelfi erejéig. Köveskál és Salföld között ért a nyolcadik óra. Vártam már nagyon ezt az időszakaszt, mert a 12 óráson a nyolcadik óra után roggyantam meg kicsit fejben. Vajon ismétlődik-e a helyzet vagy simán veszem az akadályt? A csattanás elmaradt. Simán ment minden, amit annak tudtam be, hogy itt azért bőven ingergazdagabb a környezet és a versenyhelyzet sem enged túlságosan agyban ellazulni. Egyetlen probléma volt csak, Salföldön (90 km) újra "ki kellett menni". Szentségeltem is magamban, hogy király lesz, ha 1-2 óránként bokor után kell nézni, mert akkor jó eséllyel guggolva teljesítem a távot... Badacsonyörs, Varga pincészet. A csekk után simán elmentem volna a bor irányába, de utánam szóltak, hogy ha továbbszeretnék haladni, akkor a pince felé egyszerűbb lesz. Jaaaa... oké, a bor most kimarad - majd máskor jó lesz az -, viszont azon a lépcsőn lemászni 94 km után... hát... nem tartottam okos embernek, aki azt belerakta. Na jó, lelépdeltem, de közel sem olyan tempóban, mintha fröccsért igyekeznék. Visszatérve a főútra a szél továbbra is dolgozott, leginkább szemből. A frissítés most kicsit megcsúszott, ezt rögtön meg is éreztem, mert nem esett jól kocogni. Szerencsére csak pár perc telt el. Szegény Csabinak is meggyűlt a baja Vargáéknál az iránnyal. Badacsonytomajtól a Római úton emelkedtünk szépen lassan. Elég sunyi kis emelkedő. Azt hinnéd, hogy látod a tetejét... pedig nem, csak épp belehullámzik, majd újra emelkedik és ezt játssza néhány km-en át. A 100 km-t 9 óra 58 alatt értem el... 20 perccel jobb, mint a másfél hónappal ezelőtti. Ennek azért tudtam örülni, annak ellenére, hogy már tele volt puttonyom az emelkedő szórakozásával. Anyu kiakart szállni mellém a kocsiból, de nem hagytam. Aztán egy kis lejtés után csekk Badacsonytördemicen (104 km). Még mindig szél és meleg. Egyre többet foglalkoztam Keszthellyel. Úgy éreztem, az lesz a forduló pont.

(a lelkes hátországom... köszönöm!!!)

Mind fejben, mind a távban. De nem szaladok még ennyire előre. 'ederics felé akadt egy kis műszaki gond a bringával, de a szerencse mellettünk volt és seperc alatt megoldódott a helyzet. Közben találkozás ismerősökkel "szevasztoook!", trécselés, a ponton, jégkoldulás és kocogás tovább. 110 km körül újra egy kis turmixolt leves. Megint jólesett és megint megtolt. Most megnéztem, hogy a mindenki által ismert golfpálya baromi hosszú és azon röhögtünk Csabival, hogy mennyi labda lehet már a rajta lévő nádasban. Hát... felmerülnek 11 óra környékén ehhez hasonló fontos kérdések... mi jól szórakoztunk. 'györök, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás... mint a vasúti menetrend megállói, úgy hagytuk szépen lassan magunk mögött a településeket. A 12. óra - Vonyarcnál - 118,7 km-nél ért. Bontottam magamban egy pezsgőt és a fejemre öntöttem... persze csak gondolatban. Boldog voltam, mert a 12 órás távom is dőlt kb. 1,5 km-rel. Egyszer csak Keszthely. Hogy miért is van jelentősége? A verseny előtt sokat agyaltam azon, hogy ha az északi partot sikerrel veszem - azaz nem futom el, nem esek ki, nem forr fel az agyam -, és egy jó idővel ideérek (14 órán belül), akkor sokat fog javítani a hangulatomon és nem kell a 32 órát a pályán töltenem. Persze még ezután is adódhat nagyon sok probléma, de ez mégis belül nekem egy lélektani határnak tetszett. De hogy ne menjen annyira simán minden, csak kellett egy újabb kitérőt tenni a susnyásba. De jó... most éppen mi az amit nem tűr a szervezetem. Órák óta nem ettem se banánt, se amino-t. Nem tudtam mi lehet, úgyhogy bedobtam egy széntabit. A csekkpont 13 órán belül lett meg Keszthelyen (127,4 km), aminek nagyon örültem. Mondjuk már hamarabb kiszámoltam, hogy mikorra érhetek oda, de a csipogás zaja fizikailag is valósággá váltotta a célt. Az ellenőrzőpont után, aztán történt valami. Valamikor a 'berényi szakasz közepén elkezdtem álmosodni... nagyon. Addig érdekes módon semmi... talán a kitűzött részcél spanolt. A frissítés már sétálva ment és a gyomrom is vacakolt közben. Annak tudtam csak örülni, hogy a szél mögém került és olykor támogatólag pöckölt előrefelé. A tempó ugyan kicsit lassult, de nem érdekelt, mert még mindig futottam. Az álmossággal nem tudtam egyelőre mit kezdeni... és a frissítőkkel. Éreztem, hogy nehézkesen folyik le. Valahol 'máriafürdőn (kb. 141 km) hirtelen meg is állt a gyomrom.

(a felén túl)

Nem vágtam, hogy mi lehet, csak éreztem, hogy ez most nem a szokásos lázadás. Jó, keressünk egy beugró részt... "Csabi! Én hányok egyet!" és azzal a lendülettel mesterséges hívtam elő a kis Vukkot... de jól tettem! A paradicsomhéj úgy gondolta, hogy ő bizony nem válik energiává. Hagyjuk! Egy csapásra jobban lettem. B6 vitamin, egy kis ez+az és mehettünk is. Úgy érzetem, most kezdődik csak igazán az Ultrabalaton. Újra jó lett a közérzetem, ment a tempó és a duma. 'fenyvesen egy kis nosztalgia... elhaladtunk egy kemping mellett, amibe felsőtagozatos koromban nyári táboroztunk. A szép emlékeket egy hascsikarás törte meg... bokorba be, 1 perc múlva pedig ki. Óóóójajjjj... újabb hasfogó. Jól működött, mert meg mertem kockáztatni egy adag aminosavat (nem is volt baj tőle). Aztán dörzsölődni kezdtem alul... nem sokat vacakoltam... lementem az út széléről, gatya le, vazelin elő, gatya fel. Pont abban a stádiumban voltam, hogy nagyon nem érdekelt, hogy kiben keltek megbontránkozást vagy riadalmat... vagy épp ki néz szatírnak. A csekkpont előtt szédelegtem még egy kicsit, mert fogalmam nem volt, hogy hol kell csippantani... lankadt a figyelmem és nem bírtam felpörgetni az agyam. Jólesett a ponton meglátott  ismerősök biztatása. Kezdett sötétedni, fejben fáradok, a mozgásom gépiessé válik. Talán az elmúlt 150 km alatt már teljes automatizmussá vált a mozgás, így nem nehéz tartani a ritmust, még ha a tempó egy kicsit lassul is. A szél továbbra sem adja fel. Fonyódnál a parton futva még erősebbé válik és szembe fordul. Tök jó. A korábban magamra vett széldzseki  jó szolgálatot tett. A fejlámpa is fent volt, mert már ránk sötétedett. Akkor még nem sejtettem, hogy később mi vár a mezőnyre. Haladtunk. Hol pörgősebb, hol lassabb tempóban. Azt hittem, sosem érünk be a településre... és akkor megláttam a fényeket. A vasúti átjáró feltúrása miatt az aluljárót kellett igénybe venni. Fszom! Közel 160 km-nél rosszul érintett a lépcsőzés. Nem baj, elmúlt. A déli part végeláthatatlan utcáinak egyhangúságát csak a pontok és néhány jobb-bal kanyar törte meg. Furamód nem csuklottam be tőle. Nem vált monotonná vagy ilyesmi. Persze egyszer elszóltam magam, hogy kezd unalmas lenni. Mentünk Csabival, akinek mindig volt egy jó szava. Számolgatott, hogy mennyi lehet még az általunk kedvelt más versenyek mértékével. Tudta ő is, én is, hogy nem vagyok ezzel kisegítve. Leginkább az tetszett, hogy "gyerünk, sosem voltunk még ilyen közel a célhoz". Ezen még tudtam mosolyogni. Azon viszont már kevésbé, hogy a part felé forduló pályán megannyiszor szemből támadott a szél. 'boglár, ellenőrzőpont... anyuék hozták a húslevest. Nagyon szuper volt. Végre egy kis változatosság, mert az eddigieknél még nehezebben vette be a gyomrom az isot vagy a gélt. Nem akart már igazából semmi sem csúszni. Sokszor nehezen birkózott meg a bevitt szilárd kajával is. Ismeretlen terület volt ez nekem is és a gyomromnak is. Küzdöttünk egymással. Sokszor már nem is akartam semmit enni, mert én lefelé fojtottam, amit ő felfelé tolt. Néha, hogy meglegyen a balansz, a felesleget elengedtem. Nem érdekelt körülöttem senki és semmi, hogy épp pfújjj vagy jajjj vagy mittomén. Normál esetben azt mondanám: "Öreg! Minek kínzod magad ezzel???" Hmm... minek? minek? Mert kitűztem magam elé valamit, amire megfogadtam, hogy csak akkor adom fel, ha megsérülök. Rengeteget dolgoztam vele a versenynapon, hogy idáig eljussak és ha már beletettem ennyi munkát, nem szívesen hagyom abba idő előtt. Sokszor gondoltam azt máskor, hogy erre miért van szükség? Hát... itt van két sorral feljebb! Ezek csak pillanatnyi szívások. Nem egy folyamatosan gyötrő valami. Apró küzdelmek, amiken percől-percre megyünk át. Egyébként az ilyen válságkezelés jól alkalmazható a valóéletben is és fordítva. Azt hiszem, 'szárszón vagy 'földváron jártunk, amikor a kedves pontőrök kávéval kínáltak... rácuppantam, nagyon. Vállaltam, hogy újra a bokorban kötök ki. Annyira álmos voltam, hogy lapot húztam 19-re. Csabi majd kijavít, de talán itt ért el minket a vihar. Széljakkó le, esőkabi fel, amit anyuék hoztak utánunk. Simonyi Balázs jutott eszembe, hogy milyen fessül mutat benne az éppen aktuális filmjében. Maradjunk annyiban, hogy jól funkcionál... ha nem esik az eső. Én klasszul beáztam, majd picit fáztam is benne. Az ujjait összefogtam, mert ott is csorgott befelé. Annyi előnye volt, hogy nem nézegettem az órát, hogy na még mennyi van vissza és nem stresszeltem, hogy bakker az előbb 200 m-rel kevesebbet mutatott, de közben milyen rég nem néztem rá. Fura gondolatok jönnek elő ilyenkor. Telibe vert minket a vihar. Szegény Csabi! Nem elég, hogy velem szívatja magát, még rommá is ázik. Szerintem már aznap 100x elmondtam, hogy mi akartuk. Nem küldött ide minket senki. Elkezdett fázni, így leugrott a bringáról és kocogásra váltott. Én egyre többször álltam ki pisilni vagy volt, hogy csak próbáltam. Már rég felborult a frissítési rendünk is, szitkozódtam, majd röhögtünk. De hogy feladjuk, az egy percre sem fordult meg a fejünkben. Szépen teltek az esőben a km-ek. Zamárdi, 'széplak, Siófok. Örültem, hogy megvan a 200. km, már belül vagyunk a félmaratoni távon és az eső is elállt. Hajráról szó sem lehetett, hiába tudtam meg, hogy hanyadik is vagyok. Kértem is Csabit, hogy csak kb. itt kéne tudni erről, nehogy elvigyen a lendület. Ki voltam, mint a kutya. Siófokon (207 km) visszakaptam a széldzsekit és kigyönyörködtem magam a napkeltében. Már nagyon elegem volt. Nem fokozta a komfortérzetem, hogy az úton fekvő fenyőtobozokat semmilyen ritmusban nem lehetett átlépni és néha sikerült inkább rájuk lépni... na az már nagyon fájt. Terepfutóknál ezt hívnák technikás szakasznak... itt már inkább fájdalmas volt.

(Keszthely után...)

Bíztattak a futók, a segítőik és az autósok is. Nekem arra már nem volt erőm, hogy viszonozzam. Viszoooont egyre jobban hittem abban, hogy féllábon is beérek. Azt hiszem, ez nem az a táv, ahol ez tempófokozással jutalmazható. Örültem, hogy tartani tudtam azt is, ami van. Aztán volt még vizuális csalódás. Érdekes volt az utolsó szakasz vonalvezetése. Szentül hittem, hogy ez bizony emelkedik, amit a házak mögött kandikáló Balaton szintje folyton lerombolt. Érzékileg csalódtam... és Csabi is megerősített ebben, aki még azóta mellettem kocogott a bringával, amióta leszállt róla. Hihetetlen a pali. Lejtő! Éljen! Ezt bizony fizikailag is az volt. Gyökkettővel megérkeztem a csekkpontosokhoz a célterület előtt. Ott vár édesanyám, akit magamhoz öleltem. Fogalmam sincs, hogy mondtam-e neki valamit vagy csak dünnyögtem. Aztán szépen, tapsvihar közepette átkocogtam a célon és magamhoz vettem a vágyott, névre szóló szalagot. Elmondhatatlan érzés fogott el. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, mert fel sem fogtam, hogy ez velem történik. A sátorban aztán az asztalra borultam és nem tudtam semmire sem gondolni. Csak arra, hogy ülök és mocskosul fáradt vagyok. Ismerősök jöttek gratulálni, pedig már két sörpadon vízszintesbe helyeztem magam és remegtem a fáradtságtól és a hidegtől. Míg papa odaverekedte magát az autóval, kaptam egy párnát és egy takarót. Szpesöl tenksz tu Tündi és Zoli. Még így, egy hét után, írás közben is kavarognak bennem az érzések és nehéz realizálni, hogy én bizony körbefutottam a magyar tengert!

Konkluzió: van bőven. Az első! Most utólag, de már a verseny előtt is azt éreztem, hogy ez még korai. Nagyon kevés tapasztalattal jöttem ide. Abban bíztam, hogy jól megy a kríziskezelés és át tudok lendülni minden holtponton. Vártam a nagy beszakadást, filmszakadást, amikor csak zombiként mész előre... szerencsém volt, nem jött. A frissítés, még ha sokat voltam bokorban, klassznak ítélem meg. A gyomrom nem tehet róla, hogy még 16-18 óra után is erőltetem bele a tápot. Nem utolsó sorban pedig a segítőim. Örök hála! Csabinak rengeteget köszönhetek. Nincs rá szó, amivel illetni lehetne. Ott segített, ahol kellett, azt csinálta, amit kértem. Anyunak és papának megint csak rengeteggel megyek. Mindig ott vártak és pacsiztak velem. Volt, hogy morogtam nekik, hogy hagyjanak, de ez nem az ő hibájuk. Nem akartam nagyon, hogy jöjjenek, hiszen már benne vannak a korban és nem várható el, hogy ezzel kínozzák ők is magukat. Anitának pedig azt szeretném megköszönni, hogy lektorálta a frissítésemet, és néha - számomra - kényelmetlen és elgondolkodtató kérdéseket tett fel, hogy mit miért és hogy képzelek el a frissítéssel kapcsolatban. Ha nem pirít rám, egyes kérdésekben, akkor bizony bajban lettem volna. KÖSZÖNÖM NEKTEK! Nővéremnek, sógoromnak és mindenkinek, aki otthonról vagy a nagy körről szurkolt nekem. Szép volt, jó volt, de inkább maradok terepen. Végül beszéljenek a célfotók!

31. SPAR Maraton - 2016.10.09.

Elég régen - az UB óta - nem írtam bejegyzést, de arra gondoltam, ez most megérdemli a karaktert. Kezdjük a végén. Sikerült életem eddig legjobbját futni 3:11:03-as idővel. Másfél éve nem jártam hivatalos maratonon, akkor a BSZM (Balaton Szupermaraton) résztávjaként ismert Maratonfüreden toltam egy 3:16-os időt. Tavaly inkább az iramfutást választottam 10 km-en és se előtte, se utána nem éreztem affinitást, hogy nekivágjak a 42,2-nek betonon vagyis aszfalton. 

Melegítésféle

Nnnna... ennyit a végéről, nézzük az elejét. Szorri a csapongásért, de még hatása alatt vagyon a mai mókának. Nyáron, az unalmasnak nevezhető időszakban kihasználtam a nevezés lehetőségét. Nagymelegben nem szeretek versenyre járni, inkább megmaradok az "érzésre" futásnak... nem ilyenkor kell megváltanunk a világot. Előfordul 1-2 verseny, de inkább távol, sőt jó távol tartom magam a felesleges megerőltetéstől. Ez a tézis csak erősödött bennem, mikor szeptember elején a Szőlőskörön sikerült jól "fejre állnom". Na nem fizikálisan, hanem fel kellett adnom, mert kidőltem a 35 fokos melegben. Onnantól visszaadtam magam az óvatosságnak és kerültem szokatlan szeptemberi meleget. Igyekeztem este edzeni ha pörgésre vágytam, egyéb esetben maradtak az "érzésre" futások.  Pulzusra próbáltam edzeni az általam meghatározott értékek szerint több-kevesebb sikerrel. A pihenésre pedig jobban odafigyeltem. "Már egy hete csak a... maratonra gondolok!" Lassan megérkeztük a maraton hetére, amikor is már inkább a körítésre (evés, pihenés stb.) figyeltem. Kihevertem a Rókaűzők nevű (Kaposvár-Pécs között... csodaszép útvonal volt) váltóversenyt, majd beiktattam azért még két futást. Hülyén hangzik, hogy nem tudtam volna meglenni nélküle, mert ilyenkor már "nem nagyon illik" futni, de "jóvanazúgy". A maraton közeledtével egyre többet foglalkoztam a célidővel, amit 3 órában képzeltem el... a legmerészebb álmaimban. Úgy voltam vele, hogy ha minden bejön, miért ne? Néha érhetnek kellemes meglepetések. Visszaállva két lábbal a talajra, a 3:05-öt tartottam reálisnak, a 3:10-et pedig kézenfekvőnek. Így visszaolvasva kicsit igényes voltam. További tényező a célidő mellett az izgalom volt. Régen voltam már ennyire bepörögve verseny miatt. Most mindennél jobban akartam a célidőt és próbáltam eszerint kimatekolni a haditervet. Az esti elalvással voltak gondok, de egy kis forgolódás után már elvesztettem a fonalat. 

Irány a rajt

Reggel van... ébresztőóra nélkül keltem, koránkelőként gondoltam belefér. Aztán egy kis csúszással ugyan, de sikerült elkészülni, majd elindulni. Kint a helyszínen már átjött a fíling. A sok színesbe öltözött ember, a zene, melegítés stb. Kicsit hidegnek éreztem személy szerint az időt, de hamar bemelegedtem. A rajtnál már alig vártam, hogy induljunk... annyira mentem volna. 

A rajt előtti percek... izgulás van

Aztán puff... indulááááás! Az első km-ek hamar elteltek. Az Oktogonnál találkoztam Fecóékkal és nagyon jólesett a biztatás. Fejben éreztem, hogy kicsit gyors a tempó, viszont a lábaim 10 km után is lazák voltak. Közben pedig folyamatosan befelé figyeltem vagy éppen a belvárosi panorámát bámultam. 14 km után 58:31 volt az időm, majd jött a rakpart. Kissé napos és nagyon egyenes... a ritmus szempontjából tökéletes és kicsit sem zavart, hogy monoton. Ha valaki annak érzi, nézzen körbe. Margitsziget, Parlament, Gellérthegy... nem csapok fel idegenvezetőnek. A félmaraton 1:29 alatt, ami a tervezettől 1 perccel gyorsabb, ám érzetem 14 km után, hogy kicsit vissza kell venni, mert még kétszer ennyi van. A rakparton zúgott a szurkolás. Taps, hajrá, dobolás, zenekarok... és persze frissítés. Melegem volt, így az egyik helyen nem ittam, inkább magamra borítottam a vizet. A pulzuspántom megint úgy döntött, hogy ő nem mért tovább, ezért leszedtem magamról, mert csak zavart. Fordító Újbudán, ahol is 28 km  után 1:58:43-as idővel álltam. Király! 2/3 már megvan, és még a 3 órás célidőn belül. Háhh... majd hirtelen jött a fal és nem is akart utána omlani. Nézegettem a km-es részidőket és 31 km után kezdtem elengedni a célt. Biztonságra játszottam, maradt a 3:05. 30-nál már nemcsak banánt, hanem szőlőcukrot is vettem magamhoz, ez némileg segített. Visszaértünk a Lánchídhoz és éreztem, hogy nem lesz könnyű a maradék 8-9 km, de még bizakodó voltam. 35 és 36 km között a nyugati-téri felüljárónál már egyre nehezebben mozogtam. Besavasodtam, kicsit lemerevedtek a lábaim, de az 5 perc/km-t sikerült tartanom. Sebaj, a 3:10 meglesz, szóval engedtem magamnak megint. A Hősök terére érve Dj Dominik "húzta", majd bekérdez, hogy bírjátok még? Hát... persze... ilyenkor kifelé mindenki qrva kemény, de a mosoly már nem túl őszinte. Kós Károlyon a visszafordító már nem ízlett, majd bekanyarodva az uccsó kilikre, a frissitőponton a két unokatesóm köszön rám! De jóóó, gondoltam magamban... kellemes meglepi. Jött a 40... itt már nemcsak nyomokban szenvedek, lassulok! Rezeg a 3:10! Már nem érdekelt, hiszen az eddig időmet megjavítom, a többi meg már mellékes. A célig sok buzdítás, taps, majd óralenyom, telefon rezeg: 3:11:03. Éljen, ez is megvan. 

Néha nem tudtam, hogy honnan tudják vadidegenek a nevemet... aztán lenéztem!

Konklúzió: Ezt megint jól elfutottam, de hogy mikor tanulom meg féken tartani magam ekkora távon? Majd a következőn... csak az a szitu, hogy mindig ezt gondolom. Maraton feletti távokon nagyon jól megy, alatta ritkábban. A frissítésekre szánt idő sokkal kevesebb lett, mint amire számítottam... nem gondoltam volna, hogy ilyen faszán tudok futás közben enni-inni. Az órám szerint 42,47 km-t futottam, de hitelesített pályával nem kötekedünk. Cél utáni pedig fotó nincs, nem vállalom. Összességében pedig elégedett vagyok, mert ugyan a 3 óra nem jött össze, de az eddig csúcsomat 5 perccel javítottam meg, ami önmagában is egy nagy öröm. Egy egykor hozzám nagyon közelálló ember értette meg velem, hogy mi is a valódi cél... ami maga az út. Mikor sikerült megértem, akkor jöttem rá, hogy minden egyes verseny csak egy állomás, azon az úton, amit én futásnak nevezek. Ha pedig ebből a szemszögből nézem - már pedig csak ebből - akkor egyszer elérkezik ez az állomás is. 

A jutalom

Külön köszönet mindenkinek a szurkolásért, nem sorolnám fel, hányan voltatok, mert tuti kimaradna valaki. Örültem és nagyon jólesett minden hajrá és pacsi.

X. NN Ultrabalaton - 2016.05.28-29.

Ezidáig többnyire csak "terepes" beszámolóim voltak, így rendhagyó módon jöjjön egy "aszfaltos" kaland. Ez nem más, mint a X. NN Ultrabalaton futóverseny, amelyről egyszer azt olvastam, hogy a futóversenyek Woodstockja.

Ötödik alkalommal vágtam neki, folyamatosan csökkenő csapatlétszámmal, amely kezdetben a klasszikus 10 főről indult. Idén nem kisebbre vállalkoztunk a a tavalyi 4 fős teljesítés után, hogy 3 fős csapatban indulunk. A "tétet" úgy fokoztunk, hogy felállítottunk egy 18 órás időcélt, bízva abban, hogy egy év alatt feltudunk ehhez nőni. Gyakorlatilag a tavalyi teljesítés után kitűztük ezt a célt, ezért a fejemben jó mélyen elhelyeztem a gondolatmorzsát és gyúrtam arra, hogy egy év múlva jobb legyek. Társaim is hasonlóan vélekedtek, így a tavaly őszi nevezéskor villámsebességgel leadtuk az indulási szándékunkat. Miután évről-évre magasabbra tettem a lécet magammal szemben, nem volt kérdés, hogy a 2015-ös 67 km után idén közel 100 km-re vállalkozzak. Ez most teljesítménykényszeresnek hangzik, van is benne valami, de ha nem jön össze, nem fogom fel kudarcként. 

Éreztem, hogy az elmúlt egy évben fejlődtem. Ez abban nyilvánult meg, hogy egy adott rendezvényen a tavalyihoz képest jobb eredményt értem el és sikerült sérülésmentesen elérkezni idáig. Az UB-t megelőzően lehetőségem adódott egy baráti edzőtáborozásra, ahol többek közt egy maraton lefutásával 130 km-t hoztam össze egy hét alatt. Ez magamhoz képest sok, mert nem nagyon szoktam 70-80 km-nél többet futni hetente. Tavalyhoz képest idén nagyobb szerepet szántam a pihenésnek, ami kevesebb km-t hozott. Ám lehetőség szerint még a téli alapozáskor több maraton feletti távot teljesítettem terepen, növelve ezzel az állóképességet. Tavasszal aztán egy magam által kreált résztávos edzéstervet igyekeztem követni, amiben csak elvétve volt 17-18 km feletti táv és a versenyeim is csak rövidebbek voltak. Ezt követte az edzőtáborban lefutott maratonom, amit meglepően jól bírtam - hozzáteszem esős, hűvös idő volt - és a regenerációt sem szenvedtem meg túlságosan. Az előzményekről ennyit. 

(Az UB hajnala)

Eljött a szombat reggel! Nem aludtam valami frankón, gyakorlatilag végighemperegtem az egész éjszakát. Az 5 órai ébresztő előtt egy órával már felébredtem és már csak azt vártam, hogy csipogjon a telefon. Tette is volna a dolgát, de megelőztem 7 perccel, mert nem bírtam tovább nyugton maradni. A konyhából kávét szürcsölve megnéztem a napfelkeltét és a "mi lesz?", "hogy lesz?" kérdések pörögtem a fejemben. Mondhatnám, hogy akad már némi rutinom az elmúlt évek "ÚBÉzásából", de az újabb kihívások miatt csak forgott a mókuskerék. A készülődést követően 6.30-kor útnak indultunk a "tókörre"... hmmm... "csakegykör"... de az 221 km-es. Ezen minden éven jót derülök. Picit próbáltam még pihenni az úton, de a "sztorizás" erősebbnek bizonyult. 8 óra körül megérkeztünk az UB rajtközpontjába a Club Aligába. Felvettük a rajtcsomagot - mert ezt is az utolsó pillanatra kell hagyni -, majd hangolódtunk a startra. Sok kedves ismerősömmel találkoztam, akiknek utólag is gratulálok a teljesítéshez és az elérni kívánt céljaikhoz. 9.37-kor aztán megkezdtük a kört. 

(hamarosan kezdünk)

A szakaszbeosztás alapján én a 2. szakasszal (14,7 km) kezdtem Balatonkenese és Balatonalmádi között. Már érezni lehetett, hogy az időjárás nem fog ma tréfálkozni és a kezdeti felhős idő lassanként naposra váltott és valaki rendesen odapakolt a kazánra. A magam megtervezett tempójában haladtam 5 perc/km-es átlaggal. Az idő melegedésével egyenesen arányosan emelkedett a pulzusom is, ezért a frissítőpontokon bőségesen pótoltam a elvesztett folyadékot. Balatonalmádiba érve éreztem, hogy idén ez nem lesz sétagalopp, mert a hőmérséklet szerintem hatványozottan emelkedett. A következő etap a 6-7-8. szakasz volt (15,8 km) Balatonfüred-Aszófő-Pécsely-Vászoly települések között. Némi mazohizmus munkálkodott bennem, mikor tervezéskor ráböktem erre a három szakaszra. Ezeken sunyi kis emelkedők vannak, amik mindig is vonzottak. Az elején tök jól éreztem magam, majd Aszófőt elhagyva egy szép lassan emelkedő egyenes következett. Az aszfalt melege és a tűző nap párosa "maszírozott" még, szóval úgy voltam vele, hogy ha meg kell b....dni, akkor meg kell, hogy egy klasszikust idézzek. A pulzusom nem érdekelt már, ezért érzésre diktáltam magamnak a tempót. A Vászoly előtti nagy emelkedő feltette arra a bizonyos "i"-re a pontot. Nem váltottam gyaloglásra, inkább visszalassultam kocogósabb iramra. A dombtető megváltásként érkezett, mint ahogyan a váltópont is.Váltást követően nyújtás, frissítés, lihegés és spuri tovább. 

A harmadik váltásom a 13-14. szakasz volt Köveskál-Salföld-Badacsonyörs Varga pincészet között (16,4 km). Gyakorlatilag ez volt a legmelegebb szakasz minden tekintetben. Helyenként az aszfalt annyira meglágyult, hogy éreztem, ahogyan bele-beleragad a cipőm talpa és úgy viselkedik, mint egy tépőzár. Csapatunkkal ekkorra már utolértük az egyéni indulókat és azon gondolkodtam futás közben, hogy hogy a francba bírják ezt. Iszonyat tisztelet érte nekik... még most is hajbókolok előttük. Itt elgondolkodtam azon is, hogy én bizony sosem csinálnám ezt egyedül. A másik nagy felismerés a magam részéről - bizonyos "kényelmi" szempontokat figyelembe véve -, hogy innentől kezdve az eredetileg tervezett többszakaszos futásokat átváltom egyszakaszosokra. Ezt korábban felajánlották a társaim, hogy csináljuk így, de én ettől a vállalásomtól tettem függővé a továbbiakat. Azt hittem, hogy vagyok olyan vagány, hogy bírni fogom az elképzelt tempóban, de nem így lett. A Varga pincészethez érve kicsit elfogytam. A váltást követően egy percig azt sem tudtam, hogy köd van vagy kedd... hát inkább köd volt, de az utóbbival is bevittek volna a málnásba. Frissítettem rendületlenül a ponton, ahol egy hölgy mindennel úgy kínált, mint egy jó házigazda. Az utolsó kérdésére, hogy segíthet-e valamit még, rávágtam, hogy hol lehet fröccsöt szerezni. Nah... becsapott az égi jel és egy leányzó hangja ért utol a hátam mögül, miszerint ő nagyon szívesen odaadja a fröccsét, mert nem bír vele. Majdnem térdre is estem előtte, mint a magyar ökör. Hálám sírig fogja üldözni és bár így teljesülne minden kívánságom... 

(Balatongyörök - Szép kilátó)

Folytatás a 16. szakasszal Balatongyörök és Gyenesdiás között (8,3 km). Visszatért belém a lélek. A lenyugvó nappal nyugodott a pulzusom is, ami a tempójavulásban mutatkozott meg. Kifejezetten élveztem ezt a szakaszt, leginkább azért, mert az árnyékos részeken már kellemes volt az idő. Viszonylag hamar el is telt. 

Innentől csak a déli parton akadt tennivalóm. Jött a 20-21. szakasz, Balatonberény-Balatonmáriafürdő-Balatonmáriafürdő (8,9 km). Igaz, hogy megállapodtunk a szakaszonkénti bontásban, de itt a szakaszok rövidsége miatt nem akartam annyira boncolgatni. Itt már izzítottam a fejlámpát és az első két km után úgy éreztem, hogy visszatért belém a szusz. Örültem, hogy a szervezetem befogadta a sok szilárd tápot és újra jó erőben éreztem magam. Mindemellett én mindig is hangulatosnak tartottam az éjszakai fejlámpás futásokat. 

A Fonyódliget és Balatonboglár közötti 24. szakasz (5,5 km) volt a legtempósabb szakaszom. Úgy éreztem, bármennyit tudnék futni. Már a szakasz elején éreztem, hogy ez hozzámképest nagyon el fog sülni. Olyan volt, mintha az előző 63 km nem is lett volna.

(az utolsó előtti szakaszom)

180 km... néha több! Elérkeztünk a 27. szakaszhoz (össztáv: 180,1 km) - Balatonszemes-Balatonföldvár -, ami rám várt (9,1 km). Az első 4 km teljesen simán ment, majd beütött a crach és elkezdtem lassulni, majd bele kellett sétálnom. Hirtelen rám tört a fáradtság. Egyszerűen azt éreztem, hogy el tudnék aludni. Miután leszenvedtem a maradék távot, a kocsiba beülve megpróbáltam alvással frissíteni, még ha csak 20-30 percet is, hátha segít.
Az utolsó menet, ami a verseny 30. szakasza volt - Balatonszéplak és Siófok között (8,3 km) -, hasonlóképpen zajlott. Fejben rettenetesen fáradt voltam és már nagyon vártam a végét. A dologhoz hozzátartozik, hogy már a gyomrom is hadilábon állt a bevitt étellel. Nem igazán kívántam semmit enni, de éreztem, hogy elfogyott az energiám. A szakasz felénél volt a frissítőpont, ahol a hölgy megkérdezte, hogy mennyi van még hátra. Villámválaszként rávágtam, hogy kb. 20 perc és már nagyon várom, hogy elérjem a váltópont. Kaptam egy adag biztatást, majd elindultam. Beértem Siófokra, ahol szokatlan volt a kihalt utcák látványa. A nagy nyüzsgés helyén csak két polgárőr figyelte a nem létező forgalmat, utat biztosítva a futóknak. Amikor beértem a váltópontra, megkönnyebbültem. Az idei UB számomra véget ért.

A célban már vártuk a befutó társunkat, hogy együtt kocogjunk át a célvonalon. Végül 3 óra 30 perckor beérkeztünk. Nagyon örültünk, mert a tervezett 18 órán belül (17:53) értünk be.  A befutóérem átvétele után megáztattam fáradt tagjaimat a Balcsiban és már a jövőn gondolkodtam.

(elértük a célt és a célunkat)

Konkluzió: Futóéletem egyik - hanem a - legnagyobb kihívása volt ez. A tervezett távtól egy kicsit elmaradtam, de a 84,6 km most, ezen a napon tökéletesen elégnek bizonyult. Az előző napokon keveset pihentem és ezt a végén nagyon megéreztem. Utólag azt gondolom, hogy okosabb lett volna felosztani az összes szakaszt, ami az én kényelmi szempontjaim miatt maradt el. Leginkább azért, hogy ne kelljen annyit melegíteni és váltogatni. A frissítőpontok kínálata rendben volt, bár a sok izó miatt a gyomrom bemondta az unalmast. A rendezéssel kapcsolatban merültek fel negatív érzéseim, de azokat megtartom magamnak a relativitásuk miatt. A csapatunkra rendkívül büszke vagyok, hisz mindhárman maximálisat nyújtottunk magunkhoz képest. Hogy mi lesz jövőre? Szeretnék jönni, körvonalazódik egy újabb kihívás, de addig még sok minden történhet.