X. Keszthelyi Kilométerek Maraton - 2018.05.20.

Ez most egy rendhagyó beszámoló lesz, a sok terepes bejegyzés között. Nem egészen véletlen az, hogy aszfaltra tévedtem és futottam egy maratont, de ez legyen az én és egy szűk kör kis titka. Böngészve a futónaptárban lévő kínálatot, Keszthelyt találtam a legideálisabbnak a magam számára. A legfontosabb szempont talán az volt, hogy ne legyen dög meleg... én melegben nem tudok versenyezni. Egyszerűen nem bírok. Edzeni még úgy ahogy, de a hülye elvárásaimnak nem tudok olyankor eleget tenni, amik néha túl magasak. Na, így légy okos!

(A rajt pillanatai - Fotó: Keszthelyi Kilométerek)

Megszületett a döntés, most már csak fel kéne rá kicsit pörögni. Másfél éve futottam utoljára maratont, kb. egy éve lekocogtam az UB-t (a végét inkább leszenvedtem), éreztem, hogy ez kicsit testidegen lesz. A fő csapásirányt - idei célverseny - nem mellőzve Edző bá' beiktatott néhány felpörgetős edzést és jóvá hagyta, hogy elinduljak az UB-n is csapatban. Nem hiszem, hogy lenyűgöztem, mikor bejelentettem a maratonos elképzelésemet, de szerencsére partner volt. 

Szombaton érkeztünk Anitával Keszthelyre. Először felvettük a rajtcsomagot, majd jól betésztáztunk a tésztaparty-n, aztán szunya. A - most tényleg alapos - bemelegítést követően 10 órakor rajtoltunk. Kezdett bombázni a nap, az ilyenkor szokásos motiválós zenék emelték bennem az adrenalint és átvettem magamban Ispi iránymutatásait. Szakaszosan rajtolt a mezőny, rám a második zónában került sor. Egyszerre indult maratonista, félmaratonista és a váltók is. Igyekeztem nem elsprintelni az elejét és tudatosan visszafogni magam, mert ilyenkor a nagy verseny hevében a rövidebb távosokkal könnyen elvihet a lendület. Az első km természetesen gyorsabb lett a kívántnál, de ezt betudtam a kezdeti lendületnek és a lejtős szakasznak. Tudtam, hogy itt nem most nem lehet azzal játszani, hogy még egy picit haladok így és majd utána kiengedek... ismerem magam, most kellett még visszább venni. Igyekszem belőni a megfelelő tempót. A lábaimban még érzek némi feszülést, talán az izgalom teszi. Hömpölygök a tömeggel, csipognak az órák, zihálnak néhányan. Nem igazán nézem ki van mellettem és milyen színű a rajtszáma. A tempómmal foglalkozom és az érzésekkel. Merthogy elszórtam a pulzusmérőmet és nincs ami fogjon. 5 km után már beállt a ritmus és érzem, hol az elég… kevesebbet nézem az órámat és pálya a hullámzását is próbálom bekalkulálni. Az utak szélén sok a szurkoló. Nagyon sokan hajráznak, egy háznál kisgyerekek spriccelnek vízipisztollyal, apuka persze nem örül neki, én annál inkább. Durran a meleg, a legközelebbi frissítőponton már hidratálok… na jó, iszok! Egyébként jól el voltak osztva a pontok, a 10,55 km-es körön 5 helyen lehetett frissíteni. Nem kellett sokat osztani-szorozni, hogy mikor érek A-ból B-be. Lassan vége az első körnek, ahogy a hosszú emelkedőn felérek a Fő térre. Huhh… se nem gyors, se nem lassú, mégis izgultam, hogy fog-e ez menni. Gyorsan számoltam, inkább picit lassítok, nem megyek a falnak. A biztonságra törekedtem, nem éreztem, hogy versenyeznem kéne. Nem is nagyon tudtam, hogy ki van kivel, mert a váltók új emberei hébe-hóba elhúztak mellettem. A második körtől fogva szinte minden lehetőségnél vagy ittam vagy magamra öntöttem a vizet. Persze nem volt ritka, hogy mindkét opciót kihasználtam. 15-nél bontottam egy zselét, amiből egy kicsi jutott a lábamra is. A pontőrök kedvesek voltak. Bíztattak, hogy nyugodtan dobjam el a csomagolást, majd ők összeszedik. Éljen, nem kell célba dobálnom a kukába. Nem lett hűvösebb az idő, kerestem az árnyékot és ott bujkáltam, ha lehetett. Már másodszor hagyom el az aszfaltra fújt 40-es számot. Hmm… jó lett volna már ott lenni.

(Érkezés a célhoz - fotó: KKM)

 Néha megfordult a fejemben, hogy fog-e ez így menni. Az Istria után igyekeztem az edzéseket úgy időzíteni, hogy meleg időben fussak, az nehogy megint pofán verjen. A negatívkodást hamar eloszlatta a parton tapsoló embertömeg. A 20-nál lévő ponton újra meglocsoltam magam és nyugtáztam magamban, hogy a fele mindjárt megvan. Újra a Fő tér, féltáv. Ez a kör fél perccel tovább tartott és még mindig jól álltam a kitűzött idővel. A félmaratoni váltók végeztével láthatóan ritkult a mezőny. Az egyik kereszteződésben egy rendőr kérdez rám: harmadik kör? Bólintok és húzok is az árnyék védelmébe. Bontom a zselét, ezúttal a könyökhajlatomba jut. Ott nehezebben szívódik fel, úgyhogy nyalogatás helyett inkább vizet locsoltam rá. Nem jó érzés a humán tépőzár. Ha tehettem, két poharat vettem el… eggyel fejre, eggyel gyomorba öntöttem a vizet. Hiába ittam, mégis valahogy úgy éreztem, hogy nem izzadok semmit. Kopnak a km-ek, lassan megismerem teljesen a pályát.

Újabb – maratoni – váltó tagok futnak el mellettem. A tempómra nem volt panaszom, mégis olyan volt, mintha állva hagytak volna. A vasúti átjárót elhagyva újra meglátom a 40-es számot. Kitaláltam, hogy az utolsó körben majd innen kivágok egy sprintet. A hosszú emelkedő nem meglepő módon újra felvitt a Fő térre, de most már éreztem, hogy nincs meg az a dinamika, mint az elején. Megint fél perccel rosszabb, mint az előző. Na, utolsó kör. Egy szervező megdicsér, hogy milyen jól mozgok… jaja, csak már kicsit több energiámba telik. Egyre kevesebben a pályán. Most már kb. 100 méterenként látok futókat. Az utolsó zselét már régebben megettem és éreztem, hogy kellene még egy kis kraft. A városból kifelé haladva negyedszer jön egy hosszú egyenes. Sunyin emelkedik. Ha nem lenne ilyen hosszú, azt hinném sík. A ponton izóért nyúlok, leöblítem egy kis vízzel, amiből nyilván jut a fejtetőre is. A combjaim már fáradnak kicsit talán fájnak is. Lejtős rész következik, itt nem hagyom, hogy vigyen a lendület, inkább tartom az iramot. Az órát nézve kicsit megint lassulok. Ezt már megérzem. Számolom az időt és visszafelé a távot. Jó lehet még ez! Kicsit küzdök, a vasútig vezető hosszú egyenesnek már látom a végét. Jön a 40-es tábla! Ejha, na most kéne még a pincéből felhozni, ami még ott van – csak hogy egy klasszikust idézzek. 3 óra és fél perc… ennyit mutat az óra, amikor megüti a 40-et. De érzem, hogy ebben most ennyi volt. Olyan hű, de nagy hajrát már nem vágtam ki, az utolsó frissítésnél pedig állóra is kellett fékeznem. Mondjuk nem számított semmit. Löktem magamra megint egy kis hideg zuhanyt és ráfordultam a fasorra, ami a Fő térre vezető emelkedőhöz vezetett. Tapostam ahogy tudtam felfelé, ha már annyi ismeretlen buzdítja az ismeretlen futót. Végezetül 3 óra 12 percen belül, de még így is fél percre a kitűzött időtől - az egyén csúcstól -, jól elfáradva, csatakosan célba értem.

(Végre egy kis árnyék - fotó: Vajda Anita)

Konklúzió: ööö… először rosszabbra számítottam… vagy jobbra? Nem is tudom… nem lényeg, mert elégedett vagyok nagyon az eredményemmel. Tetszett a pálya, bár egy-két részt inkább kiegyenesítettem volna. Örülök az időmnek, tekintve, hogy utcai pályához képest volt benne valamennyi szint és így is majdnem megfutottam az egyéni csúcsomat. Jó volt találkozni régen látott ismerősökkel és váltani pár szót. Jó volt átélni, ahogy itt az emberek szurkolnak. Szpesöl köszönet Ispánki „Ispi” Zoltánnak, amiért a megírt edzésterveit felrúghattam és partner volt ebben az aszfaltos kitérőben. Jaaa… és második lettem!