2021. április 24., szombat

2021.04.07. - 04.12. Háromnapos Mátra 115 bejárás

 Ugyan dióhéjéban már posztoltam a legújabb projektről, de úgy gondoltam mégis csak írok róla egy „pár” sorral többet, mert mély nyomot hagyott bennem a mostani kaland. Történt ugyanis, hogy amikor a szervező belengette a megrendezés lehetőségét, arra gondoltam, mi lenne, ha bejárnám ezt az útvonalat is. Ispinek kicsit félve vázoltam fel az elképzeléseimet, mert hát az ötnapos Peaks of Hungary sorozatot a múlt hónapban csináltam végig és nem tettem volna le rá a nagy esküt, hogy ebből lehet valami. Mit ad a jóisten, áldását adta rá. Klassz!

(Oroszlánvár)

A terv az volt, hogy három részletben járom végig az utat. Osztás-szorzást követően a Kisnána-Mátraháza, Mátraháza-Dióspatak (Szurdokpüspöki) és a Dióspatak (Szurdokpüspöki)-Gyöngyöspata szakaszok mellé került a voks. Igen, sok lehet ez így, ellenben nem kevés. Tekintve, hogy ez nem körpálya, a logisztikát magamra szabtam, tehát az adott szakasz céljában hagyva az autót, busszal jutottam el a rajtba. Gugli a barátod, rajta az összes menetrend… „munkásjárat”, „ünnepnapon közlekedik”, „csak tanévben jár”, többi blabla… jelzések nélkül premierbe behozza, a neked megfelelőt. Már csak ki kellett találnom, hogy mikor akarok rajtolni és visszafelé számolgatva, megkaptam az otthoni indulás idejét is. Nem bonyolult, hanem időigényes… az utazás része Budapest túloldaláról. Nézegettem az útvonalat, videókat, szóval tuningoltam kicsit magam, mert hát mégis csak a Mátra. Bő elemzésbe nem mennék bele semmilyen szempontból, szerintem több embernek van már vele tapasztalta, mint ahánynak nincs.

(Útban Kékestetőre)

Első szakasz: Mátraházán hagytam a vasat, majd visszamentem busszal Gyöngyösre, onnan pedig Kisnánára. A buszos túrára úgy kellett plusz ruharéteget választanom, hogy azt vinnem kell vissza a kocsiig. Ez nem lenne rossz, ha nem mínusz 2 fok lenne. A helyzet okozott egy kis fejtörést, de megoldottam. Kisnánán még nem jártam, ez legyen az én szegénységem. Aranyos falunak látszik, dél felé tekintve ellátni jó messzire vagy még azon túl is, észak felé pedig ott tornyosul a hegység. Ez persze jellemző a környező falvakra is „ebben az oldalban”. Nna, buszról leszállok, indítom is az órát. Már leszállás előtt felkészültem, hogy egyből tudjak indulni. A faluból könnyű emelkedőn vezet ki az S+, kicsit elmerengtem magamban, hogy megrendezett körülmények között, itt még jókedvűen társalognak a sporik. Az órám teszi a dolgát. Navigál és csak a csipogásai törik meg a körülöttem lévő csendet. Nagyon jó, itt vagyok jó helyen, távol a zajoktól. Talán néha a szél hangosabb kicsit és nyomja el a léptek hangját. Elvoltam a gondolataimmal, érzéseimmel és próbáltam betájolni, hogy hol kapcsolódok majd a Mátrabércbe. Egyszer csak ismerőssé válik a hely és kikötök a Jagusnál lévő vadászháznál. Nna, innentől Kékesig pofonegyszerű a dolgom, mert hát a „Mátra bércein” jellegzetes M jelzését kell követnem. Jön a nosztalgia… Oroszlánvár, Domoszlói kapu, Saskő és érkezés Kékesre, ahol már bőven lehetett rúgni a havat. Végig futott bennem a két évvel ezelőtti ’bérc, ahol eddigi legjobb időmet futottam. Kékesen a kutya loholt felém. Nem tudtam mire vélni, mert nem hívtam. Hirtelen nem tudtam mit csináljak, mert nem egy tacskó méretű kutya volt. Előjött az eddig bevált rutinom, miszerint lassítok, sétálok, nem nézek rá, a kezeimet felemelem. Cuki volt, játszani akart, de az ilyenről mindig csak utólag lehet megbizonyosodni. Kb. 50 méterre egy család szánkózott, kértem, fogják meg a kutyát, de hát nem az övék volt. Addigra már a cipőfűzőmet próbálta kihúzni kevés sikerrel. Aztán más dolga akadt, békén hagyott, én meg gyorsan elsompolyogtam. Remélem a gazdája a közelben volt. Tovább Sombokor felé, amin ha leérsz, úgy beszélsz róla, mint a halottakról… vagy jót vagy semmit. Most jó volt, megvolt a ritmusa, hamar leértem a két lábamon. A Mátra-nyeregnél búcsú a ’bérctől, irány Parádsasvár. Jó volt a lejtő, kicsit haladósabbá tette az utam. Amikor az útvonalat bogarásztam közkutak után, találtam is egyet-kettőt, gondoltam jó lenne ha működne is, nagyban javítana a komfortomon. Aki keres, az talál, rögtön az útvonaltól kb. 50 méterre és még működik is. Jöhet egy jó mászás Galyatetőig??? Hát persze… muszáj lesz. A jó P+… Bacsó Bencével voltam itt egyszer, egy 2up2down alkalmával, szóval tudtam mi vár rám. Megmásztam, enyém lett, ismét a ’bércen éreztem magam egész Galyatetőig újból rúghattam a havat. Itt van egy fasza hurok, amin még nem jártam. A Galyavár túrák köre. Le egészen - a becsületes nevén - Szuha-Mátraalmásig, itt már az elején majdnem benéztem egy elágazást, majd egy feszes emelkedőn vissza Galyatetőig. Fuhh… na az leveszi a hangot… ott szűkszavúvá válik a legnagyobb dumagép is. Elkerülhetetlenül, de végül ez is megvan. Itt várt egy kis meglepetés, még pedig az, hogy szűzhavat avathattam az ösvényen… teszem hozzá gyorsan, hogy április közepe van. Nem hajtott a tatár, eltelt vele egy kis idő. Innentől egy darabig „Téli Mátráztam”, közben meg már eléggé befűtöttek a reggelhez képest. Kezdtem már fáradni, így nem bántam, hogy rátérek a Mátraházára vezető – a mai napi – utolsó emelkedőre. Izgalmas volt az időjárási körülmények váltakozása, mert a magasabb (800 m felett) régiókban jellemzően havas télies idő volt, lejjebb, főleg a végefelé már mutogatta jeleit a tavasz.

(Mátraalmás irányába)

Második szakasz: Ebbe került egy olyan csavar, hogy az utolsó szakaszt járom be. Az időjárás a rajtban kedvezőbbnek tűnt az előző szakaszhoz képest, ám lazítás nem volt. Mindenre készültem, amire a szeszélyes időjárás hisztijenél számítani lehet. A jelszó tehát „sál, sapka, nagykabát!”, na nem szószerint. A rajt most Szurdokpüspökiből volt, egy kb. 2 km-es beszálló után csatlakoztam be az útvonalba a dióspataki elágazásnál. Ez a Vadrózsa túráknak az egyik szakasza, ez csak úgy mellékesen jegyzem meg, mert kvázi nincs benne az M115-ben. Jóérzésekkel kocogtam tovább a zöldön. Egyre vadregényesebbé vált, ami alatt azt értem, hogy ezen a részen ugyan még nem jártam, de egyből feltűnt, hogy ez a rész nem örvend akkora látogatottságnak… persze lehet, hogy tévedek. Nem is lényeges. A S+-on egy patakátkelést (Rédei-Nagy-patak) követően van egy síratófal. Nem hosszú, de meredek, nem is kicsit. Felérve, a nagy lihegés után már csak az elkocogó muflon csordára lettem figyelmes… na bakker, erről lemaradtam. Amiről viszont biztos nem fogok, az a csapadék. A Muzsla pl. már alig látszott, így a Havas-hegyre tartva már panorámának nyoma sem volt, ellenben- lentről felhőnek látszó - ködben lehetett baktani. A csúcsig megint lemaradtam egy nagyobb muflon csordáról, pedig több csapatban keltek át előttem, de a fotó csak nem jött össze. Hát.. hiába. Fajzathoz érve már egyre sűrűben esett a hó… áprilist írunk. A Káva csúcson már több centi van, egész télies a táj és vízszintben hordja a szél az égi áldást. Már kezdtem rávenni magam, hogy felveszem az esőkabit, mert hát nem győztem sepregetni magamról a havat. Felvettem végül a kabátot, mert hát mire várjak. Elállni nem fog, félpercenként meg nem volt kedvem sepregetni magam. Murphy törvénye, hogy ahogy felkerült a kabi - ami nem túl vastag anyagú -, egy singletrack két szélét szederbokrok szegélyezték. Elmorzsoltam pár könnycseppet, amikor beléjük akadtam, mert az a kabin sajna meglátszódott. Ez itt nem a reklám helye, nem mondom meg, milyen kabát. Szóval az idő elég marcona lett, de a kedvem nem szegte. Azokban a napokban jelentette be a Magyar „Királyi” Posta, hogy befejezte, nincs többé faxolás. Valamiért ez eszembe jutott. A havazás és az erdő közepén. Erre mit ad Isten? Elfut előttem egy róka… röhögök magamban, mert még megvolt a „faxos” gondolat, meg jött a másik, egy Robin Hood paródiából, amikor a rókára kötötték a levelet és ők úgy „foxoltak”. Remélem, nem csak nekem jutnak ilyenek az eszembe. Aztán, hogy kitartson a jókedv a Tóthegyes csúcsáig, újabb rókakoma. Ő belefeledkezett a dolgába, de egy „öhhömm-öhhömmel” magamra felhívva a figyelmet eltiplizett nagysebességgel. Sajnos a Tóthegyesről sem láttam semmit, na mondom ez egy ilyen nap, majd egyszer, máskor jól kilátok innen. Tóthegyest elhagyva jött egy szelesebb rész. Jó hideg volt, de nem tartott sokáig. Hosszú lejtő, lehetett lazítani, enni-inni. A Kopasz-hegyre (Világos-hegy) felfelé már megkaptam, amit eddig nem, a szép kilátást egyből egy 360 fokos körpanorámával. Ennek annyi volt az ára, hogy a szél eléggé erős volt, úgyhogy nem időztem túlsokáig. Gyors ereszkedés, csendesedő szél és máris úgy éreztem, mintha egy nagykabát lenne rajtam. Kicsit felhajtottam a szélkabit, hogy legyen egy kis ventilláció és nem süljek meg. Újra Fajzaton, majd a Havas tetején jártam, de már visszafelé Gyöngyöspata irányába. Egy patakátkelés után érzékeny búcsút vettem ettől a szakasztól és az utolsó pár km-en már azon agyaltam, hogy merre menjek vissza ’patáról ’püspökibe. Merthogy buszjárat ilyentájt (délben) nem nagyon van ám errefelé. Úgy számoltam, ha beérek ’patára, lenne egy órám kibekkelni a buszt. Ez nem tetszett, úgyhogy az eredeti terv szerint a legrövidebb úton kocogtam vissza ’püspökiben. A komforton nem segített, hogy féltávig szemből vágott a szél, de nyilván így jártam. Kb. akkor értem a kocsihoz – bezárva a kört -, amikor indult volna ’patáról a busz. A buszjegy árát és egy kis időt spóroltam meg. Hogy mire nem jó a futás??? 

(Panoráma a Világos-hegyről)

Harmadik szakasz: Ami igazából a második. ’püspökiből Mátraházára egy reggeli buszocskázás után ellenőrzöm a felszerelést, amiből a pulzuspánt a kocsiban maradt. Fasza! Nem baj, próbálkozom érzésből futni. Lajosházáig úgy is kb. lejt az út, ami szakaszokban Peaks of Mátrát tartalmaz. Jó volt bemelegítésnek, meg arra, hogy önkénytelenül is, de elijesszek pár őzet. Lajosházról együtt haladok a Téli Mátra útvonalával. Törnek elő az emlékek, hogy a legutóbbi teljesítéskor nagy hó és nagy szívás jellemezte azt az alkalmat. Az időjárás kellemesnek ígérkezett, szóval hótól nem kellett tartani és nem is öltöztem túl magam. Jól haladtam Mátraszentimréig, aztán elbúcsúztam a Téli Mátrától. Egy hullámos rész után a Mátraszentistváni sípályákat kereszteztem… volna, de inkább kerültem, mert itt volt ám még hó, de ráléptem és nem süllyedt. Jó, akkor kerüljük ki, mert perecelni nem volna jó, bármilyen is legyen a kimenetele. Elhagyva a települést egy jóóóó hosszúúúú lejtőn lehet kipihenni a fáradalmakat Bátonyterenye-Szorospatakig. Suhan az erdő a lábad alatt és egy elhagyatott épület komplexumhoz érkezel. Fülelek. Fura zajt hallok. Eddig a természet nyugtató hangjait hallgattam. Kiérek az útra és egy tinédzser dium-dissut hangszóróból nyomatva flangál a falu felé a dózeron… fiatalság bolondság. Ahogy távolodtam, halkult a moraja, majd újra a természet hangjai kényeztettek. Nekivágok egy újabb emelkedőnek, ez sem kicsi a maga nemében. Először laza bemelegítő emelkedő, jószéles úton, büszke is vagyok magamra, hogy milyen jól haladok… nem sokáig a tartott, mert jött a mászós szakasz. Tök csend, tök ismeretlen szakasz számomra, néha csak a fák mordulását hallottam, ahogy a szél mozgatta őket. Idővel felérek az Ágasvári turistaházhoz, ahol épp renoválás folyik. Lőni akartam pár képet, de a telefonom viccelődni kívánt, így a korom sötét, illetve hát halvány kijelzőn semmit sem láttam, a fotó elmaradt. Bravo, egy telefon mínusz, de akkor és ott annyira nem éreztem át ennek lehetőségének súlyát. Inkább azt sajnáltam, hogy Ágasvárról nem tudtam a panorámát megörökíteni a ritka tiszta időben. Ez van, majd máskor. Szóval leérek a Csörgő-patakhoz, hogy Fallóskútnak vegyem az irányt. A nap kicsit bombáz a sugarakkal, melegem van, oldalról letarolt hegyoldal követ… széthúzom a szélkabit, de nem merem levenni, mert becsapós a szél. Felevickélek az emelkedőn, utamba egy rakodó jármű rönköt pakol. Nincs ezzel baj, csak teljes széltében elfoglalja az utat, én meg a gajdeszban kerülöm meg a feltételezett „hatósugarán” kívül. Ez is kipipálva. Fallóskúton vizet csapolok, idén először esik jól a hűsítően hideg víz. Szépen leereszkedem minden esemény nélkül Mátrakeresztesig szinte suhan a táj, a hegyoldalban lévő fenyvesről az Alacsony-Tátrára asszociálok… jönnek a szép emlékek, imádom! ’keresztesen megint csapolok, inkább cipelem, minthogy „megszáradjak”. Egy emelkedő után lendületesebb szakasz következik jólesik egyben egy hosszabbat kocogni hol széles dózeron, hol vadrózsa vagy éppen szeder szárak között. Marasztalnának, karcolnak, de nem hagyom magam, mert már várom a Muzslát. A Hidegkúti turistaház miliője nagyon bevonz, maradék, de közben már azon gondolkodtam, hogy vajon merről fogom a Muzslát megmászni. Csak a Mátrabérc útvonalával voltam tisztában, meg azzal, hogy ezt nem Pásztó felől fogom megtenni, mert amúgy sajnos homály ez a rész. Aztán a Nagyparlagi háznál volt halvány fogalmam, hogy a Z3-on lesz az út felfelé, amit eddig csak egy alkalommal, lefelé tettem meg a Vadrózsa ötvenes távján. A felismerés nagy sokkot ugyan nem okozott, de már tudtam, hogy itt jót fogok gyalogolni. A csekély futómennyiséget talán az arra járó szarvasrudli tudta érdemben növelni. Jó, fenn vagyok a Muzsla-nyeregben, a szél nem kicsi, a kabit már nem tudom hanyadjára húzom magamon össze. A csúcson megpaskolom a követ, majd azzal a lendülettel megindulok a Koncsúrok felé. Jó szakasz, kicsit hullámos, lehet haladni, de a napos részeken már erősen gondolkodom, hogy lekapom azt a szélkabit. Várok még, mint ha arra számítanék, hogy majd „elmúlik” a meleg. A Koncsúroktól a Dióspatakig... hmmm… az a jó hosszú lejtő. Mindig szarul esik. Párszor már lejöttem rajta, de szerintem eddig talán egyszer esett jól ott lejönni. Persze 40-50 km után már egy hasonló lejtő nem az ember legjobb barátja, de hát kutyaharapás szőrével. Aztán a Dióspataknál rászánom magam és a maradék másfél km-re leveszem a kabit. A pataktól a falufelé kanyarodva leválok a balra kanyardó pályáról és legurulok a faluba. A kocsinál elégedettséget érzek. Megvan, még ha három darabba is. Aztán ha megrendezik tök jó lesz, mert a pályaismeret sosem jön rosszul, ha meg nem, akkor pedig egy jó kis kaland volt.

Konklúzió: most igazából nincs, nem tudok mit ideírni. Szuper volt az egész, érdemes volt végigmenni.