Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 57 km (2017) - 2017.02.11.

Ismét eltelt két hét és újra nekivágtam egy túrának. Azt hiszem, hogy a téli alapozás/felkészülés legkeményebb állomása (57 km - 3035 m szint) ez ugyan úgy, mint tavaly. Akkor a sárral és az esővel küzdöttünk, most a jég volt az, ami feladta a leckét... egy újabb mazochista akció volt kilátásban. Némi izgalommal figyeltem az időjárást, hogy a két héttel ezelőtti Téli Mátra után vajon mennyi hó marad meg. Folyamatosan informálódtam különböző fórumokon keresztül, hogy mégis mi a szitu odafent. Gondoltam beszerzek egy pár szegecses csúszásgátlót, de aztán annyit tököltem vele, hogy végül nem lett belőle semmi. Igen, mondhatjuk, hogy nagy felelőtlenség és 19-re lapot húztam. Mert ha a jég uralkodik a pálya nagy részén, akkor ott másnapig csúszkálás lesz.

A rajtban - Sástó, kalandpark - szokásos készülődés. Nem részletezném, mert kb. ugyanúgy történik minden, mint mindig. Kicsit kedvetlen voltam és úgy éreztem, inkább aludtam volna tovább. Ha egyedül mentem volna, valszeg nem megyek el, mert nem éreztem a lendületet. Aztán 7.30-kor indulás! Az első km-eken voltak jeges szakaszok, majdnem taknyoltam egyet rögtön az elején. Helyenként hó fedte a jeget, úgyhogy nagyon oda kellett figyelni. Abban bíztam, hogy a naptól idővel kicsit felenged a talaj és akkor nem lesz annyira vészes. Lekocogtunk Mátrafüredig (1. EP), onnan pedig egy jó hosszú emelkedőn fel Kékestetőig. Voltak csúszós szakaszok, de szerencsére a hó annyira kemény volt, hogy sok helyen lehetett benne haladni. Idővel elértük a hóhatárt és máris könnyebb volt a haladás. Kékesig majdnem összejött egy kis gigszer. A csuklómra tettem a chipet, amivel a nyomon követős időmérés ment. Egy kesztyűlevétel után hűlt meg bennem a vér, mert nem volt meg. A sikítás kerülgetett, bár ha az ellenőrző füzet lett volna oda, az nagyobb gáz lett volna. Na! Szerencsém volt, mert kb. 50 m-t kellett volna visszamenni... de egy fehér kis valamit keress már már meg a hóban! A nagyobb szerencse az volt, hogy kettővel mögöttem egy srác a kezembe nyomta, hogy biztos ezt keresem. Kékestetőről (2. EP) a gerincen haladt tovább lefelé az út. A tiszta és napos időben szép volt a panoráma mind észak, mind dél felé. Egy frissítésen túl esetem legyűrve egy csokit. 

(kékestetői panoráma)

Komótosan haladtam, hogy ne vágódjak el, de egyszer így majdnem sikerült. Volt egy-két seggencsúszós szakasz, de mindent egybevetve egész jól haladtam Szent István-csevicéig (3. EP). Egy-két keksz, egy sótabi és egy bögre tea után kaptatás Sombokor felé. Tavaly ezt a részt nagyon elcsesztem a frissítés miatt és persze azért, mert az első szakaszt nagyon megtoltam Kékesig. Most nem volt ilyen probléma, bár a kedvem nehezen jött meg. Sikerült sokat kocogni felfelé és a ritmus is meglett. Fizikailag jól voltam, figyeltem a pulzust és vigyáztam, hogy ne lőjek túl a célon. Sombokornál (4. EP) megörültem az olivabogyónak, így meg is ettem pár szemet. Nagyon jókat olvastam róla és tudtam, hogy segíteni fog a sokszor problémás frissítésen... gondoltam nagy kárt nem okozhat, úgyhogy kipróbáltam... max. ha nem válik be, akkor segítek rajta, hogy a "felszínre törjön". Gyakran beleestem abba a hibába, hogy a sok édestől sztrájkolni kezdett a gyomrom és csinálhattam bármit, nem fogadott be semmit. A Sombokortól (4. EP) lefelé vezető szakasz most sem tetszett. Iszonyat meredek és fától-fáig volt érdemes haladni, ha csak nem szereted az extrém sportokat... oké, tudom... csúszásgátló! A következő pontig jól lehetett haladni. Végig egy patak mentén, néha keresztezve azt. Köveken lehetett átkelni, de volt, hogy nem sikerült és bokáig süllyedtem a vízben. Elsőre kellemetlen, de idővel újra elönti a melegség a lábadat. Lajosháza, az ötödik EP, túl a táv felén (30 km), viszont a szintemelkedés fele még nem volt meg. Jól éreztem magam, nassoltam (megint egy kis olivabogyó és kóla), sztoriztam a pontőröknek és az egyik hölgy aranyosan felajánlott nekem egy pár cserezoknit. Höhh... én, mint "kemény" nem fogadtam el, mondván ez ezzel jár és idővel úgy is kiszárad. Na! Innen egy remek gyaloglós meredek először Mátraházáig, majd tovább újra Sombokorig. Közben az erdőben kiabálást hallok és az előttem haladókkal együtt balra néztünk, ugyanis majdnem elmentünk egy feltételes ellenőrzőpont mellett... király lett volna! A fáradtság és a fájdalom már előkúszott és kicsit kezdett elegem lenni az emelkedésből. Újra visszatért a pálya Sombokorra (6. EP) és örültem, hogy lassan megint felérhetek Kékestetőre, de lelkiekben már egy másik nehéz szakaszra készültem. Újra elértük Kékestetőt (7. EP), majd innen megint csak lefelé, ezúttal a piros jelzésen Kis kőig. Az eddigiekhez képest gyors és néha csúszós szakasz, de azért boldogultam. 

(a hóhatár fölött)

Kis kőnél  (8. EP) a frissítés után irány tovább lefelé. Még a ponton mondták a srácok, hogy van zserbó a Markazi várnál. Ójee... tavaly is volt, úgy már megéri elmenni odáig. Nem gyenge lejtő, az elején hóval, majd egy kis sárral. Ez tetszett, mert lehetett haladni az avarban egy kis csúszkálást nem számítva. Majdnem a végén azért mégis sikerült seggre esni. Lent az aljban szekérút, kocogás a Markazi vár felé. A várat egy visszafordító kanyar után emelkedőn kellett elérni. Jó kis köves szakasz, ahol belerúgtam egy kőbe, ami nem repült arrébb. Ez így közel az 50 km-hez nem esett túl jól és elég hosszan soroltam magamban a káromkodás legkülönbözőbb formáit. A várnál (9. EP) pecsét, kóla és zserbó, majd egy kis viccelődés az őrök részéről. Mutatták, hogy a hegyoldalban van egy élénk pici zöld pont... na az egy túratárs volt, aki éppen lefelé ereszkedett. Nem tudtam, hogy melyik a jobb... az hogy megmutatták vagy az, hogy inkább ne tették volna. Jókedvűen indultam vissza és tudatában voltam annak, hogy ott még egy brutál szint vár. Még előtte a levezető szakasz technikás, helyenként bokaforgatóan köves talaján kellett visszajutni. Érkezés a hegy lábához, majd jött egy jó félórás mászás (1,5 km és kb. 400 m szint). Azt hittem, hogy sosem érek fel. 

(kilátás a Markazi vártól)

Újra a Kis kői pont (10. EP), ahol a srácok rám nézve viccesen jegyzik meg, hogy látják, hogy lent tuti van 50 fok... hehe. Innen lefelészakasz Mátrafüredig, 5 km-en keresztül. Hol sár, hol hó, hol egy kis dagonya. Felfrissültem a nagy mászás után és lelazult kicsit a lábam, úgyhogy jött vissza egy kis tempó. Mátrafüred hamar eljött (11. EP)... csekk... és irány a cél. Ide azért még (Sástó, kalandpark) felfelé kellett menni, amit többnyire már gyalog bírtam csak. A cél előtt még volt egy fasza lépcsősor, ami feltette arra a bizonyos I-re a pontot.

Konklúzió: Ugyan fejben nem voltam képes sokáig "ott" lenni, azért az erőnlétem kárpótolt. A frissítés nekem új eleme, az olivabogyó - zöld csoda - nagyon bevált. A hideg idő ellenére nagyon folyt rólam a víz és ezért a kétóránként bevett sótabletták is sokat segítettek. Egyre jobban tudatosul és sikerül a frissítősdi. A túrán a frissítőpontok kínálata bőséges volt, gyakorlatilag mindennel készültek a szervezők. Az összidőmmel nagyon elégedett vagyok, hiszen a tavalyi kicsit több mint 9 órás teljesítéshez képest 50 perccel jobb jött össze. A táv nekem kicsit több, mint 59 km lett, amit édesanyámnak ajánlok a napokban tartott születésnapja alkalmából.

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 57 - 2016.02.13.

Az év elején a túranaptárat böngészve figyeltem fel erre az eseményre. Mivel úgy terveztem, hogy minden hónapra beiktatok legalább egy túrát, ezért februárra adta is magát a lehetőség. Pláne, hogy az 57 km-es távhoz tartozó 3031 m szint már önmagában egy iszonyatos erőpróba. Ezt a túrát Kiss Péter (1986-2013) sporttárs emlékére hívták életre, aki a a Himalájában tűnt el hegymászótársával, Erőss Zsolttal.

Szóval újra a Mátrába vitt a "jó sorsom". Két hete, az előző túra után döntöttem úgy, hogy igyekszem erre rendesen rápihenni. A hét eleji erősebb edzést követően volt még egy átmozgatás, utána már csak pihenés. Közben az időjárást figyelgettem, de sok jóra nem számítottam és készültem lelkiekben a hatalmas dagonyára. Az idén eddig sikerült a várakozásaimat alulmúlnia a terepviszonyoknak, most viszont kamatostul visszaadta a természet. 

Szombat hajnalban útra keltünk a túra helyszínére, Sástóra. Az ilyenkor szokásos előkészületeket követően - igazolófüzet átvétele, öltözetválasztás - 7:11-kor elindultunk a rajtból. Ritkán fordul elő egy túrán, hogy először lefelé vesszük az irányt. Kicsit fura érzés volt, hogy elsőre nem egy becsületes kaptatóval kezdünk, hanem lejtővel. A szinte egész hetes esőzésnek köszönhetően már az első szakaszon szép kis sár volt, úgyhogy a cipőm rövidesen be is ázott, de ez már csak ilyen. Szóval vágtattunk lefelé a saras ösvényen, majd hamarosan elértük Mátrafüred határát, ahol rövid időre aszfaltra váltott az út és meg is érkeztünk az első ellenőrzőpontra (1. EP - Mátrafüred, Hegyi Sportok Bázisa - 2,2 km). Innen meg is jött az első emelkedő egészen Kékestetőig. Egy feltételes EP-t követően folyamatosan emelkedett az út. Érdekes volt megfigyelni, hogy egyre hűl a levegő és érkezik a hóhatár, a szemerkélő eső pedig átváltott havas esőre. A tempó kissé erős volt, de ezt csak a későbbiek folyamán éreztem meg.

(a Kékestetőre vezető út)

Kékestetőhöz közeledve egyre ködösebb lett az idő és alakult a hóréteg is. Amikor megpillantottam a parkolót, már tudtam, hogy hamarosan felérünk a kékestetői síházoz (2. EP - 6,1 km). Gyors csekkolás és indulás tovább. Innen a Sötét-lápa nyereg irányába ereszkedtünk. Ekkorra az egyik társam már ellépett. Ahányszor erre jártam, itt mindig átbukott a szél és ez most is így volt. Egy jó darabig még hóban haladtunk és nem mindig sikerült talpon maradnom, aminek a jutalma az volt, hogy kiszakadt a térdemen nadrágom. Sebaj, annak örültem, hogy nem lett nagyobb baj. A Markazi kaputól ösvényt váltottunk és még mindig lefelé ereszkedünk, de akkorra már eltűnt a hó és jött újra a sár. Sokat bénáztam, mert folyton el akartam esni, de egy-két kivételtől eltekintve sikerült korrigálni. Hamarosan újabb feltételes ponthoz érkeztünk, majd pár patakátkelést követően - persze nem úsztuk meg szárazon - megérkeztünk Szent István-csevicére (3. EP - 16,5 km). Innen újra emelkedő következett gyakorlatilag a következő pontig. A sarat újra a hó váltotta, majd a Gabi-halálánál jó párszor az útra bedőlt fákon kellett keresztül mászni. A tempóból ekkora már muszáj voltam visszavenni, mert nagyon sok volt még hátra és nem is tudtam volna jobban menni.

(csúcskő a Kékesen)

Érkezett Sombokor (4. EP - 23,6 km), ahonnan frissítés után egy durva meredeken kellett lemenni. Hát, nem egy leányálom még száraz időben sem, így maradt a fától-fáig haladás taktikája. Örültem, hogy gond nélkül leértem, mert néha sikerült akaratom ellenére métereket csúsznom. Lassú kocogással hamarosan elértem a Vörösmarty turistaházat, majd ereszkedés tovább a dagonyás szekérúton. Szinte tök mindegy volt, hogy hova lépek, maximum a sárban süllyedés mértéke változott. Lajosháza felé néhányszor át kellett kelni a megáradt patakon. Ez azzal járt, hogy néhol combig süllyedtünk a vízben az első ilyen átkeléskor azon hezitáltam, hogy hol lehetne átszökkenni anélkül, hogy a patakba lépjek, de egy mögöttem érkező túratárs annyit mondott, hogy ne gondolkodjak, menjek. Hát így tettem és rövidesen elértük Lajosházát (5. EP - 29,7 km). Újabb frissítés, majd irány tovább természetesen a patakon át. Hosszú és erős emelkedő következett, majd egyre enyhébbé vált. Megint feltételes EP. Itt a pontőrök a füzetemet nézve azt mondták, hogy itt bizony kimaradt az utolsó pont. Mondtam azt nem hiszem, mert mindenki erre jött. Utólag kiderítettem, hogy jártam Lajosházán, csak ott épp a chipet olvasták be, pecsétet nem kaptam és a helyismeret hiánya miatt majdnem bevittek a "málnásba". Morogtam egy sort, hogy ilyen nincs és nyugtalanított a dolog. El is ment kicsit a kedvem akkor az egésztől, mert ez hideg zuhanyként ért. Az utunk Mátraházán át vezetett tovább, majd a Kékestető felé vezető műútról letértünk a sípályára. Egy balost követően a szekérúton visszatértünk Sombokorhoz (6. EP - 36,2 km).  Még mindig morogtam a lehetséges tévesztés miatt, amire a fáradtság is rátett. A frissítés után "lépcsőzés" Kékestető irányába. A rövid, de annál keményebb mászást követően enyhe emelkedőre váltott az út és újra Magyarország legmagasabb pontján találtam magam (7. EP - 38 km). Innentől magányos ereszkedés Kis-kőig, mert ekkora már lemaradtam Ádámtól, a másik társamtól. A Kis-kői ponttól (8. EP - 41,6 km) jött egy kitérő a Markazi várig. Hát... ezt míg élek, nem felejtem el. Ezt a szakaszt oda-vissza kell teljesíteni, ami először egy erősen meredek lejtővel kezdődik, amin vissza is kell majd mászni. Sikeresen leértem a völgybe, majd a patak mentén egy visszafordító és egy emelkedőt követően érkezés a Markazi várhoz (9. EP - 45,4 km). Csekkolás és frissítés után hátraarc, majd irány vissza Kis-kőhöz. Az éles visszafordító után enyhe emelkedő, majd jött az amire az ereszkedéskor már lélekben készültem, visszamászni az emelkedőn. Véleményem szerint ez volt a túra legdurvább szakasza. Csigalassúsággal haladtam felfelé a 2,7 km-es szakaszon, amin több, mint 400 m szintemelkedés volt. Azt hittem, hogy sosem érek fel. Kis-kőre (10. EP - 49,2 km) felérve aztán újból lefelé kellett haladni, Innentől mindhárom táv együtt haladt.

(az utolós km-eken Mátrafüred felé)

Ahogy egyre lejjebb ereszkedett az út, úgy lett egyre nagyobb a sár. Igazából már teljesen mindegy volt, hogy hová lépek, mert vizesebb már nem lehettem. Ráadásul helyenként az ösvény teljes szélességében bokáig lehetett süllyedni. Nem zavartatva magam futótempóban haladtam és újra Mátrafüred következett. (11. EP - 55 km). Mátrafüredtől a célig az utolsó szakaszon végig emelkedtünk. A járdáról az ösvényre beérve nem meglepő módon sár fogadott. Azt hiszem, már hiányzott volna, ha nincs, de nem tartott sokáig. A hátralevő részen még volt egy lépcsősor, amin még a rajt után kellett leereszkedni. Már láttam az alagút végét, mert a felérés után és a parkolón áthaladva megérkeztem a célba 9 óra 6 perces idővel. A célban végül tisztázódott a - feltételes - kihagyás, így nem maradtam díjazás nélkül.




Konklúzió: Azt hiszem, hogy ez volt életem eddigi legnehezebb túrája még akkor is, ha nem lett volna sár. Felejthetetlen emlékekkel lettem gazdagabb. Az ellenőrző pontokon a frissítések felülmúlták a várakozásaimat, szinte mindegyiken várt valami. Remélem jövőre lesz lehetőségem újra eljönni. A szervezőknek köszönet mindenért és azt gondolom, hogy méltó emléket állítottak Kiss Petinek!

(a teljesítésért járó jelvény)