Év végi számvetés! Miért futok? Mennyit futok? - 2016.12.31.

Sokszor kapom a kérdést, pláne az év végéhez közeledve, hogy mennyit futottam az éven - ja és miért futok? Mit kompenzálok, vagymi? Akkor most egy bejegyzés formájában megörökítem, ha már úgy döntöttem, hogy az évet lezárom. Úgy is van annyi szemét a neten, ez már csak csepp lesz a tengerben és persze már megint írhatnékom van.

Az év elején nem voltak nagy terveim, elvárásaim magammal szemben, csupán a sérülésmentes futás. Persze ez így nem teljesen igaz, mert annyi versenyszellem volt bennem, hogy legalább azokon az eseményeken, amelyeken 2015-ben és idén is elindultam, javítsak az időmön. Voltak nagy álmok is, amikhez szintén nem ragaszkodtam - 3 órás maraton, 10 órás Piros85 - és nem sikerültek, de van még időm, így nincs para. Többségében azért sikerált túlszárnyalni a tavalyi eredményeket.

(Valahol a Bükkben - Bánkút környékén)

Számszakilag úgy nézett ki 2016, hogy 228-szor húztam cipőt és 3538 km-t futottam. Mivel imádom a szintes, dimbes-dombos futást, ehhez hozzájön még kb. 50000+ méter szintemelkedés is... Sajnos vagy nem, ezt nem tudom hozzáírni az év eleji célhoz, ami 3600 km volt. Tavaly többet futottam, de gondoltam inkább a minőséget erőltetem és többet pihenek. Nem kaptam sokkot sem, hogy elmarad az éves cél és még rohannom kellene 60 km-t. Nem! Az alapelképzelésem sikerült, nem sérültem meg és betegség miatt sem kellett sokat kihagynom. Vannak, akik azt mondják erre, hogy jó, köszi... ennyi infó elég. Én viszont itt még nem fejezném be. Volt egy kis időm, ezért tovább boncolgattam a statisztikát. Az éven 327 órát töltöttem edzéssel, heti lebontásban kb. 6 órát, napi szinten 54 percet! De ha edzésre bontom, akkor sincs több alkalmanként másfél óránál, összesen heti 4 edzésnél. Gyököt nem vontam, koszinuszt sem használtam, úgyhogy a számolással itt meg is állok... a matek nálam amúgy is csak a négy alapműveletig tart. Mennyi időm van!!! (?) Szerintem ennyit mindenki megérdemel magától, bármit is csináljon.

(Pilisszántó)

Kompenzálni nem kompenzálok semmit. Bírom a monotonitást, de ez is csak nézőpont kérdése, hogy mivel ütjük el az időt futás közben. Figyelek befelé: gondolkodom az életem dolgain, hol szúr be a levegő, hol nyom egy apró kavics, mikor szedjem ki, mikor érek már a végére vagy csak éppen egyedül szeretnék lenni távol a város zajától, stb. Sokszor a belső feszkó úgy csökken - vagy a nyugalom úgy nő -, ahogy távolodom a várostól. Figyelek kifelé: nekem az erdő, a hegyek egy nagy játszótér. Imádom a természetet, a tájat, a tiszta levegőt, találkozok vadállatokkal, élvezem a csendet és igyekszem magasabbra emelni a lábam, hogy orra nem bukjak. Aszfalton sincs ez másképp, ha éppen arra tévedek. Ott is van elég látnivaló. És mit élvezek az egészben? "Csak szívatod, meg fárasztod magad!" Nehéz ezt elmagyarázni... nem is akarom... ez egy érzés. Divatosan szólva fílingje van. 

Sok jó élményem van és persze akad rossz is. Még be is fizetek versenyekre, amit néha megszenvedek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden km-t élveztem. Ez nem igaz. Futottam kánikulában - álltam is tőle fejre -, fagyban, hóban, esőben, bokáig érő sárban, viharos szélben akár órákon át - ha az épp egy nemes célt szolgált. A futópad szándékosan maradt ki... azt nem bírom és a labor körülményeket sem. Volt, hogy csak 2 km-t futottam, de volt 87 km-es táv is. Nem utolsó sorban pedig megismertem nagyszerű - akár példaképnek állítható - embereket is és ez nekem így kerek.

Ismét csak hazudnék, ha azt terjeszteném, hogy nem izgat az eredményesség. Ez persze relatív dolog, mert leginkább magammal versenyzek és nem másokkal. Természetesen duzzadt az egóm, ha egy verseny úgy sült el, hogy a mezőny első 10 %-ában végeztem... és néha még dobogó is jutott. Mindezt helyén kezelem, mert tudom, hogy vannak nálam sokkal jobbak, ezért nem őket, ha nem magamat szeretem/szeretném legyőzni.

Célok pedig mindig vannak. Gyakorlatilag bármi ki lehet tűzni. Fogyás, egészségjavítás-megőrzés, egy hosszabb táv leküzdése vagy gyorsabb teljesítése. 2017-re is marad a sérülésmentes sport, mint fő cél és ennek mentén az állomások egy-egy verseny vagy esemény formájában.

(A Szalajka-völgyben)

Konklúzió: Most kellene ide írnom valamit, de nem teszem, mert nincs! Asszem feljebb leírtam mindent! Nekem a futás szabadság!

Piros 85 terepfutás (2016) - 2016.10.29.

Eltelt egy év és azon vettem észre magam, hogy a hétvégén itt a Piros és egyre többet foglalkozom vele. A tavalyi teljesítés után - még az emlékek megszépülése előtt - eldöntöttem, hogy ott leszek a következőn. Nyáron be is neveztem, hogy tutira ott legyek és még csak véletlenül se gondoljam meg magam... persze ezt csak vicc, de valamelyik fele igaz. Specifikusan nem készültem rá jobban, mint tavaly. A legnagyobb eltérés talán az volt, hogy idén inkább a SPAR Maratonra gyúrtam és csak utána jött a szintgyűjtögetés. Visszaolvastam a bejegyzéseket és végiggondoltam az elmúlt egy évet, amiben nagyobb hangsúlyt kapott a terep, mint az aszfalt. Volt benne némi szándékosság, mert nagyon vonz a természet és a hegyek.

A hetet pihenéssel töltöttem, ennek ellenére mégis olyan érzésem, volt, mintha átment volna rajtam egy vonat. Egy keresztedző úszást és egy laza futást engedélyeztem magamnak összesen. Lélekben kívántam a szombati történetet, de testben szétesettséget éreztem. Péntek este átnéztem még a felszerelést, sorra vettem, mire van feltétlenül szükség, hogy minimálisra csökkentsem a pakkot. Szokás szokás szerint nem aludtam valami jól az utolsó éjszakán, de ez már meg sem lep.

(Nagy_Kevély... kilátás nulla)

A startba viszonylag korán érkeztem, nem is tudom miért. Alig vártam a 8.30-as rajtot, közben átgondoltam a nagy taktikát, ami nem volt bonyolult, tartom a pulzust és igyekszem féken tartani magam... közben pedig beszélgetés az ismerősökkel. Rajthoz! Az első km-en igyekeztem felvenni a saját ritmusomat. Az első emelkedőnél, csipogtak rendesen a pulzusmérők körülöttem, mintha elfelejtették volna kikapcsolni a sporik az ébresztőjüket. Persze így jártam én is, úgyhogy tempó vissza, Nagy-Kevélyig pedig a futás-gyaloglás kombót alkalmaztam. Teltek a km-ek, a lejtős részeken pedig próbáltam nem szétcsapni a combjaim. Csikóváraljára magamhoz képest jó időben érkeztem, de valami nem volt az igazi. A térdhajlataim sajogni kezdtek, amit azért korainak éreztem, a mozgásomat viszont nem tette öregurassá.

(Útban Dömösre)

Dömösig sokat haladtam egyedül, futókkal szinte alig, de a hamarabb elinduló túrázókkal sokszor találkoztam. Készségesek voltak, ha egynyomos szakaszon értem utol valakit készségesen elengedett morgás nélkül... ez egy ilyen nap volt. Ahol tehettem, tartalékoltam az erővel és nem használtam ki teljesen a lehetőségeimet. Mivel mindig magammal versenyzek, kézenfekvő megoldásnak tűnt. Dömöstől Dobogókőig az egyik legszívósabb rész következett. Többször sikerült huzamosabb ideig a korlátaimat kimaxolni, persze gyalog. Haladni ugyan bírtam, az erőnlétemmel elégedett voltam, de éreztem, hogy valami megint nem klappolt. A térdeimből a sajgás elmúlt, átvette helyét a fáradás, viszont a gyomrom lázadozni kezdett. Szerintem ő már nem akart továbbmenni, ugyanis azt érzetem, hogy megállt vagyis nem volt hajlandó elfogadni, amit neki szántam frissítésként. A dobogókői ellenőrzőponton nem szívesen néztem a csokira, aszalt gyümölcsre és minden olyanra, amiről az édesre lehet asszociálni, maradt a ropi. A sótablettát már előzőleg bevettem, ezzel kapcsolatban azt nem tudtam eldönteni, hogy a gyomromnak nem kell vagy nélküle sokkal sz@rabbul lennék... Lejtős rész következett és ugyan haladtam, de érzetre nem úgy, ahogy szerettem volna. A gyomorproblem továbbra sem oldódott meg és Pilisszentkereszt után jobban fogtak a bármekkora emelkedők is. A pilisszántói pont sem hozta meg a felfrissülést, így maradt a szenvedés.  Már nagyon vártam, hogy a Kopár csárdához érjek, mert a meleg ételben nagyon bíztam, hogy helyretesz. Szenvedős volt a pontig tartó szakasz, úgy voltam vele, hogy ha nem javul a helyzet, Nagykovácsiban - 65 km-nél - kiszállok.

(Pilisszántó és a Csévi-nyereg között)

Szerencsére nem így lett. A meleg kaja nagyon jót tett némi kólával keverve és egy futótársam segítőitől még egy kis masszázst is kaptam. Nagy-nagy köszönet az extráért. Itt most nem részletezném az élményeimet, de folyton "egy erdei állattal való társalgás" keringett körülöttem. Szépen ugyan nem, de lassan haladtam és egyszer csak elérkeztem a Hosszúároknál felállított ponthoz. Újra a kóla került az előtérbe, majd a Nagyszénási emlékfal. Valahol itt kezdtem visszajönni a saját meccsembe. Mire leértem Nagykovácsiba, a helyzetemhez képest egész jól voltam. A frissítésen nem változtattam, illetve annyit, hogy volt szárított paradicsom... rá is raboltam. A falu főútján szembejöttek a Budai Szarvasok, ami adott még egy kis plusz motivációt. Innentől újra sikerült emelkedőket futni, persze rövidebb ideig és az enyhébbeket, de úgy éreztem visszatért belém a lélek. A Szépjuhásznéhoz érve már újra jól voltam 25 km kínlódás után. Előtte a "vagy húz vagy megdöglik" alapon a zseléhez nyúltam, amire addig gondolni sem tudtam. Hál' a magasságosnak húzott... leginkább ki a sz@rból. Jánoshegy előtt újabb zselé, ahonnan nem volt megállás. Nagyon jól bírtam felfelé menni és az emelkedő okozta trauma ellenére jókedvűen értem az Erzsébet kilátóhoz.

(Erzsébet-kilátó naplementeféle)

A hegyről lefelé már nem tartalékoltam, úgy mentem, ahogy a lábaim engedték. Frissnek és lazának éreztem magam a mögöttem hagyott 80 km-hez képest. Előkerült a fejlámpa és jött a sokak által nem kedvelt sötétben futás. Tőlem nem áll messze ez a műfaj, nekem nagyon bejön. Makkosmárián az ellenőrző ponton volt szénsavas víz... régóta köröztem már a frissítések között, de sehol sem volt. A pontőr el is mondta, hogy gondolt erre, mert tuti örülni fognak neki valakik... a valakik között pedig én ott voltam. Először érzetem azt, hogy nem várom kifejezetten a verseny végét, ahhoz képest, hogy fáradt voltam és kellőképpen elegem is volt. A Budaörsre bevezető lejtős szakasz sosem fog a kedvenceim közé tartozni. A keskeny köves lejtőnek már inkább több a hátránya, mint az előnye, majd az utána következő aszfalt ahhoz képest vörös szőnyeg. Innetől viszont már nem sok választott el a céltól, ahová nagy megkönnyebbüléssel értem be.

Konklúzió: Ezzel a verzióval nem számoltam. Sikerült 20 km-en keresztül szenvedni egy "jót". Itt most nem élnék azzal, hogy másként volt jó, mert határozottan rossz volt. Sikerült megint egy kis önismeretre szert tenni, ám a szívás okai még nem ismertek. Talán ihattam volna több folyadékot, mert a gyenge szél kicsit becsapott és nem éreztem, mennyire izzadok. A frissítőpontok bőségesek voltak, az őrök pedig készségesek. Jövőre ugyanitt.

Hétvégi edzés a Magas-Tátrában 2016.10.14-16.

Előbújt a vénám, így ismét koptatom kicsit a billentyűzetet és megörökítem az utókor számára a memoáromat.

(Szemben a Kriván)

Az utóbbi másfél hónapban több hétvégén is a futás töltötte ki a szabadidőmet. Rögtön gondolni lehet, hogy "jól megy"," könnyű neked" stb. Ez most egy ilyen periódus... egyszer majd ez is változik. Szóval! Felmerült, hogy csaphatnánk ősszel egy magashegyi táborozást valahol a Tátrában, ami talán a Piros85-re is jó hatással lehet, ezért igyekeztünk összekötni a kellemest a hasznossal. Négyen szerveződtünk, de két társunk munka miatt mégsem tudott csatlakozni, így hatalmas fejszámolás után ketten maradtunk. Én már nagyon beleéltem magam az új kalandba és úgy döntöttünk Csabival, hogy nekivágunk. A terv az volt, hogy a Strbské Pleso alias(z) Csorba-tó - hagyjuk a nyelvtörőket - lesz a bázis. Tuti ami biztos alapon feltöltöttem három track-et - kettőt a Krivanra és egyet a Rysyre -, aztán addig megyünk felfelé, amíg az időjárás engedi. Szeretnék mindkét csúcsra fel menni, de nem kockáztatunk. Elvégre nem arról van szó, hogy ugrás közben a pocsolyában landolok vagy annak túloldalán. 

Az múlt hétvégi maraton után nem rongált sokáig az izomláz, gyakorlatilag három nap alatt olyan állapotba kerültem, hogy be is iktattam egy dombos edzést, bááár a végén éreztem, hogy nem tűnt el nyomtalanul, ami természetes is. Hogy miért mentem? Mert jólesett, meg vártam ezt a félig taknyos időt, hogy ne kétezer fokban kelljen dombozni. 

 Az előjelek nem voltak túl biztatóak, ha csak a csúcstámadásokat veszem. A múlt hétvégén akkora hó esett, mint eddig még kevésszer. Király... az egyszeri kirándulás elképzelései omladozni kezdtek. Hmmm... nó para, max. újratervezés! Péntek útnak indultunk, de azért ebben is volt egy csavar. Annyira sztoriztunk, hogy az egyik településen egy 26. rendű útra elfelejtettünk letérni, majd egy jó 15 km múlva vettük észre, hogy valami nem oké. Közhellyel élve - több is veszett Mohácsnál - visszafordultunk és sas szemünknek köszönhetően észrevettünk az aszfaltösvényt. Igazából keveset nyertünk vele... na mindegy. A rádióadást hallgatva megállapodtunk, hogy ez nem az a nyelv, amit meg fogunk tanulni. Eszembe jutott Karel Gott Karneval című számának "mirigyes" változata és egy darabig ezen röhögtem. Előre is elnézést a szlovák nyelv kedvelőitől, de ezt muszáj volt megemlítenem.

 (Csorba-tónál)

(A kék jelzés vége: a Kriván)

Csorba-tóhoz felérve pazar kilátás fogadott minket. Hamar megállapítottuk, hogy az egyhetes hó a hírekben olvasottakhoz képest eléggé gyorsan olvad. Gyorsan becsekkoltunk a szállásra, majd durván egy óra múlva már indultunk is az első kanyarra, ami a Krivánra vezetett. Érdekes, hogy itt nem misztifikálják túl a jelzéseket. Itt is megvan a négy "alap"szín, de a sávon kívül sem kereszt, sem háromszög, sem semmilyen más jelzést nem használnak - na jó! Kört láttam -, pedig útvonal akad ezeken kívül is bőven. Pedig biztos vannak eltérő jelzésminták. A piros jelzés első 5 km-én kisebb-nagyobb mértékben hullámzott az utunk, hol köves, hol murvás volt az ösvény. Igazi vadregényes környék, tele fenyővel, hóval, patakokkal. Ezután váltottunk kékre és jött az lépcsős hegymenet. Itt már nem ment a futótempó, de próbáltuk imitálni, ami mindig rövid ideig tartott. Ahogy haladtunk felfelé, először a fenyves, majd a cserjék tűntek el és közben pazar panoráma tárult elénk. A tempóval nem foglalkoztunk, nem is volt miről beszélni, így fotók tömkelegét készítettük, mint japán turisták a Parlamentnél. Továbbhaladva felfelé a növényzetet a kövek, sziklák és a vastagodó hó váltotta fel. Többször ránk kacsintott a helyiek által "Krivány"-nak ejtett csúcs és valahol éreztem, hogy necces lehet a feljutás.

(nehéz volt betelni a látvánnyal)

Jöttek lefelé Sporik, akiktől érdeklődtünk, hogy járható-e az út, de vegyes válaszok jöttek. Az egyikük meg is jegyezte, hogy "extrem trail Krivány!" "Good Luck! "Néha kiszúrtunk egy-két seggencsúszót a csúcstól lejjebb, ezért egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem a mai nap lesz, amikor oda én felmegyek. Igen, volt azért bennem para, mert nem vagyok egy hegymászó típus, Csabinak viszont van benne rutinja, ő próbált nyugtatni, hogy "nem gáz a helyzet"... jaja, max. szar. Végül belátta, hogy nem megy velem sokra, ezért a zöld jelzésnél elkanyarodtunk balra lefelé egy másik ösvényen. Na, ez sem volt - nekem - leányálom. Először térdig gázoltunk a hóban, majd a hegyoldalban egyensúlyozva jobbos hóbakapaszkodással araszoltunk lefelé. Érdekességként pont csipogott az órám és sikerült egy 37 perces km-t összehozni. Erre sem gondoltam volna soha. Ereszkedünk szintben kb. 200 m-t, mikor újra futhatóbbá vált az ösvény. Óvatosan csapattunk lefelé és fordítva a tájkép sorrendjén újra a fenyvesekbe érkeztünk. Rossz érzés ébresztett a közel 10 évvel ezelőtti óriási vihar pusztításának látványa: derékbatört fák, kifordult gyökerek emlékeztettek, mi történhetett itt.

(a letarolt erdő egy része)

Lassan helyre fog állni az ökoszisztéma, de mi azt már tuti nem érjük meg. Szóval 2120 m-ről ereszkedtünk kb. 1150 m-ig, ami már elég gyorsan ment. Három forrásnál aztán újra piros jelzés - tényleg nem bonyolítják túl - és 7 km hullámzást követően visszaértünk Csorba- tóra. Közben az egynyomos ösvényen kikerülhetetlen pocsolyák és erősen köves szakaszok tették technikássá a visszautat.

(Valahol arra van a Rysy)

Szombaton reggel ugyan éreztem a fáradtságot, de a lábaim meglepően jól voltak. A mai napi terv is hasonló volt... megyünk szintben felfelé addig a Rysy felé, amíg tudunk hősködés nélkül. A hiányos apparát - hágóvas, túrabot... pedig tudtuk, hogy hova jövünk - miatt én megint nem voltam bevállalós. Elindultunk, majd kicsit több mint 2 km után beakadt lábam egy kiálló gyökérben és pofára esés nélkül sikerült kihasítani a cipőn a gyöngyvásznat. Zsííír... sikerült lenullázni a lépőt, azonban nem akartam visszafordulni és hüppögni a takaró alatt, hogy milyen szerencsétlen vagyok.

(árasztja a nyugalmat)

Örültem, hogy a fogaim megmaradtak és a végtagjaim is "töretlenek". Rövid szitoklitánia után haladtunk tovább a köves ösvényen. Technikás szakasz volt, az tuti. A két évvel ezelőtti túrázás emlékei pedig úgy törtek elő, mintha hipnotizáltak volna. Közben készültek a fotók és a szintemelkedéssel újra elérkeztünk a "havas" magasságokig. A szerpentines szakaszon itt is helyenként térdig ért a hó, ha nem voltunk elég ügyesek. Ekkora már ronggyá ázott a szakadt cipőm az ösvényen csörgedező ideiglenes patakban.

(a második nap végállomása)

Szegénynek annyi előnye maradt, hogy a talp része töretlenül simult a lábamhoz és tökéletes szellőzést biztosított. Sikerült is mindig havat rúgni bele, így azt nem győztem kipöckölni belőle. Elérkeztünk ahhoz a bizonyos láncos szakaszhoz, ahol a hóban nem igazán látszott a szerpentin, csak egy nyílegyenesen és meredeken felfelé tartó kitaposott ösvény. Csabi tett ugyan egy próbát, hogy csak menjünk fel és nézzük meg milyen, de megint megugrottam. Eddig 2-0... így újra eljutottunk 2000 m magasságig, majd visszafordultunk. A Rysy is győzött a Krivan után. Két évvel ezelőtt a spanokkal legalább feljutottunk a csúcsra, de akkor a köd miatt nulla volt a látótávolság.

(A Menguszfalvi völgy)

Lefelé haladtunk, majd a kék elágazásnál elindultunk a Korpova-csúcs irányába. Az olvadás durva volt... gyakorlatilag az összes ösvény patakká változott, viszont nem nagyon izgatott már. A kék sávon haladtunk, majd rövid idő múlva már nem találtunk nyomokat, pedig egy kőre festett jelzés mellett ácsorogtunk. Közben a tőlünk távolabb eső hegyoldalon morajlást hallottunk. Balra néztünk és nem kevés hó zúgott le a hegy lábáig. Nevezném lavinának, de nem tudom, hogy annak nevezhető-e. Durva hangja volt és a látványra sem  gyenge. Légvonalban legalább 500 méterre volt tőlünkegy kisebb völgynek nevezhető valami túloldalán. A nyomok eltűnése után úgy voltunk vele, hogy a sziklákat takaró szűzhóba nem mi fogunk ösvényt vájni, nincs értelme bokát törni. Visszaindultunk a szállás felé, közben pedig az állunkat kapargattuk a földről a csodás környezet látványa miatt.

(A visszaút)

Délután futottunk még egy rövidet, majd kinéztünk a környéken egy szimpatikus szaunát. Egész nap tavaszias volt az idő, amivel nagy szerencsénk volt. Nem úgy, mint ma reggel. Hazaindulás előtt futottunk még egy órát, viszont a napnak híre sem volt. Igazi nyálkás, esős, ködös, szutykos idővel zártuk a hétvégét.





Konklúzió: A Csorba-tó és környéke tényleg olyan, mint a képeslapokon. Sajnos nem sikerült a tervezett csúcsokra feljutni, de így is össze jött 65 km és kb. 2800 m szintemelkedés. Ezen a környéken nem nehéz összehozni a szintes edzést. Kipróbáltam új cuccokat a frissítésben és sikerült féken tartani a pulzust. Az össztávnak kb. a felét sikerült igazán futótempóban teljesíteni, a többiről pedig a képek tesznek tanulságot. A csúcshódítás kihagyása mellett is sikerült - nekem - meredek helyzetbe kerülni, de azóta már megszépült és nehéz, de helyesnek vélt döntések ellenére sincs hiányérzetem. Az egész egy baromi nagy játszótér. Holnapra tuti kijön a fáradtság és a mozgásom is kezd terminátorossá - elektormodulová - válni.

Kavarognak még emlékek, de tovább nem nyújtanám az írnivalómat, inkább beszéljenek a képek. Ezeket pedig így sikerült iderakni, mert a galériához nem értek.

I. nap, a Kriván kör:

II. nap, a Rysy kör:

Mátrabérc 55 teljesítménytúra - 2016.04.09.

Durván másfél hónappal ezelőtt jártam terepen a Mátrában és ismét odavezetett az utam. Már nagyon vártam a tavasz számomra egyik nagy eseményét. Tavaly jártam itt először és nagy benyomást tett rám. Ott és akkor nem egészen ez volt a véleményem, de mint minden embert próbáló megmérettetéskor, most sem kívántam az egészet a hátam közepére. Valamiért végül mindig mindenhová visszatérek. Nehéz ezt megmagyarázni. 

(az első lenyűgöző panoráma)

Szóval nagyon vártam a Mátrabércet (55 km – 2734 m szint), főleg azért, mert most már van viszonyítási alapom, hogy mire számítsak. Az időjárás kedvező volt, mert bár nem volt meleg, azért az eső nem könnyítette meg nekünk, túrázóknak a dolgunkat. Az előkészületek jól sikerültek. A megelőző négy nap pihenéssel telt, így frissen vágtam neki a kalandnak. 

Reggel 7 órakor, egészen pontosan 6:56 órakor indultam neki a távnak. Borús volt az idő, picit csepergett is, de ennek ellenére pólóra és rövidnadrágra esett a választásom. Korábbi tapasztaltom volt, hogy 12-15 fok között, ha elkap egy eső, nem hűlök le annyira, hogy fázzak. Hosszú idő után újra pulzuskontrollal vágtam neki a terepnek, mert nem akartam idő előtt leamortizálni magam. Az Oroszlán-várra vezető úton a nyeregben frissítettem először egy műzliszelet és egy kis víz formájában. 08:26 órakor érkeztem meg (1. EP – 10,7 km), magamhoz képest hamar. Ezután továbbra is felfelé vezetett az út és az esőnek már csak nyomai voltak. Egy sziklásabb, bedőlt fákkal tarkított emelkedőn udvariasan el akartak engedni, de nem engedtem a csábításnak. Tudtam, hogy ha megfelelően osztom be az erőmet, akkor a végén is rendesen tudok haladni és a cél végül is ez volt. Hamarosan megérkeztem a Sötét-lápa nyeregbe és tudtam, hogy a következő nagy emelkedő végén ott lesz  

(Úton Oroszlán-vár felé)

Kékestető (2. EP – 19,4 km). Az éven már negyedszer jutottam fel az ország csúcsára, amire büszke vagyok. Viszonyításképpen a táv bő 1/3-a telt el eddig, viszont a szintemelkedésnek már több, mint a fele (1445 m) megvolt. Innen enyhe lejtőn haladt az útvonal, majd jött a „nem szeretem” rész. A sárga sávot elhagytuk Som-bokornál, majd a sárga négyszögnek jött itt egy olyan szakasza, amit a szervezők csak így illettek: „Veszélyesen meredek!”. Ez helytálló volt. Attól függetlenül, hogy nem először ereszkedtem itt le, ismét mind egyes hajszálammal kapaszkodnom kellett, hogy ne csússzak meg, mert az könnyen a túra végét jelenthette volna. Sikeres leérkezést követően kocogós szakasz jött a Mátra nyeregig, majd újabb emelkedő Csór-hegyre (3. EP – 23,9 km). Emlékszem, tavaly itt már nem leltem nagy örömöm ebben a kalandban, most viszont egészen jól voltam és a tempóm is tetszett. Nagyon odafigyeltem, hogy minden órában egyek valamennyi szénhidrátot, a pontokon lévő extrák pedig csak növelték a kalóriabevitelt. Csór-hegytől megint társult az eső és a csúszós emelkedőn végül elértem Galya-tetőt (4. EP – 29,4 km)! Galya-tetőről életjelet küldtem a családnak, majd frissítettem és kocogás tovább. Innen több kisebb emelkedőtől eltekintve sokáig lejtett az út. A tempó továbbra is jó volt és ez némiképp feldobott. Mátraszentlászlónál frissítő pont következett és ezt ki is használtam. Gondoltam ennyi pluszt megérdemlek, majd továbbhaladva a szűk ösvényen elértem a Vörös-kői kilátót (5. EP – 34,2 km). Innen gyenge ereszkedés, majd újabb kemény, de rövid kaptató Ágasvárig (6 EP -38,7 km) Mint sok más helyről, innen is csodás volt a kilátás. Itt azt vettem észre, hogy a fáradtságtól kissé befelé figyeltem és a ködös idő sem segített abban, hogy kiélvezzem a panorámát. 

(ágasvári kilátás)

A csúcson azért megálltam kicsit és körülkémleltem a tájat. A csúcsról lefelé jött ismét egy nehéz szakasz. Szintén meredek, kissé megázott lejtő, ahol sikerült majdnem elvágódnom. Egy „break”elemmel tompítottam a talajfogást és csak az egyik karom lett könyékig saras. Hamar leértem és az ágasvári tájháznál sikerült megválnom a kelletlen útitárstól. Itt magamhoz vettem egy almát és továbbkocogtam Mátrakeresztesig. Gyors szakasz volt, ahol is a Csörgő-patak mentén egy szekérúton értem el a következő ellenőrzőpontot, Mátrakeresztest (7. EP – 42 km). Az eső továbbra is esett, de nem fáztam, szóval nem érdekelt. 

(Mátrakeresztes)

Frissítés után lindultam az utolsó – nagy – hegyre. Egyre nehezedett a menet, ahogy az eső áztatta az utat. Számoltam visszafelé a kilométereket és közben néztem az embereket, akik mellett elhaladtam. Sokan elcsigázódtak a csúszós talajon. Egyszer csak megérkeztem a Muzslára (7. EP – 48 km). Az ellenőrző pont egy nagy, kifeszített ponyva alatt volt. Ami alatt arra lettem figyelmes, hogy mennyire esik az eső. A szabad ég alatt annyira nem vettem észre, egyrészt mert nagyon el voltam a gondolataimmal, másrészt meg már bőrig voltam ázva. A pecsételést követően jött az utolsó szakasz. Nagyon jól lehetett haladni lefelé, aminek lankás lejtő kedvezett. A cél előtt két kilométerrel jött a harmadik nem szeretem szakasz, ahol vége szakadt a gyors tempónak. Egy sporttárs figyelmeztetett, hogy óvatosan haladjak, mert a köves, csúszós talajon könnyen hanyatt lehet vágódni. Igazat adtam neki és nagyon figyeltem, hogy hová és hogyan lépek. A meredek alján patakugrás, majd elértem a faluba vezető szekér utat. Hát… így ötvenegynéhány km után nem éppen az az élmény fogadott, amire számítottam. Jó kis saras dagonya volt a szekérúton. Na mindegy, megfutottam, ahogy a sár mennyisége a cipőtalpán engedte. Érdekes érzés volt, hogy az egyre nehezedő cipő, hirtelen könnyűvé vált a leszakadó sártól, majd ismét gyarapodott a súlya. Az utolsó párszáz méteres lejtőn még kicsit harcoltam az idővel, mert szerettem volna, ha megvan az egyórás javulás a tavalyi időhöz képest. Befordultam az iskolaudvarra, majd egy célpecsét után nyugtáztam, hogy sikerült összehozni az egy óra mínuszt (CÉL – 55 km), így 7 óra 52 perc alatt sikerült megtenni a távot.

(Emléklap)

Konklúzió: Nem csalódtam a túrában. Mivel ez volt a második Mátrabércem, tudtam, hogy mire számítsak a pályával kapcsolatban és nem ért sok meglepetés. A szombati napot megelőzően mind a pihenésre, mind a táplálkozásra igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni és tanulni az előző túrákon ejtett hibákból. Érdekes volt visszaolvasni, hogy valami macera mindegyiken becsúszott. Most viszont a túrán figyeltem a frissítésre, hogy mit és hogyan egyek, az erőbeosztásra, amit nagyban köszönhetek a pulzuskontrollnak. Örültem, hogy nem öltöztem túl és ez nem képzett többletsúlyt. Szóval úgy érzem, hogy minden klappolt és a Piros85 óta nem sikerült ennyire jól az előre összerakott terv. Örültem, hogy a téli alapozáskor nem egyszer esős időben mentem végig egyes túrákon, így némi tapasztalatra tettem szert ebben a műfajban is. Köszönet a szervezőknek és a pontőröknek a kitartásért az esős időben. Szuper volt és jövőre újra itt leszek!