2017. augusztus 28., hétfő

Eger Csillaga Teljesítménytúra 50 km - 2017.08.26.

Hol is kezdjem? Az UB után csak az edzések mentek. Nem vágytam arra, hogy a kánikulában versenyekre járjak. Először csak érzésre, ösztönből, majd később némileg tudatosan. Mondhatom, a mostani túra már régen a szemem előtt volt függetlenül az ajándéknevezéstől. Ugorjunk!

(Őr-kői látkép)
Eljött a szombat a reggel. A héten volt egy kis derékmizériám, ami szép lassan elmúlt, de tartottam attól, hogy a lejtőkön érzeni fogom. A rajtban nem töltöttem sok időt a készülődéssel. Indulni akartam minél hamarabb, mert a meleg idő nagy ellenfelem. Voltak elvárásaim magammal szemben és hozni akartam egy magamtól elvárható szintet. Ám még a túra előtt kaptam egy kedves üzenetet, hogy élvezzem és úgy is álltam neki. A rajtot követően, Felsőtárkányból kiérve a hűs erdei levegőn kellemesen érzetem magam az első kilométereken. Élveztem a csendet és hamar ráhangolódtam egy ritmusra. Bevallom, kicsit hanyag módon néztem át a szint- és pályarajzot. Nem úgy emelkedett a pálya, ahogyan én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy rossz az irány vagy elírták az adatokat. De nem! A Pes-kő házi EP (8 km) után jött a combos emelkedő, kíméletlenül bevasalva a kiírt szintet. Az addig kellemes, kocogós tempót egy idő után felváltotta a "gyökkettes" gyaloglás. Nem baj, tartom az intenzitást, a tempó most sokadlagos. A mászást követően laposabb szakasz következett egészen Őr-kőig. Az idővel jobban álltam, ahhoz képest, amire számítottam és nem éreztem, hogy annyira tapostam volna magam. A csúcsnál lévő kód (2. EP) rögzítése után azért megálltam kicsit körül nézni. A hegyek tetejéről mindig lenyűgöző a kilátás... de mindegyik más és más miatt szép. Vissza a pár száz méterre lévő elágazáshoz, majd egy balost követően ismerős szakasz következett, ami az Országos Kéken vezetett tovább.

Virágos-sár... nyáron (fotó: MTSZ)
Az Őr-kő utáni szakasz kiálló sziklái a magas térd technikáját gyakoroltatják, már ha nem az orrabukás a cél. Óvatosan szökdeltem, mert legalább ennyire volt kalandos a talajfogás is a sűrű sziklák között. Ránézésre olyanok voltak, mintha megfésülték volna a talajt. Pes-kőnél majdnem benéztem egy utat, de pár tíz méter után észre vettem néhány turistát, akik megmutatták, hogy merre az arra. Hamarosan megérkeztem Virágos-sárhoz, ahol vagy megállsz és a tájat nézed, vagy a lábad elé nézel. A vizem fogytán volt, nem voltam elég gondos, mert az első EP-nél nem töltöttem. Arra gondoltam, hogy nincs már olyan messze a Stimecz-ház és bíztam a jó sorsomban. Ahogy ereszkedtem, egyre melegebbnek éreztem a levegőt. Keveset kortyolgattam a vízből, mert azt tanultam, hogy lehetőség szerint a következő vízvételig maradjon valamennyi folyadékom. Jelzésváltások után egy Tekerület útja nevű ösvényen haladt a pálya... gyakorlatilag egy gerincút, két oldalán jó kis meredélyekkel. Nézegettem az órát, elértem a 20 km-t, majd rövidesen ott volt a Stimecz-ház (4. EP). Megnyugtató volt feltölteni a kulacsokat, az iso bekeverése persze egy kicsit macerás volt. Ettem egy kis csokit, majd kocogóra vettem. Közben akadt egy kis problémám. A gondosan felcímkézett frissítőimről leázott a címke... nem írom le, mit gondoltam, max. annyit vállalok fel, hogy legközelebb a címkét beleteszem a tasakba. Addig szentségeltem, míg odaértem a Samassa-menházhoz. Onnan már úgysem volt sok a Tamás-kúti Turistaházhoz (4. EP), ami a táv felét jelentette. Valami viszont nem stimmelt. Azt már kezdtem megszokni, hogy ide sosem érek el egyik túrán sem úgy, hogy hű de jól érzem magam. Ez eddig rendben is van, ez ezzel jár, ha csak nem itt kezdenénk. Jött a meleg... oké, ilyenkor még sem fagyhat. Azt éreztem, hogy alig van erőm... de nem vagyok sem éhes, sem szomjas... mintha nem mozdulna a gyomrom... kissé talán feszes is, mint amikor jóllaksz. Egy tény! Kevesebb szénhidrátot sikerült bevinni, mint amit kellett volna. Ahogy Stallone mondja az Oscar c. filmben, hogy "tudtam, csak nem sejtettem!". Hányszor előfordult már... sosem fogom megtanulni. Persze próbálkoztam egy kis szénsavas energiaitallal, de az sem segített! Tamás-kútnál fel a kéken... felmenni rajta se télen nem esik jól, se most, de végül megvan. A szembejövőknek köszönni nem bírok, csak megemelem a kézfejem. A napfény bombáz... hát ez nem az az élvezős dolog. Végre fent, majd jön egy jó hosszú lejtő a Hór-völgyig. Naaaa, majd ez segít, hogy mozduljon a rendszer... hiú ábránd volt. Tempót nem adott a lejtő, a feszültségoldás elmaradt. Hömpölyögtem gyanútlanul, majd az órára nézve kicsit elkanyarodtam a pályától. Nagyon befelé figyeltem és észre sem vettem, hogy kanyarodni kéne. Korrekció, majd megint gurulás lefelé. Elmellőztem néhány sorstársat, majd egy meredekebb lejtőn, ahol amúgy kényelmesen lehetett volna ereszteni a tempót, öregesen lekocogtam. Óriási! Vége a lejtőnek, a kínlódás még tart. A Hór-völgyi elágazóban zsírkrétával firkáltam össze a papírost... ezzel bizonyítva, hogy ott jártam (5 EP).

(tanösvény a Stimecz-házál - fotó: mindenamieger.blog.hu)
Ez gáz lesz... bő fél óra után sem múlik a döglét. Próbáltam másra figyelni... fákra, hangokra, hőérzetre... nem használt. Belekerültem egy ördögi körbe, aminek a végén mindig az erőtlenség volt. Menet közben ettem-ittam, de továbbra sincs semmi változás... az éhségérzet becsapott... az az nem csapott be, mert nem volt, mint ahogy erőm sem. Nem tűnt logikusnak, hogy hogyan fogyhatok el anélkül, hogy éhes lennék. Misztikum. Vagy... ilyen még nem fordult velem elő... pedig van úgy, amikor az ember azt hiszi, hogy már semmi új nincs a nap alatt. Na, most volt! Megint beadtam magamnak a mattot! A tuti még csak ezután jött. 35-nél érkezés az Ódor vári emelkedőhöz. Mire felértem, kétszer meghaltam magam. 1 km alatt majd' 200 m szint ilyenkor nem tud úgy őszintén jólesni. A lelkes pontőr tapssal és hangorkánnal fogadott egy sorstársammal együtt (6 EP). Szénsavasra vágytam, de nem volt...aranyos volt a kis csapat, mert almával kínáltak, mondván ez is segíthet. Elfogadtam, de megenni nem bírtam. Két harapás után szorongattam még egy kicsit, de úgy érzetem, hogy rohamosan fogyasztja az energiát, így megváltam tőle. Volt már bennem minden, próbálkoztam mindennel, de nem volt áttörés. Ilyen hosszan még nem nagyon gyötört probléma. Egyszerűen nem találtam megoldást. Az egyetlen az lett volna, ha kiszállok. Végül próbáltam beszélni Vukkal, hátha segít... de nem. Jó, akkor hagyjuk, majd beérek valamikor. Majdnem elkavartam egy helyen megint., mert láthatatlanná vált az ösvény. Az óra mutatta, hogy merre, de a nyomot végül épp hogy csak megláttam. A Barát-réti Őrháznál (6. EP) a mélypontom mélypontja volt. Leplezni sem tudtam, hogy végem van. Szénsavas vizet kaptam, meg biztatást arra, hogy feküdjek kicsit le. Hát ez az, amikor jót akarnak, de az lenne a legrosszabb. Inkább erőt vettem magamon és nekimentem az utolsó emelkedőnek. Bement az erdőbe a "sárgaplusszon" felfelé az első hegyre, ami a távon az utolsó volt. Már csak a gyaloglás ment... egészen a Török útig. Ott két spori jött velem szemben, hogy tudom-e, merre van a kilátó? Mondom a völgyből jövök, ott nincs... a jelzések kavarták meg őket. Elindultunk hát együtt... ők mentek, én szenvedtem továbbra is. Ugyan felértünk a kilátóhoz (7. EP), de a ponton nem tudtunk bejegyzést szerezni. Valaki elvitte. Nem érdekelt, csak az, hogy leguruljak a célba. Kocogni még bírtam, de már egyre nehezebben... a végén még jött egy lökés, amolyan felszabadultságérzet. Beértem, de alig álltam meg a lábamon. Ziháltam, mentem körbe-körbe és ki-be. Majd le bírtam ülni. Nagyon kivett ez a dolog. Kértem valami cukros-szénsavast, de amint beleittam, mentem ki Vukkal beszélgetni. Egy fél óra biztos kellett, mire összevakartam magam.

Konklúzió: sok nincs. Élvezni akartam, de elfogyott a szénhidrát és az energia. A pontokon próbáltam enni, de ezek szerint nem eleget. Lehet, hogy túllőttem a tempót. Gyakorlatilag féltávtól gödörben voltam, amiből nem sikerült kimászni. Egyszer majd csak felhagyok azzal, hogy ugyanazt a hibát többször elkövessem. Ezen még dolgozni kell. Pozitívum, hogy a derekamat csak esetenként éreztem, így legalább ez nem hátráltatott. A túra egyébként klassz, mint a Bükk!

2017. augusztus 12., szombat

Országos Kéktúra I. rész - 2017.08.03-06.

Gondolkodtam azon, hogy írjak-e róla vagy sem, majd meggyőztem magam. Végül is miért ne? Terjedelmes és eseménnyel teli ez az "utazás", aztán hátha valaki kedvet kap hozzá, hogy végigjárja. Némi megerősítést is kaptam az íráshoz, egy kérdés formájában, aztán csak elkezdtem pötyögni. 

Miután Anitának meséltem róla, hogy milyen "országjáró" terveim vannak, szülinapi ajándékként megkaptam tőle az Országos Kéktúra, ha úgy tetszik az "országoskék" igazoló füzetét. Annyit minimum tudni kell erről, hogy ez nem egy verseny, nincs időkorlát vagy helyezés. Ez kihívás-, kaland- és élményhegyek tömkelege hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön és számos településen át a vasi Írott-kőtől a zempléni Nagy-Milicig 1160 km hosszan és több, mint 30000 m szinttel. Persze nem egyben, hanem tetszőlegesen, sok szakaszra osztva bármelyik irányból tetszőlegesen. Nem szaporítom tovább a karaktert, ha valakit bővebben érdekel a mozgalom, akkor katt ide vagy ide.

I. nap, Balatonhenye-Badacsonytomaj

(Eötvös Károly kilátó, Balatonhenye - fotó: Pozsgai Gergő)
Nem kellett sokat várni az első pecsétekre, mert másnap indult egy négynapos kéktúrázás Balatonhenyéről. Hogy miért pont innen? Azért mert egy nagyon jó kis társasághoz csatlakozhattam, akik innen folytatták saját útjukat. Sikerült kifogni a legnagyobb meleget, de kevésbé érdekelt. Indulás kb. délben és mivel nem verseny, nem kellett beleszakadni az iramba. Kényelmes tempóban haladtunk és megnéztünk útközben mindent, ami érdekes. A nyílt részeken bombázott a meleg, majd a fák közé beérve érezhetően csökkent a hőmérséklet. Az első hely, ahol érdemes volt megállni, az Eötvös Károly kilátó a Fekete-hegyen. Érdemes volt felmenni és körülnézni, mert a látvány pazar. Majd jött a következő látványosság, a kőtenger, majd a hegyről lefelé az útszéli szilvafákról "lehetett" frissíteni... persze, aki bevállalta. Szentbékkállán várt ránk a szupportunk és a kocsmánál megtaláltam a pecsételő pontot. A padon ülő, vélhetően spanyol turisták nagyon néztek, hogy mit nyomkodok a füzetbe, aztán továbbhadarva diskuráltak. Hosszú szakasz következett és ivást követően a kulcsokba is került víz.

(Szentbékkálla, kőtenger - fotó: Boncsér Zoltán)
Szentbékkálla után gajdesz és csalán. Óvatosan kellett haladni, de még így sem lehetett elkerülni a csípéseket. Sebaj, legalább a reuma elkerül és közben  résen kellett lenni, mert a jelzéseket néha nehezen lehetett észre venni és nem egy alkalommal találomra mentünk az általunk helyesnek gondolt úton. Felmerül a kérdés! Miért nem tettem az órára tracket? Mert most ennek nem volt akkora jelentősége. Ha kajlizni akarnék, azt mondanám, hogy legalább éberek maradtunk. Egy erdei szakasz után kiértünk egy napos részre. Mintha 10 fokkal nőtt volna hirtelen a hőmérséklet. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha magamon hagyom a sapkát vagy ha leveszem... inkább maradt a fejemen. Közben elfutottunk egy tehéncsorda mellett, akik kérdőn néztek ránk... ezek mit erőlködnek itt ebben a melegben?

(Panoráma a Csobánci várból - fotó: Boncsér Zoltán)
Következett egy jó kis emelkedő, de legalább árnyékban, amelyről lefelé az utat szederbokrok szegélyezeték... nyilván kihasználtuk frissítésre. Megérkeztünk a Csobánci-hegyhez. Víznek híján voltunk, nem is nagyon találtunk semmi kutat, így közös döntés alapján visszaereszkedtünk a legközelebbi településre, Diszelre. Hát! Én még temetőnek nem örültem ennyire. Az ott található kúton hidegzuhany a tarkóra és ivás. Viszont ha már itt vagyunk, megkerestük a kocsmát - mert nyilván van - és sörrel frissítettünk. Csobáncra menet megint nem volt könnyű dolgunk. Egy szakaszon derékig érő csalánok között kellett egyensúlyozni több-kevesebb sikerrel. Viszont a hegy tetejéről megint frankó panoráma volt a jutalmunk. Lefelé a laza, kavicsos ösvény próbára tette a lábakat... fárasztó volt ellentartani a lejtő és figyelni, hogy nem csússz el. Sikerül egy helyen benézni a jelzést, de hamar korrigáltunk és folytattuk az utat a helyes irányba. Már nagyon vártuk, hogy beérjünk Káptalantótiba. Frissítés után a nap utolsó szakasza jött. Egy aszfaltos szakaszt követően Gulács hegye mellett haladtunk el az ösvényen. Kezdtem érezhetően fáradni és elcsigázódni. Picit vártam már a nap végét, de igyekeztem élvezni. A Badacsonyi hegy lábánál újra árnyékos rész és felfelé még egy kutya hozta rám a szívbajt. A hegy tetejét inkább kihagytuk és váltva másik jelzésre leereszkedtünk Badacsonyba. 

II. nap Badacsonytomaj-Tapolca


(Kilátás a Badacsonyról)
A második napon onnan kezdtünk, ahol előzőleg befejeztük. Visszamentünk a Badacsony lábához és rátérünk az ösvényre. Kicsit el voltam punnyadva az előző napi meleg miatt, nem is éreztem annyira a csí áramlását. A Badacsony tetejére vezető meredek, sziklás-köves szakasz hamar arra ösztökélt, hogy sétáljak és bámészkodjak. Kapkodás továbbra sincs, csak érkezés a hegy tetőre, ahonnan érdemes megnézni a Balatont, mert a kilátás nem gyenge. Azon viccelődtem, hogy milyen jó, hogy ilyen nagy a hegytető alapterülete, mert tele van emlékművel és kilátóhellyel. Minden elfér. Lefelé nem kell sietni, mert a Bujdosók lépcsőjén erre nem nagyon van lehetőség, de látnivaló azért itt is akad. Kis idő múlva Badacsonytördemicre érve az állomáson újabb bélyegzőpont. Az idő melegszik, a kezdeti fejfájásom nehezen múlik. Közben egy olyan szakaszra értünk, ami már jólismert volt számomra az UB-ról. Igyekeztem sokat nézelődni, mert tetszik ez a környék. Hamarosan elértük Szigligetet, ahol ismét egy temető csapjánál hűtöttük kicsit magunkat, majd a vár alatt egy pince helységben újabb bélyegzőpont. Szívesen itt ragadtam volna, mert a kánikulát nehezen bírom, de nem ezért jöttem.

(Bujdosók lépcsője)
Elértük a Szent György-hegy lábát, ahol becsábultunk egy pincészethez és az árnyékos lugas alatt megittunk egy hűsítő fröccsöt, ami nagyot dobott a közérzetemen. A hegyről klasszul be lehetett látni, hogy az előző napon és második napon addig az időpontig merre is barangoltunk. Lefelé aztán a hegyről egy érdekes természeti képződménybe botlasz, amit bazaltorgonáknak hívnak. Elsőre nekem olyan volt, mintha felhőkarcolók alatt állnék, amik alatt valójában még sosem álltam. A lefelé vezető ösvényen lévő turistaháznál, mint utólag kiderült, bélyegzés lett volna, de benéztem. Ez kimaradt, de majd legközelebb pótolom a "nagy" veszteséget. A Tapolcára vezető műútig jó kis árnyékos szakasz következett, majd kiértünk az aszfaltra. Nem voltam túlzottan odáig érte, de én akartam. Tapolcán értek még jó élmények, mint például az egyik parkban hideg zuhany egy kútnál, majd egy kisebb csoport tagjának elismerő szavai, miszerint: "Minden tiszteletem "a Zöné", hogy ilyen melegben edzi a szívét!" Ezen jót derültem, mert ilyen biztatást még nem kaptam sosem. Hamarosan elértük a tapolcai vá.-t, ahol bélyegeztem és jólesett megenni egy melegszendvicset.

(Bazaltorgonák - Szent György-hegy)
A nagy hőség miatt a Tapolca és Lesenceistvánd közötti aszfaltost kihagytuk. Az álmos könyvek szerint a szervezetre nincs túl jó hatással a délig melegben való futás és mivel nem éreztük magunkban a mazochizmust - annyira -, ezért a kísérőnk segítségével átmentünk az utóbbi településre. Innen hamar beértünk a hűs erdőbe és azt sem bántam, hogy cserébe egy meredek emelkedőn gyaloglok. A tetőn lévő padon megpihenve élveztük a kilátást, majd lefelé kihasználtuk a szilva fák adta lehetőségeket. Vállus falu határában megint jól jött a temető. A kúton hűsölés és kulacstöltés... asszem jókor jött, majd a falu közepén egy bezárt kocsmánál bélyegzés. Élvezetem a természetet, az erdőt és annak árnyékát, amit hosszú kilométereken keresztül adott. Néha azért nem ártott figyelni, mert a jelölések nem mindig voltak láthatók. Elértük Nagymezőt, ami valójában egy tisztás, amit fenyőfák szegélyeznek. Személy szerint olyan érzésem volt, mintha valami magashegyen volnék mondjuk az Alpokban. Innen nem sokkal viszont véget ért a második napra kitűzött szakasz és jöhetett a pihenés. 

III. nap Hévíz-Sümeg

Éjszaka jött egy jó kis vihar, ami reggelre lehűtötte kissé a levegőt. A városból kiérve az első km-ek egy erdőn át vezettek, majd kiértünk az erdő szélére és egészen a Rezi határában lévő betyársírokig jó tempóban haladtunk. Járt is a fejem a tájat nézve, mint a reklám macskának. a Síroknál bélyegzőpont majd emelkedés a hegygerincre, ahol az út szélén termett szedret használtuk frissítésnek. A településen bélyegzés, majd irány a Rezi vár felé. Útközben persze megint egy kis szedrezés, ami - tekintettel arra, hogy a mai napot is futásra szántuk -, simán belefért. Utunk a Rezi-hegy mellett vezetett el hatalmas fák alatt, mintha egy ligetben lennénk. Zalaszántó határában pedig egy terjedelmes csalánoson haladtunk keresztül, ahol célszerűnek láttam magasba tartott kézzel lépkedni, de még így sem úsztam meg a reumamegelőzést. Itt is nagyon figyelni kellett a jelzésre, mert gyakran a találomra kiválasztott ösvényen haladva - utólag jól döntve - sikerült jelzést találni. Zalaszántón várt a kísérőnk. Némi nassolás és a kulcsok feltöltése után továbbhaladtunk. Utunk a Kotsy vízimalom mellett haladt el, ami nagyon hangulatos hely. Zalaszántó felett a Kovácsi-hegyről nagyon jó a kilátás mind a környező hegyekre, mind a Rezi várra. Jó volt megállni és kicsit elidőzni.

(Rezi vár - fotó: Várbarát.hu)
Egy széles dózerúton haladtunk tovább a völgybe hatalmas Bükk fák között, amelyek kinyitott napernyőként tornyosultak felettünk. Rövidesen leértünk a Zalaszántó és Bazsi közötti műútra. Egy forrásnak tűnő helyet találtunk azt remélve, hogy akad benne víz. Se forrás, se víz! Na, akkor spórolás következik a sarvalyi erdészházig, ahol remélhetőleg a forrásból kapunk vizet. Felfelé haladtunk a Tátika csúcs felé a medvehagymaszedő úton, közben pedig az országos kék összetéveszthetetlen tábláit nézegettem, hogy mennyire vagyunk még az erdész háztól. Időközben azért a meleg is megérkezett és nem bántam volna egy kis többletfolyadékot. Az árnyék némileg kompenzált, de erre azért nem lehetett építeni. Lefelé a hegyről már "beláthatóbb" távra voltunk az erdészháztól és közben sikerült lepókhálózni az ösvényt is.

(Sarvaly forrás - fotó: MTSZ)
Kocogtunk előbb az ösvényen, majd az azt követő műúton, végül elértük az erdész házat. A forrás megvolt, a víz viszont nem... kiszáradt. Körbejártuk az épületeket és találtunk egy kerti csapot. Örülni csak akkor kezdünk, amikor víz is jött belőle. Viszont a bélyegzőpont nem volt meg. Hmmm... tűvé téve mindent továbbra sincs meg. Kisvártatva Anita csak megtalálta, de feljebb az úton egy másik háznál... pedig már kezdtem róla lemondani és hajlani arra, hogy otthagyom a 'csába. Az erdészháztól vezető hosszú egyenesen a fák között már látható volt a Sümeg vára, a harmadik nap célállomása. A sümegprágai útnál várt minket a kísérőnk. Jó volt már frissíteni, majd elindulni a befejező szakaszra. Egy tanyát először rossz irányból, majd jó irányból elmellőzve beértünk Sümegre. A kitettebb rész után jólesett a házak árnyékában kocogni, majd elértük a célt, a Sümegi vasútállomást és pecsételőpontot.

A negyedik napon már nem futottam a csapattal. Ugyan felkaptam magamra a futócuccot és összekészültem, de reggeli után a lépcsőn ülve arra jutottam, hogy mégsem futok. Úgy éreztem, hogy az előző heti futásmennyiség és az elmúlt három nap elég. Nem tudtam volna szenvedélyből végigfutni a szakaszt és egyáltalán futni, így inkább a kísérő szerepét vállaltam magamra.

Konklúzió: élveztem ezt a kalandot úgy, ahogy volt és olyan helyeken futhattam, ahol eddig még soha. Ajánlom mindenkinek, hogy fedezze fel az országos kéket, hiszen számtalan olyan helyen halad át, ahol érdemes elidőzni. Köszönet a csapatnak: Anitának, Ildinek, Zolinak, Viktornak, Csegének, Bécinek és Janinak a társaságot.