Országos Kéktúra I. rész - 2017.08.03-06.

Gondolkodtam azon, hogy írjak-e róla vagy sem, majd meggyőztem magam. Végül is miért ne? Terjedelmes és eseménnyel teli ez az "utazás", aztán hátha valaki kedvet kap hozzá, hogy végigjárja. Némi megerősítést is kaptam az íráshoz, egy kérdés formájában, aztán csak elkezdtem pötyögni. 

Miután Anitának meséltem róla, hogy milyen "országjáró" terveim vannak, szülinapi ajándékként megkaptam tőle az Országos Kéktúra, ha úgy tetszik az "országoskék" igazoló füzetét. Annyit minimum tudni kell erről, hogy ez nem egy verseny, nincs időkorlát vagy helyezés. Ez kihívás-, kaland- és élményhegyek tömkelege hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön és számos településen át a vasi Írott-kőtől a zempléni Nagy-Milicig 1160 km hosszan és több, mint 30000 m szinttel. Persze nem egyben, hanem tetszőlegesen, sok szakaszra osztva bármelyik irányból tetszőlegesen. Nem szaporítom tovább a karaktert, ha valakit bővebben érdekel a mozgalom, akkor katt ide vagy ide.

I. nap, Balatonhenye-Badacsonytomaj

(Eötvös Károly kilátó, Balatonhenye - fotó: Pozsgai Gergő)

Nem kellett sokat várni az első pecsétekre, mert másnap indult egy négynapos kéktúrázás Balatonhenyéről. Hogy miért pont innen? Azért mert egy nagyon jó kis társasághoz csatlakozhattam, akik innen folytatták saját útjukat. Sikerült kifogni a legnagyobb meleget, de kevésbé érdekelt. Indulás kb. délben és mivel nem verseny, nem kellett beleszakadni az iramba. Kényelmes tempóban haladtunk és megnéztünk útközben mindent, ami érdekes. A nyílt részeken bombázott a meleg, majd a fák közé beérve érezhetően csökkent a hőmérséklet. Az első hely, ahol érdemes volt megállni, az Eötvös Károly kilátó a Fekete-hegyen. Érdemes volt felmenni és körülnézni, mert a látvány pazar. Majd jött a következő látványosság, a kőtenger, majd a hegyről lefelé az útszéli szilvafákról "lehetett" frissíteni... persze, aki bevállalta. Szentbékkállán várt ránk a szupportunk és a kocsmánál megtaláltam a pecsételő pontot. A padon ülő, vélhetően spanyol turisták nagyon néztek, hogy mit nyomkodok a füzetbe, aztán továbbhadarva diskuráltak. Hosszú szakasz következett és ivást követően a kulcsokba is került víz.

(Szentbékkálla, kőtenger - fotó: Boncsér Zoltán)

Szentbékkálla után gajdesz és csalán. Óvatosan kellett haladni, de még így sem lehetett elkerülni a csípéseket. Sebaj, legalább a reuma elkerül és közben  résen kellett lenni, mert a jelzéseket néha nehezen lehetett észre venni és nem egy alkalommal találomra mentünk az általunk helyesnek gondolt úton. Felmerül a kérdés! Miért nem tettem az órára tracket? Mert most ennek nem volt akkora jelentősége. Ha kajlizni akarnék, azt mondanám, hogy legalább éberek maradtunk. Egy erdei szakasz után kiértünk egy napos részre. Mintha 10 fokkal nőtt volna hirtelen a hőmérséklet. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha magamon hagyom a sapkát vagy ha leveszem... inkább maradt a fejemen. Közben elfutottunk egy tehéncsorda mellett, akik kérdőn néztek ránk... ezek mit erőlködnek itt ebben a melegben?

(Panoráma a Csobánci várból - fotó: Boncsér Zoltán)

Következett egy jó kis emelkedő, de legalább árnyékban, amelyről lefelé az utat szederbokrok szegélyezeték... nyilván kihasználtuk frissítésre. Megérkeztünk a Csobánci-hegyhez. Víznek híján voltunk, nem is nagyon találtunk semmi kutat, így közös döntés alapján visszaereszkedtünk a legközelebbi településre, Diszelre. Hát! Én még temetőnek nem örültem ennyire. Az ott található kúton hidegzuhany a tarkóra és ivás. Viszont ha már itt vagyunk, megkerestük a kocsmát - mert nyilván van - és sörrel frissítettünk. Csobáncra menet megint nem volt könnyű dolgunk. Egy szakaszon derékig érő csalánok között kellett egyensúlyozni több-kevesebb sikerrel. Viszont a hegy tetejéről megint frankó panoráma volt a jutalmunk. Lefelé a laza, kavicsos ösvény próbára tette a lábakat... fárasztó volt ellentartani a lejtő és figyelni, hogy nem csússz el. Sikerül egy helyen benézni a jelzést, de hamar korrigáltunk és folytattuk az utat a helyes irányba. Már nagyon vártuk, hogy beérjünk Káptalantótiba. Frissítés után a nap utolsó szakasza jött. Egy aszfaltos szakaszt követően Gulács hegye mellett haladtunk el az ösvényen. Kezdtem érezhetően fáradni és elcsigázódni. Picit vártam már a nap végét, de igyekeztem élvezni. A Badacsonyi hegy lábánál újra árnyékos rész és felfelé még egy kutya hozta rám a szívbajt. A hegy tetejét inkább kihagytuk és váltva másik jelzésre leereszkedtünk Badacsonyba. 

II. nap Badacsonytomaj-Tapolca

(Kilátás a Badacsonyról)

A második napon onnan kezdtünk, ahol előzőleg befejeztük. Visszamentünk a Badacsony lábához és rátérünk az ösvényre. Kicsit el voltam punnyadva az előző napi meleg miatt, nem is éreztem annyira a csí áramlását. A Badacsony tetejére vezető meredek, sziklás-köves szakasz hamar arra ösztökélt, hogy sétáljak és bámészkodjak. Kapkodás továbbra sincs, csak érkezés a hegy tetőre, ahonnan érdemes megnézni a Balatont, mert a kilátás nem gyenge. Azon viccelődtem, hogy milyen jó, hogy ilyen nagy a hegytető alapterülete, mert tele van emlékművel és kilátóhellyel. Minden elfér. Lefelé nem kell sietni, mert a Bujdosók lépcsőjén erre nem nagyon van lehetőség, de látnivaló azért itt is akad. Kis idő múlva Badacsonytördemicre érve az állomáson újabb bélyegzőpont. Az idő melegszik, a kezdeti fejfájásom nehezen múlik. Közben egy olyan szakaszra értünk, ami már jólismert volt számomra az UB-ról. Igyekeztem sokat nézelődni, mert tetszik ez a környék. Hamarosan elértük Szigligetet, ahol ismét egy temető csapjánál hűtöttük kicsit magunkat, majd a vár alatt egy pince helységben újabb bélyegzőpont. Szívesen itt ragadtam volna, mert a kánikulát nehezen bírom, de nem ezért jöttem.

(Bujdosók lépcsője)

Elértük a Szent György-hegy lábát, ahol becsábultunk egy pincészethez és az árnyékos lugas alatt megittunk egy hűsítő fröccsöt, ami nagyot dobott a közérzetemen. A hegyről klasszul be lehetett látni, hogy az előző napon és második napon addig az időpontig merre is barangoltunk. Lefelé aztán a hegyről egy érdekes természeti képződménybe botlasz, amit bazaltorgonáknak hívnak. Elsőre nekem olyan volt, mintha felhőkarcolók alatt állnék, amik alatt valójában még sosem álltam. A lefelé vezető ösvényen lévő turistaháznál, mint utólag kiderült, bélyegzés lett volna, de benéztem. Ez kimaradt, de majd legközelebb pótolom a "nagy" veszteséget. A Tapolcára vezető műútig jó kis árnyékos szakasz következett, majd kiértünk az aszfaltra. Nem voltam túlzottan odáig érte, de én akartam. Tapolcán értek még jó élmények, mint például az egyik parkban hideg zuhany egy kútnál, majd egy kisebb csoport tagjának elismerő szavai, miszerint: "Minden tiszteletem "a Zöné", hogy ilyen melegben edzi a szívét!" Ezen jót derültem, mert ilyen biztatást még nem kaptam sosem. Hamarosan elértük a tapolcai vá.-t, ahol bélyegeztem és jólesett megenni egy melegszendvicset.

(Bazaltorgonák - Szent György-hegy)

A nagy hőség miatt a Tapolca és Lesenceistvánd közötti aszfaltost kihagytuk. Az álmos könyvek szerint a szervezetre nincs túl jó hatással a délig melegben való futás és mivel nem éreztük magunkban a mazochizmust - annyira -, ezért a kísérőnk segítségével átmentünk az utóbbi településre. Innen hamar beértünk a hűs erdőbe és azt sem bántam, hogy cserébe egy meredek emelkedőn gyaloglok. A tetőn lévő padon megpihenve élveztük a kilátást, majd lefelé kihasználtuk a szilva fák adta lehetőségeket. Vállus falu határában megint jól jött a temető. A kúton hűsölés és kulacstöltés... asszem jókor jött, majd a falu közepén egy bezárt kocsmánál bélyegzés. Élvezetem a természetet, az erdőt és annak árnyékát, amit hosszú kilométereken keresztül adott. Néha azért nem ártott figyelni, mert a jelölések nem mindig voltak láthatók. Elértük Nagymezőt, ami valójában egy tisztás, amit fenyőfák szegélyeznek. Személy szerint olyan érzésem volt, mintha valami magashegyen volnék mondjuk az Alpokban. Innen nem sokkal viszont véget ért a második napra kitűzött szakasz és jöhetett a pihenés. 

III. nap Hévíz-Sümeg

Éjszaka jött egy jó kis vihar, ami reggelre lehűtötte kissé a levegőt. A városból kiérve az első km-ek egy erdőn át vezettek, majd kiértünk az erdő szélére és egészen a Rezi határában lévő betyársírokig jó tempóban haladtunk. Járt is a fejem a tájat nézve, mint a reklám macskának. a Síroknál bélyegzőpont majd emelkedés a hegygerincre, ahol az út szélén termett szedret használtuk frissítésnek. A településen bélyegzés, majd irány a Rezi vár felé. Útközben persze megint egy kis szedrezés, ami - tekintettel arra, hogy a mai napot is futásra szántuk -, simán belefért. Utunk a Rezi-hegy mellett vezetett el hatalmas fák alatt, mintha egy ligetben lennénk. Zalaszántó határában pedig egy terjedelmes csalánoson haladtunk keresztül, ahol célszerűnek láttam magasba tartott kézzel lépkedni, de még így sem úsztam meg a reumamegelőzést. Itt is nagyon figyelni kellett a jelzésre, mert gyakran a találomra kiválasztott ösvényen haladva - utólag jól döntve - sikerült jelzést találni. Zalaszántón várt a kísérőnk. Némi nassolás és a kulcsok feltöltése után továbbhaladtunk. Utunk a Kotsy vízimalom mellett haladt el, ami nagyon hangulatos hely. Zalaszántó felett a Kovácsi-hegyről nagyon jó a kilátás mind a környező hegyekre, mind a Rezi várra. Jó volt megállni és kicsit elidőzni.

(Rezi vár - fotó: Várbarát.hu)

Egy széles dózerúton haladtunk tovább a völgybe hatalmas Bükk fák között, amelyek kinyitott napernyőként tornyosultak felettünk. Rövidesen leértünk a Zalaszántó és Bazsi közötti műútra. Egy forrásnak tűnő helyet találtunk azt remélve, hogy akad benne víz. Se forrás, se víz! Na, akkor spórolás következik a sarvalyi erdészházig, ahol remélhetőleg a forrásból kapunk vizet. Felfelé haladtunk a Tátika csúcs felé a medvehagymaszedő úton, közben pedig az országos kék összetéveszthetetlen tábláit nézegettem, hogy mennyire vagyunk még az erdész háztól. Időközben azért a meleg is megérkezett és nem bántam volna egy kis többletfolyadékot. Az árnyék némileg kompenzált, de erre azért nem lehetett építeni. Lefelé a hegyről már "beláthatóbb" távra voltunk az erdészháztól és közben sikerült lepókhálózni az ösvényt is.

(Sarvaly forrás - fotó: MTSZ)

Kocogtunk előbb az ösvényen, majd az azt követő műúton, végül elértük az erdész házat. A forrás megvolt, a víz viszont nem... kiszáradt. Körbejártuk az épületeket és találtunk egy kerti csapot. Örülni csak akkor kezdünk, amikor víz is jött belőle. Viszont a bélyegzőpont nem volt meg. Hmmm... tűvé téve mindent továbbra sincs meg. Kisvártatva Anita csak megtalálta, de feljebb az úton egy másik háznál... pedig már kezdtem róla lemondani és hajlani arra, hogy otthagyom a 'csába. Az erdészháztól vezető hosszú egyenesen a fák között már látható volt a Sümeg vára, a harmadik nap célállomása. A sümegprágai útnál várt minket a kísérőnk. Jó volt már frissíteni, majd elindulni a befejező szakaszra. Egy tanyát először rossz irányból, majd jó irányból elmellőzve beértünk Sümegre. A kitettebb rész után jólesett a házak árnyékában kocogni, majd elértük a célt, a Sümegi vasútállomást és pecsételőpontot.

A negyedik napon már nem futottam a csapattal. Ugyan felkaptam magamra a futócuccot és összekészültem, de reggeli után a lépcsőn ülve arra jutottam, hogy mégsem futok. Úgy éreztem, hogy az előző heti futásmennyiség és az elmúlt három nap elég. Nem tudtam volna szenvedélyből végigfutni a szakaszt és egyáltalán futni, így inkább a kísérő szerepét vállaltam magamra.

Konklúzió: élveztem ezt a kalandot úgy, ahogy volt és olyan helyeken futhattam, ahol eddig még soha. Ajánlom mindenkinek, hogy fedezze fel az országos kéket, hiszen számtalan olyan helyen halad át, ahol érdemes elidőzni. Köszönet a csapatnak: Anitának, Ildinek, Zolinak, Viktornak, Csegének, Bécinek és Janinak a társaságot.