Eger Csillaga Teljesítménytúra 50 km - 2017.08.26.

Hol is kezdjem? Az UB után csak az edzések mentek. Nem vágytam arra, hogy a kánikulában versenyekre járjak. Először csak érzésre, ösztönből, majd később némileg tudatosan. Mondhatom, a mostani túra már régen a szemem előtt volt függetlenül az ajándéknevezéstől. Ugorjunk!

(Őr-kői látkép)

Eljött a szombat a reggel. A héten volt egy kis derékmizériám, ami szép lassan elmúlt, de tartottam attól, hogy a lejtőkön érzeni fogom. A rajtban nem töltöttem sok időt a készülődéssel. Indulni akartam minél hamarabb, mert a meleg idő nagy ellenfelem. Voltak elvárásaim magammal szemben és hozni akartam egy magamtól elvárható szintet. Ám még a túra előtt kaptam egy kedves üzenetet, hogy élvezzem és úgy is álltam neki. A rajtot követően, Felsőtárkányból kiérve a hűs erdei levegőn kellemesen érzetem magam az első kilométereken. Élveztem a csendet és hamar ráhangolódtam egy ritmusra. Bevallom, kicsit hanyag módon néztem át a szint- és pályarajzot. Nem úgy emelkedett a pálya, ahogyan én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy rossz az irány vagy elírták az adatokat. De nem! A Pes-kő házi EP (8 km) után jött a combos emelkedő, kíméletlenül bevasalva a kiírt szintet. Az addig kellemes, kocogós tempót egy idő után felváltotta a "gyökkettes" gyaloglás. Nem baj, tartom az intenzitást, a tempó most sokadlagos. A mászást követően laposabb szakasz következett egészen Őr-kőig. Az idővel jobban álltam, ahhoz képest, amire számítottam és nem éreztem, hogy annyira tapostam volna magam. A csúcsnál lévő kód (2. EP) rögzítése után azért megálltam kicsit körül nézni. A hegyek tetejéről mindig lenyűgöző a kilátás... de mindegyik más és más miatt szép. Vissza a pár száz méterre lévő elágazáshoz, majd egy balost követően ismerős szakasz következett, ami az Országos Kéken vezetett tovább.

Virágos-sár... nyáron (fotó: MTSZ)

Az Őr-kő utáni szakasz kiálló sziklái a magas térd technikáját gyakoroltatják, már ha nem az orrabukás a cél. Óvatosan szökdeltem, mert legalább ennyire volt kalandos a talajfogás is a sűrű sziklák között. Ránézésre olyanok voltak, mintha megfésülték volna a talajt. Pes-kőnél majdnem benéztem egy utat, de pár tíz méter után észre vettem néhány turistát, akik megmutatták, hogy merre az arra. Hamarosan megérkeztem Virágos-sárhoz, ahol vagy megállsz és a tájat nézed, vagy a lábad elé nézel. A vizem fogytán volt, nem voltam elég gondos, mert az első EP-nél nem töltöttem. Arra gondoltam, hogy nincs már olyan messze a Stimecz-ház és bíztam a jó sorsomban. Ahogy ereszkedtem, egyre melegebbnek éreztem a levegőt. Keveset kortyolgattam a vízből, mert azt tanultam, hogy lehetőség szerint a következő vízvételig maradjon valamennyi folyadékom. Jelzésváltások után egy Tekerület útja nevű ösvényen haladt a pálya... gyakorlatilag egy gerincút, két oldalán jó kis meredélyekkel. Nézegettem az órát, elértem a 20 km-t, majd rövidesen ott volt a Stimecz-ház (4. EP). Megnyugtató volt feltölteni a kulacsokat, az iso bekeverése persze egy kicsit macerás volt. Ettem egy kis csokit, majd kocogóra vettem. Közben akadt egy kis problémám. A gondosan felcímkézett frissítőimről leázott a címke... nem írom le, mit gondoltam, max. annyit vállalok fel, hogy legközelebb a címkét beleteszem a tasakba. Addig szentségeltem, míg odaértem a Samassa-menházhoz. Onnan már úgysem volt sok a Tamás-kúti Turistaházhoz (4. EP), ami a táv felét jelentette. Valami viszont nem stimmelt. Azt már kezdtem megszokni, hogy ide sosem érek el egyik túrán sem úgy, hogy hű de jól érzem magam. Ez eddig rendben is van, ez ezzel jár, ha csak nem itt kezdenénk. Jött a meleg... oké, ilyenkor még sem fagyhat. Azt éreztem, hogy alig van erőm... de nem vagyok sem éhes, sem szomjas... mintha nem mozdulna a gyomrom... kissé talán feszes is, mint amikor jóllaksz. Egy tény! Kevesebb szénhidrátot sikerült bevinni, mint amit kellett volna. Ahogy Stallone mondja az Oscar c. filmben, hogy "tudtam, csak nem sejtettem!". Hányszor előfordult már... sosem fogom megtanulni. Persze próbálkoztam egy kis szénsavas energiaitallal, de az sem segített! Tamás-kútnál fel a kéken... felmenni rajta se télen nem esik jól, se most, de végül megvan. A szembejövőknek köszönni nem bírok, csak megemelem a kézfejem. A napfény bombáz... hát ez nem az az élvezős dolog. Végre fent, majd jön egy jó hosszú lejtő a Hór-völgyig. Naaaa, majd ez segít, hogy mozduljon a rendszer... hiú ábránd volt. Tempót nem adott a lejtő, a feszültségoldás elmaradt. Hömpölyögtem gyanútlanul, majd az órára nézve kicsit elkanyarodtam a pályától. Nagyon befelé figyeltem és észre sem vettem, hogy kanyarodni kéne. Korrekció, majd megint gurulás lefelé. Elmellőztem néhány sorstársat, majd egy meredekebb lejtőn, ahol amúgy kényelmesen lehetett volna ereszteni a tempót, öregesen lekocogtam. Óriási! Vége a lejtőnek, a kínlódás még tart. A Hór-völgyi elágazóban zsírkrétával firkáltam össze a papírost... ezzel bizonyítva, hogy ott jártam (5 EP).

(tanösvény a Stimecz-házál - fotó: mindenamieger.blog.hu)

Ez gáz lesz... bő fél óra után sem múlik a döglét. Próbáltam másra figyelni... fákra, hangokra, hőérzetre... nem használt. Belekerültem egy ördögi körbe, aminek a végén mindig az erőtlenség volt. Menet közben ettem-ittam, de továbbra sincs semmi változás... az éhségérzet becsapott... az az nem csapott be, mert nem volt, mint ahogy erőm sem. Nem tűnt logikusnak, hogy hogyan fogyhatok el anélkül, hogy éhes lennék. Misztikum. Vagy... ilyen még nem fordult velem elő... pedig van úgy, amikor az ember azt hiszi, hogy már semmi új nincs a nap alatt. Na, most volt! Megint beadtam magamnak a mattot! A tuti még csak ezután jött. 35-nél érkezés az Ódor vári emelkedőhöz. Mire felértem, kétszer meghaltam magam. 1 km alatt majd' 200 m szint ilyenkor nem tud úgy őszintén jólesni. A lelkes pontőr tapssal és hangorkánnal fogadott egy sorstársammal együtt (6 EP). Szénsavasra vágytam, de nem volt...aranyos volt a kis csapat, mert almával kínáltak, mondván ez is segíthet. Elfogadtam, de megenni nem bírtam. Két harapás után szorongattam még egy kicsit, de úgy érzetem, hogy rohamosan fogyasztja az energiát, így megváltam tőle. Volt már bennem minden, próbálkoztam mindennel, de nem volt áttörés. Ilyen hosszan még nem nagyon gyötört probléma. Egyszerűen nem találtam megoldást. Az egyetlen az lett volna, ha kiszállok. Végül próbáltam beszélni Vukkal, hátha segít... de nem. Jó, akkor hagyjuk, majd beérek valamikor. Majdnem elkavartam egy helyen megint., mert láthatatlanná vált az ösvény. Az óra mutatta, hogy merre, de a nyomot végül épp hogy csak megláttam. A Barát-réti Őrháznál (6. EP) a mélypontom mélypontja volt. Leplezni sem tudtam, hogy végem van. Szénsavas vizet kaptam, meg biztatást arra, hogy feküdjek kicsit le. Hát ez az, amikor jót akarnak, de az lenne a legrosszabb. Inkább erőt vettem magamon és nekimentem az utolsó emelkedőnek. Bement az erdőbe a "sárgaplusszon" felfelé az első hegyre, ami a távon az utolsó volt. Már csak a gyaloglás ment... egészen a Török útig. Ott két spori jött velem szemben, hogy tudom-e, merre van a kilátó? Mondom a völgyből jövök, ott nincs... a jelzések kavarták meg őket. Elindultunk hát együtt... ők mentek, én szenvedtem továbbra is. Ugyan felértünk a kilátóhoz (7. EP), de a ponton nem tudtunk bejegyzést szerezni. Valaki elvitte. Nem érdekelt, csak az, hogy leguruljak a célba. Kocogni még bírtam, de már egyre nehezebben... a végén még jött egy lökés, amolyan felszabadultságérzet. Beértem, de alig álltam meg a lábamon. Ziháltam, mentem körbe-körbe és ki-be. Majd le bírtam ülni. Nagyon kivett ez a dolog. Kértem valami cukros-szénsavast, de amint beleittam, mentem ki Vukkal beszélgetni. Egy fél óra biztos kellett, mire összevakartam magam.

Konklúzió: sok nincs. Élvezni akartam, de elfogyott a szénhidrát és az energia. A pontokon próbáltam enni, de ezek szerint nem eleget. Lehet, hogy túllőttem a tempót. Gyakorlatilag féltávtól gödörben voltam, amiből nem sikerült kimászni. Egyszer majd csak felhagyok azzal, hogy ugyanazt a hibát többször elkövessem. Ezen még dolgozni kell. Pozitívum, hogy a derekamat csak esetenként éreztem, így legalább ez nem hátráltatott. A túra egyébként klassz, mint a Bükk!