Łemkowyna Ultra-Trail 70 km - 2017.10.14.

Elérkeztem az ősz legjobban várt eseményéhez, amit egyben a szezon főversenyének szántam. Tavaly ősszel úgy döntöttem, hogy én bizony idén ezen elindulok. Figyelemmel követtem az akkori versenyt, ami méltán vált híressé a sárdagasztásról. Több táv közül a 70-esre esett a választásom... kellően hosszú és nappal zajlik, így sokat láthatok a vadregényes Külső Keleti-Kárpátokból.

(Részlet a tájból - fotó: Julita Chudko)

A rajtcsomag átvételekor a staff nem bízott semmit a véletlenre. Tüzetesen átnézték a kötelező cuccokat és még a telefonba is beíratták velem a segélyhívó számokat, majd csak ezt követően kaptam meg a rajtszámot.

Csak hogy a versenyről is legyen pár szó... egész nyáron vártam, hogy eljöjjön ez a nap, de az utolsó héten azért voltak rossz érzéseim a verseny miatt. Nem is értem, miért? Nem nyerni mentem, de azért egy jó teljesítés terhét csak magamra pakoltam. Felállítottam egy célidőt, meg hogy hova kéne beférni és a többi. Nehéz eldönteni, hogy jól akarja magát érezni az ember vagy ki akarja magából hozni a maxot. A kettő külön választható vagy nem? Hol lehet meghúzni a határt? Számomra érdekes kérdések, a válaszokat pedig meghagyom mindenkinek.

Szombat reggel, Chyrowa, rajt. Még a hajnali sötétben érkeztünk Anitával és Tamással, amikor is már szállingóztak a futók a rajtzóna felé. Anita bevállalta nekem a segítő szerepét, Tamás pedig szintén teljesíteni jött a 70-es távot. Hét órakor elstartol a mezőny. Több, kb. 400-an indultunk neki ennek a szakasznak. Benne volt a boogie a lábamban, így az első kilométer hamar lepörgött. Egy enyhén lejtős aszfaltos út és egy patakugrást követően hamar érkezett az első emelkedő egy füves domb oldalában. A futást kocogás, majd séta váltotta, mert hát a pulzusra is oda akartam figyelni. A dombtetőn gyenge szél fújt, amit egy lejtő után az erdőbe érve a fák fogtak fel. Libasorban haladtunk a sporttársakkal. Igyekeztem megtartani a ritmusomat, így nem zavart, amikor többen is elrobogtak mellettem. Annak ellenére, hogy az elmúlt két hétben nem esett jelentősebb eső, mégis voltak cuppogós-saras részek, amiket nem győztem átlépni vagy kerülgetni. A kezdeti izgalmakból nehezen nyugodtam le... nehezen állt be a pulzusom is, így néha túlléptem a határt. Szinte észrevétlenül telt el az 10 km. Néha azért felnéztem az ösvényből és megcsodáltam az erdőt. Egy főúton való átkelés után érkezett egy kellően meredek emelkedő... a gyaloglós fajtából. Itt már kevésbé voltak lendületesek a sporttársak, mondhatni alábbhagyott a kezdeti lóverseny. Ha volt lehetőségem, picit belefutottam, bár ezek a mutatványok nem tartottak sokáig. Felért a pálya a Cergowa nevű csúcsra, ahol helyenként hasonló meredekségű lejtő váltotta fel az addigi emelkedést néhány hullámos résszel váltogatva egymást. A cuppogós részek azért nyomokban itt is megvoltak. 16 km után kaptunk pár km aszfaltot egészen Iwonicz-Zdrójig (1. EP, kb. 21 km). Egy lengyel sporival cseverésztünk menet közben és ahogy elhaladtunk a házak mellett, a helyi lakosok biztatását is meghallgattuk. Az EP-n már várt Anita és egy gyors frissítés után haladtam is tovább. Jól érzetem magam, de a külsőm nem egészen erről árulkodott.

(Az első EP kínálata - fotó: Vajda Anita)

A településen átfutva számtalan futóval találkoztam, akik az innen induló rövidebb táv rajtjába igyekeztek. Bravo! Bravo! Hallgattam meg egy párszor, ami nagyon jólesett. A települést elhagyva egy völgyben vezetett tovább az út. Az első emelkedőn felfelé viszont éreztem, hogy valami nem stimmel. A sáros részek most nem izgattak, sokkal inkább egy fura érzés gyomortájékról, ami a lejtőkön némi visszafogottságra késztetett. Muszáj volt beiktatni egy kényszermegállást, hogy lendületesebb lehessek. Ehhh... de jó! Öhhömm... Rymanów-Zdrójra esek be... turisták, kirándulók, újabb Bravo-k! Pár perccel ezelőtt én is ezt mondtam, majd pedig akkor, amikor az erdőbe vezető úton megláttam a medveveszélyre figyelmeztető táblát. Klassz! Most már értem, miért kellett a kötelező cuccok közé a medvesíp... csak nem tudom, ki fütyülne kinek. Mondjuk a domboldalban a gombaszedők nem tűntek idegesnek. Egy ideje már csak néhány spori volt előttem-mögöttem. Egy patakugrás, majd gyaloglás-kocogás felfelé az emelkedőn. A domb tetején lévő tisztáson tisztes távolságban és libasorban haladtak a futók, majd egy erdei szakasz után aszfalton folytattuk az ereszkedést. Szép lassan beértem néhányukat és féltáv után eléggé elcsigázottnak tűntek. Én sem voltam sokkal frissebb és az aszfalt sem tette komfortosabbá az érzést. Az aszfalt egészen Puławy Gorne-ig tarott, ahonnan a legrövidebb táv teljesítői indultak (2. EP, 40 km). Kissé éhesen érkeztem a pontra, amit arckifejezéssel sem lehetett volna kozmetikázni. A síháznál találkoztam Anitával és a frissítés után nekivágtam a következő emelkedőnek.

(Nekem sikerült elnézni - fotó: Julita Chudko)

Az emelkedőn felfelé meredten néztem magam elé, az útmentén legelésző tehenek meg rám. Kezdett hatni a cucc, de még nem voltam teljesen fitt. Balról egy helyi csóka kérdezte, hogy honnan indultam és merre tartok. Annyira koncentráltam, hogy elmondjam, hogy közben elnéztem a hülyebiztosra jelölt jobbra kanyarodó ösvényt és kb. 200 méterre jöttem rá, hogy a-a! rossz az irány! Hátra arc, majd megtaláltam a szalagot. Közben ketten beértek a 48-as távon indulókból, de az egyikre azt hittem, hogy 70-es. Megéreztem az erőt és toltam kicsit a ritmuson, hogy tartani tudjam a lépést a sporival. Egy ideig mentem... jó volt, majd maradtam inkább a magam tempójában. A km-ek így is pörögtek elhagyva a Zruban, majd később a Tokarnia dombtetőket. Felismertem egy futót, aki 30 km-nél úgy szaladt el, mint akit üldöznek. Most azonban már nem mozgott olyan fürgén, amikor elmellőztem... utána éreztem, hogy jön mögöttem, de egy emelkedőn már lemaradt. A csúcs után szerintem a pálya legmeredekebb lejtője jött. Egy sípályához hasonló lejtő volt, ahol 1 km alatt leadtunk kb. 200 m szintet. Az ereszkedő végén várt Anita és a 3. EP (Przybyszów, 55 km). Jó kedvvel és lendülettel érkeztem meg. A gyors frissítés után ránéztem a táblára, amin a utolsó szakasz adatai voltak. Ekkor hirtelen átfutott rajtam ugyanaz az érzés, mint 40 km-nél. 5-10 percig tartott, majd ugyanazzal a lendülettel tovaszállt. Ám jött egy újabb nem várt körülmény. Egy emelkedőn a görcs jelét éreztem meg a jobb, majd kicsit később a bal vádlimban. A kocogást ilyenkor hamar sétára váltottam és próbáltam kicsit módosítani a kritikus lépéseken. Zavaró volt, tartottam is attól, hogy vajon mikor húzza be a görcs a lábam. Ezzel telt el pár km, majd egyszer csak elmúlt az inger. Egy magaslaton néhány fiatal tábortűz mellett szurkolt. Elmellőztem a srácot, akit már jó 15 km-en keresztül követtem. Közben sűrűn nézegettem az órát és számolgattam visszafelé az időt. Az erdőt elérve hosszú, saras lejtőn értük el Komancza erdőszéli házait. A srác közben elviharzott a mellettem. Nekem nem volt kedvem ugrálni a sárban, inkább próbáltam tervezetten lépkedni, mert az elcsúszás közbeni vádligörcsről nem túl szép emlékeket őrzök. Az utolsó másfél km-t aszfalton tettük meg a célig, amit szívesen kihagytam volna... de a cél abban az irányban volt. Érkezés a célhoz, pacsi, taps és érem azaz kolomp a nyakba.

(kolomp a nyakban - fotó: Vajda Anita)

Konklúzió: határozottan elégedett vagyok, mert elértem, amiért jöttem. 7 óra 30 perc körül terveztem a teljesítést, ami meglett és ez az előkelő 8. helyhez elegendőnek bizonyult. Hab a tortán. A teljesítés csapatmunka volt. Anita támogatása nagyban hozzásegített a célom eléréséhez. A frissítés szinte tökéletes volt, talán ehettem volna egy kicsivel több CH-t, de a minimális hiány szerencsére nem okozott mélypontot. Az időjárással szerencsénk volt, mert ha kifogjuk a tavalyi esős időt, akkor nyakig sárban mehettünk volna. És a táj... hát az csodálatos volt végig. Színes, fenyvesekkel tarkított erdők, hangulatos falvak, gyönyörű panorámák.