Hétvégi edzés a Magas-Tátrában 2016.10.14-16.

Előbújt a vénám, így ismét koptatom kicsit a billentyűzetet és megörökítem az utókor számára a memoáromat.

(Szemben a Kriván)

Az utóbbi másfél hónapban több hétvégén is a futás töltötte ki a szabadidőmet. Rögtön gondolni lehet, hogy "jól megy"," könnyű neked" stb. Ez most egy ilyen periódus... egyszer majd ez is változik. Szóval! Felmerült, hogy csaphatnánk ősszel egy magashegyi táborozást valahol a Tátrában, ami talán a Piros85-re is jó hatással lehet, ezért igyekeztünk összekötni a kellemest a hasznossal. Négyen szerveződtünk, de két társunk munka miatt mégsem tudott csatlakozni, így hatalmas fejszámolás után ketten maradtunk. Én már nagyon beleéltem magam az új kalandba és úgy döntöttünk Csabival, hogy nekivágunk. A terv az volt, hogy a Strbské Pleso alias(z) Csorba-tó - hagyjuk a nyelvtörőket - lesz a bázis. Tuti ami biztos alapon feltöltöttem három track-et - kettőt a Krivanra és egyet a Rysyre -, aztán addig megyünk felfelé, amíg az időjárás engedi. Szeretnék mindkét csúcsra fel menni, de nem kockáztatunk. Elvégre nem arról van szó, hogy ugrás közben a pocsolyában landolok vagy annak túloldalán. 

Az múlt hétvégi maraton után nem rongált sokáig az izomláz, gyakorlatilag három nap alatt olyan állapotba kerültem, hogy be is iktattam egy dombos edzést, bááár a végén éreztem, hogy nem tűnt el nyomtalanul, ami természetes is. Hogy miért mentem? Mert jólesett, meg vártam ezt a félig taknyos időt, hogy ne kétezer fokban kelljen dombozni. 

 Az előjelek nem voltak túl biztatóak, ha csak a csúcstámadásokat veszem. A múlt hétvégén akkora hó esett, mint eddig még kevésszer. Király... az egyszeri kirándulás elképzelései omladozni kezdtek. Hmmm... nó para, max. újratervezés! Péntek útnak indultunk, de azért ebben is volt egy csavar. Annyira sztoriztunk, hogy az egyik településen egy 26. rendű útra elfelejtettünk letérni, majd egy jó 15 km múlva vettük észre, hogy valami nem oké. Közhellyel élve - több is veszett Mohácsnál - visszafordultunk és sas szemünknek köszönhetően észrevettünk az aszfaltösvényt. Igazából keveset nyertünk vele... na mindegy. A rádióadást hallgatva megállapodtunk, hogy ez nem az a nyelv, amit meg fogunk tanulni. Eszembe jutott Karel Gott Karneval című számának "mirigyes" változata és egy darabig ezen röhögtem. Előre is elnézést a szlovák nyelv kedvelőitől, de ezt muszáj volt megemlítenem.

 (Csorba-tónál)

(A kék jelzés vége: a Kriván)

Csorba-tóhoz felérve pazar kilátás fogadott minket. Hamar megállapítottuk, hogy az egyhetes hó a hírekben olvasottakhoz képest eléggé gyorsan olvad. Gyorsan becsekkoltunk a szállásra, majd durván egy óra múlva már indultunk is az első kanyarra, ami a Krivánra vezetett. Érdekes, hogy itt nem misztifikálják túl a jelzéseket. Itt is megvan a négy "alap"szín, de a sávon kívül sem kereszt, sem háromszög, sem semmilyen más jelzést nem használnak - na jó! Kört láttam -, pedig útvonal akad ezeken kívül is bőven. Pedig biztos vannak eltérő jelzésminták. A piros jelzés első 5 km-én kisebb-nagyobb mértékben hullámzott az utunk, hol köves, hol murvás volt az ösvény. Igazi vadregényes környék, tele fenyővel, hóval, patakokkal. Ezután váltottunk kékre és jött az lépcsős hegymenet. Itt már nem ment a futótempó, de próbáltuk imitálni, ami mindig rövid ideig tartott. Ahogy haladtunk felfelé, először a fenyves, majd a cserjék tűntek el és közben pazar panoráma tárult elénk. A tempóval nem foglalkoztunk, nem is volt miről beszélni, így fotók tömkelegét készítettük, mint japán turisták a Parlamentnél. Továbbhaladva felfelé a növényzetet a kövek, sziklák és a vastagodó hó váltotta fel. Többször ránk kacsintott a helyiek által "Krivány"-nak ejtett csúcs és valahol éreztem, hogy necces lehet a feljutás.

(nehéz volt betelni a látvánnyal)

Jöttek lefelé Sporik, akiktől érdeklődtünk, hogy járható-e az út, de vegyes válaszok jöttek. Az egyikük meg is jegyezte, hogy "extrem trail Krivány!" "Good Luck! "Néha kiszúrtunk egy-két seggencsúszót a csúcstól lejjebb, ezért egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem a mai nap lesz, amikor oda én felmegyek. Igen, volt azért bennem para, mert nem vagyok egy hegymászó típus, Csabinak viszont van benne rutinja, ő próbált nyugtatni, hogy "nem gáz a helyzet"... jaja, max. szar. Végül belátta, hogy nem megy velem sokra, ezért a zöld jelzésnél elkanyarodtunk balra lefelé egy másik ösvényen. Na, ez sem volt - nekem - leányálom. Először térdig gázoltunk a hóban, majd a hegyoldalban egyensúlyozva jobbos hóbakapaszkodással araszoltunk lefelé. Érdekességként pont csipogott az órám és sikerült egy 37 perces km-t összehozni. Erre sem gondoltam volna soha. Ereszkedünk szintben kb. 200 m-t, mikor újra futhatóbbá vált az ösvény. Óvatosan csapattunk lefelé és fordítva a tájkép sorrendjén újra a fenyvesekbe érkeztünk. Rossz érzés ébresztett a közel 10 évvel ezelőtti óriási vihar pusztításának látványa: derékbatört fák, kifordult gyökerek emlékeztettek, mi történhetett itt.

(a letarolt erdő egy része)

Lassan helyre fog állni az ökoszisztéma, de mi azt már tuti nem érjük meg. Szóval 2120 m-ről ereszkedtünk kb. 1150 m-ig, ami már elég gyorsan ment. Három forrásnál aztán újra piros jelzés - tényleg nem bonyolítják túl - és 7 km hullámzást követően visszaértünk Csorba- tóra. Közben az egynyomos ösvényen kikerülhetetlen pocsolyák és erősen köves szakaszok tették technikássá a visszautat.

(Valahol arra van a Rysy)

Szombaton reggel ugyan éreztem a fáradtságot, de a lábaim meglepően jól voltak. A mai napi terv is hasonló volt... megyünk szintben felfelé addig a Rysy felé, amíg tudunk hősködés nélkül. A hiányos apparát - hágóvas, túrabot... pedig tudtuk, hogy hova jövünk - miatt én megint nem voltam bevállalós. Elindultunk, majd kicsit több mint 2 km után beakadt lábam egy kiálló gyökérben és pofára esés nélkül sikerült kihasítani a cipőn a gyöngyvásznat. Zsííír... sikerült lenullázni a lépőt, azonban nem akartam visszafordulni és hüppögni a takaró alatt, hogy milyen szerencsétlen vagyok.

(árasztja a nyugalmat)

Örültem, hogy a fogaim megmaradtak és a végtagjaim is "töretlenek". Rövid szitoklitánia után haladtunk tovább a köves ösvényen. Technikás szakasz volt, az tuti. A két évvel ezelőtti túrázás emlékei pedig úgy törtek elő, mintha hipnotizáltak volna. Közben készültek a fotók és a szintemelkedéssel újra elérkeztünk a "havas" magasságokig. A szerpentines szakaszon itt is helyenként térdig ért a hó, ha nem voltunk elég ügyesek. Ekkora már ronggyá ázott a szakadt cipőm az ösvényen csörgedező ideiglenes patakban.

(a második nap végállomása)

Szegénynek annyi előnye maradt, hogy a talp része töretlenül simult a lábamhoz és tökéletes szellőzést biztosított. Sikerült is mindig havat rúgni bele, így azt nem győztem kipöckölni belőle. Elérkeztünk ahhoz a bizonyos láncos szakaszhoz, ahol a hóban nem igazán látszott a szerpentin, csak egy nyílegyenesen és meredeken felfelé tartó kitaposott ösvény. Csabi tett ugyan egy próbát, hogy csak menjünk fel és nézzük meg milyen, de megint megugrottam. Eddig 2-0... így újra eljutottunk 2000 m magasságig, majd visszafordultunk. A Rysy is győzött a Krivan után. Két évvel ezelőtt a spanokkal legalább feljutottunk a csúcsra, de akkor a köd miatt nulla volt a látótávolság.

(A Menguszfalvi völgy)

Lefelé haladtunk, majd a kék elágazásnál elindultunk a Korpova-csúcs irányába. Az olvadás durva volt... gyakorlatilag az összes ösvény patakká változott, viszont nem nagyon izgatott már. A kék sávon haladtunk, majd rövid idő múlva már nem találtunk nyomokat, pedig egy kőre festett jelzés mellett ácsorogtunk. Közben a tőlünk távolabb eső hegyoldalon morajlást hallottunk. Balra néztünk és nem kevés hó zúgott le a hegy lábáig. Nevezném lavinának, de nem tudom, hogy annak nevezhető-e. Durva hangja volt és a látványra sem  gyenge. Légvonalban legalább 500 méterre volt tőlünkegy kisebb völgynek nevezhető valami túloldalán. A nyomok eltűnése után úgy voltunk vele, hogy a sziklákat takaró szűzhóba nem mi fogunk ösvényt vájni, nincs értelme bokát törni. Visszaindultunk a szállás felé, közben pedig az állunkat kapargattuk a földről a csodás környezet látványa miatt.

(A visszaút)

Délután futottunk még egy rövidet, majd kinéztünk a környéken egy szimpatikus szaunát. Egész nap tavaszias volt az idő, amivel nagy szerencsénk volt. Nem úgy, mint ma reggel. Hazaindulás előtt futottunk még egy órát, viszont a napnak híre sem volt. Igazi nyálkás, esős, ködös, szutykos idővel zártuk a hétvégét.





Konklúzió: A Csorba-tó és környéke tényleg olyan, mint a képeslapokon. Sajnos nem sikerült a tervezett csúcsokra feljutni, de így is össze jött 65 km és kb. 2800 m szintemelkedés. Ezen a környéken nem nehéz összehozni a szintes edzést. Kipróbáltam új cuccokat a frissítésben és sikerült féken tartani a pulzust. Az össztávnak kb. a felét sikerült igazán futótempóban teljesíteni, a többiről pedig a képek tesznek tanulságot. A csúcshódítás kihagyása mellett is sikerült - nekem - meredek helyzetbe kerülni, de azóta már megszépült és nehéz, de helyesnek vélt döntések ellenére sincs hiányérzetem. Az egész egy baromi nagy játszótér. Holnapra tuti kijön a fáradtság és a mozgásom is kezd terminátorossá - elektormodulová - válni.

Kavarognak még emlékek, de tovább nem nyújtanám az írnivalómat, inkább beszéljenek a képek. Ezeket pedig így sikerült iderakni, mert a galériához nem értek.

I. nap, a Kriván kör:

II. nap, a Rysy kör:

31. SPAR Maraton - 2016.10.09.

Elég régen - az UB óta - nem írtam bejegyzést, de arra gondoltam, ez most megérdemli a karaktert. Kezdjük a végén. Sikerült életem eddig legjobbját futni 3:11:03-as idővel. Másfél éve nem jártam hivatalos maratonon, akkor a BSZM (Balaton Szupermaraton) résztávjaként ismert Maratonfüreden toltam egy 3:16-os időt. Tavaly inkább az iramfutást választottam 10 km-en és se előtte, se utána nem éreztem affinitást, hogy nekivágjak a 42,2-nek betonon vagyis aszfalton. 

Melegítésféle

Nnnna... ennyit a végéről, nézzük az elejét. Szorri a csapongásért, de még hatása alatt vagyon a mai mókának. Nyáron, az unalmasnak nevezhető időszakban kihasználtam a nevezés lehetőségét. Nagymelegben nem szeretek versenyre járni, inkább megmaradok az "érzésre" futásnak... nem ilyenkor kell megváltanunk a világot. Előfordul 1-2 verseny, de inkább távol, sőt jó távol tartom magam a felesleges megerőltetéstől. Ez a tézis csak erősödött bennem, mikor szeptember elején a Szőlőskörön sikerült jól "fejre állnom". Na nem fizikálisan, hanem fel kellett adnom, mert kidőltem a 35 fokos melegben. Onnantól visszaadtam magam az óvatosságnak és kerültem szokatlan szeptemberi meleget. Igyekeztem este edzeni ha pörgésre vágytam, egyéb esetben maradtak az "érzésre" futások.  Pulzusra próbáltam edzeni az általam meghatározott értékek szerint több-kevesebb sikerrel. A pihenésre pedig jobban odafigyeltem. "Már egy hete csak a... maratonra gondolok!" Lassan megérkeztük a maraton hetére, amikor is már inkább a körítésre (evés, pihenés stb.) figyeltem. Kihevertem a Rókaűzők nevű (Kaposvár-Pécs között... csodaszép útvonal volt) váltóversenyt, majd beiktattam azért még két futást. Hülyén hangzik, hogy nem tudtam volna meglenni nélküle, mert ilyenkor már "nem nagyon illik" futni, de "jóvanazúgy". A maraton közeledtével egyre többet foglalkoztam a célidővel, amit 3 órában képzeltem el... a legmerészebb álmaimban. Úgy voltam vele, hogy ha minden bejön, miért ne? Néha érhetnek kellemes meglepetések. Visszaállva két lábbal a talajra, a 3:05-öt tartottam reálisnak, a 3:10-et pedig kézenfekvőnek. Így visszaolvasva kicsit igényes voltam. További tényező a célidő mellett az izgalom volt. Régen voltam már ennyire bepörögve verseny miatt. Most mindennél jobban akartam a célidőt és próbáltam eszerint kimatekolni a haditervet. Az esti elalvással voltak gondok, de egy kis forgolódás után már elvesztettem a fonalat. 

Irány a rajt

Reggel van... ébresztőóra nélkül keltem, koránkelőként gondoltam belefér. Aztán egy kis csúszással ugyan, de sikerült elkészülni, majd elindulni. Kint a helyszínen már átjött a fíling. A sok színesbe öltözött ember, a zene, melegítés stb. Kicsit hidegnek éreztem személy szerint az időt, de hamar bemelegedtem. A rajtnál már alig vártam, hogy induljunk... annyira mentem volna. 

A rajt előtti percek... izgulás van

Aztán puff... indulááááás! Az első km-ek hamar elteltek. Az Oktogonnál találkoztam Fecóékkal és nagyon jólesett a biztatás. Fejben éreztem, hogy kicsit gyors a tempó, viszont a lábaim 10 km után is lazák voltak. Közben pedig folyamatosan befelé figyeltem vagy éppen a belvárosi panorámát bámultam. 14 km után 58:31 volt az időm, majd jött a rakpart. Kissé napos és nagyon egyenes... a ritmus szempontjából tökéletes és kicsit sem zavart, hogy monoton. Ha valaki annak érzi, nézzen körbe. Margitsziget, Parlament, Gellérthegy... nem csapok fel idegenvezetőnek. A félmaraton 1:29 alatt, ami a tervezettől 1 perccel gyorsabb, ám érzetem 14 km után, hogy kicsit vissza kell venni, mert még kétszer ennyi van. A rakparton zúgott a szurkolás. Taps, hajrá, dobolás, zenekarok... és persze frissítés. Melegem volt, így az egyik helyen nem ittam, inkább magamra borítottam a vizet. A pulzuspántom megint úgy döntött, hogy ő nem mért tovább, ezért leszedtem magamról, mert csak zavart. Fordító Újbudán, ahol is 28 km  után 1:58:43-as idővel álltam. Király! 2/3 már megvan, és még a 3 órás célidőn belül. Háhh... majd hirtelen jött a fal és nem is akart utána omlani. Nézegettem a km-es részidőket és 31 km után kezdtem elengedni a célt. Biztonságra játszottam, maradt a 3:05. 30-nál már nemcsak banánt, hanem szőlőcukrot is vettem magamhoz, ez némileg segített. Visszaértünk a Lánchídhoz és éreztem, hogy nem lesz könnyű a maradék 8-9 km, de még bizakodó voltam. 35 és 36 km között a nyugati-téri felüljárónál már egyre nehezebben mozogtam. Besavasodtam, kicsit lemerevedtek a lábaim, de az 5 perc/km-t sikerült tartanom. Sebaj, a 3:10 meglesz, szóval engedtem magamnak megint. A Hősök terére érve Dj Dominik "húzta", majd bekérdez, hogy bírjátok még? Hát... persze... ilyenkor kifelé mindenki qrva kemény, de a mosoly már nem túl őszinte. Kós Károlyon a visszafordító már nem ízlett, majd bekanyarodva az uccsó kilikre, a frissitőponton a két unokatesóm köszön rám! De jóóó, gondoltam magamban... kellemes meglepi. Jött a 40... itt már nemcsak nyomokban szenvedek, lassulok! Rezeg a 3:10! Már nem érdekelt, hiszen az eddig időmet megjavítom, a többi meg már mellékes. A célig sok buzdítás, taps, majd óralenyom, telefon rezeg: 3:11:03. Éljen, ez is megvan. 

Néha nem tudtam, hogy honnan tudják vadidegenek a nevemet... aztán lenéztem!

Konklúzió: Ezt megint jól elfutottam, de hogy mikor tanulom meg féken tartani magam ekkora távon? Majd a következőn... csak az a szitu, hogy mindig ezt gondolom. Maraton feletti távokon nagyon jól megy, alatta ritkábban. A frissítésekre szánt idő sokkal kevesebb lett, mint amire számítottam... nem gondoltam volna, hogy ilyen faszán tudok futás közben enni-inni. Az órám szerint 42,47 km-t futottam, de hitelesített pályával nem kötekedünk. Cél utáni pedig fotó nincs, nem vállalom. Összességében pedig elégedett vagyok, mert ugyan a 3 óra nem jött össze, de az eddig csúcsomat 5 perccel javítottam meg, ami önmagában is egy nagy öröm. Egy egykor hozzám nagyon közelálló ember értette meg velem, hogy mi is a valódi cél... ami maga az út. Mikor sikerült megértem, akkor jöttem rá, hogy minden egyes verseny csak egy állomás, azon az úton, amit én futásnak nevezek. Ha pedig ebből a szemszögből nézem - már pedig csak ebből - akkor egyszer elérkezik ez az állomás is. 

A jutalom

Külön köszönet mindenkinek a szurkolásért, nem sorolnám fel, hányan voltatok, mert tuti kimaradna valaki. Örültem és nagyon jólesett minden hajrá és pacsi.

X. NN Ultrabalaton - 2016.05.28-29.

Ezidáig többnyire csak "terepes" beszámolóim voltak, így rendhagyó módon jöjjön egy "aszfaltos" kaland. Ez nem más, mint a X. NN Ultrabalaton futóverseny, amelyről egyszer azt olvastam, hogy a futóversenyek Woodstockja.

Ötödik alkalommal vágtam neki, folyamatosan csökkenő csapatlétszámmal, amely kezdetben a klasszikus 10 főről indult. Idén nem kisebbre vállalkoztunk a a tavalyi 4 fős teljesítés után, hogy 3 fős csapatban indulunk. A "tétet" úgy fokoztunk, hogy felállítottunk egy 18 órás időcélt, bízva abban, hogy egy év alatt feltudunk ehhez nőni. Gyakorlatilag a tavalyi teljesítés után kitűztük ezt a célt, ezért a fejemben jó mélyen elhelyeztem a gondolatmorzsát és gyúrtam arra, hogy egy év múlva jobb legyek. Társaim is hasonlóan vélekedtek, így a tavaly őszi nevezéskor villámsebességgel leadtuk az indulási szándékunkat. Miután évről-évre magasabbra tettem a lécet magammal szemben, nem volt kérdés, hogy a 2015-ös 67 km után idén közel 100 km-re vállalkozzak. Ez most teljesítménykényszeresnek hangzik, van is benne valami, de ha nem jön össze, nem fogom fel kudarcként. 

Éreztem, hogy az elmúlt egy évben fejlődtem. Ez abban nyilvánult meg, hogy egy adott rendezvényen a tavalyihoz képest jobb eredményt értem el és sikerült sérülésmentesen elérkezni idáig. Az UB-t megelőzően lehetőségem adódott egy baráti edzőtáborozásra, ahol többek közt egy maraton lefutásával 130 km-t hoztam össze egy hét alatt. Ez magamhoz képest sok, mert nem nagyon szoktam 70-80 km-nél többet futni hetente. Tavalyhoz képest idén nagyobb szerepet szántam a pihenésnek, ami kevesebb km-t hozott. Ám lehetőség szerint még a téli alapozáskor több maraton feletti távot teljesítettem terepen, növelve ezzel az állóképességet. Tavasszal aztán egy magam által kreált résztávos edzéstervet igyekeztem követni, amiben csak elvétve volt 17-18 km feletti táv és a versenyeim is csak rövidebbek voltak. Ezt követte az edzőtáborban lefutott maratonom, amit meglepően jól bírtam - hozzáteszem esős, hűvös idő volt - és a regenerációt sem szenvedtem meg túlságosan. Az előzményekről ennyit. 

(Az UB hajnala)

Eljött a szombat reggel! Nem aludtam valami frankón, gyakorlatilag végighemperegtem az egész éjszakát. Az 5 órai ébresztő előtt egy órával már felébredtem és már csak azt vártam, hogy csipogjon a telefon. Tette is volna a dolgát, de megelőztem 7 perccel, mert nem bírtam tovább nyugton maradni. A konyhából kávét szürcsölve megnéztem a napfelkeltét és a "mi lesz?", "hogy lesz?" kérdések pörögtem a fejemben. Mondhatnám, hogy akad már némi rutinom az elmúlt évek "ÚBÉzásából", de az újabb kihívások miatt csak forgott a mókuskerék. A készülődést követően 6.30-kor útnak indultunk a "tókörre"... hmmm... "csakegykör"... de az 221 km-es. Ezen minden éven jót derülök. Picit próbáltam még pihenni az úton, de a "sztorizás" erősebbnek bizonyult. 8 óra körül megérkeztünk az UB rajtközpontjába a Club Aligába. Felvettük a rajtcsomagot - mert ezt is az utolsó pillanatra kell hagyni -, majd hangolódtunk a startra. Sok kedves ismerősömmel találkoztam, akiknek utólag is gratulálok a teljesítéshez és az elérni kívánt céljaikhoz. 9.37-kor aztán megkezdtük a kört. 

(hamarosan kezdünk)

A szakaszbeosztás alapján én a 2. szakasszal (14,7 km) kezdtem Balatonkenese és Balatonalmádi között. Már érezni lehetett, hogy az időjárás nem fog ma tréfálkozni és a kezdeti felhős idő lassanként naposra váltott és valaki rendesen odapakolt a kazánra. A magam megtervezett tempójában haladtam 5 perc/km-es átlaggal. Az idő melegedésével egyenesen arányosan emelkedett a pulzusom is, ezért a frissítőpontokon bőségesen pótoltam a elvesztett folyadékot. Balatonalmádiba érve éreztem, hogy idén ez nem lesz sétagalopp, mert a hőmérséklet szerintem hatványozottan emelkedett. A következő etap a 6-7-8. szakasz volt (15,8 km) Balatonfüred-Aszófő-Pécsely-Vászoly települések között. Némi mazohizmus munkálkodott bennem, mikor tervezéskor ráböktem erre a három szakaszra. Ezeken sunyi kis emelkedők vannak, amik mindig is vonzottak. Az elején tök jól éreztem magam, majd Aszófőt elhagyva egy szép lassan emelkedő egyenes következett. Az aszfalt melege és a tűző nap párosa "maszírozott" még, szóval úgy voltam vele, hogy ha meg kell b....dni, akkor meg kell, hogy egy klasszikust idézzek. A pulzusom nem érdekelt már, ezért érzésre diktáltam magamnak a tempót. A Vászoly előtti nagy emelkedő feltette arra a bizonyos "i"-re a pontot. Nem váltottam gyaloglásra, inkább visszalassultam kocogósabb iramra. A dombtető megváltásként érkezett, mint ahogyan a váltópont is.Váltást követően nyújtás, frissítés, lihegés és spuri tovább. 

A harmadik váltásom a 13-14. szakasz volt Köveskál-Salföld-Badacsonyörs Varga pincészet között (16,4 km). Gyakorlatilag ez volt a legmelegebb szakasz minden tekintetben. Helyenként az aszfalt annyira meglágyult, hogy éreztem, ahogyan bele-beleragad a cipőm talpa és úgy viselkedik, mint egy tépőzár. Csapatunkkal ekkorra már utolértük az egyéni indulókat és azon gondolkodtam futás közben, hogy hogy a francba bírják ezt. Iszonyat tisztelet érte nekik... még most is hajbókolok előttük. Itt elgondolkodtam azon is, hogy én bizony sosem csinálnám ezt egyedül. A másik nagy felismerés a magam részéről - bizonyos "kényelmi" szempontokat figyelembe véve -, hogy innentől kezdve az eredetileg tervezett többszakaszos futásokat átváltom egyszakaszosokra. Ezt korábban felajánlották a társaim, hogy csináljuk így, de én ettől a vállalásomtól tettem függővé a továbbiakat. Azt hittem, hogy vagyok olyan vagány, hogy bírni fogom az elképzelt tempóban, de nem így lett. A Varga pincészethez érve kicsit elfogytam. A váltást követően egy percig azt sem tudtam, hogy köd van vagy kedd... hát inkább köd volt, de az utóbbival is bevittek volna a málnásba. Frissítettem rendületlenül a ponton, ahol egy hölgy mindennel úgy kínált, mint egy jó házigazda. Az utolsó kérdésére, hogy segíthet-e valamit még, rávágtam, hogy hol lehet fröccsöt szerezni. Nah... becsapott az égi jel és egy leányzó hangja ért utol a hátam mögül, miszerint ő nagyon szívesen odaadja a fröccsét, mert nem bír vele. Majdnem térdre is estem előtte, mint a magyar ökör. Hálám sírig fogja üldözni és bár így teljesülne minden kívánságom... 

(Balatongyörök - Szép kilátó)

Folytatás a 16. szakasszal Balatongyörök és Gyenesdiás között (8,3 km). Visszatért belém a lélek. A lenyugvó nappal nyugodott a pulzusom is, ami a tempójavulásban mutatkozott meg. Kifejezetten élveztem ezt a szakaszt, leginkább azért, mert az árnyékos részeken már kellemes volt az idő. Viszonylag hamar el is telt. 

Innentől csak a déli parton akadt tennivalóm. Jött a 20-21. szakasz, Balatonberény-Balatonmáriafürdő-Balatonmáriafürdő (8,9 km). Igaz, hogy megállapodtunk a szakaszonkénti bontásban, de itt a szakaszok rövidsége miatt nem akartam annyira boncolgatni. Itt már izzítottam a fejlámpát és az első két km után úgy éreztem, hogy visszatért belém a szusz. Örültem, hogy a szervezetem befogadta a sok szilárd tápot és újra jó erőben éreztem magam. Mindemellett én mindig is hangulatosnak tartottam az éjszakai fejlámpás futásokat. 

A Fonyódliget és Balatonboglár közötti 24. szakasz (5,5 km) volt a legtempósabb szakaszom. Úgy éreztem, bármennyit tudnék futni. Már a szakasz elején éreztem, hogy ez hozzámképest nagyon el fog sülni. Olyan volt, mintha az előző 63 km nem is lett volna.

(az utolsó előtti szakaszom)

180 km... néha több! Elérkeztünk a 27. szakaszhoz (össztáv: 180,1 km) - Balatonszemes-Balatonföldvár -, ami rám várt (9,1 km). Az első 4 km teljesen simán ment, majd beütött a crach és elkezdtem lassulni, majd bele kellett sétálnom. Hirtelen rám tört a fáradtság. Egyszerűen azt éreztem, hogy el tudnék aludni. Miután leszenvedtem a maradék távot, a kocsiba beülve megpróbáltam alvással frissíteni, még ha csak 20-30 percet is, hátha segít.
Az utolsó menet, ami a verseny 30. szakasza volt - Balatonszéplak és Siófok között (8,3 km) -, hasonlóképpen zajlott. Fejben rettenetesen fáradt voltam és már nagyon vártam a végét. A dologhoz hozzátartozik, hogy már a gyomrom is hadilábon állt a bevitt étellel. Nem igazán kívántam semmit enni, de éreztem, hogy elfogyott az energiám. A szakasz felénél volt a frissítőpont, ahol a hölgy megkérdezte, hogy mennyi van még hátra. Villámválaszként rávágtam, hogy kb. 20 perc és már nagyon várom, hogy elérjem a váltópont. Kaptam egy adag biztatást, majd elindultam. Beértem Siófokra, ahol szokatlan volt a kihalt utcák látványa. A nagy nyüzsgés helyén csak két polgárőr figyelte a nem létező forgalmat, utat biztosítva a futóknak. Amikor beértem a váltópontra, megkönnyebbültem. Az idei UB számomra véget ért.

A célban már vártuk a befutó társunkat, hogy együtt kocogjunk át a célvonalon. Végül 3 óra 30 perckor beérkeztünk. Nagyon örültünk, mert a tervezett 18 órán belül (17:53) értünk be.  A befutóérem átvétele után megáztattam fáradt tagjaimat a Balcsiban és már a jövőn gondolkodtam.

(elértük a célt és a célunkat)

Konkluzió: Futóéletem egyik - hanem a - legnagyobb kihívása volt ez. A tervezett távtól egy kicsit elmaradtam, de a 84,6 km most, ezen a napon tökéletesen elégnek bizonyult. Az előző napokon keveset pihentem és ezt a végén nagyon megéreztem. Utólag azt gondolom, hogy okosabb lett volna felosztani az összes szakaszt, ami az én kényelmi szempontjaim miatt maradt el. Leginkább azért, hogy ne kelljen annyit melegíteni és váltogatni. A frissítőpontok kínálata rendben volt, bár a sok izó miatt a gyomrom bemondta az unalmast. A rendezéssel kapcsolatban merültek fel negatív érzéseim, de azokat megtartom magamnak a relativitásuk miatt. A csapatunkra rendkívül büszke vagyok, hisz mindhárman maximálisat nyújtottunk magunkhoz képest. Hogy mi lesz jövőre? Szeretnék jönni, körvonalazódik egy újabb kihívás, de addig még sok minden történhet. 

Mátrabérc 55 teljesítménytúra - 2016.04.09.

Durván másfél hónappal ezelőtt jártam terepen a Mátrában és ismét odavezetett az utam. Már nagyon vártam a tavasz számomra egyik nagy eseményét. Tavaly jártam itt először és nagy benyomást tett rám. Ott és akkor nem egészen ez volt a véleményem, de mint minden embert próbáló megmérettetéskor, most sem kívántam az egészet a hátam közepére. Valamiért végül mindig mindenhová visszatérek. Nehéz ezt megmagyarázni. 

(az első lenyűgöző panoráma)

Szóval nagyon vártam a Mátrabércet (55 km – 2734 m szint), főleg azért, mert most már van viszonyítási alapom, hogy mire számítsak. Az időjárás kedvező volt, mert bár nem volt meleg, azért az eső nem könnyítette meg nekünk, túrázóknak a dolgunkat. Az előkészületek jól sikerültek. A megelőző négy nap pihenéssel telt, így frissen vágtam neki a kalandnak. 

Reggel 7 órakor, egészen pontosan 6:56 órakor indultam neki a távnak. Borús volt az idő, picit csepergett is, de ennek ellenére pólóra és rövidnadrágra esett a választásom. Korábbi tapasztaltom volt, hogy 12-15 fok között, ha elkap egy eső, nem hűlök le annyira, hogy fázzak. Hosszú idő után újra pulzuskontrollal vágtam neki a terepnek, mert nem akartam idő előtt leamortizálni magam. Az Oroszlán-várra vezető úton a nyeregben frissítettem először egy műzliszelet és egy kis víz formájában. 08:26 órakor érkeztem meg (1. EP – 10,7 km), magamhoz képest hamar. Ezután továbbra is felfelé vezetett az út és az esőnek már csak nyomai voltak. Egy sziklásabb, bedőlt fákkal tarkított emelkedőn udvariasan el akartak engedni, de nem engedtem a csábításnak. Tudtam, hogy ha megfelelően osztom be az erőmet, akkor a végén is rendesen tudok haladni és a cél végül is ez volt. Hamarosan megérkeztem a Sötét-lápa nyeregbe és tudtam, hogy a következő nagy emelkedő végén ott lesz  

(Úton Oroszlán-vár felé)

Kékestető (2. EP – 19,4 km). Az éven már negyedszer jutottam fel az ország csúcsára, amire büszke vagyok. Viszonyításképpen a táv bő 1/3-a telt el eddig, viszont a szintemelkedésnek már több, mint a fele (1445 m) megvolt. Innen enyhe lejtőn haladt az útvonal, majd jött a „nem szeretem” rész. A sárga sávot elhagytuk Som-bokornál, majd a sárga négyszögnek jött itt egy olyan szakasza, amit a szervezők csak így illettek: „Veszélyesen meredek!”. Ez helytálló volt. Attól függetlenül, hogy nem először ereszkedtem itt le, ismét mind egyes hajszálammal kapaszkodnom kellett, hogy ne csússzak meg, mert az könnyen a túra végét jelenthette volna. Sikeres leérkezést követően kocogós szakasz jött a Mátra nyeregig, majd újabb emelkedő Csór-hegyre (3. EP – 23,9 km). Emlékszem, tavaly itt már nem leltem nagy örömöm ebben a kalandban, most viszont egészen jól voltam és a tempóm is tetszett. Nagyon odafigyeltem, hogy minden órában egyek valamennyi szénhidrátot, a pontokon lévő extrák pedig csak növelték a kalóriabevitelt. Csór-hegytől megint társult az eső és a csúszós emelkedőn végül elértem Galya-tetőt (4. EP – 29,4 km)! Galya-tetőről életjelet küldtem a családnak, majd frissítettem és kocogás tovább. Innen több kisebb emelkedőtől eltekintve sokáig lejtett az út. A tempó továbbra is jó volt és ez némiképp feldobott. Mátraszentlászlónál frissítő pont következett és ezt ki is használtam. Gondoltam ennyi pluszt megérdemlek, majd továbbhaladva a szűk ösvényen elértem a Vörös-kői kilátót (5. EP – 34,2 km). Innen gyenge ereszkedés, majd újabb kemény, de rövid kaptató Ágasvárig (6 EP -38,7 km) Mint sok más helyről, innen is csodás volt a kilátás. Itt azt vettem észre, hogy a fáradtságtól kissé befelé figyeltem és a ködös idő sem segített abban, hogy kiélvezzem a panorámát. 

(ágasvári kilátás)

A csúcson azért megálltam kicsit és körülkémleltem a tájat. A csúcsról lefelé jött ismét egy nehéz szakasz. Szintén meredek, kissé megázott lejtő, ahol sikerült majdnem elvágódnom. Egy „break”elemmel tompítottam a talajfogást és csak az egyik karom lett könyékig saras. Hamar leértem és az ágasvári tájháznál sikerült megválnom a kelletlen útitárstól. Itt magamhoz vettem egy almát és továbbkocogtam Mátrakeresztesig. Gyors szakasz volt, ahol is a Csörgő-patak mentén egy szekérúton értem el a következő ellenőrzőpontot, Mátrakeresztest (7. EP – 42 km). Az eső továbbra is esett, de nem fáztam, szóval nem érdekelt. 

(Mátrakeresztes)

Frissítés után lindultam az utolsó – nagy – hegyre. Egyre nehezedett a menet, ahogy az eső áztatta az utat. Számoltam visszafelé a kilométereket és közben néztem az embereket, akik mellett elhaladtam. Sokan elcsigázódtak a csúszós talajon. Egyszer csak megérkeztem a Muzslára (7. EP – 48 km). Az ellenőrző pont egy nagy, kifeszített ponyva alatt volt. Ami alatt arra lettem figyelmes, hogy mennyire esik az eső. A szabad ég alatt annyira nem vettem észre, egyrészt mert nagyon el voltam a gondolataimmal, másrészt meg már bőrig voltam ázva. A pecsételést követően jött az utolsó szakasz. Nagyon jól lehetett haladni lefelé, aminek lankás lejtő kedvezett. A cél előtt két kilométerrel jött a harmadik nem szeretem szakasz, ahol vége szakadt a gyors tempónak. Egy sporttárs figyelmeztetett, hogy óvatosan haladjak, mert a köves, csúszós talajon könnyen hanyatt lehet vágódni. Igazat adtam neki és nagyon figyeltem, hogy hová és hogyan lépek. A meredek alján patakugrás, majd elértem a faluba vezető szekér utat. Hát… így ötvenegynéhány km után nem éppen az az élmény fogadott, amire számítottam. Jó kis saras dagonya volt a szekérúton. Na mindegy, megfutottam, ahogy a sár mennyisége a cipőtalpán engedte. Érdekes érzés volt, hogy az egyre nehezedő cipő, hirtelen könnyűvé vált a leszakadó sártól, majd ismét gyarapodott a súlya. Az utolsó párszáz méteres lejtőn még kicsit harcoltam az idővel, mert szerettem volna, ha megvan az egyórás javulás a tavalyi időhöz képest. Befordultam az iskolaudvarra, majd egy célpecsét után nyugtáztam, hogy sikerült összehozni az egy óra mínuszt (CÉL – 55 km), így 7 óra 52 perc alatt sikerült megtenni a távot.

(Emléklap)

Konklúzió: Nem csalódtam a túrában. Mivel ez volt a második Mátrabércem, tudtam, hogy mire számítsak a pályával kapcsolatban és nem ért sok meglepetés. A szombati napot megelőzően mind a pihenésre, mind a táplálkozásra igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni és tanulni az előző túrákon ejtett hibákból. Érdekes volt visszaolvasni, hogy valami macera mindegyiken becsúszott. Most viszont a túrán figyeltem a frissítésre, hogy mit és hogyan egyek, az erőbeosztásra, amit nagyban köszönhetek a pulzuskontrollnak. Örültem, hogy nem öltöztem túl és ez nem képzett többletsúlyt. Szóval úgy érzem, hogy minden klappolt és a Piros85 óta nem sikerült ennyire jól az előre összerakott terv. Örültem, hogy a téli alapozáskor nem egyszer esős időben mentem végig egyes túrákon, így némi tapasztalatra tettem szert ebben a műfajban is. Köszönet a szervezőknek és a pontőröknek a kitartásért az esős időben. Szuper volt és jövőre újra itt leszek!

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 57 - 2016.02.13.

Az év elején a túranaptárat böngészve figyeltem fel erre az eseményre. Mivel úgy terveztem, hogy minden hónapra beiktatok legalább egy túrát, ezért februárra adta is magát a lehetőség. Pláne, hogy az 57 km-es távhoz tartozó 3031 m szint már önmagában egy iszonyatos erőpróba. Ezt a túrát Kiss Péter (1986-2013) sporttárs emlékére hívták életre, aki a a Himalájában tűnt el hegymászótársával, Erőss Zsolttal.

Szóval újra a Mátrába vitt a "jó sorsom". Két hete, az előző túra után döntöttem úgy, hogy igyekszem erre rendesen rápihenni. A hét eleji erősebb edzést követően volt még egy átmozgatás, utána már csak pihenés. Közben az időjárást figyelgettem, de sok jóra nem számítottam és készültem lelkiekben a hatalmas dagonyára. Az idén eddig sikerült a várakozásaimat alulmúlnia a terepviszonyoknak, most viszont kamatostul visszaadta a természet. 

Szombat hajnalban útra keltünk a túra helyszínére, Sástóra. Az ilyenkor szokásos előkészületeket követően - igazolófüzet átvétele, öltözetválasztás - 7:11-kor elindultunk a rajtból. Ritkán fordul elő egy túrán, hogy először lefelé vesszük az irányt. Kicsit fura érzés volt, hogy elsőre nem egy becsületes kaptatóval kezdünk, hanem lejtővel. A szinte egész hetes esőzésnek köszönhetően már az első szakaszon szép kis sár volt, úgyhogy a cipőm rövidesen be is ázott, de ez már csak ilyen. Szóval vágtattunk lefelé a saras ösvényen, majd hamarosan elértük Mátrafüred határát, ahol rövid időre aszfaltra váltott az út és meg is érkeztünk az első ellenőrzőpontra (1. EP - Mátrafüred, Hegyi Sportok Bázisa - 2,2 km). Innen meg is jött az első emelkedő egészen Kékestetőig. Egy feltételes EP-t követően folyamatosan emelkedett az út. Érdekes volt megfigyelni, hogy egyre hűl a levegő és érkezik a hóhatár, a szemerkélő eső pedig átváltott havas esőre. A tempó kissé erős volt, de ezt csak a későbbiek folyamán éreztem meg.

(a Kékestetőre vezető út)

Kékestetőhöz közeledve egyre ködösebb lett az idő és alakult a hóréteg is. Amikor megpillantottam a parkolót, már tudtam, hogy hamarosan felérünk a kékestetői síházoz (2. EP - 6,1 km). Gyors csekkolás és indulás tovább. Innen a Sötét-lápa nyereg irányába ereszkedtünk. Ekkorra az egyik társam már ellépett. Ahányszor erre jártam, itt mindig átbukott a szél és ez most is így volt. Egy jó darabig még hóban haladtunk és nem mindig sikerült talpon maradnom, aminek a jutalma az volt, hogy kiszakadt a térdemen nadrágom. Sebaj, annak örültem, hogy nem lett nagyobb baj. A Markazi kaputól ösvényt váltottunk és még mindig lefelé ereszkedünk, de akkorra már eltűnt a hó és jött újra a sár. Sokat bénáztam, mert folyton el akartam esni, de egy-két kivételtől eltekintve sikerült korrigálni. Hamarosan újabb feltételes ponthoz érkeztünk, majd pár patakátkelést követően - persze nem úsztuk meg szárazon - megérkeztünk Szent István-csevicére (3. EP - 16,5 km). Innen újra emelkedő következett gyakorlatilag a következő pontig. A sarat újra a hó váltotta, majd a Gabi-halálánál jó párszor az útra bedőlt fákon kellett keresztül mászni. A tempóból ekkora már muszáj voltam visszavenni, mert nagyon sok volt még hátra és nem is tudtam volna jobban menni.

(csúcskő a Kékesen)

Érkezett Sombokor (4. EP - 23,6 km), ahonnan frissítés után egy durva meredeken kellett lemenni. Hát, nem egy leányálom még száraz időben sem, így maradt a fától-fáig haladás taktikája. Örültem, hogy gond nélkül leértem, mert néha sikerült akaratom ellenére métereket csúsznom. Lassú kocogással hamarosan elértem a Vörösmarty turistaházat, majd ereszkedés tovább a dagonyás szekérúton. Szinte tök mindegy volt, hogy hova lépek, maximum a sárban süllyedés mértéke változott. Lajosháza felé néhányszor át kellett kelni a megáradt patakon. Ez azzal járt, hogy néhol combig süllyedtünk a vízben az első ilyen átkeléskor azon hezitáltam, hogy hol lehetne átszökkenni anélkül, hogy a patakba lépjek, de egy mögöttem érkező túratárs annyit mondott, hogy ne gondolkodjak, menjek. Hát így tettem és rövidesen elértük Lajosházát (5. EP - 29,7 km). Újabb frissítés, majd irány tovább természetesen a patakon át. Hosszú és erős emelkedő következett, majd egyre enyhébbé vált. Megint feltételes EP. Itt a pontőrök a füzetemet nézve azt mondták, hogy itt bizony kimaradt az utolsó pont. Mondtam azt nem hiszem, mert mindenki erre jött. Utólag kiderítettem, hogy jártam Lajosházán, csak ott épp a chipet olvasták be, pecsétet nem kaptam és a helyismeret hiánya miatt majdnem bevittek a "málnásba". Morogtam egy sort, hogy ilyen nincs és nyugtalanított a dolog. El is ment kicsit a kedvem akkor az egésztől, mert ez hideg zuhanyként ért. Az utunk Mátraházán át vezetett tovább, majd a Kékestető felé vezető műútról letértünk a sípályára. Egy balost követően a szekérúton visszatértünk Sombokorhoz (6. EP - 36,2 km).  Még mindig morogtam a lehetséges tévesztés miatt, amire a fáradtság is rátett. A frissítés után "lépcsőzés" Kékestető irányába. A rövid, de annál keményebb mászást követően enyhe emelkedőre váltott az út és újra Magyarország legmagasabb pontján találtam magam (7. EP - 38 km). Innentől magányos ereszkedés Kis-kőig, mert ekkora már lemaradtam Ádámtól, a másik társamtól. A Kis-kői ponttól (8. EP - 41,6 km) jött egy kitérő a Markazi várig. Hát... ezt míg élek, nem felejtem el. Ezt a szakaszt oda-vissza kell teljesíteni, ami először egy erősen meredek lejtővel kezdődik, amin vissza is kell majd mászni. Sikeresen leértem a völgybe, majd a patak mentén egy visszafordító és egy emelkedőt követően érkezés a Markazi várhoz (9. EP - 45,4 km). Csekkolás és frissítés után hátraarc, majd irány vissza Kis-kőhöz. Az éles visszafordító után enyhe emelkedő, majd jött az amire az ereszkedéskor már lélekben készültem, visszamászni az emelkedőn. Véleményem szerint ez volt a túra legdurvább szakasza. Csigalassúsággal haladtam felfelé a 2,7 km-es szakaszon, amin több, mint 400 m szintemelkedés volt. Azt hittem, hogy sosem érek fel. Kis-kőre (10. EP - 49,2 km) felérve aztán újból lefelé kellett haladni, Innentől mindhárom táv együtt haladt.

(az utolós km-eken Mátrafüred felé)

Ahogy egyre lejjebb ereszkedett az út, úgy lett egyre nagyobb a sár. Igazából már teljesen mindegy volt, hogy hová lépek, mert vizesebb már nem lehettem. Ráadásul helyenként az ösvény teljes szélességében bokáig lehetett süllyedni. Nem zavartatva magam futótempóban haladtam és újra Mátrafüred következett. (11. EP - 55 km). Mátrafüredtől a célig az utolsó szakaszon végig emelkedtünk. A járdáról az ösvényre beérve nem meglepő módon sár fogadott. Azt hiszem, már hiányzott volna, ha nincs, de nem tartott sokáig. A hátralevő részen még volt egy lépcsősor, amin még a rajt után kellett leereszkedni. Már láttam az alagút végét, mert a felérés után és a parkolón áthaladva megérkeztem a célba 9 óra 6 perces idővel. A célban végül tisztázódott a - feltételes - kihagyás, így nem maradtam díjazás nélkül.




Konklúzió: Azt hiszem, hogy ez volt életem eddigi legnehezebb túrája még akkor is, ha nem lett volna sár. Felejthetetlen emlékekkel lettem gazdagabb. Az ellenőrző pontokon a frissítések felülmúlták a várakozásaimat, szinte mindegyiken várt valami. Remélem jövőre lesz lehetőségem újra eljönni. A szervezőknek köszönet mindenért és azt gondolom, hogy méltó emléket állítottak Kiss Petinek!

(a teljesítésért járó jelvény)