Ultra-Trail du Mont Blanc 2023.09.01-02.

UTMB (Ultra-Trail du Mont Blanc) 172 km és 10100 m szintkülönbség... vagy 10200 vagy... 9900... nem tudom! Mindenhol más számok vannak... az órámon 10300 m... de mindegy is. Szóval a várva várt verseny. 8 éve kelek-fekszek a gondolatával. Hosszú út vezetett idáig, meg szerettem volna adni neki a tiszteletet, hogy nem próbalok mindenáron és mihamarabb itt elindulni. Voltam Istrián, Lavaredon, 2x UTH-n, 3x az Alacsony-Tátrában, 2x a TDS-n, stb. (részletekkel nem bombáznék senkit). 

A rajt előtti pillanatok

A rajtba izgalmasan jutottunk el. Kimaradt a vonatunk, amivel terveztünk a célba eljutni, így a menetrend szerinti buszon heringpartyztunk jó félórát, mire Chamonixba érkeztünk... sprint leadni a dropbaget (előreküldött csomag), szerencsére a szervezők lazák, nem tartják a 17.00 órai leadási határidőt. Séta a rajtba, több száz sporttárssal egyetemben. Nehéz ügy jól dönteni... vagy beállsz még valami jó helyre (előre) vagy ledekkolsz kb. leghátul és akkor még ücsöröghetsz. Az előbbit választottam, mert a tömegtől összeszűkült utcán amúgy is nehéz előre szökni. Volt, aki már két órája a napon aszalódott, hogy eléggé jó helyen legyen. Ezt nem vállaltam… ahhoz meleg volt és a nap is tűzött. Hatalmas a felhajtás egész héten, igazi karnevál, showműsor. Szinte minden napra jut egy táv (PTL, MCC, TDS, OCC, CCC), amelynek csúcspontjaként pénteken 18.00 órakor durr!!! Elrajtol kb. 2800 futó Chamonixból. Közvetlen a rajt előtt még van egy jó kis felvezetés, kvázi bevonuló zeneként lejátszák Vangelis Conquest of Paradise című klasszikusát… a szemem nem maradt szárazon. Valahogy végigfutott az agyamon a legelső megtett futó km-jeim, mérföldkőnek számító versenyeim és az egész év, amit a felkészülésre szántam… és még sok más dolog. Előzőleg megfogadtam magamnak, hogy nem veszem elő a telefont, nem fotózgatok, nem videózok, de nem tudtam megállni, mert lehet hogy, ez volt az első és utolsó alkalom, hogy itt állhattam… hagyjuk a drámát. Amúgy van itt egy UTMB-s videó összefoglaló ezen a linken rólam.

A pálya "3D-ben"

Az első 8 km fergeteges... szurkolók szegélyezik az utcát, az ösvényt egészen a következő faluig. A rajt első percét felvettem, mert ezt még azért vissza fogom nézni (most is libabőr vagyok). Les Houches (8 km) felé találkozom Wermescher Ildivel és Oszaczki Gézával. Együtt haladnak, aztán kicsit csatlakozom én is. Ildi világklasszis terepfutó, a tempójára és erőbeosztására mindig érdemes figyelni. Itt egy picit előre lépek, mert Les Houchesben vizet akarok tölteni. Szándékosan üresen hagytam az egyik palackot, hogy ne kelljen fél kiló pluszt cipelni. Les Houchesből indul az első hegy, ahol szépen ráérősen haladok felfelé. Nem sietek, kell az erő későbbre is. 10 km után van egy szűkület, ahol tavaly is dugó alakult ki. Idén sem volt ez másként, de elindultam Ildikó és Géza után a gazba. Velük haladok egészen a tetőig (Col de Voza), majd a meredek lejtőn ellépnek. Én inkább visszafogott maradtam, mert az eddigi versenyeken nem jött be, ha levágtázok az első lejtőn. Így a sípálya meredekségű lejtőn szinte gyalogolva jöttem le, mert éreztem a combjaimban az ellenállást. Lassan ránk sötétedik, a fás részeken már alig látok el az orromig, a lámpát csak a legvégső esetben akartam elővenni. Igyekszem az előttem lévő nyomában haladni, csökkentve a pofára esés esélyét… a lassúbb haladás így garantált és később kifizetődőbb lesz. Még pont beértem a város határában az első utcában, ahol a közvilágítás és az aszfalt segített. 21 km-nél megérkezünk St.Gervaisba, ahol szintén népünnepély van, pedig már este fél 10 körül jár az idő... mintha a helyi sportcsapat nyert volna valami bajnokságot, akkora a szurkolás. Végig ez megy az egész városon egészen a határáig. A fejlámpát már felkapcsoltam, nem tudom tovább húzni. Les Contaminesig (31 km) csökken a tömeg és az ováció – bő 1 óra alatt érek át –, majd a Notre Dame de la Gorge-tól (36 km) induló emelkedőn újra nagyon kemény szurkolast kapunk... bele sem merek gondolni, hogy az élen állók mit kapnak... kb. a Tour de France hegyi befutójához tudom hasonlítani a hangulatot. Videók vannak róla neten, érdemes megnézni azt a fesztivált. Ha ide kattintasz, hogy hogyan is szurkolnak errefelé!

 

Következett La Balme (39 km)... innen ha felnézek előre a sötétben, kígyózó "karácsonyi fényfüzért" látok. A csodálatos látvány hátrafelé is ugyanolyan a völgy irányából. Továbbra sincs sietség, még mindig spórolósan megyek. Oli adott egy tippet, hogy Courmayeurba hogyan lenne érdemes érkezni, próbáltam úgy alakítani magam, tökmindegy alapon, hogy mikorra érek oda. Az első 50 km-en végül Wermescher Ildivel és Oszaczki Gézával mentem kisebb szünetekkel. Les Chapieux-ben Ildikó megáll érthető indokokból. Én bemutatom a kért kötelező cuccokat (telefon, esőnadrág, izolációs fólia), feltankolok és kopogok a botjaimmal tovább az aszfaltos úton az éjszakába Courmayeur felé. Különösebb történések nem voltak velem idáig, pikk-pakk elrepült bő 7 óra. Hébe-hóba már látni sporttársakat, akik hol a fűben, hol egy nagy sziklán „bivakolnak”. Hűvös szél a Bonhomme-hágóban, kis köddel... óvatosan lejtőzöm - már Olaszországban -, mert a lámpa fényével megvilágított fehérségben rövid a látótáv. A Les Pyramides de Calcaides szakaszon zúzott köves, amolyan Magas-Tártás érzés kap el. Óvatosan kell haladni a bokaforgató szakaszon, ahol kicsit spórolni is lehet az energiával. Előttem egy német gyerek csúszik meg, „kifolyt” a kőzúzalék a lába alól. Végre leérek a Combal-tóhoz, az itteni ponton sem időzök sokat. Sík dózer a következő 2 km-en. Számomra üdítő a dolog. Főleg úgy, hogy még mindig tudom tartani a kívánt pulzust, amit a hűvös időre fogok. A dózer végén jobbra felkanyarodunk az Aréte du Mont Favre hegyre, jönnek is fel a TDS-es emlékek. Ugyanis az a pálya szembe irányba halad Courmayeurból. A hegytetőre könnyen felkapaszkodom, még mindig semmi probléma… ejj, gyanús ez! A tetőn ellenőrző pont, majd indul a lejt menet Courmayeurig. A fejlámpám villan párszor, majd takarékra teszi magát. Kapóra jön, mert a lelkesedés, hogy elég jól bírom szusszal, kezd elvinni, úgyhogy a csökkentett fényerő lassításra késztet. Col Cechrouithoz érünk… áthaladok, semmi megállás. Várom, hogy leérjek a városba. Könnyű lejtmenet, a lámpát kikapcsolom és elteszem. Majd egy szemét poros szerpentin, ahol egyet-kettőt csúszok, úgyhogy tovább lassítok. Egy ázsiai csávó nagyokat nyögve elhalad mellettem, mögötte egy spanyollal. Nyomjátok csak, ha úgy érzitek! A spanyol 10 másodpercen belül 3x elmondja, hogy múlt héten már bejárta ezt a szakszt... jól van barátom. Courmayeurba (80 km) úgy érkeztem, mintha nem is 13 órája lennék úton. Friss voltam, lelkes és nem voltam szétcsúszva. Ehhez az is kellett, hogy kellemesen hűvös legyen az éjszaka... pólóban mentem, de a kartyűt azért 2200 m fölött fel kellett húzni, mert a szél azért hűs volt. Ancsa már várt a ponton, meg volt terítve a büfézéshez. Volt étvágyam, fogadta a kaját a gyomrom. Fontosnak tartottuk, hogy menjen a szilárd kaja a sok izó és gél után. A sósra vágytam, így ilyen ízekkel számoltunk. 

 

Itt még van erő bohóckodni

Jön a Bertone mendékház pontja, egy 700 méteres emelkedővel… komótosan felkapaszkodtam, közben azon izgultam, hogy ha már kivilágosodott (a nagy pontra már így érkeztem), akkor a felmelegedés még várjon kicsit. A Bertone-nál kis köd, az emberek kabátban, ez nekem kedvez. Harapok egy kis sós kekszet, töltök vizet, majd megyek tovább. Ollé! A sík részen még mindig meg a kocogás, van pulzus, gyomor rendben… haladjunk. Útban a Bonatti menedékház felé kis közjátékra lettem figyelmes. A „minden férfi rémálma” valósult meg, egy bika a mellette lévő tehénben látta meg a kisborjuk anyját, de a bocilány keményen visszautasította. Szegény fiú, még most is sajnálom. A Bonattinál fotós… kicsit nem néz fel az ember és máris inflagranti készülnek róla a fotók… itt volt egy kis besüppedés, mert kezdtem álmosodni. Az álmosságot egy patakátkelés után egy ázsiai turistákból álló csoport ovációja törte meg. Arnouvazhoz (97 km) érek, ahol kicsit kizökkentem, mert azt hittem, hogy elhagytam a 3. kulacsomat, amibe plusz vizet szerettem volna tölteni. Nagylelkesen megkérem egy önkéntes urat, hogy bányássza már ki a hátizsákból a kulacsot, ne kelljen levenni. Szinte mindent kivett, nekem meg minden egyes tételnél ugrott egyet a vérnyomásom. Egyszerűen elfelejtettem, hogy Ancsánál hagytam azt a kulacsot nagy ponton. Ekkor elkövettem egy hibát... a Ferret-hágóba kapaszkodtam fel és még a kulacson rágódtam. Elfelejtettem a fejpántról szahara sapira váltani… meg hát nem vizeztem a fejem. Nem nagyon éreztem a meleget, pedig már javában kisütött a nap. A Ferret hágóból lefelé La Fouly kb. 10 km hosszú a lejtő és mindezt a nap végig sütötte, mellette a fedetlen fejtetőmet is. Közben több helyen töltögettem a vizet és iszogattam is, mert arra kínosan figyeltem, hogy folyadék legyen bennem. La Foulyba úgy érkeztem, hogy amikor leültem a padra, fura érzések kerülgettek... meglepően fáradtnak éreztem magam, kicsit káprázott a szemem, mintha napszúrás keringett volna. Ugyanaz az érzés fogott el, mint a júliusi szlovák százas versenyen. Ittam valami kólafélét, ettem pár TUC kekszet, meg dinnyét, sapkát váltottam és szépen lassan elindultam. Champex-Lac-ig 14 km volt 500 m körüli szinttel. Normál esetben kicsit több, mint másfél óra... ez viszont nem ma volt, de ez nem is meglepő. Nyilván sem a hely, sem az állapotom nem tette ezt lehetővé. Meleg volt nagyon idő... két sráccal indultam, akik szép lassan elhagytak. Kocogtam-sétáltam, vártam a kóla áldásos hatását, hogy megmozgatja a gyomrom. Igyekezzem türelmet gyakorolni, mást nem tehettem... időm volt mindenre, hiszen nem kellett az időlimittel harcolni. Közben valahol pereceltem is egyet, a botot jobban vizsgálgattam, mint magam. Picit morogtam is, mert a markolat meghorzsolódott, ugyanúgy, mint a tenyerem, de bot jobban érdekelt. Csak nem jött vissza az erő. Közben átmentünk egy falun, ahol szinte minden kútnál vizeztem magam vagy kortyolgattam belőle. A Champex-Lac alatti emelkedőig szinte lejtett az út. Itt jó lett volna jobban haladni - gondoltam magamban -, de a jelenlegi helyzetemmel is elégedett voltam, erőltetett menetben trappoltam. A sporik mögöttem szépen-lassan jöttek, majd mentek. Közben megérkeztem én is az emelkedő aljába. Komótosan haladtam, nem idegeskedtem… uhh.. de fasza… árnyékban lehet menni. Persze a kisördög már ott ült a vállamon és azt mondogatta: „Szállj ki nyugodtan! Minek szívatod magad? Szólj Anitának, hogy ennyi volt. Ülj fel az első buszra és menj vissza Chamonixba!” A másik oldalon pedig az ment, hogy: „Menj csak szépen tovább! Minden rendben lesz! Ha így haladsz, akkor így haladsz. Nem helyezésért vagy időért jöttél, hanem hogy teljesítsd! Tök mindegy, hogy mikor érsz be, ha szintidőn belül jössz!” Tudja ám az ember stresszelni magát, a 23. órában, elcsigázott állapotában. Közben megérkezem Champex-Lac-ba (126 km). Először is leülök, harcolok egy kicsit a szédüléssel és Vukkal… majd kb. 5 perc után felállok, hogy igyak valamit. Na, akkor láttam meg, hogy a kívánt kólácska csak látszat, mert szörpit kevertek szódával. Uhh… na, várhattam én a csodát… közben eszembe jutott, hogy ugyanolyan palackok vannak itt is, mint La Foulyban… mert mi értelme lett volna az igazi kólát a flakonból kemény palackba tölteni, amiii a szódagép tartozéka?? Ugye? Na, mindegy! Kár erre fogni, én voltam figyelmetlen… kb. 30 perc alatt rendbe raktam magam és beszéltem Anitával. Ellátott pár jó tanáccsal, még a lába suhintását is éreztem a seggemen, amikor tovább indultam. A tóparton kedvesek voltak az emberek mosolyogtak, bíztattak, tapsoltak, a gyerekek pacsiztak… szóval csak a szokásos, amit eddig a versenyen tapasztaltam. Nekem csak egy kis acsarra futotta, próbáltam minden energiámmal összeszedni magam. Eltelt majd egy óra, mikor a Plan de l’eau ponthoz értem. Már kezdtem érezni, hogy jön vissza belém az élet. Ancsi újra csörgött, hogy mi a helyzet, hogy vagyok? Pont egy zselét majszoltam és örömmel mondtam neki, hogy már kilátok a gödörből. Jött a La Giete pont előtti meredek… jött az erő, megint bírtam a zselét, az izót már hanyagoltam és helyette inkább vizet ittam. Feszes szerpentin, a környezet pedig hasonló a Magas-Tátrában lévő Tarpataki-völgyhöz, csak kicsit nagyobbak a díszletek… legalábbis én ezt láttam bele. Közben halad előttem egy kisebb grupi és kitartó tehénbőgésre lettem figyelmes. Uhh… jó lenne rájuk csatlakozni, mert valszeg riadót fúj szerencsétlen… de jobban haladtak, mint én, ahogy simult az emelkedő. Na jó, majd nem nézek rá és akkor szépen elosonok. Megúsztam. La Giéte… érdekes frissítőpont. Tulképp egy tehénakolban van kialakítva. CoachOli meg is osztotta videós történetben, hogy hogyan is néz ki. Biztos járt ilyenben már mindenki… padok, kannák tisztavízzel… és masszív trágyaszag… a szervezőknek van humorérzékük. Innen a Col de Forclaz hágón át legurulunk Trientig. A hágóban emberek szurkolnak az érkező „vonatnak” 3-4-érkezünk és a haladunk tovább. Örültem, hogy szürkület előtt beérek Trientbe, meglátva a magasból a jellegzetes rózsaszínű templomot a völgy közepén. A lányok már itt várnak, Ildi szól, hogy Anita bent van a sátornál… kis technikai kátyú, mert lassan engedik be hozzám… hiába, ide nehezebb bejutni, mint egy széfbe. Megbeszéljük az állapotom, elsorolom neki, hogyan jöttem ki a gödörből La Foulytól. Van étvágyam, tudok enni és legurítok egy kis valódi kólát. Hűl a levegő, ez nekem egyértelműen kedvező. Igyekszem minél rövidebb ideig a ponton maradni, pedig eléggé bulizós a hangulat. Meleg van, szól a zene, megy az éneklés… mint egy kis fesztivál. Nem csoda, ha sokan feladják egy ilyen marasztaló környezetben. 

 

Habzsi-dőzsi Trientben

Kiindulok a pontról… a vizes felső kihűlt rajtam, elkezdek remegni. Egy lépcsősor alján visszafordulok – miért is ne a tetején –, hogy segítséget kérjek Anitától kivenni az esőkabit. Már nem látom, megkeresni nem tudom. Lépcsőn újra le és egy buszmegállóban dideregve veszem ki a kabátot és húzok mindent (táskát, rá a kabátot) magamra. Nagy tempóban kezdek gyalogolni. Nem kocogok, nehogy visszabukjam a kaját… arra még szükségem lesz. A pulzus megvan, elkezdek hőt termelni. Nincs amúgy már meleg, ez látszik az arra sétálókon, akik kabátban vannak. Lehúzom a zippzárt, jó lesz ez. A nagy szerpentinhez érek a falu végén, itt már lassan lekerül a kabát. Az emelkedőt így kezdtem meg, közben pedig felkapcsolom a lámpát… jön a második este. Szépen lassan felérek, magamévá téve az emelkedőt. Fáradt vagyok ugyan, de megmászom úgy, hogy ne kelljen megállni pihengetni. Néhány nappal ezelőtt Ancsival eljöttünk ide, hogy bejárhassam ezt a szakasz, úgyhogy már tudtam mi vár rám. Az emelkedő tetején lévő plató futható… Vallorcines-ig az első 2 km-t kocogva-gyalogolva teszem meg, majd jön egy jó meredek, technikás lejtő, itt már csak a gyaloglás marad, mint opció. Egy japán gyerek halad előttem, hasonló tempóban, de ő még szökdel, szikláról-sziklára… ezt nem hiszem el, ha nem látom. Vallorcines-ben (156 km) a pontra elég kacifántosan lehet bejutni… a vasútállomásra nem nyíl egyenes érkezünk, hanem kerüld meg a parkolót nagy ívben, majd mennyi vissza a túloldalra a patak felett, aztán kerüld meg a sátrat… mindezt egy egyenessel le lehetett volna tudni… de a pályát nem én rajzolom. Ancsi már a ponton várt… megvolt terítve. Nem akartam sokat maradni a ponton, fel voltam pörögve és azt sem szerettem volna, ha megint lehűl rajtam a ruha. Csak egy Fantát hörpintettem be, meg azt hiszem kekszet… Nem voltam elég gyors, mert ahogy kiértem a pontról, a füves részen a hideg pára és a kulacsokban lévő hideg víz megint rám hozta a didergést. Hátizsák le, kabát ki, hátizsák fel, kabát fel… kapucni fel, fűzők behúzva… k*rvára fáztam. Fújtattam, levezetve a testemben lévő feszültséget, közben izomból markoltam a botokat és vadul „nordic walking”-oltam, hogy újra hőt termeljek. Aztán szépen lassan újra bemelegedtem. Elértem a Montets-hágót, itt eltért a pálya az eredetitől. Pár nappal a verseny előtt a szervezők küldtek üzenetet, hogy az időjárási viszonyok miatt – némi előrelátással – nem a veszélyesebb szakaszon a Tete aux Vents felé megyünk, hanem egy védettebb részen. A Tete aux Vents magasabban is van (kb. 2100 m) és semmi szélárnyék, vihar esetén meg kb. az ember a legmagasabb pont, amibe csaphat a villágm. A védettebb, alacsonyabban haladó szakaszon nem egyben másszuk meg a La Flégere-ig az emelkedőt, hanem kétrészletben, némi lejtővel. A számok kb. ugyanazok lesznek a végére. Na… indulás felfelé a köves-sziklás emelkedőn. Közeledett az éjfél, talán már túl is voltunk rajta. Kis álmosság jött rám, de ahogy jött, úgy ment. Közben fel-felvillant egy-két fejlámpa fénye a sötétben, szóval egyedül is voltam, meg nem is. Érdekes kontrasztot mutatott a helyzet így 30 óra után, mert volt, aki elsuhant mellettem, volt aki mellett meg én suhantam el… na jó, sétáltam. Világosban bejártam ezt a szakaszt is egészen a célig, mert a szállásunk felett haladt el, így adta magát. Nem volt tehát ismeretlen a rész, hasznomra is volt, amikor a lejtős szakaszon kb. 50-60 cm magasságból kellett lelépkedni a sziklákon, persze nem lépcső simaságúak. Túl lettem rajta. Továbbra is sziklás, gyökeres volt az út, nem olyan sima, mint kvázi tükör sima, mint az olasz oldalon. Egy részen sokáig egyedül mentem… néha elbizonytalanodtam, talán a fáradtság miatt is, hogy jó helyen megyek-e, mert annyira nem volt előttem vagy mögöttem senki. A jelzések árulkodtak csak, hogy még mindig jó az irány, abban az állapotomban mégis fura volt ez a bizonytalanság. Megláttam La Flégére (165 km) fényeit… jajj, de jó! Innen még egy bő óra és megvan a cél. Persze innen 7 km és 880 méter lejtő vár és hát a városi szakasz sík, bő másfél km. Szóval meredek lesz. A ponton töltöttem egy kulacs vizet és húztam is ki a marasztaló meleg sátorból. Inkább kint raktam el a kulacsot és vettem elő egy zselét, mert nem akartam, hogy a hűvös levegő szemét módon újra lehűtsön. Az utolsó lejtőn már inkább gyalog tudtam haladni, legalábbis a meredek, technikás részeken. Köves, gyökeres szakasz, nekem már futhatatlan. Ahol sima, ott még bele tudok kocogni, de ez is már inkább joggolás. Kb. 500 m szinttel lejjebb már kisimul az út, itt megy a gyorsabb haladás, úgyhogy örülés van. Az utolsó nagyobb emelkedő egy mobil felüljáró, amit a szervezők építettek, mert a nappali időszakban itt nagy az autóforgalom, nem szórakoznak a megállításukkal. Szóval még azt a rettenetet meg kell mászni, mutat rá kérlelhetetlenül a „megfigyelő” önkéntes, nem ám csak átbattyogunk a kihalt úttesten. Oké, persze, mindenki átment rajta eddig. Ezen ne múljon. Fejlámpát lekapcsolom és úgy kocogok át az ismerős városrészen. Megy a taps és a bravo! Amikor az ember már realizálja a végét, akkor megjön a bugi. Felpörög, gyors lesz, kisimul a mozgása… az enyém is, pláne hogy jön mögöttem egy spori. Előttem senki, tiszta befutót szerettem volna, úgyhogy pörögtem. Az utolsó háztömbnél, amit meg kell kerülni Ancsi kezembe nyomja a magyar zászlót, amit a fejem fölé emelek az utolsó 30 méteren. Végre, beértem! 

 

Aztán másnap persze a jól megérdelmelt finisher mellényes pózolós fotó és a jutifali! Szuper utazás volt, ha mondhatom – írhatom –, akkor a futóéletem mesterműve. Hogy van-e innen feljebb, tökéletesebb? Meglátjuk. Egyelőre nem gondolkodom ezen.

A célban járó szokásos ölelkezés Ancsival

Magyar zászlóval a célban... menő érzés

Dicsekvési

Jutifali

2021.04.07. - 04.12. Háromnapos Mátra 115 bejárás

 Ugyan dióhéjéban már posztoltam a legújabb projektről, de úgy gondoltam mégis csak írok róla egy „pár” sorral többet, mert mély nyomot hagyott bennem a mostani kaland. Történt ugyanis, hogy amikor a szervező belengette a megrendezés lehetőségét, arra gondoltam, mi lenne, ha bejárnám ezt az útvonalat is. Ispinek kicsit félve vázoltam fel az elképzeléseimet, mert hát az ötnapos Peaks of Hungary sorozatot a múlt hónapban csináltam végig és nem tettem volna le rá a nagy esküt, hogy ebből lehet valami. Mit ad a jóisten, áldását adta rá. Klassz!

(Oroszlánvár)

A terv az volt, hogy három részletben járom végig az utat. Osztás-szorzást követően a Kisnána-Mátraháza, Mátraháza-Dióspatak (Szurdokpüspöki) és a Dióspatak (Szurdokpüspöki)-Gyöngyöspata szakaszok mellé került a voks. Igen, sok lehet ez így, ellenben nem kevés. Tekintve, hogy ez nem körpálya, a logisztikát magamra szabtam, tehát az adott szakasz céljában hagyva az autót, busszal jutottam el a rajtba. Gugli a barátod, rajta az összes menetrend… „munkásjárat”, „ünnepnapon közlekedik”, „csak tanévben jár”, többi blabla… jelzések nélkül premierbe behozza, a neked megfelelőt. Már csak ki kellett találnom, hogy mikor akarok rajtolni és visszafelé számolgatva, megkaptam az otthoni indulás idejét is. Nem bonyolult, hanem időigényes… az utazás része Budapest túloldaláról. Nézegettem az útvonalat, videókat, szóval tuningoltam kicsit magam, mert hát mégis csak a Mátra. Bő elemzésbe nem mennék bele semmilyen szempontból, szerintem több embernek van már vele tapasztalta, mint ahánynak nincs.

(Útban Kékestetőre)

Első szakasz: Mátraházán hagytam a vasat, majd visszamentem busszal Gyöngyösre, onnan pedig Kisnánára. A buszos túrára úgy kellett plusz ruharéteget választanom, hogy azt vinnem kell vissza a kocsiig. Ez nem lenne rossz, ha nem mínusz 2 fok lenne. A helyzet okozott egy kis fejtörést, de megoldottam. Kisnánán még nem jártam, ez legyen az én szegénységem. Aranyos falunak látszik, dél felé tekintve ellátni jó messzire vagy még azon túl is, észak felé pedig ott tornyosul a hegység. Ez persze jellemző a környező falvakra is „ebben az oldalban”. Nna, buszról leszállok, indítom is az órát. Már leszállás előtt felkészültem, hogy egyből tudjak indulni. A faluból könnyű emelkedőn vezet ki az S+, kicsit elmerengtem magamban, hogy megrendezett körülmények között, itt még jókedvűen társalognak a sporik. Az órám teszi a dolgát. Navigál és csak a csipogásai törik meg a körülöttem lévő csendet. Nagyon jó, itt vagyok jó helyen, távol a zajoktól. Talán néha a szél hangosabb kicsit és nyomja el a léptek hangját. Elvoltam a gondolataimmal, érzéseimmel és próbáltam betájolni, hogy hol kapcsolódok majd a Mátrabércbe. Egyszer csak ismerőssé válik a hely és kikötök a Jagusnál lévő vadászháznál. Nna, innentől Kékesig pofonegyszerű a dolgom, mert hát a „Mátra bércein” jellegzetes M jelzését kell követnem. Jön a nosztalgia… Oroszlánvár, Domoszlói kapu, Saskő és érkezés Kékesre, ahol már bőven lehetett rúgni a havat. Végig futott bennem a két évvel ezelőtti ’bérc, ahol eddigi legjobb időmet futottam. Kékesen a kutya loholt felém. Nem tudtam mire vélni, mert nem hívtam. Hirtelen nem tudtam mit csináljak, mert nem egy tacskó méretű kutya volt. Előjött az eddig bevált rutinom, miszerint lassítok, sétálok, nem nézek rá, a kezeimet felemelem. Cuki volt, játszani akart, de az ilyenről mindig csak utólag lehet megbizonyosodni. Kb. 50 méterre egy család szánkózott, kértem, fogják meg a kutyát, de hát nem az övék volt. Addigra már a cipőfűzőmet próbálta kihúzni kevés sikerrel. Aztán más dolga akadt, békén hagyott, én meg gyorsan elsompolyogtam. Remélem a gazdája a közelben volt. Tovább Sombokor felé, amin ha leérsz, úgy beszélsz róla, mint a halottakról… vagy jót vagy semmit. Most jó volt, megvolt a ritmusa, hamar leértem a két lábamon. A Mátra-nyeregnél búcsú a ’bérctől, irány Parádsasvár. Jó volt a lejtő, kicsit haladósabbá tette az utam. Amikor az útvonalat bogarásztam közkutak után, találtam is egyet-kettőt, gondoltam jó lenne ha működne is, nagyban javítana a komfortomon. Aki keres, az talál, rögtön az útvonaltól kb. 50 méterre és még működik is. Jöhet egy jó mászás Galyatetőig??? Hát persze… muszáj lesz. A jó P+… Bacsó Bencével voltam itt egyszer, egy 2up2down alkalmával, szóval tudtam mi vár rám. Megmásztam, enyém lett, ismét a ’bércen éreztem magam egész Galyatetőig újból rúghattam a havat. Itt van egy fasza hurok, amin még nem jártam. A Galyavár túrák köre. Le egészen - a becsületes nevén - Szuha-Mátraalmásig, itt már az elején majdnem benéztem egy elágazást, majd egy feszes emelkedőn vissza Galyatetőig. Fuhh… na az leveszi a hangot… ott szűkszavúvá válik a legnagyobb dumagép is. Elkerülhetetlenül, de végül ez is megvan. Itt várt egy kis meglepetés, még pedig az, hogy szűzhavat avathattam az ösvényen… teszem hozzá gyorsan, hogy április közepe van. Nem hajtott a tatár, eltelt vele egy kis idő. Innentől egy darabig „Téli Mátráztam”, közben meg már eléggé befűtöttek a reggelhez képest. Kezdtem már fáradni, így nem bántam, hogy rátérek a Mátraházára vezető – a mai napi – utolsó emelkedőre. Izgalmas volt az időjárási körülmények váltakozása, mert a magasabb (800 m felett) régiókban jellemzően havas télies idő volt, lejjebb, főleg a végefelé már mutogatta jeleit a tavasz.

(Mátraalmás irányába)

Második szakasz: Ebbe került egy olyan csavar, hogy az utolsó szakaszt járom be. Az időjárás a rajtban kedvezőbbnek tűnt az előző szakaszhoz képest, ám lazítás nem volt. Mindenre készültem, amire a szeszélyes időjárás hisztijenél számítani lehet. A jelszó tehát „sál, sapka, nagykabát!”, na nem szószerint. A rajt most Szurdokpüspökiből volt, egy kb. 2 km-es beszálló után csatlakoztam be az útvonalba a dióspataki elágazásnál. Ez a Vadrózsa túráknak az egyik szakasza, ez csak úgy mellékesen jegyzem meg, mert kvázi nincs benne az M115-ben. Jóérzésekkel kocogtam tovább a zöldön. Egyre vadregényesebbé vált, ami alatt azt értem, hogy ezen a részen ugyan még nem jártam, de egyből feltűnt, hogy ez a rész nem örvend akkora látogatottságnak… persze lehet, hogy tévedek. Nem is lényeges. A S+-on egy patakátkelést (Rédei-Nagy-patak) követően van egy síratófal. Nem hosszú, de meredek, nem is kicsit. Felérve, a nagy lihegés után már csak az elkocogó muflon csordára lettem figyelmes… na bakker, erről lemaradtam. Amiről viszont biztos nem fogok, az a csapadék. A Muzsla pl. már alig látszott, így a Havas-hegyre tartva már panorámának nyoma sem volt, ellenben- lentről felhőnek látszó - ködben lehetett baktani. A csúcsig megint lemaradtam egy nagyobb muflon csordáról, pedig több csapatban keltek át előttem, de a fotó csak nem jött össze. Hát.. hiába. Fajzathoz érve már egyre sűrűben esett a hó… áprilist írunk. A Káva csúcson már több centi van, egész télies a táj és vízszintben hordja a szél az égi áldást. Már kezdtem rávenni magam, hogy felveszem az esőkabit, mert hát nem győztem sepregetni magamról a havat. Felvettem végül a kabátot, mert hát mire várjak. Elállni nem fog, félpercenként meg nem volt kedvem sepregetni magam. Murphy törvénye, hogy ahogy felkerült a kabi - ami nem túl vastag anyagú -, egy singletrack két szélét szederbokrok szegélyezték. Elmorzsoltam pár könnycseppet, amikor beléjük akadtam, mert az a kabin sajna meglátszódott. Ez itt nem a reklám helye, nem mondom meg, milyen kabát. Szóval az idő elég marcona lett, de a kedvem nem szegte. Azokban a napokban jelentette be a Magyar „Királyi” Posta, hogy befejezte, nincs többé faxolás. Valamiért ez eszembe jutott. A havazás és az erdő közepén. Erre mit ad Isten? Elfut előttem egy róka… röhögök magamban, mert még megvolt a „faxos” gondolat, meg jött a másik, egy Robin Hood paródiából, amikor a rókára kötötték a levelet és ők úgy „foxoltak”. Remélem, nem csak nekem jutnak ilyenek az eszembe. Aztán, hogy kitartson a jókedv a Tóthegyes csúcsáig, újabb rókakoma. Ő belefeledkezett a dolgába, de egy „öhhömm-öhhömmel” magamra felhívva a figyelmet eltiplizett nagysebességgel. Sajnos a Tóthegyesről sem láttam semmit, na mondom ez egy ilyen nap, majd egyszer, máskor jól kilátok innen. Tóthegyest elhagyva jött egy szelesebb rész. Jó hideg volt, de nem tartott sokáig. Hosszú lejtő, lehetett lazítani, enni-inni. A Kopasz-hegyre (Világos-hegy) felfelé már megkaptam, amit eddig nem, a szép kilátást egyből egy 360 fokos körpanorámával. Ennek annyi volt az ára, hogy a szél eléggé erős volt, úgyhogy nem időztem túlsokáig. Gyors ereszkedés, csendesedő szél és máris úgy éreztem, mintha egy nagykabát lenne rajtam. Kicsit felhajtottam a szélkabit, hogy legyen egy kis ventilláció és nem süljek meg. Újra Fajzaton, majd a Havas tetején jártam, de már visszafelé Gyöngyöspata irányába. Egy patakátkelés után érzékeny búcsút vettem ettől a szakasztól és az utolsó pár km-en már azon agyaltam, hogy merre menjek vissza ’patáról ’püspökibe. Merthogy buszjárat ilyentájt (délben) nem nagyon van ám errefelé. Úgy számoltam, ha beérek ’patára, lenne egy órám kibekkelni a buszt. Ez nem tetszett, úgyhogy az eredeti terv szerint a legrövidebb úton kocogtam vissza ’püspökiben. A komforton nem segített, hogy féltávig szemből vágott a szél, de nyilván így jártam. Kb. akkor értem a kocsihoz – bezárva a kört -, amikor indult volna ’patáról a busz. A buszjegy árát és egy kis időt spóroltam meg. Hogy mire nem jó a futás??? 

(Panoráma a Világos-hegyről)

Harmadik szakasz: Ami igazából a második. ’püspökiből Mátraházára egy reggeli buszocskázás után ellenőrzöm a felszerelést, amiből a pulzuspánt a kocsiban maradt. Fasza! Nem baj, próbálkozom érzésből futni. Lajosházáig úgy is kb. lejt az út, ami szakaszokban Peaks of Mátrát tartalmaz. Jó volt bemelegítésnek, meg arra, hogy önkénytelenül is, de elijesszek pár őzet. Lajosházról együtt haladok a Téli Mátra útvonalával. Törnek elő az emlékek, hogy a legutóbbi teljesítéskor nagy hó és nagy szívás jellemezte azt az alkalmat. Az időjárás kellemesnek ígérkezett, szóval hótól nem kellett tartani és nem is öltöztem túl magam. Jól haladtam Mátraszentimréig, aztán elbúcsúztam a Téli Mátrától. Egy hullámos rész után a Mátraszentistváni sípályákat kereszteztem… volna, de inkább kerültem, mert itt volt ám még hó, de ráléptem és nem süllyedt. Jó, akkor kerüljük ki, mert perecelni nem volna jó, bármilyen is legyen a kimenetele. Elhagyva a települést egy jóóóó hosszúúúú lejtőn lehet kipihenni a fáradalmakat Bátonyterenye-Szorospatakig. Suhan az erdő a lábad alatt és egy elhagyatott épület komplexumhoz érkezel. Fülelek. Fura zajt hallok. Eddig a természet nyugtató hangjait hallgattam. Kiérek az útra és egy tinédzser dium-dissut hangszóróból nyomatva flangál a falu felé a dózeron… fiatalság bolondság. Ahogy távolodtam, halkult a moraja, majd újra a természet hangjai kényeztettek. Nekivágok egy újabb emelkedőnek, ez sem kicsi a maga nemében. Először laza bemelegítő emelkedő, jószéles úton, büszke is vagyok magamra, hogy milyen jól haladok… nem sokáig a tartott, mert jött a mászós szakasz. Tök csend, tök ismeretlen szakasz számomra, néha csak a fák mordulását hallottam, ahogy a szél mozgatta őket. Idővel felérek az Ágasvári turistaházhoz, ahol épp renoválás folyik. Lőni akartam pár képet, de a telefonom viccelődni kívánt, így a korom sötét, illetve hát halvány kijelzőn semmit sem láttam, a fotó elmaradt. Bravo, egy telefon mínusz, de akkor és ott annyira nem éreztem át ennek lehetőségének súlyát. Inkább azt sajnáltam, hogy Ágasvárról nem tudtam a panorámát megörökíteni a ritka tiszta időben. Ez van, majd máskor. Szóval leérek a Csörgő-patakhoz, hogy Fallóskútnak vegyem az irányt. A nap kicsit bombáz a sugarakkal, melegem van, oldalról letarolt hegyoldal követ… széthúzom a szélkabit, de nem merem levenni, mert becsapós a szél. Felevickélek az emelkedőn, utamba egy rakodó jármű rönköt pakol. Nincs ezzel baj, csak teljes széltében elfoglalja az utat, én meg a gajdeszban kerülöm meg a feltételezett „hatósugarán” kívül. Ez is kipipálva. Fallóskúton vizet csapolok, idén először esik jól a hűsítően hideg víz. Szépen leereszkedem minden esemény nélkül Mátrakeresztesig szinte suhan a táj, a hegyoldalban lévő fenyvesről az Alacsony-Tátrára asszociálok… jönnek a szép emlékek, imádom! ’keresztesen megint csapolok, inkább cipelem, minthogy „megszáradjak”. Egy emelkedő után lendületesebb szakasz következik jólesik egyben egy hosszabbat kocogni hol széles dózeron, hol vadrózsa vagy éppen szeder szárak között. Marasztalnának, karcolnak, de nem hagyom magam, mert már várom a Muzslát. A Hidegkúti turistaház miliője nagyon bevonz, maradék, de közben már azon gondolkodtam, hogy vajon merről fogom a Muzslát megmászni. Csak a Mátrabérc útvonalával voltam tisztában, meg azzal, hogy ezt nem Pásztó felől fogom megtenni, mert amúgy sajnos homály ez a rész. Aztán a Nagyparlagi háznál volt halvány fogalmam, hogy a Z3-on lesz az út felfelé, amit eddig csak egy alkalommal, lefelé tettem meg a Vadrózsa ötvenes távján. A felismerés nagy sokkot ugyan nem okozott, de már tudtam, hogy itt jót fogok gyalogolni. A csekély futómennyiséget talán az arra járó szarvasrudli tudta érdemben növelni. Jó, fenn vagyok a Muzsla-nyeregben, a szél nem kicsi, a kabit már nem tudom hanyadjára húzom magamon össze. A csúcson megpaskolom a követ, majd azzal a lendülettel megindulok a Koncsúrok felé. Jó szakasz, kicsit hullámos, lehet haladni, de a napos részeken már erősen gondolkodom, hogy lekapom azt a szélkabit. Várok még, mint ha arra számítanék, hogy majd „elmúlik” a meleg. A Koncsúroktól a Dióspatakig... hmmm… az a jó hosszú lejtő. Mindig szarul esik. Párszor már lejöttem rajta, de szerintem eddig talán egyszer esett jól ott lejönni. Persze 40-50 km után már egy hasonló lejtő nem az ember legjobb barátja, de hát kutyaharapás szőrével. Aztán a Dióspataknál rászánom magam és a maradék másfél km-re leveszem a kabit. A pataktól a falufelé kanyarodva leválok a balra kanyardó pályáról és legurulok a faluba. A kocsinál elégedettséget érzek. Megvan, még ha három darabba is. Aztán ha megrendezik tök jó lesz, mert a pályaismeret sosem jön rosszul, ha meg nem, akkor pedig egy jó kis kaland volt.

Konklúzió: most igazából nincs, nem tudok mit ideírni. Szuper volt az egész, érdemes volt végigmenni.

 

Börzsöny Vulkántúra - 2018.12.08.

Huhh... a Lavaredo óta nem írtam bejegyzést. Igazából kedvem sem volt nagyon, mert már sokszor "ismételgettem" magam és hiába mutat az erdő sok újat, a versenyek/edzések már ritkábban teszik ezt. Múlni látszik a 2018-as év és a második félév kevésbé volt tartalmas, mint az első. Az ősszel inkább egy vissza nem térő alkalmat használtam ki és elindultam egy aszfaltos maratonon, így az egy héttel később esedékes őszi főversenyt inkább kihagytam. Nem akarok halmozni, mindenütt ott lenni. Hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki máshogy érzi. 

(Fekete-völgy)

Lassacskán elérkezett a Börzsöny Vulkán időpontja. Két éve voltam már itt nem szervezetten, hanem csak egy barátommal privátban jártuk be. Emlékeimben nyomokban megvolt az útvonal, bár a 42 km-ben a több, mint 2000 m szint már önmagában is tájékoztat a nehézségről. Esős és ködös volt a reggel. Már majdnem úgy voltam vele, hogy én inkább itthon maradok. Két hete elkapott egy megfázás és nem volt jó az előérzetem, meg akartam ugrani. De aztán erőt vettem magamon. 

(bánya-pusztai vadászház)

A rajtban ismerős és ismeretlen arcok. Köszönés, bólintgatás, pacsi, egy kis duma, majd nem húzom-halasztom az indulást, nekivágok. Kicsit melegebben öltöztem, nem akartam a véletlenre bízni a jósorsom. Ispi iránymutatása szerint lassan kezdtem. Még szinte ébredezett a pulzusom, mert nem kapkodta el az emelkedést. Kocogást gyaloglás és gyaloglást kocogás váltott, amit épp a pulzus vagy a terepviszonyok engedtek. Hol levettem a kapucnit, hol visszahúztam. Monitoroztam magam, hogy a változékony időjárásban hogyan próbáljam megtalálni az aranyközéputat. A mélázásból és befelé figyelésből 3 őz zökkentett ki. Csak néztem őket, ahogy az utat keresztező meredeken milyen gyorsan rohannak fel. Hmm... így hamar lehetne végezni. Rövidesen felértem a Nagy Hideg-hegyi turistaházhoz. Bent jó a hangulat, feles pálinkával kínáltak, de inkább maradtam a teánál, ami annyira forró volt, hogy két korty után leégett szájjal próbáltam megköszönni. Kicsit lendületesebbé vált az út a Csóványosig a ritmusváltással. Helyenként eljegesedett hófoltok vagy éppen csúszós sár lassították az menetet. A szél időnként feltámadt, így a esőkabát cipzárjával szabályoztam a fűtést. A Csóvis EP-n egy idős úr állta a viharos szél rohamát. Ha becsuktam volna a szemem, biztos azt hiszem, hogy a mikulás áll velem szemben, olyan volt az orgánuma... kedves volt. A Csóványosról lefelé nem nagyon tudtam ereszteni a sár miatt, inkább törekedtem a biztonságra. Azért voltak részek, ahol ki lehetett ereszteni a féket egészen a Fekete-völgyig. Sajnos a magaslatokról nem lehetett semmit látni a ködtől, így maradt az előrefelé figyelés, amire helyenként nagy szükség is volt. Az EP-n pogácsáztam és csináltam egy-két képet, ha már kezemben volt a cuccom. A Jancsi-hegyre taposva mentem fel... nekem túl meredek a futáshoz. Számolgattam, hogy a tervhez képest mikorra érhetek be. Nyilván felette voltam, de nem igazán billentette meg az arousal szintemet. A félmaratonhoz érve a szint nagyobb része már megvan. 

(Bánya-puszta)

A salgóvári EP-n birsalma sajt volt kínálaton, nem voltam rest enni belőle. Persze ésszel vettem belőle, mert tudtam, hogy ellenkező esetben úgy összerántja a gyomrom, hogy öröm lenne nézni. A pont után kicsivel majdnem pereceltem egyet, bemutatva egy, még nem hitelesített breaktánc elemet. Utána úgy gondoltam, hogy mégis inkább a futás az én sportom, nem leszek akrobata... lekéstem. Magyar-völgyig helyenként dagasztós-ereszkedős-kicsitoldalazgatós volt az út, de leértem. A pontot nagyon örültem a víznek, hamar dugig töltöttem a kulcsokat. Az edzői iránymutatásnak megfelelően tekertem egyet a ritmuson felfelé, ha már úgy is sunyin emelkedik az út... lihegtem kicsit, ellenben nem annyira haladtam. Ismerős volt 2 évvel ezelőttről a völgy, de azért nem mondanám, hogy annyira, mint a tenyerem. Valahogy a Börzsöny kicsit kiesik a látókörömből méltánytalanul. Mindig győz az érdek és a komfortzóna. A kék jelzésről váltás P+-ra tovább próbálom fokozni az intenzitást. Már nem annyira jó, úgyhogy eléggé zihálok. Nem baj, tapossunk. Az a poén, hogy majdnem úgy haladok felfelé gyalog, mint joggolva, mégis változtatok időnként. Nem tolom max-ra, az ma elmarad. Megérkezem újra a Nagy Hideg-hegyi turistaház alá, ahol egy szellemes emberke azzal fogad, hogy lefelé könnyebb lenne, miért nem fordulok meg? Áh... erre miért is nem gondoltam??? A ponton a pálinkázók már kellőképpen jókedvűek voltak. Kaptam a pecsét mellé egy turista magazint, de amikor látták, hogy leteszem, azt mondták, ez nem ér. Köszi, ez a szám már megvan! Aztán elbúcsúztam. Az utolsó 7 km következett. A felvonó mellett csúsztam kicsit lefelé, majd a klasszikus "lefelé a szar is gurul" elméletet alkalmazva lendületesen haladtam. Ennyire nem volt azért gyászos a helyzet, hamar kilihegtem az előző felfelét, úgyhogy kedvemre tudtam haladni, ahogy csak lehetett. 

(Nagy Hideg-hegy)

Konklúzió: ez most kicsit rövidre sikeredett. Kihagytam belőle a "tárlatvezetés"-t. Igazából elégedett vagyok, mert hónapok óta nem mentem ennyit egyszerre, pláne nem szintet. Volt is ennek egy aprócska jele a combomban, ami ahogy jött, úgy ment... ha már nem foglalkoztam vele. Sikerült Ispi taktikáját végig betartani és bár nem jött be a tervezett célidő, még sem vagyok elkeseredve. A frissítés jól sikerült, a végén pedig ettem egy jó babgulyást. Kimozdulhattam az ország legnagyobb érintetlen vadonjában hála az illetékeseknek, akik miatt így is marad. Éljen a Csarna-völgy!!!

The North Face Lavaredo Ultra Trail - 2018.06.22.

Sok jót láttam, hallottam és olvastam erről a versenyről, a végső lökést pedig Anita adta meg. Szóval tervbe került, hogy idén ez lesz a fő verseny. Aztán úgy sikerült, hogy kisorsoltak és utána már a szervezkedés következett… és jó sok edzés (egy idő után Ispi irányítása mellett)… plusz jó sok izgalom. Persze próbáltam mindig a következő kis célra koncentrálni, de a „hátsó fiókban” mindig ott motoszkált a Lavaredo Ultra Trail, ami a világ egyik legnépszerűbb terepfutó versenye 120 km-rel és 5800 m szinttel. 

(Cortina d'Ampezzo - fotó: luxuricortina.it)

Már 21-én útnak indultunk Zoliékkal, hogy kipihenjünk az utazás fáradalmait és nyugodtan elő tudjunk készülni a versenyre. Kissé borongós, esős időre érkezünk Cortinába. Engem már az idevezető utat szegélyező hegyvonulatok lenyűgöztek, nem győztem hova nézni. A Dolomitok csodálatos hely, érdemes ide eljönni. Anita mondta is nekem, hogy engem biztos meg fog majd a hely... igaza lett.

Cortina. A rajtközpont útba esett a szállás felé, így a kötelező felszerelés ellenőrzése után hozzájutottunk a rajtcsomaghoz. Máris sikerült belebotlani a legnagyobb esélyesbe, Hayden Hawksba, de mire feleszméltem, már el is tűnt. A közös fotó így elmaradt. Este még egy kis átmozgatás, itt belebotlok Bacsó Bencébe, majd vacsi után dunnabál. A pénteket végighenyéltem, gyakorlatilag csak a felszerelésemet és a frissítést rendezgettem. Aludni is próbáltam, de az már nekem ilyenkor nem megy. Már indulnék. Csak az időjárás miatt izgultam, mert még sosem jártam magashegyen éjszaka és ez számomra kissé misztikus volt. Parát amúgy a verseny miatt nem éreztem. Az Istria után helyére kerültek bennem a dolgok, ezért csak az számított, hogy jól érezzem magam. Egyetlen támpont volt az időmmel kapcsolatban, az pedig a frissítési terv volt, mert hát mégis csak kellett valamihez viszonyítani. Ezért inkább kényelmesebbre terveztem az iramot, betartva Ispi tanácsait. Eljött az este. Kicsit szerintem hülyén oldották meg azt a kérdést, hogy este 19 és 21 óra között lehet leadni a csomagot, amit előreküldök 66 km-hez... a verseny pedig 23 órakor kezdődött. Persze nyilván ennek is megvan az oka, hogy miért van így... ezt el is engedtem hamar. Szóval még egy plusz kört menni kellett emiatt a szállás és versenyközpont között.

(Rifugio Auronzo - fotó: Pinterest)

Viszonylag hamar kiértünk a rajthoz. Nem akartam a véletlenre bízni, így már negyed 11-re kint voltunk. Anita és Zoli más nap a rövid távon indult, úgyhogy még egy kicsit fárasztottam őket ezzel a körrel. Mivel volt még időm, csöves módjára ledőltem egy padra relaxálni. A rajtzóna olyan volt, mint egy heringparty. Hamar feladtam a szándékomat, hogy beálljak a kordon mögötti területre, szóval megvártam, míg visszaszámolnak a rajtig. Ekkor mosolyogva bepofátlankodtam a kordon mögé, ahová egy cseh spori még be is segített. 1600-an indultunk neki az éjszakának nagy ováció mellett. A rajtot követő első néhány km-en a helyiek az útvonal két oldalán tapsoltak, kiabáltak, kolompoltak. A 3. km után egy szűk ösvényhez értünk, ezért megértettem, hogy mire volt sokaknak a nagy rohanás. Én fordítva éltem meg a helyzetet. Örültem, hogy a majdnem "single track"-en nem visz el a lendületem. Az első nagyobb emelkedőn továbbra sem kapkodtam. Felfelé haladva néha a kanyarokban láttam a fejlámpák fényeinek kígyózó sorát. Tiszta romantika! Ahogy, engedték az érzéseim, csak annyira toltam a tempót gyalogolva-kocogva. Néha azért néztem, amikor egyes sporttársakat utolérve, nem sikerült elmellőzni, mert hát a hiúság csak nem hagyta őket. A másik hajmeresztőbb dolog, a botok hegyes végének égbe emelése... párszor majdnem leszúrtak. Felértünk az első hosszabb emelkedő tetejére, hogy onnan hirtelen le is menjünk. Lassan kocogtam lefelé, nem eresztettem meg tempót. Szükségem lesz még a lábaimra. Jól lehetett haladni, a terep nem túl technikás. Egy szerpentines szakaszon egy francia gyerek nehezen tudta megemészteni, hogy itt alig lehet előzni, de megoldotta... és hogy miért nem álltam félre? Mert akkor a fél mezőnynek sorfalat állhattam volna. Lent sík rész, majd ismét gyaloglós emelkedő és már azt hittem, hogy az első ponthoz értünk... de nem. Csak csippantottak, pedig már a kiírás szerinti 15 km-nél jártunk. Végül is nem gáz, cuccom még van és nagyon időben vagyok. Az első pont végül kb. 18 km-nél volt (Ospitale). Víztöltés és frissítés, majd indulás. Néha fel-fel néztem, a hegyek irányába, mert lenyűgözött, hogy vannak ott valamik. Valamiknek a sziluettjét látom homályosan, amikhez képest mi apró porszemek vagyunk és ha kegyeikbe fogadnak, akkor engednek magukhoz közel. Ők a hegyek. Továbbemelkedünk nem meglepő módon, de már előbányászom a kesztyűmet. Szokatlan módon fázni kezd a kezem, nem vagyok rest felhúzni. Nyáron kesztyű... mekkora buli!

(Lago di Misurina - fotó: We Shoot)

Helyenként a szél is jobban lengedezik. A hosszú menetelés-kocogás végén a Forcella Son Forca alá érkezünk meg 2100 m-es magasságban. Itt magaslik a Dolomitok legmagasabb csúcsa, a Monte Cristallo. A nyeregben rendesen fúj a szél, nem is élvezem túl sokáig, mert itt az első hosszabb emelkedés vége. Túl vagyok 3 órán és csak a fejlámpák apró pici fényét látom lenn a mélyben. Hmmm... nem kedvelem a kitett részéket, ezért nem igazán bántam, hogy nem látom be a teret. Mindig vallom, hogy a tudatlanság áldásos lehet. Erős, szerpentines lejtő lefelé. Gyorsan haladni, ha akarnék, sem tudnék. Elérem néha a komfortosság határát, ettől nem sietek jobban. A lejtő Federavecchiaig tart (33 km - 2. pont), a Cristallo menedékházig, a szerpentin után jól futható szakasszal. Meleg levessel és egy kis szilárd cuccal frissítek, bár túl sok mindenből nem tudok válogatni. A kínálat széles, de csak az édesből. Találok egy széket, cserpákolok isóport és újra megindulok. Az idővel még mindig jól állok, bőven hagytam rá a tervezéskor. Kezdődik a verseny második szakasza, ahogy Ispi felosztotta nekem. A leves nagyon jólesett, szinte olyan voltam, mint aki most indult. A ponttól megint emelkedtünk fokozatosan. Rácsatlakoztam egy kisebb csapatra és így vonatoztunk. Lassan kialakulni látszott körülöttem a mezőny. Nem voltak már tömeges megelőzések-leelőzések, haladtunk nagyjából egyszerre. Nem túl technikás szakasz, néhány gyökeres rész és az előzőnapi esőtől kissé megázott talaj. Egyet botlok előrefelé, tenyérrel tompítok egy jó magyaros kötőszósorral. Kesztyű rendben, kezem egyben! Nem volt hosszú kaptató, ámbár kellően meredek. A futható részekkel és egy kis lejtővel fűszerezett szakaszon arra lettem figyelmes, hogy kezd pirkadni. Néhány percenként váltott a sötét egyre világosabb kékké. Misurinába (42 km) csippantás és rácsodálkozás a tó mellett magasló hatalmas oromra. Huhh... innentől kezdődhet a nézelődés és rácsodálkozás. A hajnali hűs időben nem éreztem, hogy melegem lenne. A következő 700 m-nyi emelkedő gondoltam majd tesz róla. Nem mintha hiányzott volna. Egyre világosabb lett. Misurinát elhagyva bemelegítésként enyhébb emelkedő, majd erősebb... gyökkettővel haladva. Néha fel-fel támadt a szél, de próbáltam nem tudomást venni róla. Egy olasz és egy osztrák srác kerülgetett, az osztrák kicsit türelmetlenebb volt, úgyhogy elengedtem. Nyilván nem csak a lábam elé néztem, hanem kicsit feljebb is. Az előttem tornyosuló emelkedőn az apró pici mozgó pontok a sporttársakat ábrázolták. Aztaaa.... oda kell felmenni... egy újszülöttnek minden vicc új! Tartja a mondás... és ezt éreztem én is. Egy nyeregszerű részhez érve megnéztem az órám és látom, hogy még 200 méter... de nem a táv, hanem a szint. Az igen... nem gondoltam volna, majd ezzel a lendülettel kaptam egy széllökést. Egyre jobban kezdtem fázni. Egy póló és egy széldzseki volt rajtam, ami kevésnek tűnt. Az Auronzo menedékház (48 km), ahol a ellenőrző pont van, közel 2500 m magasan van. De még így is bőven felé tornyosulnak a közel csúcsok. Tovább csodálkoztam és tátottam a szám... bevallom, nekem ez teljesen új. A ponton kiolvasztottam magam egy meleg levessel, amit nem kanalaztam, hanem inkább kiittam. Nem akartam sokáig tökölni, mert szerettem volna mihamarabb elhúzni, valami kevésbé szelesebb helyre. Egy kis pocsolyát pillantottam meg... be volt kissé fagyva. A pontról elindulva nagyon remegtem, hamar rávettem magam a kocogásra, amire lehetőséget adott a széles ösvény. A szembejövő (reggel 6-kor!!!) arra sétálók  nyakig beöltözve nagykabátba, sálba tekerve. Indokolt volt. A látvány... a pazar enyhe szó rá, ami ott fogadott. Hatalmas hegycsúcsok, mélyen alattuk völgyek.

(Tre Cime di Lavaredo - a három nővér - fotó: fotoST.eu)

Kiértünk az árnyékból. Jól jött a napsugarak melege, ami szinte bekúsztak a széljakkó alá. Ahogy haladtunk előre és picit egyre feljebb, előbb a Forcella Lavaredora csodálkoztam rá, majd a Dolomitok emblematikus csúcsaira, a Tre Cime (Három Nővér) roppant kőtömbjei döbbentettek meg. Huhh... én itt... nagyon átéltem. Még jó, hogy nem túl technikás a pálya, mert folyton járt a fejem. Próbáltam minél többet "ott lenni", mert tudtam, hogy hamarosan magam mögött kell hagynom ezt a helyet. Enyhe lejtő után ráfordultunk a völgybe vezető szerpentinre. Elsőre nem tudtam, hogy ez hová fog vezetni, hiszen körbe hegyek. De... persze itt nagyobbak a távolságok, úgyhogy nyilván nem látom, hogy hol a kijárat. Az biztos, hogy ha az ösvényen maradok, az az álmoskönyvek szerint jót jelent. A szél elcsitult, egyre lejjebb ereszkedve azonban az idő nem lett sokkal melegebb. Még a napos részekre érve sem. Beszéltem Anitával... kérdezi, hogy állok. Elsorolom, majd mondja, hogy az jó, csak a jelem nem látszik... nem vagyok követhető. Na, vajon mit ronthattam el? A ponton majd megkérdezem, hogy jó-e a csippem. Közeledtem egy kritikus részhez (58 km), ahol kérték a szervezők, hogy mindenki legyen óvatos, mert volt egy kisebb kőomlás az egyik kuloárnál. Itt óvatosra vettem. Leértünk a lejtőn, ahol először egy patakon kocogtunk át, majd egy kis tóhoz értünk. 3-4 sporival már jó ideje együtt mozogtunk, előzgettük egymást. Már nagyon vártam Cimabanche-t, a 66 km-nél lévő frissítőpontot, de addig még volt egy rövidebb, futható szakasz kicsi emelkedővel. Elértem az ellenőrző pontot, ahol azt mondták, hogy a csipem rendben van. Akkor nem tudom, hogy hol a hiba. Felhívtam Anitát és elolvastam Ispi üzenetét. Nagyon jól jöttek, kicsit emelkedett hangulatban voltam és még mindig nagyon lelkes. Ahogy Anita fogalmazott, innentől már kifelé jöttem a távból. Kicsit sokat tököltem a ponton, még egy olasz pontőr is megszólított és pár mondat erejéig magyarul beszélgetünk. Még ilyet!

(Malga Ra Stua - fotó: Infodolomiti)

Jó kondiban indultam el a pontról, még egy kicsit fáztam ugyan, de rövid idő alatt bemelegedtem. Ránéztem a papírra, szépet emelkedünk újfent néhány km alatt. Természetesen gyalog baktattam felfelé. A kissé eldagadt ujjaim miatt visszavettem a sót. Hatékony volt, de ehhez eltelt egy kis idő. A Forcella Lerosánál hegyi mentők kínálnak kis asztalkáról ezt-azt, közben pedig tört angolsággal tájékoztatnak, hogy 3 km kb. a pont, addig is vegyünk vmit onnan. Én inkább kicsodálkoztam magam a kis legelőn és a felé tornyosuló hegyen, majd lefordultam balra az ösvényen. Szerpentines meredek... már meg sem lep, majd leérünk a Malga Ra Stuán (76 km) lévő ponthoz. Leves, vízvétel és kotyvasztás, kocogás tovább. Éreztem, hogy fáradok... mármint, hogy álmosodok. Kevésbé jött jól a következő technikás részen, de a koncentrációm hamar visszatért. Lassú a tempó a lejtőn lefelé, szerintem ez volt a legtechnikásabb szakasz, tele kiálló gyökerekkel... nekem rosszabb, mint a kövek. 80-nál kicsodálkoztam magam egy mélyen futó patakban, amit a természet vájt a kövek közé ki tudja mikor és mióta. Következett egy tisztás bámuló tehenekkel... nem érthették, mit rohangálunk arrafelé és itt nem sokára be is csatlakoztak a rövidtávosok. Még az eleje jöhetett, mert gyorslábú futók mentek el mellettem. Egyiküket kicsit későn ismertem fel, ő Seb Chaigneau volt, aki régi nagy motoros a "szakmában". Így telt a következő kisebb szakasz. Félreálltam, majd haladtam. Hegyi patakok mentén haladtunk ismét felfelé, egyre csak felfelé. Ez egy amolyan végeláthatatlan, kanyargós emelkedő volt. Hol erősebben, hol kevésbé emelkedett. Egyre nehezebben ment a haladás, inkább csak gyalogoltam és mosogattam magam a patak vízben, ami felett ide-oda cikcakkoztunk. Nehezen teltek a km-ek, majd elértük Malga Travenanzest, ahol vízvételre volt lehetőség és egy kis szilárd tápra. Szusszantam egyet és baktattam tovább. Egyre több "Cortinás", azaz rövidtávos haladt el mellettem. Sokan biztattak, ez mindig jólesett. A végeláthatatlan emelkedőnek megláttam a végét! Huhh... de jó! 80 km-től gyakorlatilag egy ezres szintet jöttünk kb. 10 km alatt végig a Tofanák mellett. Hosszú volt! Forcella Col de Bos (91 km) nyereg, ahonnan csodaszép kilátás nyílt 360 fokban. Erős lejtő, szerpentin. Melegem volt és nehezen bírtam enni. Elkapott egy kis szédülés is, amit nem nagyon tudtam mire vélni. Ez nem olyan érzés volt, mint amikor eléhezik az ember, az tudom milyen. Arra tippeltem, hogy a bőven 2000 m feletti magasságban eltöltött idő és a fáradtság játszik velem. Nem gyorsultam, ellenben lassan haladtam lefelé a Col Gallina menedékházig (96 km).

(Rifugio Averau - fotó: TripAdvisor)

Az evés nehezen ment. Csak egy kis leves és néhány keksz. Persze mindenki más úgy evett, mintha 3 napja nem látott volna kaját. Megint szép meredek emelkedő, ahol nem erőltettem magamra a rohanást. Nem éreztem, rosszul magam lelkileg, hogy nem bírok annyira haladni. Elértem az Averau menedék házat és a 100. km-t. Frissítés után félre álltam könnyíteni magamon, hogy a lejtőn ez már ne törje a nagy lendületet. Hamar köves-technikás szakaszra váltott az út, úgyhogy nem kockáztattam a bokatörést. Maradt inkább a tempós gyaloglás és mivel már nagyon untam a zselét, megettem egy gyümölcsszeletet. Nem kellett volna, mert a gyomrom enyhén szólva sem örült neki. Eldöcögtem Passo Giauig (103 km), majd jól rendbe tettem magam egy kis levessel. Itt utolért Zoli és elpanaszoltam a kis bánatomat. A pontról együtt indultunk tovább, de nekem csak nem ment a futás, úgyhogy megbeszéltük, hogy jól lemaradok. Az utolsó erősebb emelkedőn számolgattam, hogy ebben a csigatempóban vajon mikorra érek be. Lehangoló volt a becslés, annál is inkább, mert felérve a nyeregbe továbbra is rettentő lassú voltam, pedig innentől még a lejtő is velem volt. Már kezdtem magamra húzni egy kis földet, amikor újrapróbálkoztam mindenfélével egy lapra feltéve. Vagy húz vagy megdöglik. Az utolsó 11 km jött, ami már szinte csak lefelé haladt. Croda da Lago menedékház (110 km). Előtte egy tábla boldogít, hogy már nem sok van, majd a ponton egy kis vízes kóla. Továbbkocogva jól megbüffentett, majd tudtam tempóra váltani. Innentől visszajöttem a meccsbe és egyre lendületesebben ment a futás, még ha lefelé tartottunk is. Már nem kíméltem magam, mentem, ahogy tudtam. Nem számított, hogy szétütöm a combjaimat, úgy sincs már sok vissza. Csodálkoztam, hogy még ilyen jól bírják a lábaim, majd konstatáltam, hogy kb. 25 km-en keresztül csökkentett üzemmódban voltak, úgyhogy van mit kiadni belőlük. A meredeken lehetett technikát gyakorolni, már csak az aszfalt nem kellett volna a végén, ami a célig vezetett. De ez sem érdekelt. A fő utcára beérve, a célegyenesben egyre több ember fogadta a futókat. Taps, bravo, részemről meghajlás és elfogyott a 120 km.

(Croda da Lago - fotó: dolomiti.org)

Konklúzió:  bakancslistán pipa, de ide vissza kell jönni... Ispinek pedig köszönöm a felkészítést. A képeket újra az internetről szedtem, mert lusta voltam fotózni.