2018. április 16., hétfő

100 miles of Istria (Blue course - 110 km) - 2018.04.06.

Tavaly hallottam - sok jót - erről a versenyről és nézegetve a távokat a "kék szakasz" tűnt a legszimpatikusabbnak. Elég hosszú és úgy gondoltam jó megmérettetés lesz. A téli alapozás nem éppen úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mégis megvoltak a terveim, melyek nem csak a teljesítésről szóltak. Egyre izgatottabb voltam az esemény közeledtével, hiszen ez a verseny az Ultra-Trail World Tour sorozat egyik állomása, ahol bőven megfordulnak nemzetközi szinten magasan jegyzett nevek.

(Nappali kilátás a Vojakról)
A verseny előtt két nappal - csütörtökön - kerekedtünk útra. Délután sikeresen megérkeztünk egy hangulatos isztriai kisvárosba, Umagba, ahol a versenyközpont volt. Elfoglaltuk a szállást, felvettük a rajtcsomagot, innentől kezdve pedig nagyban ment a ráhangolódás. Kora este a pálya utolsó 4 km-én egy könnyű futás, ahol fejben eljátszottam, hogy milyen is lesz a befutó. Fura érzések keringtek bennem, mert azt előre tudtam, hogy nem lesz ennyire könnyű, mint ezekben a pillanatokban. Pénteken egész nap pihenés, készülődés és az éjfélhez közeledve egyre többet gondoltam a versenyre. A délutáni szieszta már nehezen ment... már indultam volna. Fejben a startvonalnál álltam és vártam az indítást. A transzfer busz este 9-kor indult Umagból Lovranba. Búcsúzkodás, izgulás, tervezés. A buszon próbálok még aludni, de a kanyargós úton és egy mellettem ülő horvát hölgy társával való csevegése nehézzé tette a lazulást. Közeledve a rajthoz hozzám is szólt, hogy megmutassa, hová is fogunk felmászni. A tök sötétben könnyen kivehetőek voltak a hegycsúcson lévő tornyon pirosan világító pöttyök. A rajtban - tengerszinten -, lengett kicsit a szél, agyaltam, hogy miben kezdjek. A széldzseki ésszerűnek tűnt, mert nem tudtam, hogy milyen idő várhat fent, a csúcson. Egy ideig még magamon hagytam a mellényt is, majd elcsomagoltam és bedobtam a szállító autóba. Bemelegítés, nézelődés, egy kis bambulás és már csak 5 perc éjfélig, a rajtig. Nem fogott el különösebb izgalom. A pulzusom nem ugrott, pedig igen csak motiváló zenék hangozottak (pl. AC/DC) a hangfalakból. Aztán éjfél! Indulás! Kitört a mezőny, mintha 100 méteres síkfutáson indultunk volna. Nem hagytam, hogy elvigyen a tömeg magával, mert mégis csak hosszú lesz az előttünk álló 8 km a maga 1400 m-nyi szintjével, ami a piros lámpás toronyhoz vezet. Persze hamar lenyugodtak a kedélyek, kb. 3-400 m után, majd többnyire gyalogmenetre váltott a mezőny velem együtt. Elővettem a botokat és megkezdődött a rakkolás. Beálltam egy ütemre a sorba és ahogy felnéztem, mint karáncsonyfán az izzósor, úgy világított a felfelé tartó ösvényen a sok fejlámpa. Közel két óra kellett, hogy felérjek a Vojak-csúcsra, a feltételes EP-hez (8 km). Útközben köves ösvény, az azon csordogáló kispatak, sár, hó, fent pedig jeges szél tarkította a szakaszt. Helyenként annyira meredek volt az út, hogy csak remélni tudtam, hogy lefelé nem lesz hasonló. Szerencsémre lefelé nem volt annyira meredek. A botokkal próbáltam csökkenteni a combjaimra ható terhelést, így volt egy kis tempóm is. A hófoltokon néha megcsúsztam, úgyhogy olyankor inkább visszább vettem. A nagyobb meglepetés az volt, amikor a botot két kő közé sikerült leszúrni, néha kicsit megszorult és a lendület kikapta a kezemből. Jó! A hónál a csúszásra figyelj, a köves részen meg nézd meg, hová szúrsz... sötétben, lámpafényben. Összetett a feladat, majdnem elkapott a flow. Poklon (nem elírás :) ), első frissítő pont (kb. 12 km). Gyors vízvételezés, frissítés... mikor kimentem a sátorból, kissé dideregtem, pedig rövid időt töltöttem bent. 5 fok körüli lehetett a hőmérséklet, mégis olyan volt a tarkóm, mintha ráfagyott volna az izzadtság. Annyit azért sajnáltam, hogy a sötétben nem lehetett látni, milyen is a táj... csak is annyit, amennyit a lámpafény megmutatott. Szinte pörögtek a km-ek, bár a félmaraton így is majd' 3és fél óra alatt jött össze. Néhány km múlva elérkeztem a második EP-hez, Brgudacba (26 km).

(A Gomila csúcs Trstenik előtt)
Nem akartam sokat tökölni, úgyhogy kicsit kapkodósra sikeredett a víztöltés. Tudtam, hogy most dupla olyan gyorsan telnek a percek. Hamar kiértem a pontról és követtem tovább a jelzéseket... majd a hajnali bambulásból feleszmélve eltűntek a kis zászlócskák. Pfff... király! Hátraarc, majd közlöm a sporikkal, hogy nincs jelzés. Visszaloholok puffogva, majd kb. 300 m múlva észre veszem, hol rontottam. Egy combos emelkedő alján felfelé veszem az irányt, most már a helyes úton. Dolgoznak a karjaim, kopognak a botok hegyei. A ritmikusság lassan monotonná válik a morcosságom alábbhagy. A hegytető után kocogósra veszem az iramot és meg-megcsúszok egy-két sárfolton. Furamód nem zavart még annyira a sötétség... max. annyiban, hogy nem látom magam körül a tájat. Majd lassan látszani kezdenek a fák sziluettjei és kezdődik a pirkadat. Hajnali 5 és 6 között járunk. A lámpa fénye egyre tompul, de nem azért, mert az energia fogytán van. Szúrós bokrok lógnak be az ösvénybe, majd egy óvatlan pillanatban kiszakad a széldzsekim ujja. Remek, az első bevetésén kidurran. Annyi baj legyen, örülök, hogy a bokaforgató részeken talpon maradok. A botot már volt hogy eltettem, de most a kezemben szorongatom. Jó néha leszúrni... biztonságérzetet ad. A hegy tetején feltételes pont... csak mutatom a számomat, majd indulhat az ereszkedés. Azért körbepillantok a tájon, ami most már megmutatja magát így kora reggel és megpillantom távolban a Vojak-csúcsot.

(Zbevnica csúcs 50 km-nél)
Meglehetősen közelinek tűnt, pedig már pár órája magam mögött hagytam. Az ereszkedés nem túl lendületes. Meredek és technikás a pálya, úgyhogy marad az egyensúlyozás. Beérek a faluba, majd meglátom a pontot (Trstenik, 44 km). Nah... ezaz! Frissítek, vizet töltök, elköszönök. Kocogós szakasz következik, már azon gondolkodtam, hogy elcsomagolom a botot. De mint megannyiszor, mire elhatározom magam, egy újabb jó kis emelkedő következett. A domb tetején feltételes pont. Bediktálom a rajtszámom és azzal a lendülettel már lefelé tartok a füves lejtőn. Mikor már azt hiszem, hogy könnyű ereszkedésben lesz részem Buzetig, felébredek ebből az ábrándból. Sziklás, lépcsőzetesen ereszkedő szakasz következik. A botot használom támasztéknak, gondoltam továbbkímélem még a combjaim a táv második felére. Egy spori közelít hátulról hallom, ahogy közeledik. Félreállok és látom, hogy neki is bot van a kezében, csak ő épp nem szurkálja le. Hmmm... lesek aztán ugyanígy teszek. Az ereszkedés könnyebbé válik, a lábaim jól bírják a terhelést. Már látom a buzeti várat, ez megkönnyebbüléssel tölt el, még ha nem is a terv szerint érkezem.

(Buzet... valahonnan szemből érkeztünk)
Buzetbe a feltételes ponttól 9 km és több, mint 900 m ereszkedést követően érkezek. Közben a hőmérséklet is emelkedik, a széldzseki alatt hirtelen kánikula alakul ki. Buzetben (59 km) kicsit elcsigázottan ülök a tornaterem padján... kicsit fáradtnak és erőtlennek érzem magam. Átgondolom a frissítést, eszek egy kis levest és ledobom magamról a széljakót. A pad mágnesként vonz, nem hagyom magam, hogy odaragadjak. Tisztában vagyok azzal, hogy most kétszer olyan gyorsan megy az idő. Pólót akarok cserélni, de mégsem teszem. A szterccs eddig nem dörzsölt ki sehol, a lengébb felsőt inkább mégsem vállalom be. A fejlámát és széldzsekit inkább magammal viszem, pedig tudom, hogy már nem fog kelleni, mégis Murphy törvénye lebeg előttem, hogy mi van, ha valahol ellenőrizni szeretnék a meglétét. Így telt el kb. 20 perc, miután leadtam a csomagom és kifordulok a tornacsarnokból... jobbra! Merthogy itt elválunk a 100 mérföldesektől, akik még bal irányban tesznek egy nagyobb kitérőt. Egy darabig gyalog haladtam, hogy összekapjam magam, majd egy szerb sráccal váltottam pár szót. Közben átvészeltünk egy acsargó kutyát, akit a tulaja kényszeredett vigyorral fogott meg. Kössz! Kicsivel később egy montenegrói srác csatlakozott és érdeklődött, hogy honnan jöttem. Együtt haladtunk jó darabig, kerülgetve egymást. A meredek lejtőn dzsoggolva haladtam, nem akaródzott gyorsabban ereszkedni, majd egyszer csak egy zúgó patak állta utamat. Klassz, de hol vannak a kövek, amiken át lehet lépkedni... ja, sehol. Lábszárközépig ért a víz, miközben átgázolok rajta. Kijózanítóan hideg volt és utólag úgy éreztem, hogy jólesett a lábamnak. Bár a cipő súlynövekedését a víztől egy jó darabig minden egyes lépésnél éreztem. Kezdett nagyon melegedni az levegő, a tempóm viszont nem jött meg. Az idő pedig könyörtelenül szaladt. Kicsit sűrűbben ittam, kicsit sűrűbben ettem és toltam a sót. Az emelkedő mentén egy kis forrás csörgedezett. Nem restelltem kihasználni. Kellemesen frissítő volt, úgyhogy ivás után még megtöltöttem a palackom. Az emelkedő tetejét Zrenj település jelentette (72 km, feltételes pont). Könnyű szakasz következett, de intenzitást már nem nagyon tudtam beletenni. Elengedtem már a terveket és csak haladtam, ahogy kedvem tartotta. Eddig közel 4000 m szint volt a pályában és éreztem, hogy ez némileg szokatlan. Az idő továbbmelegedett. Oprtalj EP előtt (78 km) még bizonytalankodtam kicsit az irányban. Kis jelzőzászlók sokasága után egyet sem láttam. A bizonyosságot az aszfaltra festett zöld "trail" felirat jelentette és ezt követve értem be a pontba. Közel 12 óra telt el rajt óta. Igyekeztem keveset bohóckodni a ponton, ahová a 70-es táv csatlakozott be. Itt az én távomról 3-an futottak be mögöttem, akinek előtte szinte nyoma sem volt. Próbáltam nem ezzel lehúzni magam, hogy mennyire belassultam. A hideg kóla és némi sós perec üde színfoltja lett a frissítésemnek. Addig próbáltam mindennek ellenállni, itt viszont már engedtem a csábításnak. A következő szakaszon erdei ösvény, aszfalt és apró falvak váltogatták egymást. Az egyik helyen feltételes pont és nem sokkal később újra egy kis kút. Frissítő arcmosás és persze vízcsere a kulacsban. Van némi jelentősége, ha néhány fokkal hidegebb a víz. Néha gyors lépteket hallok magam mögül. Nem fordulok meg, csak feltételezem, hogy ilyenkor egy rövidebb távon induló fog elhaladni mellettem. Az órámat nézegetem és nyugtázom magamban, hogy 86 km-nél járva megvan szinte a teljes szintemelkedés. Mondhatni, innentől már csak lefelé van. A lejtősebb km-eken még van tempó, amúgy már egyre kevésbé. Ha érzem, hogy álmosodom, egy koffeines zseléért nyúlok.
(Groznjan... és a tenger)
Groznjan tűnik fel (90 km)... félmaratonon belül van a cél. Ez már jó, belátható a távolság, főleg úgy, hogy előzőleg már megláttam a tengert, ahol a verseny célja van. Érzelmileg pozitív lökést ad a látványa és úgy érzem visszatér kicsit az erő. Közben beérek egy-két arcot, akik még Oprtaljnál hagytak el. Velük haladok. Szemből turisták buzdítanak ez még fel tud villanyozni. A sík és rövid szakasz hamar eltelik, főleg, hogy fel is emelem a fejem és körbenézek a tájon. Buje (98 km)... a ponton kérdezik, hogy "How are you?" Megmondom a keresztnevem, majd rájövök, hogy azt kérdezik, hogy hogy vagyok... ezen jót nevetek. Kólás vízzel és nápolyival frissítek és ballagok tovább, miközben rágok. A nyelést folyadékkal segítem le, hogy ezzel se fogyjon az energia. A házak tövében haladok, hogy elbújjak a nap elől. Kicsit olyan érzésem van, mintha vámpír lennék, aki menekül a fény elől. Még mindig lejt az út, de már nem olyan kellemes. Főleg, hogy meredekebb a "kelleténél" és csupa göröngy. A lábam már nem kedveli, de legalább jobban haladok, mintha felfelé mennék. Hamarosan egy patakhoz érünk.. A lejtőnek szinte vége, és füves gyalogúton haladunk a patak mellett. Egy orosz srácot érek utol... ő 100 mérföldön indult. Látszik már rajta, hogy túl lenne már az egészen... nem csodálom. Kerülgetjük egymást, hol én vagyok lendületesebb, hol ő. Nem tudom minek köszönhető ez a hullámzás itt a végén, de nem is izgat. Lényeg, hogy megint 6 perc körüli a tempó. Az orosz egyszer csak lelassít, majd sétál. Utolérem és mutatom neki, hogy gyere, kocogjunk. Akkor az volt a tervem, hogy az utolsó km-ekbe kicsit belegyaloglok. Aztán még sem. Húztuk egymást és már ott jártunk, ahol előző nap megkezdtük Anitával a laza edzést. 4 km van még mondom neki a srácnak... hümmög valamit, de picit lemarad. Én folytatom a kocogást... jólesik. Nem akarok megállni és továbbhúzni az időt. Elmegyek még néhány ember mellett, többek közt elhaladok a másik srác mellett is, aki Oprtaljban megelőzött. Kis üzemanyag a hiúságnak. Meglátom a sportcsarnokot és hallom a hangosbemondót. Közben Umag első házait is elérem, innen már nem ment meg semmi a beérkezéstől. A célban a finisher érem és taps fogad, mint minden teljesítőt. 15 óra 55 perc, ez megvan!

(110 km - 4394 m szint - 15 óra 55 perc)
 Konklúzió: van egy pár. Az éjféli indulás, majd a délelőtti meleg odatett rendesen. Akadtak még problémák, de azt hiszem, hogy sikerült mindent megoldani. A végső tanulság mégis az, hogy ha görcsösen ragaszkodunk egy tervhez, amit kitaláltunk, de még sem megy, ne legyen úrrá a pesszimizmus. A végén elégedetlen voltam magammal, mert nem úgy jött össze a dolog, ahogy szerettem volna. Lehet, hogy nagyra szabtam a kabátot. A tanulságok levonásával viszont már a jó oldalát nézem az egésznek és igyekszem felhasználni az új tapasztalatokat a jövőben. Mivel képeket nem készítettem, ezért a netről szemezgettem, hogy bemutassam az útvonalat.

11 megjegyzés:

  1. Ha már csütörtökön nem mesélted el ilyen részletesen, legalább itt elolvashattam! :)
    Gratulálok!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A csütörtökön még nem szedtem teljesen össze a gondolataimat! :D

      Törlés
  2. ❤️ Gratulálok �� élmény volt olvasni a beszámolót ��❤️

    VálaszTörlés
  3. Minden beszámolód után megállapítom, milyen kemény és kitartó vagy. Gratulálok Balázs!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Ez csak makacsság kérdése! :)

      Törlés
  4. Gratula csapattárs! A Rókaűzők nem volt ennyire komoly feladat, főleg neked. :)

    VálaszTörlés