Piros 85 terepfutás (2016) - 2016.10.29.

Eltelt egy év és azon vettem észre magam, hogy a hétvégén itt a Piros és egyre többet foglalkozom vele. A tavalyi teljesítés után - még az emlékek megszépülése előtt - eldöntöttem, hogy ott leszek a következőn. Nyáron be is neveztem, hogy tutira ott legyek és még csak véletlenül se gondoljam meg magam... persze ezt csak vicc, de valamelyik fele igaz. Specifikusan nem készültem rá jobban, mint tavaly. A legnagyobb eltérés talán az volt, hogy idén inkább a SPAR Maratonra gyúrtam és csak utána jött a szintgyűjtögetés. Visszaolvastam a bejegyzéseket és végiggondoltam az elmúlt egy évet, amiben nagyobb hangsúlyt kapott a terep, mint az aszfalt. Volt benne némi szándékosság, mert nagyon vonz a természet és a hegyek.

A hetet pihenéssel töltöttem, ennek ellenére mégis olyan érzésem, volt, mintha átment volna rajtam egy vonat. Egy keresztedző úszást és egy laza futást engedélyeztem magamnak összesen. Lélekben kívántam a szombati történetet, de testben szétesettséget éreztem. Péntek este átnéztem még a felszerelést, sorra vettem, mire van feltétlenül szükség, hogy minimálisra csökkentsem a pakkot. Szokás szokás szerint nem aludtam valami jól az utolsó éjszakán, de ez már meg sem lep.

(Nagy_Kevély... kilátás nulla)

A startba viszonylag korán érkeztem, nem is tudom miért. Alig vártam a 8.30-as rajtot, közben átgondoltam a nagy taktikát, ami nem volt bonyolult, tartom a pulzust és igyekszem féken tartani magam... közben pedig beszélgetés az ismerősökkel. Rajthoz! Az első km-en igyekeztem felvenni a saját ritmusomat. Az első emelkedőnél, csipogtak rendesen a pulzusmérők körülöttem, mintha elfelejtették volna kikapcsolni a sporik az ébresztőjüket. Persze így jártam én is, úgyhogy tempó vissza, Nagy-Kevélyig pedig a futás-gyaloglás kombót alkalmaztam. Teltek a km-ek, a lejtős részeken pedig próbáltam nem szétcsapni a combjaim. Csikóváraljára magamhoz képest jó időben érkeztem, de valami nem volt az igazi. A térdhajlataim sajogni kezdtek, amit azért korainak éreztem, a mozgásomat viszont nem tette öregurassá.

(Útban Dömösre)

Dömösig sokat haladtam egyedül, futókkal szinte alig, de a hamarabb elinduló túrázókkal sokszor találkoztam. Készségesek voltak, ha egynyomos szakaszon értem utol valakit készségesen elengedett morgás nélkül... ez egy ilyen nap volt. Ahol tehettem, tartalékoltam az erővel és nem használtam ki teljesen a lehetőségeimet. Mivel mindig magammal versenyzek, kézenfekvő megoldásnak tűnt. Dömöstől Dobogókőig az egyik legszívósabb rész következett. Többször sikerült huzamosabb ideig a korlátaimat kimaxolni, persze gyalog. Haladni ugyan bírtam, az erőnlétemmel elégedett voltam, de éreztem, hogy valami megint nem klappolt. A térdeimből a sajgás elmúlt, átvette helyét a fáradás, viszont a gyomrom lázadozni kezdett. Szerintem ő már nem akart továbbmenni, ugyanis azt érzetem, hogy megállt vagyis nem volt hajlandó elfogadni, amit neki szántam frissítésként. A dobogókői ellenőrzőponton nem szívesen néztem a csokira, aszalt gyümölcsre és minden olyanra, amiről az édesre lehet asszociálni, maradt a ropi. A sótablettát már előzőleg bevettem, ezzel kapcsolatban azt nem tudtam eldönteni, hogy a gyomromnak nem kell vagy nélküle sokkal sz@rabbul lennék... Lejtős rész következett és ugyan haladtam, de érzetre nem úgy, ahogy szerettem volna. A gyomorproblem továbbra sem oldódott meg és Pilisszentkereszt után jobban fogtak a bármekkora emelkedők is. A pilisszántói pont sem hozta meg a felfrissülést, így maradt a szenvedés.  Már nagyon vártam, hogy a Kopár csárdához érjek, mert a meleg ételben nagyon bíztam, hogy helyretesz. Szenvedős volt a pontig tartó szakasz, úgy voltam vele, hogy ha nem javul a helyzet, Nagykovácsiban - 65 km-nél - kiszállok.

(Pilisszántó és a Csévi-nyereg között)

Szerencsére nem így lett. A meleg kaja nagyon jót tett némi kólával keverve és egy futótársam segítőitől még egy kis masszázst is kaptam. Nagy-nagy köszönet az extráért. Itt most nem részletezném az élményeimet, de folyton "egy erdei állattal való társalgás" keringett körülöttem. Szépen ugyan nem, de lassan haladtam és egyszer csak elérkeztem a Hosszúároknál felállított ponthoz. Újra a kóla került az előtérbe, majd a Nagyszénási emlékfal. Valahol itt kezdtem visszajönni a saját meccsembe. Mire leértem Nagykovácsiba, a helyzetemhez képest egész jól voltam. A frissítésen nem változtattam, illetve annyit, hogy volt szárított paradicsom... rá is raboltam. A falu főútján szembejöttek a Budai Szarvasok, ami adott még egy kis plusz motivációt. Innentől újra sikerült emelkedőket futni, persze rövidebb ideig és az enyhébbeket, de úgy éreztem visszatért belém a lélek. A Szépjuhásznéhoz érve már újra jól voltam 25 km kínlódás után. Előtte a "vagy húz vagy megdöglik" alapon a zseléhez nyúltam, amire addig gondolni sem tudtam. Hál' a magasságosnak húzott... leginkább ki a sz@rból. Jánoshegy előtt újabb zselé, ahonnan nem volt megállás. Nagyon jól bírtam felfelé menni és az emelkedő okozta trauma ellenére jókedvűen értem az Erzsébet kilátóhoz.

(Erzsébet-kilátó naplementeféle)

A hegyről lefelé már nem tartalékoltam, úgy mentem, ahogy a lábaim engedték. Frissnek és lazának éreztem magam a mögöttem hagyott 80 km-hez képest. Előkerült a fejlámpa és jött a sokak által nem kedvelt sötétben futás. Tőlem nem áll messze ez a műfaj, nekem nagyon bejön. Makkosmárián az ellenőrző ponton volt szénsavas víz... régóta köröztem már a frissítések között, de sehol sem volt. A pontőr el is mondta, hogy gondolt erre, mert tuti örülni fognak neki valakik... a valakik között pedig én ott voltam. Először érzetem azt, hogy nem várom kifejezetten a verseny végét, ahhoz képest, hogy fáradt voltam és kellőképpen elegem is volt. A Budaörsre bevezető lejtős szakasz sosem fog a kedvenceim közé tartozni. A keskeny köves lejtőnek már inkább több a hátránya, mint az előnye, majd az utána következő aszfalt ahhoz képest vörös szőnyeg. Innetől viszont már nem sok választott el a céltól, ahová nagy megkönnyebbüléssel értem be.

Konklúzió: Ezzel a verzióval nem számoltam. Sikerült 20 km-en keresztül szenvedni egy "jót". Itt most nem élnék azzal, hogy másként volt jó, mert határozottan rossz volt. Sikerült megint egy kis önismeretre szert tenni, ám a szívás okai még nem ismertek. Talán ihattam volna több folyadékot, mert a gyenge szél kicsit becsapott és nem éreztem, mennyire izzadok. A frissítőpontok bőségesek voltak, az őrök pedig készségesek. Jövőre ugyanitt.

Hétvégi edzés a Magas-Tátrában 2016.10.14-16.

Előbújt a vénám, így ismét koptatom kicsit a billentyűzetet és megörökítem az utókor számára a memoáromat.

(Szemben a Kriván)

Az utóbbi másfél hónapban több hétvégén is a futás töltötte ki a szabadidőmet. Rögtön gondolni lehet, hogy "jól megy"," könnyű neked" stb. Ez most egy ilyen periódus... egyszer majd ez is változik. Szóval! Felmerült, hogy csaphatnánk ősszel egy magashegyi táborozást valahol a Tátrában, ami talán a Piros85-re is jó hatással lehet, ezért igyekeztünk összekötni a kellemest a hasznossal. Négyen szerveződtünk, de két társunk munka miatt mégsem tudott csatlakozni, így hatalmas fejszámolás után ketten maradtunk. Én már nagyon beleéltem magam az új kalandba és úgy döntöttünk Csabival, hogy nekivágunk. A terv az volt, hogy a Strbské Pleso alias(z) Csorba-tó - hagyjuk a nyelvtörőket - lesz a bázis. Tuti ami biztos alapon feltöltöttem három track-et - kettőt a Krivanra és egyet a Rysyre -, aztán addig megyünk felfelé, amíg az időjárás engedi. Szeretnék mindkét csúcsra fel menni, de nem kockáztatunk. Elvégre nem arról van szó, hogy ugrás közben a pocsolyában landolok vagy annak túloldalán. 

Az múlt hétvégi maraton után nem rongált sokáig az izomláz, gyakorlatilag három nap alatt olyan állapotba kerültem, hogy be is iktattam egy dombos edzést, bááár a végén éreztem, hogy nem tűnt el nyomtalanul, ami természetes is. Hogy miért mentem? Mert jólesett, meg vártam ezt a félig taknyos időt, hogy ne kétezer fokban kelljen dombozni. 

 Az előjelek nem voltak túl biztatóak, ha csak a csúcstámadásokat veszem. A múlt hétvégén akkora hó esett, mint eddig még kevésszer. Király... az egyszeri kirándulás elképzelései omladozni kezdtek. Hmmm... nó para, max. újratervezés! Péntek útnak indultunk, de azért ebben is volt egy csavar. Annyira sztoriztunk, hogy az egyik településen egy 26. rendű útra elfelejtettünk letérni, majd egy jó 15 km múlva vettük észre, hogy valami nem oké. Közhellyel élve - több is veszett Mohácsnál - visszafordultunk és sas szemünknek köszönhetően észrevettünk az aszfaltösvényt. Igazából keveset nyertünk vele... na mindegy. A rádióadást hallgatva megállapodtunk, hogy ez nem az a nyelv, amit meg fogunk tanulni. Eszembe jutott Karel Gott Karneval című számának "mirigyes" változata és egy darabig ezen röhögtem. Előre is elnézést a szlovák nyelv kedvelőitől, de ezt muszáj volt megemlítenem.

 (Csorba-tónál)

(A kék jelzés vége: a Kriván)

Csorba-tóhoz felérve pazar kilátás fogadott minket. Hamar megállapítottuk, hogy az egyhetes hó a hírekben olvasottakhoz képest eléggé gyorsan olvad. Gyorsan becsekkoltunk a szállásra, majd durván egy óra múlva már indultunk is az első kanyarra, ami a Krivánra vezetett. Érdekes, hogy itt nem misztifikálják túl a jelzéseket. Itt is megvan a négy "alap"szín, de a sávon kívül sem kereszt, sem háromszög, sem semmilyen más jelzést nem használnak - na jó! Kört láttam -, pedig útvonal akad ezeken kívül is bőven. Pedig biztos vannak eltérő jelzésminták. A piros jelzés első 5 km-én kisebb-nagyobb mértékben hullámzott az utunk, hol köves, hol murvás volt az ösvény. Igazi vadregényes környék, tele fenyővel, hóval, patakokkal. Ezután váltottunk kékre és jött az lépcsős hegymenet. Itt már nem ment a futótempó, de próbáltuk imitálni, ami mindig rövid ideig tartott. Ahogy haladtunk felfelé, először a fenyves, majd a cserjék tűntek el és közben pazar panoráma tárult elénk. A tempóval nem foglalkoztunk, nem is volt miről beszélni, így fotók tömkelegét készítettük, mint japán turisták a Parlamentnél. Továbbhaladva felfelé a növényzetet a kövek, sziklák és a vastagodó hó váltotta fel. Többször ránk kacsintott a helyiek által "Krivány"-nak ejtett csúcs és valahol éreztem, hogy necces lehet a feljutás.

(nehéz volt betelni a látvánnyal)

Jöttek lefelé Sporik, akiktől érdeklődtünk, hogy járható-e az út, de vegyes válaszok jöttek. Az egyikük meg is jegyezte, hogy "extrem trail Krivány!" "Good Luck! "Néha kiszúrtunk egy-két seggencsúszót a csúcstól lejjebb, ezért egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem a mai nap lesz, amikor oda én felmegyek. Igen, volt azért bennem para, mert nem vagyok egy hegymászó típus, Csabinak viszont van benne rutinja, ő próbált nyugtatni, hogy "nem gáz a helyzet"... jaja, max. szar. Végül belátta, hogy nem megy velem sokra, ezért a zöld jelzésnél elkanyarodtunk balra lefelé egy másik ösvényen. Na, ez sem volt - nekem - leányálom. Először térdig gázoltunk a hóban, majd a hegyoldalban egyensúlyozva jobbos hóbakapaszkodással araszoltunk lefelé. Érdekességként pont csipogott az órám és sikerült egy 37 perces km-t összehozni. Erre sem gondoltam volna soha. Ereszkedünk szintben kb. 200 m-t, mikor újra futhatóbbá vált az ösvény. Óvatosan csapattunk lefelé és fordítva a tájkép sorrendjén újra a fenyvesekbe érkeztünk. Rossz érzés ébresztett a közel 10 évvel ezelőtti óriási vihar pusztításának látványa: derékbatört fák, kifordult gyökerek emlékeztettek, mi történhetett itt.

(a letarolt erdő egy része)

Lassan helyre fog állni az ökoszisztéma, de mi azt már tuti nem érjük meg. Szóval 2120 m-ről ereszkedtünk kb. 1150 m-ig, ami már elég gyorsan ment. Három forrásnál aztán újra piros jelzés - tényleg nem bonyolítják túl - és 7 km hullámzást követően visszaértünk Csorba- tóra. Közben az egynyomos ösvényen kikerülhetetlen pocsolyák és erősen köves szakaszok tették technikássá a visszautat.

(Valahol arra van a Rysy)

Szombaton reggel ugyan éreztem a fáradtságot, de a lábaim meglepően jól voltak. A mai napi terv is hasonló volt... megyünk szintben felfelé addig a Rysy felé, amíg tudunk hősködés nélkül. A hiányos apparát - hágóvas, túrabot... pedig tudtuk, hogy hova jövünk - miatt én megint nem voltam bevállalós. Elindultunk, majd kicsit több mint 2 km után beakadt lábam egy kiálló gyökérben és pofára esés nélkül sikerült kihasítani a cipőn a gyöngyvásznat. Zsííír... sikerült lenullázni a lépőt, azonban nem akartam visszafordulni és hüppögni a takaró alatt, hogy milyen szerencsétlen vagyok.

(árasztja a nyugalmat)

Örültem, hogy a fogaim megmaradtak és a végtagjaim is "töretlenek". Rövid szitoklitánia után haladtunk tovább a köves ösvényen. Technikás szakasz volt, az tuti. A két évvel ezelőtti túrázás emlékei pedig úgy törtek elő, mintha hipnotizáltak volna. Közben készültek a fotók és a szintemelkedéssel újra elérkeztünk a "havas" magasságokig. A szerpentines szakaszon itt is helyenként térdig ért a hó, ha nem voltunk elég ügyesek. Ekkora már ronggyá ázott a szakadt cipőm az ösvényen csörgedező ideiglenes patakban.

(a második nap végállomása)

Szegénynek annyi előnye maradt, hogy a talp része töretlenül simult a lábamhoz és tökéletes szellőzést biztosított. Sikerült is mindig havat rúgni bele, így azt nem győztem kipöckölni belőle. Elérkeztünk ahhoz a bizonyos láncos szakaszhoz, ahol a hóban nem igazán látszott a szerpentin, csak egy nyílegyenesen és meredeken felfelé tartó kitaposott ösvény. Csabi tett ugyan egy próbát, hogy csak menjünk fel és nézzük meg milyen, de megint megugrottam. Eddig 2-0... így újra eljutottunk 2000 m magasságig, majd visszafordultunk. A Rysy is győzött a Krivan után. Két évvel ezelőtt a spanokkal legalább feljutottunk a csúcsra, de akkor a köd miatt nulla volt a látótávolság.

(A Menguszfalvi völgy)

Lefelé haladtunk, majd a kék elágazásnál elindultunk a Korpova-csúcs irányába. Az olvadás durva volt... gyakorlatilag az összes ösvény patakká változott, viszont nem nagyon izgatott már. A kék sávon haladtunk, majd rövid idő múlva már nem találtunk nyomokat, pedig egy kőre festett jelzés mellett ácsorogtunk. Közben a tőlünk távolabb eső hegyoldalon morajlást hallottunk. Balra néztünk és nem kevés hó zúgott le a hegy lábáig. Nevezném lavinának, de nem tudom, hogy annak nevezhető-e. Durva hangja volt és a látványra sem  gyenge. Légvonalban legalább 500 méterre volt tőlünkegy kisebb völgynek nevezhető valami túloldalán. A nyomok eltűnése után úgy voltunk vele, hogy a sziklákat takaró szűzhóba nem mi fogunk ösvényt vájni, nincs értelme bokát törni. Visszaindultunk a szállás felé, közben pedig az állunkat kapargattuk a földről a csodás környezet látványa miatt.

(A visszaút)

Délután futottunk még egy rövidet, majd kinéztünk a környéken egy szimpatikus szaunát. Egész nap tavaszias volt az idő, amivel nagy szerencsénk volt. Nem úgy, mint ma reggel. Hazaindulás előtt futottunk még egy órát, viszont a napnak híre sem volt. Igazi nyálkás, esős, ködös, szutykos idővel zártuk a hétvégét.





Konklúzió: A Csorba-tó és környéke tényleg olyan, mint a képeslapokon. Sajnos nem sikerült a tervezett csúcsokra feljutni, de így is össze jött 65 km és kb. 2800 m szintemelkedés. Ezen a környéken nem nehéz összehozni a szintes edzést. Kipróbáltam új cuccokat a frissítésben és sikerült féken tartani a pulzust. Az össztávnak kb. a felét sikerült igazán futótempóban teljesíteni, a többiről pedig a képek tesznek tanulságot. A csúcshódítás kihagyása mellett is sikerült - nekem - meredek helyzetbe kerülni, de azóta már megszépült és nehéz, de helyesnek vélt döntések ellenére sincs hiányérzetem. Az egész egy baromi nagy játszótér. Holnapra tuti kijön a fáradtság és a mozgásom is kezd terminátorossá - elektormodulová - válni.

Kavarognak még emlékek, de tovább nem nyújtanám az írnivalómat, inkább beszéljenek a képek. Ezeket pedig így sikerült iderakni, mert a galériához nem értek.

I. nap, a Kriván kör:

II. nap, a Rysy kör:

31. SPAR Maraton - 2016.10.09.

Elég régen - az UB óta - nem írtam bejegyzést, de arra gondoltam, ez most megérdemli a karaktert. Kezdjük a végén. Sikerült életem eddig legjobbját futni 3:11:03-as idővel. Másfél éve nem jártam hivatalos maratonon, akkor a BSZM (Balaton Szupermaraton) résztávjaként ismert Maratonfüreden toltam egy 3:16-os időt. Tavaly inkább az iramfutást választottam 10 km-en és se előtte, se utána nem éreztem affinitást, hogy nekivágjak a 42,2-nek betonon vagyis aszfalton. 

Melegítésféle

Nnnna... ennyit a végéről, nézzük az elejét. Szorri a csapongásért, de még hatása alatt vagyon a mai mókának. Nyáron, az unalmasnak nevezhető időszakban kihasználtam a nevezés lehetőségét. Nagymelegben nem szeretek versenyre járni, inkább megmaradok az "érzésre" futásnak... nem ilyenkor kell megváltanunk a világot. Előfordul 1-2 verseny, de inkább távol, sőt jó távol tartom magam a felesleges megerőltetéstől. Ez a tézis csak erősödött bennem, mikor szeptember elején a Szőlőskörön sikerült jól "fejre állnom". Na nem fizikálisan, hanem fel kellett adnom, mert kidőltem a 35 fokos melegben. Onnantól visszaadtam magam az óvatosságnak és kerültem szokatlan szeptemberi meleget. Igyekeztem este edzeni ha pörgésre vágytam, egyéb esetben maradtak az "érzésre" futások.  Pulzusra próbáltam edzeni az általam meghatározott értékek szerint több-kevesebb sikerrel. A pihenésre pedig jobban odafigyeltem. "Már egy hete csak a... maratonra gondolok!" Lassan megérkeztük a maraton hetére, amikor is már inkább a körítésre (evés, pihenés stb.) figyeltem. Kihevertem a Rókaűzők nevű (Kaposvár-Pécs között... csodaszép útvonal volt) váltóversenyt, majd beiktattam azért még két futást. Hülyén hangzik, hogy nem tudtam volna meglenni nélküle, mert ilyenkor már "nem nagyon illik" futni, de "jóvanazúgy". A maraton közeledtével egyre többet foglalkoztam a célidővel, amit 3 órában képzeltem el... a legmerészebb álmaimban. Úgy voltam vele, hogy ha minden bejön, miért ne? Néha érhetnek kellemes meglepetések. Visszaállva két lábbal a talajra, a 3:05-öt tartottam reálisnak, a 3:10-et pedig kézenfekvőnek. Így visszaolvasva kicsit igényes voltam. További tényező a célidő mellett az izgalom volt. Régen voltam már ennyire bepörögve verseny miatt. Most mindennél jobban akartam a célidőt és próbáltam eszerint kimatekolni a haditervet. Az esti elalvással voltak gondok, de egy kis forgolódás után már elvesztettem a fonalat. 

Irány a rajt

Reggel van... ébresztőóra nélkül keltem, koránkelőként gondoltam belefér. Aztán egy kis csúszással ugyan, de sikerült elkészülni, majd elindulni. Kint a helyszínen már átjött a fíling. A sok színesbe öltözött ember, a zene, melegítés stb. Kicsit hidegnek éreztem személy szerint az időt, de hamar bemelegedtem. A rajtnál már alig vártam, hogy induljunk... annyira mentem volna. 

A rajt előtti percek... izgulás van

Aztán puff... indulááááás! Az első km-ek hamar elteltek. Az Oktogonnál találkoztam Fecóékkal és nagyon jólesett a biztatás. Fejben éreztem, hogy kicsit gyors a tempó, viszont a lábaim 10 km után is lazák voltak. Közben pedig folyamatosan befelé figyeltem vagy éppen a belvárosi panorámát bámultam. 14 km után 58:31 volt az időm, majd jött a rakpart. Kissé napos és nagyon egyenes... a ritmus szempontjából tökéletes és kicsit sem zavart, hogy monoton. Ha valaki annak érzi, nézzen körbe. Margitsziget, Parlament, Gellérthegy... nem csapok fel idegenvezetőnek. A félmaraton 1:29 alatt, ami a tervezettől 1 perccel gyorsabb, ám érzetem 14 km után, hogy kicsit vissza kell venni, mert még kétszer ennyi van. A rakparton zúgott a szurkolás. Taps, hajrá, dobolás, zenekarok... és persze frissítés. Melegem volt, így az egyik helyen nem ittam, inkább magamra borítottam a vizet. A pulzuspántom megint úgy döntött, hogy ő nem mért tovább, ezért leszedtem magamról, mert csak zavart. Fordító Újbudán, ahol is 28 km  után 1:58:43-as idővel álltam. Király! 2/3 már megvan, és még a 3 órás célidőn belül. Háhh... majd hirtelen jött a fal és nem is akart utána omlani. Nézegettem a km-es részidőket és 31 km után kezdtem elengedni a célt. Biztonságra játszottam, maradt a 3:05. 30-nál már nemcsak banánt, hanem szőlőcukrot is vettem magamhoz, ez némileg segített. Visszaértünk a Lánchídhoz és éreztem, hogy nem lesz könnyű a maradék 8-9 km, de még bizakodó voltam. 35 és 36 km között a nyugati-téri felüljárónál már egyre nehezebben mozogtam. Besavasodtam, kicsit lemerevedtek a lábaim, de az 5 perc/km-t sikerült tartanom. Sebaj, a 3:10 meglesz, szóval engedtem magamnak megint. A Hősök terére érve Dj Dominik "húzta", majd bekérdez, hogy bírjátok még? Hát... persze... ilyenkor kifelé mindenki qrva kemény, de a mosoly már nem túl őszinte. Kós Károlyon a visszafordító már nem ízlett, majd bekanyarodva az uccsó kilikre, a frissitőponton a két unokatesóm köszön rám! De jóóó, gondoltam magamban... kellemes meglepi. Jött a 40... itt már nemcsak nyomokban szenvedek, lassulok! Rezeg a 3:10! Már nem érdekelt, hiszen az eddig időmet megjavítom, a többi meg már mellékes. A célig sok buzdítás, taps, majd óralenyom, telefon rezeg: 3:11:03. Éljen, ez is megvan. 

Néha nem tudtam, hogy honnan tudják vadidegenek a nevemet... aztán lenéztem!

Konklúzió: Ezt megint jól elfutottam, de hogy mikor tanulom meg féken tartani magam ekkora távon? Majd a következőn... csak az a szitu, hogy mindig ezt gondolom. Maraton feletti távokon nagyon jól megy, alatta ritkábban. A frissítésekre szánt idő sokkal kevesebb lett, mint amire számítottam... nem gondoltam volna, hogy ilyen faszán tudok futás közben enni-inni. Az órám szerint 42,47 km-t futottam, de hitelesített pályával nem kötekedünk. Cél utáni pedig fotó nincs, nem vállalom. Összességében pedig elégedett vagyok, mert ugyan a 3 óra nem jött össze, de az eddig csúcsomat 5 perccel javítottam meg, ami önmagában is egy nagy öröm. Egy egykor hozzám nagyon közelálló ember értette meg velem, hogy mi is a valódi cél... ami maga az út. Mikor sikerült megértem, akkor jöttem rá, hogy minden egyes verseny csak egy állomás, azon az úton, amit én futásnak nevezek. Ha pedig ebből a szemszögből nézem - már pedig csak ebből - akkor egyszer elérkezik ez az állomás is. 

A jutalom

Külön köszönet mindenkinek a szurkolásért, nem sorolnám fel, hányan voltatok, mert tuti kimaradna valaki. Örültem és nagyon jólesett minden hajrá és pacsi.