Év végi számvetés! Miért futok? Mennyit futok? - 2016.12.31.

Sokszor kapom a kérdést, pláne az év végéhez közeledve, hogy mennyit futottam az éven - ja és miért futok? Mit kompenzálok, vagymi? Akkor most egy bejegyzés formájában megörökítem, ha már úgy döntöttem, hogy az évet lezárom. Úgy is van annyi szemét a neten, ez már csak csepp lesz a tengerben és persze már megint írhatnékom van.

Az év elején nem voltak nagy terveim, elvárásaim magammal szemben, csupán a sérülésmentes futás. Persze ez így nem teljesen igaz, mert annyi versenyszellem volt bennem, hogy legalább azokon az eseményeken, amelyeken 2015-ben és idén is elindultam, javítsak az időmön. Voltak nagy álmok is, amikhez szintén nem ragaszkodtam - 3 órás maraton, 10 órás Piros85 - és nem sikerültek, de van még időm, így nincs para. Többségében azért sikerált túlszárnyalni a tavalyi eredményeket.

(Valahol a Bükkben - Bánkút környékén)

Számszakilag úgy nézett ki 2016, hogy 228-szor húztam cipőt és 3538 km-t futottam. Mivel imádom a szintes, dimbes-dombos futást, ehhez hozzájön még kb. 50000+ méter szintemelkedés is... Sajnos vagy nem, ezt nem tudom hozzáírni az év eleji célhoz, ami 3600 km volt. Tavaly többet futottam, de gondoltam inkább a minőséget erőltetem és többet pihenek. Nem kaptam sokkot sem, hogy elmarad az éves cél és még rohannom kellene 60 km-t. Nem! Az alapelképzelésem sikerült, nem sérültem meg és betegség miatt sem kellett sokat kihagynom. Vannak, akik azt mondják erre, hogy jó, köszi... ennyi infó elég. Én viszont itt még nem fejezném be. Volt egy kis időm, ezért tovább boncolgattam a statisztikát. Az éven 327 órát töltöttem edzéssel, heti lebontásban kb. 6 órát, napi szinten 54 percet! De ha edzésre bontom, akkor sincs több alkalmanként másfél óránál, összesen heti 4 edzésnél. Gyököt nem vontam, koszinuszt sem használtam, úgyhogy a számolással itt meg is állok... a matek nálam amúgy is csak a négy alapműveletig tart. Mennyi időm van!!! (?) Szerintem ennyit mindenki megérdemel magától, bármit is csináljon.

(Pilisszántó)

Kompenzálni nem kompenzálok semmit. Bírom a monotonitást, de ez is csak nézőpont kérdése, hogy mivel ütjük el az időt futás közben. Figyelek befelé: gondolkodom az életem dolgain, hol szúr be a levegő, hol nyom egy apró kavics, mikor szedjem ki, mikor érek már a végére vagy csak éppen egyedül szeretnék lenni távol a város zajától, stb. Sokszor a belső feszkó úgy csökken - vagy a nyugalom úgy nő -, ahogy távolodom a várostól. Figyelek kifelé: nekem az erdő, a hegyek egy nagy játszótér. Imádom a természetet, a tájat, a tiszta levegőt, találkozok vadállatokkal, élvezem a csendet és igyekszem magasabbra emelni a lábam, hogy orra nem bukjak. Aszfalton sincs ez másképp, ha éppen arra tévedek. Ott is van elég látnivaló. És mit élvezek az egészben? "Csak szívatod, meg fárasztod magad!" Nehéz ezt elmagyarázni... nem is akarom... ez egy érzés. Divatosan szólva fílingje van. 

Sok jó élményem van és persze akad rossz is. Még be is fizetek versenyekre, amit néha megszenvedek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden km-t élveztem. Ez nem igaz. Futottam kánikulában - álltam is tőle fejre -, fagyban, hóban, esőben, bokáig érő sárban, viharos szélben akár órákon át - ha az épp egy nemes célt szolgált. A futópad szándékosan maradt ki... azt nem bírom és a labor körülményeket sem. Volt, hogy csak 2 km-t futottam, de volt 87 km-es táv is. Nem utolsó sorban pedig megismertem nagyszerű - akár példaképnek állítható - embereket is és ez nekem így kerek.

Ismét csak hazudnék, ha azt terjeszteném, hogy nem izgat az eredményesség. Ez persze relatív dolog, mert leginkább magammal versenyzek és nem másokkal. Természetesen duzzadt az egóm, ha egy verseny úgy sült el, hogy a mezőny első 10 %-ában végeztem... és néha még dobogó is jutott. Mindezt helyén kezelem, mert tudom, hogy vannak nálam sokkal jobbak, ezért nem őket, ha nem magamat szeretem/szeretném legyőzni.

Célok pedig mindig vannak. Gyakorlatilag bármi ki lehet tűzni. Fogyás, egészségjavítás-megőrzés, egy hosszabb táv leküzdése vagy gyorsabb teljesítése. 2017-re is marad a sérülésmentes sport, mint fő cél és ennek mentén az állomások egy-egy verseny vagy esemény formájában.

(A Szalajka-völgyben)

Konklúzió: Most kellene ide írnom valamit, de nem teszem, mert nincs! Asszem feljebb leírtam mindent! Nekem a futás szabadság!

Tortúra 65 (2016) - 2016.12.17.

Ismét eltelt egy év, amit újra a Tortúrával zárok. Idén sokkal többet jártam terepre, főleg ősszel. Úgy éreztem, hogy tavaly óta sikerült fejlődni, így mondhatom - vagy írhatom -, hogy voltak merész elképzeléseim. Ritkán van "olyanom", hogy valamire specifikusan készüljek, egyrészt mert nem vagyok szakember, másrészt pedig nálam a futás a cél és minden verseny/esemény csak egy-egy állomás.

Most úgy alakult, hogy az idén egyedül indulok a társaim nélkül. Megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy az utolsó pillanatban döntsem el, hogy mikor kezdjek, így a 8 órai indulás (Miskolc-Tapolcáról) szimpatikusnak tűnt. Nem volt kedvem sötétben, fejlámpával kezdeni és az időjárást elfigyelve - illetve mertem nagyon álmodni - terveztem, hogy még sötétedés előtt beérek Egerbe. A -6-os cidri miatt vacilláltam, hogy mit és hány réteget vegyek fel. Nem vagyok egy fagyosszent, de most csak belebújtam három réteg felsőbe. A rajtnál aztán mégis úgy éreztem, hogy ez sok lesz és a benti meleg le is csalt rólam egy réteget, így maradt egy technikai hosszú ujjú és a széldzseki. Az elmúlt egy hétben edzettem errefelé és hasonló időjárásban, de a biztonság kedvéért csak beraktam azt az egy réteget a pakkomba.

panoráma Tar-kőről... megunhatatlan

Indulás után hamar kezdtem bemelegedni, ellenben az ujjaim belefagytak a kesztyűbe. A nagyobb hisztit a lábaim csinálták, mert az achilleseim és a vádlijaim alatti részek - nem tudom, hogy hívják - annyira feszítettek, hogy azt hittem lerobbannak. A könnyebbséget Vörös-kő (4 km) hozta meg, persze idáig masszívan emelkedett az út. A talaj frankón keményre fagyott, sehol sem volt sár... szóval hibátlan volt. Bükkszentkeresztig (1. EP) volt még egy láncledobós emelkedő (kb. 30%-os), ahol nem hősködtem és nem erőltettem a tempót, mert sokszor rácsesztem már erre. Az EP-n egy géllel és egy kis melegteával frissítettem. A túrán található szilárd frissítő tavaly csúnyán kipontozta a gyomrom, úgyhogy idén elkerültem nagy ívben. Jó tempóban tudtam haladni, majd kb. 17-nél kortyolgattam VOLNA egy kis vizet a "kamelpakkból". Szívtam-szívtam, de nem jött... gondoltam megtört a cső, de gyanúsan kemény volt. Az ok nagyon egyszerű volt... belefagyott a víz... az első k....anyázás után próbáltam törögetni a csövet, hátha sikerül átszívni, de nem ment, így ezt megszívtam. Morogtam egy jó darabig, mert nagyon ittam volna. Bíztam abban, hogy kicsit visszafogottabb ritmusban a Bánkúti EP-ig nem lesz nagy gáz. Úton Bánkút felé azért volt némi látványosság, ami feledtette a gondomat, mégpedig három szarvas, akik az útvonaltól kb. 50 méterre futottak egy réten át. Mindig le tudnak nyűgözni. Na... Bánkút! A síházba érve olyan volt, mintha valami buliba csöppentem volna. Olyan vendégmarasztaló hangulat volt. Két pohár meleg tea, kicsi kínlódás a csővel, majd rájöttem, hogy a végén lévő műanyaggal nem tudok mit kezdeni. Remek! Elhagyva a Faktor téri Madonnát - igen, én is az énekesnőre asszociálok, nem tudom miért - csodák csodájára kiolvadt a cső. A vízbe eleve teszek sót és a legenda szerint a sós víz nem fagy be (de nem emiatt)... most mítoszt romboltam? Nem hiszem... hagyjuk is! 30 km után még mindig jól éreztem magam... tavaly itt már eléggé rottyon voltam, emlékeszem is néhány olyan emelkedőre, ahol akkor csak sétáltam. Alig vártam, hogy Tar-kőre érjek, mert ez az egyik kedvenc helyem, amolyan topötös... mindig durva innen a látvány és ez most sem volt másképp. Az egész túrán gyakorlatilag csak itt fotóztam, aminek technikai okai is voltak... nem mennék bele. Lefelé nem tempóztam... meredek is volt és értelmét sem láttam. Inkább frissültem és készültem a táv második felére, ami még tud meglepetéseket tartani.

Tamás kútjáig (38 km) kisebb emelkedőket leszámítva szinte lejtett az út és továbbra sem éreztem, hogy annyira rohanni kellene. Vigyáztam, hogy ne rohanjam el magam, ami később bizony beigazolódott. Érzetre jól voltam, az óránkénti zselés frissítés megint jól működött, bááár a derekamban szokatlan módon éreztem némi fájdalmat. Elő szokott fordulni velem, hogy 4 órányi mozgás után elunom az egészet és felülnék az első buszra, hogy hazamenjek. Ma kifejezetten távol álltak tőlem az ilyen gondolatok, mert fejben nem éreztem zakkantságot. Ahogy a maratoni távhoz értem, ránéztem az időre és elgondolkodtam azon, hogy 3 évvel ezelőtt, amikor az első maratonomat futottam - síkon-, nagyjából ugyanennyi volt az időm... csak itt még hozzájött 1500 m szint. Leszögezem, nem arra akarok utalni, hogy mekkora király vagyok, pusztán arra, hogy pár napja egy általam nagyra becsült embertől olvastam futás kapcsán, hogy "higgyetek a munkában".

Volt még hátra kb. egy félmaratonnyi táv és még mindig jól voltam. Róttam a km-eket az ún. Török-úton és észrevétlenül kezdett jönni a fáradtság. Nem vészesen, csak olyan komótosan. Az 52. km után aztán úgy voltam vele, hogy Várkúton kérek egy kis sót, ha már voltam olyan ügyes és otthon hagytam. A gyomrom már sikított, hogy nem kell több édes, úgyhogy az EP-re érve ittam egy jó pohár sós teát... életemben először. Amúgy nem olyan szar, mint ahogyan hangzik, viszont annál jobbat tett. 5-10 percen belül helyre rázott és jobban is éreztem magam. Nem voltak olyan kínjaim, mint a Piroson, úgyhogy "evritingollrájt"! Itt utalnék vissza arra, hogy megérte óvatosabban haladnom féltávnál, mert mostanra tuti belassultam volna, ellenben még mindig ment a 5:30-6:00/km közötti tempó. Jobban zavart a gerincen fújó szél, amit kibírtam mosolygás nélkül. A Nagy-Egedről lefelé a szőlők mellett már nem volt olyan fasza... a laza, köves lejtőről nem az örömfutás jutott az eszembe. Közben jött a ködös, deres idő, ami csak hab volt a tortán... Kivoltam, mint a kutya és alig vártam, hogy beérjek. Még az utolsó 2 km a célig aszfaltos lejtőn vezetett. Ellőttem az utolsó puskaporomat is és tempóztam a végén, hogy aztán lenullázva magamat beérjek a célba.

Konklúzió: Itt most minden klappolt, leszámítva a sókérdést és a vízfagyást. Az erőt sikerült jól beosztani, a frissítés jól működött és csak a legvégén voltak panaszaim. A pálya szuper volt, sehol sem volt sár és a fagyott talaj gyorsított rajta nem is keveset. Nekem ideálisak voltak a körülmények és tavalyhoz képest 56 perccel jobb idővel 6 óra 38 perc alatt beértem. Az eredeti terv 7 óra volt, az álom a 6 óra 30 perc. Utóbbira azt hiszem úgy sem lett volna esélyem, ha minden ziccerre jön. Nem baj! Majd jövőre... vagy utána... vagy majd egyszer. Nem éltem meg torúrának, hanem inkább torTOURának... na jó, ez gyenge volt.

Edzés a Börzsöny Vulkántúra útvonalán - 2016.12.04.

Hezitáltam rajta, hogy írjak-e erről az edzésről, végül győzött az exhibicionizmus. Ha másra nem is lesz jó, később legalább vissza tudom olvasni az itteni tapasztalatokat. A társammal egy másik eseményre készülünk, amihez a hivatalos kiírás - december 10. - túl közel esett volna. Még sosem jártam a Börzsönyben, de a vadregényessége és a világtól való "távolisága" magával ragadott. Az útvonalat meredek emelkedők és kemény, sziklás lejtők tömkelege alkotja. Nem véletlenül jön össze 43 km-en 2200+ m pozitív szintemelkedés.

Helló Börzsöny

Királyréten -6 fokot mutatott a hőmérő. Jájjj.... kicsit vacogtam, állítólag ilyenkor jobb a meleg szobában. Nem fordult meg a fejemben, hogy ha egyedül jövök, akkor el sem indulok, de a társam ún. bátorító jelenléte azért adott egy kis pluszt. Már rögtön az elejétől emelkedik a pálya, úgyhogy bemelegítésként próbáltam belőni a pulzust, ami nem ment könnyen. Feszültek a vádlijaim és a vacogás is nehezen múlt el. Az első 3-4 km gyakorlatilag a belső figyelemmel telt. Szépen sütött a nap, ez némileg könnyített a kezdeti nehézségeken. A Nagy-hideg-hegyi turistaházig gyakorlatilag csak emelkedtünk és sokszor sétára váltottam. Közben megjelent a hó, amire nem számítottam... eszembe sem jutott, hogy ennek utána nézzek. Aztán csak megtaláltam a ritmust és be is melegedtem. Az uccsó emelkedő a sífelvonó mellett vezetett, ami iszonyat meredek volt, nem beszélve arról, hogy még a hó sem könnyítette a haladást... szóval alig vártam, hogy felérjek.

Felfelé a Nagy-hideg-hegyre

Lógott a nyelvem, de a csúcson lévő tursitaháztól (843 m) pazar látvány fogadott és már ezért megérte feljönni. Itt betoltam egy gélt, majd jött egy rövid, meredek lejtő és ismét felfelé vezetett az út. Jó volt pihenőre fogni a lejtőn és rúgni a friss havat. Ezután a Börzsöny legmagasabb pontja, a Csóványos (938 m) következett, ahová megint egy combos emelkedőt követően lehetett feljutni. Az órám szerint pont 10 km-t haladtunk és majdnem 900 m szintet emelkedtünk. Ez volt életem eddigi legdurvább táv/szint aránya, ami meg is látszott az időn. Igazából nem is ez számított, hiszen nem pályacsúcsot jöttünk dönteni. Nagyon jól éreztem magam, gyorsan visszaállt a pulzus a csúcs utáni lejtőn. Itt nem lett volna okos dolog tempózni, mert akkor úgy szétcsapom a combjaimat, hogy talán még mindig valahol ott vánszorognék. Lefelé egy elágazásnál majdnem elkavartunk, pont ránéztem az órámra és láttam, hogy távolodunk a pályától. Még szerencse, hogy hamar észrevettem és nem pl. 3 km múlva eszmélek fel, hogy elcsesztük. Útközben Csabi szólt, hogy nézzek jobbra... hopsz egy csapat őz haladt el mellettünk kb. 50 méterrel a fák között - még egy élmény. Az persze nem várták meg, hogy erről bizonyítékom legyen. Az őzek után Magosfánál a Tátra havas csúcsaiig láttunk... kövezzen meg aki akar, de jobb ezt nézegetni, mint egy plázacicát. Ahogy ereszkedtünk lefelé - hol enyhébb, hol keményebb lejtőn -, ismét hóhatár alá kerültünk és érezhetően melegebb volt az idő. 

Magas-Taxi Turistaház

Megérkeztünk a Feketevölgybe (17,3 km), ami a pálya egyik legmélyebb pontja. Hopsz... megint egy frankó emelkedő következett, amin nem kellett sokat futni... második gél bent, amit némi vízzel fojtottam le. Érzésre jól voltam, az emelkedőn szökött a pulzus, de a gyalogtempónál hamar visszaállt. Dög melegem volt, így a Jancsi-hegyen megváltam egy réteg ruhától. Aztán egyszer csak Kövirózsásnál brutál látvány volt. Gyakorlatilag a Börzsöny legmagasabb csúcsai sorakoztak balról jobbra. Szépen felálltam az előttem lévő kőre, széttártam a kezem és élveztem a szabadságot meg a nyugalmat... és persze a fotót. Tetszett, hogy itt volt egy szakasz, ahol végig a gerincen, pár lépésre a szakadéktól haladt az ösvény. Kicsit lassabbra vettük a tempót, hogy maradjon erő a végéig. Az órára nézve újabb frissítő, ezúttal egy csokit dobtam be. Jött egy frankó lejtős rész, ahol a sűrű avarban megbújó laza kövek okozták a kihívást. Egyszer megbicsaklottam és át is villant az agyamon, hogy nabazz... ha ez beakad, akkor reccs. Gyorsan elhessegettem a gondolatot és inkább egy zenére gondoltam, ami már egész a kezdetektől ott ment a fejemben.

A lejtő végét egy kis patak, a Börzsöny-patak jelentette. Itt sikerült az egyetlen kiálló kőben majdnem pofára esni, amit Csabi meg is jegyzett. Jellemző volt az időjárásra, hogy a patak felszíne befagyott és csak itt-ott látszódott, a csörgedező víz. Lassan emelkedő, könnyű futással leküzdhető szakasszal aztán újra megindultunk a Nagy-hideg-hegyre. Tartott ez pár km-en át, ami a komfortérzetemnek nagyon jót tett. Közben befigyelt még egy csoki és hallgattam a patakban folyó víz hangját. Nagyon tetszett, gyakorlatilag nem akartam, hogy vége legyen. Az újabb hegymenet a Bányapusztai vadászháztól kezdődött. Innen annyi emlék ragadt meg bennem, hogy a nap megolvasztotta a fagyos földet és bő 30 km után találkoztunk először sárral. Ez is megvolt. Aztán nehogy meghazudtolja magát a pálya, gyaloglós, kemény szakasz következett. Innen már csak 300 m szintet kellett abszolválni a csúcsig. Újra hóhatár, szívás minden egyes lépésnél a friss hóban, aminek monotonitását egy-egy kisebb pihentető lejtő törte meg. Végre itt a csúcs durván 36 km-nél, ahol megvolt a közel 2300 m-nyi szintemelkedés. Talán még a Mátrabérc ennyire izolált... azt hiszem. A turistaházban belöktem egy kólát és egy gélt, szám szerint a negyediket. Aztán milyen kicsi a világ... egy fickó kérdezett a cipőmről, akit tudtam, hogy valahol már láttam. Belekezdett egy sztoriba két srácról, mire azt mondtam, hogy mi vagyunk a főszereplők... Eszembe is jutott, hogy a Magas-Tátrában találkoztunk és dumáltunk egy jót. Kondira mindig jól voltam és egy percre sem éreztem éhséget. Na jó... tudtam volna enni, nem is keveset, de a cukorszintem rendben volt. Nem követtük lefelé teljesen a pályát, hanem maradtunk azon a szakaszon, ahol feljöttünk. Itt most azt hiszem, tök mindegy, lényeg, hogy kocsinál kössünk ki. Jó ütemben kocogtunk lefelé, amolyan levezető tempóban és végül visszaértünk Királyrétre. Reggel gyakorlatilag senkivel sem találkoztunk, majd délutánra csak előbukkantak az emberek.

Kilátás a Nagy-hideg-hegyi turistaháztól

Konklúzió: Hát... elsőre lenyűgözött a Börzsöny. Azt hiszem egy kicsit ott is maradtam, mert visszatérve a városba, nagyon nem kívántam a civilizációt. Nem akarom ezt túlmagyarázni... van aki érti, van aki nem. Én sem fogom megérteni sosem a kvantumfizikát. Úgy érzem, hogy jól sikerült a felkészülés. Maradt bennem a végére szufla, nem éheztem vagy szomjaztam el, gyakorlatilag bejött a frissítési terv. Az egész abból állt, hogy óránként egy gélt vagy egy csokit egyek meg. Jövő hétvégén szívem szerint újra nekivágnék a hivatalos kiírásnak, de nem szeretnék romokban érkezni a bükki céleseményre.