Cortina. A rajtközpont útba esett a szállás felé, így a kötelező felszerelés ellenőrzése után hozzájutottunk a rajtcsomaghoz. Máris sikerült belebotlani a legnagyobb esélyesbe, Hayden Hawksba, de mire feleszméltem, már el is tűnt. A közös fotó így elmaradt. Este még egy kis átmozgatás, itt belebotlok Bacsó Bencébe, majd vacsi után dunnabál. A pénteket végighenyéltem, gyakorlatilag csak a felszerelésemet és a frissítést rendezgettem. Aludni is próbáltam, de az már nekem ilyenkor nem megy. Már indulnék. Csak az időjárás miatt izgultam, mert még sosem jártam magashegyen éjszaka és ez számomra kissé misztikus volt. Parát amúgy a verseny miatt nem éreztem. Az Istria után helyére kerültek bennem a dolgok, ezért csak az számított, hogy jól érezzem magam. Egyetlen támpont volt az időmmel kapcsolatban, az pedig a frissítési terv volt, mert hát mégis csak kellett valamihez viszonyítani. Ezért inkább kényelmesebbre terveztem az iramot, betartva Ispi tanácsait. Eljött az este. Kicsit szerintem hülyén oldották meg azt a kérdést, hogy este 19 és 21 óra között lehet leadni a csomagot, amit előreküldök 66 km-hez... a verseny pedig 23 órakor kezdődött. Persze nyilván ennek is megvan az oka, hogy miért van így... ezt el is engedtem hamar. Szóval még egy plusz kört menni kellett emiatt a szállás és versenyközpont között.
 |
| (Rifugio Auronzo - fotó: Pinterest) |
Viszonylag hamar kiértünk a rajthoz. Nem akartam a véletlenre bízni, így már negyed 11-re kint voltunk. Anita és Zoli más nap a rövid távon indult, úgyhogy még egy kicsit fárasztottam őket ezzel a körrel. Mivel volt még időm, csöves módjára ledőltem egy padra relaxálni. A rajtzóna olyan volt, mint egy heringparty. Hamar feladtam a szándékomat, hogy beálljak a kordon mögötti területre, szóval megvártam, míg visszaszámolnak a rajtig. Ekkor mosolyogva bepofátlankodtam a kordon mögé, ahová egy cseh spori még be is segített. 1600-an indultunk neki az éjszakának nagy ováció mellett. A rajtot követő első néhány km-en a helyiek az útvonal két oldalán tapsoltak, kiabáltak, kolompoltak. A 3. km után egy szűk ösvényhez értünk, ezért megértettem, hogy mire volt sokaknak a nagy rohanás. Én fordítva éltem meg a helyzetet. Örültem, hogy a majdnem "single track"-en nem visz el a lendületem. Az első nagyobb emelkedőn továbbra sem kapkodtam. Felfelé haladva néha a kanyarokban láttam a fejlámpák fényeinek kígyózó sorát. Tiszta romantika! Ahogy, engedték az érzéseim, csak annyira toltam a tempót gyalogolva-kocogva. Néha azért néztem, amikor egyes sporttársakat utolérve, nem sikerült elmellőzni, mert hát a hiúság csak nem hagyta őket. A másik hajmeresztőbb dolog, a botok hegyes végének égbe emelése... párszor majdnem leszúrtak. Felértünk az első hosszabb emelkedő tetejére, hogy onnan hirtelen le is menjünk. Lassan kocogtam lefelé, nem eresztettem meg tempót. Szükségem lesz még a lábaimra. Jól lehetett haladni, a terep nem túl technikás. Egy szerpentines szakaszon egy francia gyerek nehezen tudta megemészteni, hogy itt alig lehet előzni, de megoldotta... és hogy miért nem álltam félre? Mert akkor a fél mezőnynek sorfalat állhattam volna. Lent sík rész, majd ismét gyaloglós emelkedő és már azt hittem, hogy az első ponthoz értünk... de nem. Csak csippantottak, pedig már a kiírás szerinti 15 km-nél jártunk. Végül is nem gáz, cuccom még van és nagyon időben vagyok. Az első pont végül kb. 18 km-nél volt (Ospitale). Víztöltés és frissítés, majd indulás. Néha fel-fel néztem, a hegyek irányába, mert lenyűgözött, hogy vannak ott valamik. Valamiknek a sziluettjét látom homályosan, amikhez képest mi apró porszemek vagyunk és ha kegyeikbe fogadnak, akkor engednek magukhoz közel. Ők a hegyek. Továbbemelkedünk nem meglepő módon, de már előbányászom a kesztyűmet. Szokatlan módon fázni kezd a kezem, nem vagyok rest felhúzni. Nyáron kesztyű... mekkora buli!
 |
| (Lago di Misurina - fotó: We Shoot) |
Helyenként a szél is jobban lengedezik. A hosszú menetelés-kocogás végén a Forcella Son Forca alá érkezünk meg 2100 m-es magasságban. Itt magaslik a Dolomitok legmagasabb csúcsa, a Monte Cristallo. A nyeregben rendesen fúj a szél, nem is élvezem túl sokáig, mert itt az első hosszabb emelkedés vége. Túl vagyok 3 órán és csak a fejlámpák apró pici fényét látom lenn a mélyben. Hmmm... nem kedvelem a kitett részéket, ezért nem igazán bántam, hogy nem látom be a teret. Mindig vallom, hogy a tudatlanság áldásos lehet. Erős, szerpentines lejtő lefelé. Gyorsan haladni, ha akarnék, sem tudnék. Elérem néha a komfortosság határát, ettől nem sietek jobban. A lejtő Federavecchiaig tart (33 km - 2. pont), a Cristallo menedékházig, a szerpentin után jól futható szakasszal. Meleg levessel és egy kis szilárd cuccal frissítek, bár túl sok mindenből nem tudok válogatni. A kínálat széles, de csak az édesből. Találok egy széket, cserpákolok isóport és újra megindulok. Az idővel még mindig jól állok, bőven hagytam rá a tervezéskor. Kezdődik a verseny második szakasza, ahogy Ispi felosztotta nekem. A leves nagyon jólesett, szinte olyan voltam, mint aki most indult. A ponttól megint emelkedtünk fokozatosan. Rácsatlakoztam egy kisebb csapatra és így vonatoztunk. Lassan kialakulni látszott körülöttem a mezőny. Nem voltak már tömeges megelőzések-leelőzések, haladtunk nagyjából egyszerre. Nem túl technikás szakasz, néhány gyökeres rész és az előzőnapi esőtől kissé megázott talaj. Egyet botlok előrefelé, tenyérrel tompítok egy jó magyaros kötőszósorral. Kesztyű rendben, kezem egyben! Nem volt hosszú kaptató, ámbár kellően meredek. A futható részekkel és egy kis lejtővel fűszerezett szakaszon arra lettem figyelmes, hogy kezd pirkadni. Néhány percenként váltott a sötét egyre világosabb kékké. Misurinába (42 km) csippantás és rácsodálkozás a tó mellett magasló hatalmas oromra. Huhh... innentől kezdődhet a nézelődés és rácsodálkozás. A hajnali hűs időben nem éreztem, hogy melegem lenne. A következő 700 m-nyi emelkedő gondoltam majd tesz róla. Nem mintha hiányzott volna. Egyre világosabb lett. Misurinát elhagyva bemelegítésként enyhébb emelkedő, majd erősebb... gyökkettővel haladva. Néha fel-fel támadt a szél, de próbáltam nem tudomást venni róla. Egy olasz és egy osztrák srác kerülgetett, az osztrák kicsit türelmetlenebb volt, úgyhogy elengedtem. Nyilván nem csak a lábam elé néztem, hanem kicsit feljebb is. Az előttem tornyosuló emelkedőn az apró pici mozgó pontok a sporttársakat ábrázolták. Aztaaa.... oda kell felmenni... egy újszülöttnek minden vicc új! Tartja a mondás... és ezt éreztem én is. Egy nyeregszerű részhez érve megnéztem az órám és látom, hogy még 200 méter... de nem a táv, hanem a szint. Az igen... nem gondoltam volna, majd ezzel a lendülettel kaptam egy széllökést. Egyre jobban kezdtem fázni. Egy póló és egy széldzseki volt rajtam, ami kevésnek tűnt. Az Auronzo menedékház (48 km), ahol a ellenőrző pont van, közel 2500 m magasan van. De még így is bőven felé tornyosulnak a közel csúcsok. Tovább csodálkoztam és tátottam a szám... bevallom, nekem ez teljesen új. A ponton kiolvasztottam magam egy meleg levessel, amit nem kanalaztam, hanem inkább kiittam. Nem akartam sokáig tökölni, mert szerettem volna mihamarabb elhúzni, valami kevésbé szelesebb helyre. Egy kis pocsolyát pillantottam meg... be volt kissé fagyva. A pontról elindulva nagyon remegtem, hamar rávettem magam a kocogásra, amire lehetőséget adott a széles ösvény. A szembejövő (reggel 6-kor!!!) arra sétálók nyakig beöltözve nagykabátba, sálba tekerve. Indokolt volt. A látvány... a pazar enyhe szó rá, ami ott fogadott. Hatalmas hegycsúcsok, mélyen alattuk völgyek.
 |
| (Tre Cime di Lavaredo - a három nővér - fotó: fotoST.eu) |
Kiértünk az árnyékból. Jól jött a napsugarak melege, ami szinte bekúsztak a széljakkó alá. Ahogy haladtunk előre és picit egyre feljebb, előbb a Forcella Lavaredora csodálkoztam rá, majd a Dolomitok emblematikus csúcsaira, a Tre Cime (Három Nővér) roppant kőtömbjei döbbentettek meg. Huhh... én itt... nagyon átéltem. Még jó, hogy nem túl technikás a pálya, mert folyton járt a fejem. Próbáltam minél többet "ott lenni", mert tudtam, hogy hamarosan magam mögött kell hagynom ezt a helyet. Enyhe lejtő után ráfordultunk a völgybe vezető szerpentinre. Elsőre nem tudtam, hogy ez hová fog vezetni, hiszen körbe hegyek. De... persze itt nagyobbak a távolságok, úgyhogy nyilván nem látom, hogy hol a kijárat. Az biztos, hogy ha az ösvényen maradok, az az álmoskönyvek szerint jót jelent. A szél elcsitult, egyre lejjebb ereszkedve azonban az idő nem lett sokkal melegebb. Még a napos részekre érve sem. Beszéltem Anitával... kérdezi, hogy állok. Elsorolom, majd mondja, hogy az jó, csak a jelem nem látszik... nem vagyok követhető. Na, vajon mit ronthattam el? A ponton majd megkérdezem, hogy jó-e a csippem. Közeledtem egy kritikus részhez (58 km), ahol kérték a szervezők, hogy mindenki legyen óvatos, mert volt egy kisebb kőomlás az egyik kuloárnál. Itt óvatosra vettem. Leértünk a lejtőn, ahol először egy patakon kocogtunk át, majd egy kis tóhoz értünk. 3-4 sporival már jó ideje együtt mozogtunk, előzgettük egymást. Már nagyon vártam Cimabanche-t, a 66 km-nél lévő frissítőpontot, de addig még volt egy rövidebb, futható szakasz kicsi emelkedővel. Elértem az ellenőrző pontot, ahol azt mondták, hogy a csipem rendben van. Akkor nem tudom, hogy hol a hiba. Felhívtam Anitát és elolvastam Ispi üzenetét. Nagyon jól jöttek, kicsit emelkedett hangulatban voltam és még mindig nagyon lelkes. Ahogy Anita fogalmazott, innentől már kifelé jöttem a távból. Kicsit sokat tököltem a ponton, még egy olasz pontőr is megszólított és pár mondat erejéig magyarul beszélgetünk. Még ilyet!
 |
| (Malga Ra Stua - fotó: Infodolomiti) |
Jó kondiban indultam el a pontról, még egy kicsit fáztam ugyan, de rövid idő alatt bemelegedtem. Ránéztem a papírra, szépet emelkedünk újfent néhány km alatt. Természetesen gyalog baktattam felfelé. A kissé eldagadt ujjaim miatt visszavettem a sót. Hatékony volt, de ehhez eltelt egy kis idő. A Forcella Lerosánál hegyi mentők kínálnak kis asztalkáról ezt-azt, közben pedig tört angolsággal tájékoztatnak, hogy 3 km kb. a pont, addig is vegyünk vmit onnan. Én inkább kicsodálkoztam magam a kis legelőn és a felé tornyosuló hegyen, majd lefordultam balra az ösvényen. Szerpentines meredek... már meg sem lep, majd leérünk a Malga Ra Stuán (76 km) lévő ponthoz. Leves, vízvétel és kotyvasztás, kocogás tovább. Éreztem, hogy fáradok... mármint, hogy álmosodok. Kevésbé jött jól a következő technikás részen, de a koncentrációm hamar visszatért. Lassú a tempó a lejtőn lefelé, szerintem ez volt a legtechnikásabb szakasz, tele kiálló gyökerekkel... nekem rosszabb, mint a kövek. 80-nál kicsodálkoztam magam egy mélyen futó patakban, amit a természet vájt a kövek közé ki tudja mikor és mióta. Következett egy tisztás bámuló tehenekkel... nem érthették, mit rohangálunk arrafelé és itt nem sokára be is csatlakoztak a rövidtávosok. Még az eleje jöhetett, mert gyorslábú futók mentek el mellettem. Egyiküket kicsit későn ismertem fel, ő Seb Chaigneau volt, aki régi nagy motoros a "szakmában". Így telt a következő kisebb szakasz. Félreálltam, majd haladtam. Hegyi patakok mentén haladtunk ismét felfelé, egyre csak felfelé. Ez egy amolyan végeláthatatlan, kanyargós emelkedő volt. Hol erősebben, hol kevésbé emelkedett. Egyre nehezebben ment a haladás, inkább csak gyalogoltam és mosogattam magam a patak vízben, ami felett ide-oda cikcakkoztunk. Nehezen teltek a km-ek, majd elértük Malga Travenanzest, ahol vízvételre volt lehetőség és egy kis szilárd tápra. Szusszantam egyet és baktattam tovább. Egyre több "Cortinás", azaz rövidtávos haladt el mellettem. Sokan biztattak, ez mindig jólesett. A végeláthatatlan emelkedőnek megláttam a végét! Huhh... de jó! 80 km-től gyakorlatilag egy ezres szintet jöttünk kb. 10 km alatt végig a Tofanák mellett. Hosszú volt! Forcella Col de Bos (91 km) nyereg, ahonnan csodaszép kilátás nyílt 360 fokban. Erős lejtő, szerpentin. Melegem volt és nehezen bírtam enni. Elkapott egy kis szédülés is, amit nem nagyon tudtam mire vélni. Ez nem olyan érzés volt, mint amikor eléhezik az ember, az tudom milyen. Arra tippeltem, hogy a bőven 2000 m feletti magasságban eltöltött idő és a fáradtság játszik velem. Nem gyorsultam, ellenben lassan haladtam lefelé a Col Gallina menedékházig (96 km).
 |
| (Rifugio Averau - fotó: TripAdvisor) |
Az evés nehezen ment. Csak egy kis leves és néhány keksz. Persze mindenki más úgy evett, mintha 3 napja nem látott volna kaját. Megint szép meredek emelkedő, ahol nem erőltettem magamra a rohanást. Nem éreztem, rosszul magam lelkileg, hogy nem bírok annyira haladni. Elértem az Averau menedék házat és a 100. km-t. Frissítés után félre álltam könnyíteni magamon, hogy a lejtőn ez már ne törje a nagy lendületet. Hamar köves-technikás szakaszra váltott az út, úgyhogy nem kockáztattam a bokatörést. Maradt inkább a tempós gyaloglás és mivel már nagyon untam a zselét, megettem egy gyümölcsszeletet. Nem kellett volna, mert a gyomrom enyhén szólva sem örült neki. Eldöcögtem Passo Giauig (103 km), majd jól rendbe tettem magam egy kis levessel. Itt utolért Zoli és elpanaszoltam a kis bánatomat. A pontról együtt indultunk tovább, de nekem csak nem ment a futás, úgyhogy megbeszéltük, hogy jól lemaradok. Az utolsó erősebb emelkedőn számolgattam, hogy ebben a csigatempóban vajon mikorra érek be. Lehangoló volt a becslés, annál is inkább, mert felérve a nyeregbe továbbra is rettentő lassú voltam, pedig innentől még a lejtő is velem volt. Már kezdtem magamra húzni egy kis földet, amikor újrapróbálkoztam mindenfélével egy lapra feltéve. Vagy húz vagy megdöglik. Az utolsó 11 km jött, ami már szinte csak lefelé haladt. Croda da Lago menedékház (110 km). Előtte egy tábla boldogít, hogy már nem sok van, majd a ponton egy kis vízes kóla. Továbbkocogva jól megbüffentett, majd tudtam tempóra váltani. Innentől visszajöttem a meccsbe és egyre lendületesebben ment a futás, még ha lefelé tartottunk is. Már nem kíméltem magam, mentem, ahogy tudtam. Nem számított, hogy szétütöm a combjaimat, úgy sincs már sok vissza. Csodálkoztam, hogy még ilyen jól bírják a lábaim, majd konstatáltam, hogy kb. 25 km-en keresztül csökkentett üzemmódban voltak, úgyhogy van mit kiadni belőlük. A meredeken lehetett technikát gyakorolni, már csak az aszfalt nem kellett volna a végén, ami a célig vezetett. De ez sem érdekelt. A fő utcára beérve, a célegyenesben egyre több ember fogadta a futókat. Taps, bravo, részemről meghajlás és elfogyott a 120 km.
 |
| (Croda da Lago - fotó: dolomiti.org) |
Konklúzió: bakancslistán pipa, de ide vissza kell jönni... Ispinek pedig köszönöm a felkészítést. A képeket újra az internetről szedtem, mert lusta voltam fotózni.
Gratulálunk szép volt+
VálaszTörlésKöszi Papi! Megint jól elfáradtunk! 😁
Törlés