Egy "Szimpla" edzés Duplán - 2017.05.01.

Úgy alakult, hogy a tavasz legjobban várt - azaz számomra - fő versenyét a Mátrabérc Trailt elhalasztották az ominózus áprilisi havazás miatt. A szervezők jó döntést hoztak, mert a pálya életveszély volt. Alapesetben nem is lenne a halasztással akkora gondom, ha nem egy héttel az UB elé pattintják az új időpontot. Szuper! Döntöttem és alázatot mutatva - ami nem mindig megy -, lemondtam az indulásról az UB javára. Amúgy az eredeti időpontban eléggé távol lett volna a két verseny egymástól, így az maradt, hogy keresek valami hasonlót. Csak ez a hétvége jöhetett szóba, de az időt tekintve már kissé karcos. A választásom a Szimpla Élmény nevű verseny pályájára esett, méghozzá megduplázva, ami 73 km-t és 3300+ m szintet jelent. Leegyszerűsítve a helyszín a Mátra és kétszer Mátrafüredről, valamint kétszer Parádóhutáról kell felmenni Kékestetőre. Annyit változtattam, hogy az elejéből - ami majd a vége is - kispóroltam az aszfaltos részt, így a két kör 67 km és 3100+ m szint lett. Egy pár hete jártunk ezen a pályán és nagyon bejött. Ezzel megint az edzők rémálma lennék, mert melósabb, mint az MB Trail, illetve egy hét minusz az UB-ig. Ráadásul megint edzésen strapálom magam. A lényege az egésznek, hogy kipróbáljak egy nekem új frissítőt - mert az előzőt a 12 óráson kikukáztam -, bízva abban, hogy ez bejön. A pálya frissítés szempontjából ideális. Durván bő egy óránként találsz kutat vagy forrást, így a szomjanhalás nem fenyeget és a "kokszot" is elég porállagban magammal vinni. Az a jó, hogy a táv két körre jön ki, így nem kell magam után vonszolni az összes frissítésnek szánt cuccot és a parkolóban hagyott kocsi pont ideális a depónak.  Lépjünk tovább...

(a pálya elején, elhagyva Mátrafüredet)

Mátrafüred, reggel 7 óra, indulok. Az ösvény száraz, nem úgy néz ki, hogy itt ma dagasztás lesz. Igyekszem nem elrohanni az elejét, még ha úgy is érzem, hogy vinnének a lábaim. Nagy a kísértés, de féken tartom magam. A piros jelzés meredek emelkedőin tyúklépésben szökdécselek és érzem, hogy nagyon mennék, de így csak ideig-óráig tartana a dolog. Helyenként bedőlt vadrózsabokrok, amik nehezen engednek és inkább végigmarják a lábszáramat. A 4. km-nél öt jól megtermett szarvasbika társaságába botlok, akik nem várják meg, hogy fotót készítsek. Hiába állok meg, inkább otthagynak. Szépek vagytok! Kékesig lényegében nincs változás... lassú tempóban haladok felfelé a napsütésben, egy írtásnál a gerincen kicsit feltámad a szél, de ez sem töri meg a csend élvezetét. Befelé nézek, majd egyszer csak felfigyelek a mozgolódó avarra és egy mókus szalad fel egy fára... ő sem várja meg a fotót. Aztán felértem Kékesre... enyém az egész csúcs. Senki sehol. A szanatórium bejáratánál még nyomokban hókupacok is csak a szokatlan látványt nyújtják a munka ünnepén. Nem időzök sokat, elindulok lefelé a Sötétlápa-nyeregbe, majd onnan tovább lefelé a Pisztrángos-tóig.

(májusi hókupac)

Futható az ösvény, egészen a tóig... ott azért van némi káosz. Bedőlt gallyak, patakká duzzadt vízmosás és kidőlt fák, néha pont az ösvényre. Nem kommandózok, inkább megfontoltan lépkedek át a gallyakon alkalmanként beletoccsanok a sárba. Itt az akadálypálya színesedik egy kis fatörzsön egyensúlyozással, aminek a jutalma rosszabb esetben bokáiglandolás a sárban. Az akadályfutás után több jelzésváltás után Parádóhután lyukadok ki. Azért menet közben akadnak még az ösvényre bedőlt fák és kellett ám figyelni, hogy hova veszett az út. A település (15 km) közkútján feltöltöm a kulacsokat és nem sokkal később megérkezem egy dzsungellé vált részhez. Ez már a sárga jelzés, ahol megint csak a kúszás-mászás opociót kell választani. Szerencsére nem tartanak sokáig ezek a szakaszok, így nem telik el sok idő.

(kidőlt fák a Pisztrángos-tónál)

Közben kicsit emelkedik a terep, majd jön egy jól futható szekér út km-eken át. Avar és száraz tűlevélszőnyeg váltogatja egymást, közben újabb szarvas és őzcsapatokkal találkozom. Elérem a 24-es számú utat, de előtte egy fára ugró kaszkadőrmókus dobja fel az erdő látványát. Még mindig jól érzem magam. Szerintem sosem figyeltem még ennyire, hogy rendszeresen egyek-igyak. Parádsasvárnál (20 km) ismét piros jelzés és emelkedő egészen Kékesig. A szakasz durván 7 km és 700 m szint. Nincs kapkodás és kicsit még visszább veszek mert elkezdtem Sombokorral foglalkozni. Többször írtam már arról a szakaszról, hogy milyen szép meredek, aki meg ismeri, annak nem kell bemutatni. Egyenletes haladok erdőből aszfaltra, majd aszfaltról erdőbe, majd a Vörösmarty turistaháznál, a Csór-hegy lábánál kötök ki. Pici hullámvasút után pedig ott tornyosul Ő, a combos emelkedő. Kitaláltam, hogy kicsit cikk-cakkolok rajta, mert elhitettem magammal, hogy úgy könnyebb lesz. Aztán a félméteres, cipőtalpas csúszásnyomok is meggyőztek, hogy ez nem rossz taktika. Az Alsó-pince út töri meg az emelkedőt, mint egyfajta lihegő, majd jön még egy hasonló, de rövidebb szakasz. Közben bekeverek egy izót... ugyan miért ne itt, a meredeken felfelé??? (...mert a kútnál ez egyszerűbb lett volna!). Jól van... rövid araszolás után újra Kékestetőn vagyok (27 km). Kb. fél 11 van... megnőtt a forgalom. Lefelé tartok a kék kereszten, majd váltás a kék háromszögre a Csatorna-völgyben. Az erdő pazar és üdezöld... mondjuk eddig is az volt, csak most említem meg. Közben egy patak társul az ösvény mellé, amin néhány helyen kidőlt fa és dagasztható állagú sár rövid szakaszokon. Közben már elkezdtem fejben a depóval foglalkozni és azon gondolkodni, hogy lehetne rövidre fogni. Visszaértem a kocsihoz (33,5 km), letudva az első kanyart kb. 2 km-t levágva a hivatalos körből. Gyors palacktöltés, izókevergetés... mint egy béna vegyész, olyan látványt nyújtottam, a por töltögetésévél. Nah... ettem-ittam, bevettem a bogyókat és újra elindultam. Fáradtak a lábaim... a depónál kicsit azt éreztem, hogy összeugrottak a vádlijaim. Az elindulás után el is feledkeztem erről és nem éreztem semmit. Elfoglalt a gondolat, hogy vajon milyen lesz a következő kör. Lesz-e nehézség? Jön-e valami váratlan fáradtság vagy eléhezés, gyomorprobláma stb... ami ilyenkor előfordulhat. Hm... jött is... a harmadik Kékes csúcstámadás közepe felé (37-38 km) kicsit elhagyott az erő és nehezen haladtam... nem ment jól. Na mi a fa.. van már? Nyalogattam az izót, de hiába. A pulzus kicsit lejjebb esett, miként a tempó is. Remek! Próbáltam rájönni, hogy mi a vihar van. Aztán egy síkabb, gyorsabb szakaszon, ahol rázkódott kicsit a gyomrom, megbüffentem... nem is kicsit. Belerezzent az erdő (maradjunk ennyiben). Határozottan jobb lett.

(hegyi patakocska Parádóhuta felé)

Aztán újra nem lett jobb. Megint kicsit rám tört ez a valami. Újra Kékes, harmadjára. A sík részen picit belesétáltam, míg elküldtem egy üzenetet, majd felvettem a tempót. Megint jobb lett. Jáááájjjj, de jó lesz így a maradék 25 km. Leértem újra a Pisztrángoshoz... mászóka, akadálypálya stb., majd igényem támadt némi szénsavas cuccra. Bíztam abban, hogy ez eddig tartott, úgyhogy jól el is hessegettem a gondolatot, hogy ez az energiagödör  továbbfolytatódik. Újra Parádóhuta, a kútnál újabb kotyvasztás. Tök jólesett leguggolni... felállni már kevésbé. Fogyott kissé a lendület, a fák között öregurasan bujkáltam át. Felüdülést az enyhén lejtő szerpentin és egy újabb szaravasbrigád hozott. Parádsasvárnál megint jöttek a gondok... maguktól és pofátlanul. Nem kellett őket hívogatni vagy agyalni rajtuk. Gyaloglásra váltottam az emelkedőn. Nem kergetett senki és még bőven a tervezett időn belül jártam. A Vörösmarty th.-ig szenvedtem egy sort. Sehogy nem akart mozdulni a gyomrom, a pulzust meg nem bírtam tartani. Lefojtottam egy csokit egy kis aminosavas vízzel, hátha ez segít. Jó is lett volna, ha jön egy hosszabb lejtő vagy tempósabb szakasz. Ehelyett újra jött Sombokor. De jó! Gyenge voltam, mint a harmat, úgyhogy nagy sóhaj és irány felfelé. Azt mantráztam, hogy f@sza minden és mindjárt Kékesen vagyok. Eltelt egy kis idő, mire letudtam a nagy meredeket, közben meg-meg kellett állni és kicsit szétnézni, mert kissé beleszédültem a cipőm nézegetésébe. Ezen persze az sem segített, hogy most sikerült néha majdnem visszacsúszkálni. Vége a drámának. Jött a "futható" szakasz, amit én a csúcsig gyalogoltam-kocogtam. Kékes 4.0... (60 km) betértem az étterembe egy pofa kólára. Annyira türelmetlen voltam, hogy még ki sem fizettem, de már szisszentettem is az üveget. Egy nénike előttem apróval fizetett és nem nagyon látta, hogy milyen érméket ad... beletelt egy kis időbe, míg a cselekmény lefolyt. Nem tudtam rá haragudni. Bekólázva csorogtam lefelé a kék háromszögön és már kezdtek megszépülni a kis élmények. Óvatosan haladtam lefelé, mert persze ilyenkor már belazázunk és sikerül jól hasraesni. Inkább élveztem az erdőt. Közel a "célhoz" egy patakátkelés során megmostam az arcomat, mert már nagyon sercegett a bőrömön a só és jó volt felfrissülni. Aztán a vége előtt még egy vegyestöltetű élmény ért egy nő formájában, aki az elhaladásom pillanatában pöffentett rá egy cigire. Nem tudtam mit gondoljak... mindegy is. Ahogy távolodtam tőle, úgy halványult az impulzus. Pláne, hogy egy helyen szalonnát pörgettek... szívesen megálltam volna egy deszkára, de már csak az lebegett a szemem előtt, hogy letegyem magam. Hát, ezek volnának az én május elsejei élményeim.

(négyszer érinthettem meg)

Konklúzió: az új frissítőkre egy ötujjas pacsit adnék, utalva a nevére, de ez itt nem a reklám helye. Mint utólag rájöttem, egyedül a szénsavas cucc hiányzott... az erdő közepén viszont ezt nehéz beszerezni. Igen, vehettem volna korábban az étteremben, ha eszembe jut. A pálya összességében jól járható, a néhány kivételtől eltekintve, mert tényleg csak rövid szakaszokon bajos a közlekedés. Jó volt, kalandos volt, Élmény volt... nincs rinyálás.