Év végi számvetés! Miért futok? Mennyit futok? - 2016.12.31.

Sokszor kapom a kérdést, pláne az év végéhez közeledve, hogy mennyit futottam az éven - ja és miért futok? Mit kompenzálok, vagymi? Akkor most egy bejegyzés formájában megörökítem, ha már úgy döntöttem, hogy az évet lezárom. Úgy is van annyi szemét a neten, ez már csak csepp lesz a tengerben és persze már megint írhatnékom van.

Az év elején nem voltak nagy terveim, elvárásaim magammal szemben, csupán a sérülésmentes futás. Persze ez így nem teljesen igaz, mert annyi versenyszellem volt bennem, hogy legalább azokon az eseményeken, amelyeken 2015-ben és idén is elindultam, javítsak az időmön. Voltak nagy álmok is, amikhez szintén nem ragaszkodtam - 3 órás maraton, 10 órás Piros85 - és nem sikerültek, de van még időm, így nincs para. Többségében azért sikerált túlszárnyalni a tavalyi eredményeket.

(Valahol a Bükkben - Bánkút környékén)

Számszakilag úgy nézett ki 2016, hogy 228-szor húztam cipőt és 3538 km-t futottam. Mivel imádom a szintes, dimbes-dombos futást, ehhez hozzájön még kb. 50000+ méter szintemelkedés is... Sajnos vagy nem, ezt nem tudom hozzáírni az év eleji célhoz, ami 3600 km volt. Tavaly többet futottam, de gondoltam inkább a minőséget erőltetem és többet pihenek. Nem kaptam sokkot sem, hogy elmarad az éves cél és még rohannom kellene 60 km-t. Nem! Az alapelképzelésem sikerült, nem sérültem meg és betegség miatt sem kellett sokat kihagynom. Vannak, akik azt mondják erre, hogy jó, köszi... ennyi infó elég. Én viszont itt még nem fejezném be. Volt egy kis időm, ezért tovább boncolgattam a statisztikát. Az éven 327 órát töltöttem edzéssel, heti lebontásban kb. 6 órát, napi szinten 54 percet! De ha edzésre bontom, akkor sincs több alkalmanként másfél óránál, összesen heti 4 edzésnél. Gyököt nem vontam, koszinuszt sem használtam, úgyhogy a számolással itt meg is állok... a matek nálam amúgy is csak a négy alapműveletig tart. Mennyi időm van!!! (?) Szerintem ennyit mindenki megérdemel magától, bármit is csináljon.

(Pilisszántó)

Kompenzálni nem kompenzálok semmit. Bírom a monotonitást, de ez is csak nézőpont kérdése, hogy mivel ütjük el az időt futás közben. Figyelek befelé: gondolkodom az életem dolgain, hol szúr be a levegő, hol nyom egy apró kavics, mikor szedjem ki, mikor érek már a végére vagy csak éppen egyedül szeretnék lenni távol a város zajától, stb. Sokszor a belső feszkó úgy csökken - vagy a nyugalom úgy nő -, ahogy távolodom a várostól. Figyelek kifelé: nekem az erdő, a hegyek egy nagy játszótér. Imádom a természetet, a tájat, a tiszta levegőt, találkozok vadállatokkal, élvezem a csendet és igyekszem magasabbra emelni a lábam, hogy orra nem bukjak. Aszfalton sincs ez másképp, ha éppen arra tévedek. Ott is van elég látnivaló. És mit élvezek az egészben? "Csak szívatod, meg fárasztod magad!" Nehéz ezt elmagyarázni... nem is akarom... ez egy érzés. Divatosan szólva fílingje van. 

Sok jó élményem van és persze akad rossz is. Még be is fizetek versenyekre, amit néha megszenvedek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden km-t élveztem. Ez nem igaz. Futottam kánikulában - álltam is tőle fejre -, fagyban, hóban, esőben, bokáig érő sárban, viharos szélben akár órákon át - ha az épp egy nemes célt szolgált. A futópad szándékosan maradt ki... azt nem bírom és a labor körülményeket sem. Volt, hogy csak 2 km-t futottam, de volt 87 km-es táv is. Nem utolsó sorban pedig megismertem nagyszerű - akár példaképnek állítható - embereket is és ez nekem így kerek.

Ismét csak hazudnék, ha azt terjeszteném, hogy nem izgat az eredményesség. Ez persze relatív dolog, mert leginkább magammal versenyzek és nem másokkal. Természetesen duzzadt az egóm, ha egy verseny úgy sült el, hogy a mezőny első 10 %-ában végeztem... és néha még dobogó is jutott. Mindezt helyén kezelem, mert tudom, hogy vannak nálam sokkal jobbak, ezért nem őket, ha nem magamat szeretem/szeretném legyőzni.

Célok pedig mindig vannak. Gyakorlatilag bármi ki lehet tűzni. Fogyás, egészségjavítás-megőrzés, egy hosszabb táv leküzdése vagy gyorsabb teljesítése. 2017-re is marad a sérülésmentes sport, mint fő cél és ennek mentén az állomások egy-egy verseny vagy esemény formájában.

(A Szalajka-völgyben)

Konklúzió: Most kellene ide írnom valamit, de nem teszem, mert nincs! Asszem feljebb leírtam mindent! Nekem a futás szabadság!

Piros 85 terepfutás (2016) - 2016.10.29.

Eltelt egy év és azon vettem észre magam, hogy a hétvégén itt a Piros és egyre többet foglalkozom vele. A tavalyi teljesítés után - még az emlékek megszépülése előtt - eldöntöttem, hogy ott leszek a következőn. Nyáron be is neveztem, hogy tutira ott legyek és még csak véletlenül se gondoljam meg magam... persze ezt csak vicc, de valamelyik fele igaz. Specifikusan nem készültem rá jobban, mint tavaly. A legnagyobb eltérés talán az volt, hogy idén inkább a SPAR Maratonra gyúrtam és csak utána jött a szintgyűjtögetés. Visszaolvastam a bejegyzéseket és végiggondoltam az elmúlt egy évet, amiben nagyobb hangsúlyt kapott a terep, mint az aszfalt. Volt benne némi szándékosság, mert nagyon vonz a természet és a hegyek.

A hetet pihenéssel töltöttem, ennek ellenére mégis olyan érzésem, volt, mintha átment volna rajtam egy vonat. Egy keresztedző úszást és egy laza futást engedélyeztem magamnak összesen. Lélekben kívántam a szombati történetet, de testben szétesettséget éreztem. Péntek este átnéztem még a felszerelést, sorra vettem, mire van feltétlenül szükség, hogy minimálisra csökkentsem a pakkot. Szokás szokás szerint nem aludtam valami jól az utolsó éjszakán, de ez már meg sem lep.

(Nagy_Kevély... kilátás nulla)

A startba viszonylag korán érkeztem, nem is tudom miért. Alig vártam a 8.30-as rajtot, közben átgondoltam a nagy taktikát, ami nem volt bonyolult, tartom a pulzust és igyekszem féken tartani magam... közben pedig beszélgetés az ismerősökkel. Rajthoz! Az első km-en igyekeztem felvenni a saját ritmusomat. Az első emelkedőnél, csipogtak rendesen a pulzusmérők körülöttem, mintha elfelejtették volna kikapcsolni a sporik az ébresztőjüket. Persze így jártam én is, úgyhogy tempó vissza, Nagy-Kevélyig pedig a futás-gyaloglás kombót alkalmaztam. Teltek a km-ek, a lejtős részeken pedig próbáltam nem szétcsapni a combjaim. Csikóváraljára magamhoz képest jó időben érkeztem, de valami nem volt az igazi. A térdhajlataim sajogni kezdtek, amit azért korainak éreztem, a mozgásomat viszont nem tette öregurassá.

(Útban Dömösre)

Dömösig sokat haladtam egyedül, futókkal szinte alig, de a hamarabb elinduló túrázókkal sokszor találkoztam. Készségesek voltak, ha egynyomos szakaszon értem utol valakit készségesen elengedett morgás nélkül... ez egy ilyen nap volt. Ahol tehettem, tartalékoltam az erővel és nem használtam ki teljesen a lehetőségeimet. Mivel mindig magammal versenyzek, kézenfekvő megoldásnak tűnt. Dömöstől Dobogókőig az egyik legszívósabb rész következett. Többször sikerült huzamosabb ideig a korlátaimat kimaxolni, persze gyalog. Haladni ugyan bírtam, az erőnlétemmel elégedett voltam, de éreztem, hogy valami megint nem klappolt. A térdeimből a sajgás elmúlt, átvette helyét a fáradás, viszont a gyomrom lázadozni kezdett. Szerintem ő már nem akart továbbmenni, ugyanis azt érzetem, hogy megállt vagyis nem volt hajlandó elfogadni, amit neki szántam frissítésként. A dobogókői ellenőrzőponton nem szívesen néztem a csokira, aszalt gyümölcsre és minden olyanra, amiről az édesre lehet asszociálni, maradt a ropi. A sótablettát már előzőleg bevettem, ezzel kapcsolatban azt nem tudtam eldönteni, hogy a gyomromnak nem kell vagy nélküle sokkal sz@rabbul lennék... Lejtős rész következett és ugyan haladtam, de érzetre nem úgy, ahogy szerettem volna. A gyomorproblem továbbra sem oldódott meg és Pilisszentkereszt után jobban fogtak a bármekkora emelkedők is. A pilisszántói pont sem hozta meg a felfrissülést, így maradt a szenvedés.  Már nagyon vártam, hogy a Kopár csárdához érjek, mert a meleg ételben nagyon bíztam, hogy helyretesz. Szenvedős volt a pontig tartó szakasz, úgy voltam vele, hogy ha nem javul a helyzet, Nagykovácsiban - 65 km-nél - kiszállok.

(Pilisszántó és a Csévi-nyereg között)

Szerencsére nem így lett. A meleg kaja nagyon jót tett némi kólával keverve és egy futótársam segítőitől még egy kis masszázst is kaptam. Nagy-nagy köszönet az extráért. Itt most nem részletezném az élményeimet, de folyton "egy erdei állattal való társalgás" keringett körülöttem. Szépen ugyan nem, de lassan haladtam és egyszer csak elérkeztem a Hosszúároknál felállított ponthoz. Újra a kóla került az előtérbe, majd a Nagyszénási emlékfal. Valahol itt kezdtem visszajönni a saját meccsembe. Mire leértem Nagykovácsiba, a helyzetemhez képest egész jól voltam. A frissítésen nem változtattam, illetve annyit, hogy volt szárított paradicsom... rá is raboltam. A falu főútján szembejöttek a Budai Szarvasok, ami adott még egy kis plusz motivációt. Innentől újra sikerült emelkedőket futni, persze rövidebb ideig és az enyhébbeket, de úgy éreztem visszatért belém a lélek. A Szépjuhásznéhoz érve már újra jól voltam 25 km kínlódás után. Előtte a "vagy húz vagy megdöglik" alapon a zseléhez nyúltam, amire addig gondolni sem tudtam. Hál' a magasságosnak húzott... leginkább ki a sz@rból. Jánoshegy előtt újabb zselé, ahonnan nem volt megállás. Nagyon jól bírtam felfelé menni és az emelkedő okozta trauma ellenére jókedvűen értem az Erzsébet kilátóhoz.

(Erzsébet-kilátó naplementeféle)

A hegyről lefelé már nem tartalékoltam, úgy mentem, ahogy a lábaim engedték. Frissnek és lazának éreztem magam a mögöttem hagyott 80 km-hez képest. Előkerült a fejlámpa és jött a sokak által nem kedvelt sötétben futás. Tőlem nem áll messze ez a műfaj, nekem nagyon bejön. Makkosmárián az ellenőrző ponton volt szénsavas víz... régóta köröztem már a frissítések között, de sehol sem volt. A pontőr el is mondta, hogy gondolt erre, mert tuti örülni fognak neki valakik... a valakik között pedig én ott voltam. Először érzetem azt, hogy nem várom kifejezetten a verseny végét, ahhoz képest, hogy fáradt voltam és kellőképpen elegem is volt. A Budaörsre bevezető lejtős szakasz sosem fog a kedvenceim közé tartozni. A keskeny köves lejtőnek már inkább több a hátránya, mint az előnye, majd az utána következő aszfalt ahhoz képest vörös szőnyeg. Innetől viszont már nem sok választott el a céltól, ahová nagy megkönnyebbüléssel értem be.

Konklúzió: Ezzel a verzióval nem számoltam. Sikerült 20 km-en keresztül szenvedni egy "jót". Itt most nem élnék azzal, hogy másként volt jó, mert határozottan rossz volt. Sikerült megint egy kis önismeretre szert tenni, ám a szívás okai még nem ismertek. Talán ihattam volna több folyadékot, mert a gyenge szél kicsit becsapott és nem éreztem, mennyire izzadok. A frissítőpontok bőségesek voltak, az őrök pedig készségesek. Jövőre ugyanitt.

31. SPAR Maraton - 2016.10.09.

Elég régen - az UB óta - nem írtam bejegyzést, de arra gondoltam, ez most megérdemli a karaktert. Kezdjük a végén. Sikerült életem eddig legjobbját futni 3:11:03-as idővel. Másfél éve nem jártam hivatalos maratonon, akkor a BSZM (Balaton Szupermaraton) résztávjaként ismert Maratonfüreden toltam egy 3:16-os időt. Tavaly inkább az iramfutást választottam 10 km-en és se előtte, se utána nem éreztem affinitást, hogy nekivágjak a 42,2-nek betonon vagyis aszfalton. 

Melegítésféle

Nnnna... ennyit a végéről, nézzük az elejét. Szorri a csapongásért, de még hatása alatt vagyon a mai mókának. Nyáron, az unalmasnak nevezhető időszakban kihasználtam a nevezés lehetőségét. Nagymelegben nem szeretek versenyre járni, inkább megmaradok az "érzésre" futásnak... nem ilyenkor kell megváltanunk a világot. Előfordul 1-2 verseny, de inkább távol, sőt jó távol tartom magam a felesleges megerőltetéstől. Ez a tézis csak erősödött bennem, mikor szeptember elején a Szőlőskörön sikerült jól "fejre állnom". Na nem fizikálisan, hanem fel kellett adnom, mert kidőltem a 35 fokos melegben. Onnantól visszaadtam magam az óvatosságnak és kerültem szokatlan szeptemberi meleget. Igyekeztem este edzeni ha pörgésre vágytam, egyéb esetben maradtak az "érzésre" futások.  Pulzusra próbáltam edzeni az általam meghatározott értékek szerint több-kevesebb sikerrel. A pihenésre pedig jobban odafigyeltem. "Már egy hete csak a... maratonra gondolok!" Lassan megérkeztük a maraton hetére, amikor is már inkább a körítésre (evés, pihenés stb.) figyeltem. Kihevertem a Rókaűzők nevű (Kaposvár-Pécs között... csodaszép útvonal volt) váltóversenyt, majd beiktattam azért még két futást. Hülyén hangzik, hogy nem tudtam volna meglenni nélküle, mert ilyenkor már "nem nagyon illik" futni, de "jóvanazúgy". A maraton közeledtével egyre többet foglalkoztam a célidővel, amit 3 órában képzeltem el... a legmerészebb álmaimban. Úgy voltam vele, hogy ha minden bejön, miért ne? Néha érhetnek kellemes meglepetések. Visszaállva két lábbal a talajra, a 3:05-öt tartottam reálisnak, a 3:10-et pedig kézenfekvőnek. Így visszaolvasva kicsit igényes voltam. További tényező a célidő mellett az izgalom volt. Régen voltam már ennyire bepörögve verseny miatt. Most mindennél jobban akartam a célidőt és próbáltam eszerint kimatekolni a haditervet. Az esti elalvással voltak gondok, de egy kis forgolódás után már elvesztettem a fonalat. 

Irány a rajt

Reggel van... ébresztőóra nélkül keltem, koránkelőként gondoltam belefér. Aztán egy kis csúszással ugyan, de sikerült elkészülni, majd elindulni. Kint a helyszínen már átjött a fíling. A sok színesbe öltözött ember, a zene, melegítés stb. Kicsit hidegnek éreztem személy szerint az időt, de hamar bemelegedtem. A rajtnál már alig vártam, hogy induljunk... annyira mentem volna. 

A rajt előtti percek... izgulás van

Aztán puff... indulááááás! Az első km-ek hamar elteltek. Az Oktogonnál találkoztam Fecóékkal és nagyon jólesett a biztatás. Fejben éreztem, hogy kicsit gyors a tempó, viszont a lábaim 10 km után is lazák voltak. Közben pedig folyamatosan befelé figyeltem vagy éppen a belvárosi panorámát bámultam. 14 km után 58:31 volt az időm, majd jött a rakpart. Kissé napos és nagyon egyenes... a ritmus szempontjából tökéletes és kicsit sem zavart, hogy monoton. Ha valaki annak érzi, nézzen körbe. Margitsziget, Parlament, Gellérthegy... nem csapok fel idegenvezetőnek. A félmaraton 1:29 alatt, ami a tervezettől 1 perccel gyorsabb, ám érzetem 14 km után, hogy kicsit vissza kell venni, mert még kétszer ennyi van. A rakparton zúgott a szurkolás. Taps, hajrá, dobolás, zenekarok... és persze frissítés. Melegem volt, így az egyik helyen nem ittam, inkább magamra borítottam a vizet. A pulzuspántom megint úgy döntött, hogy ő nem mért tovább, ezért leszedtem magamról, mert csak zavart. Fordító Újbudán, ahol is 28 km  után 1:58:43-as idővel álltam. Király! 2/3 már megvan, és még a 3 órás célidőn belül. Háhh... majd hirtelen jött a fal és nem is akart utána omlani. Nézegettem a km-es részidőket és 31 km után kezdtem elengedni a célt. Biztonságra játszottam, maradt a 3:05. 30-nál már nemcsak banánt, hanem szőlőcukrot is vettem magamhoz, ez némileg segített. Visszaértünk a Lánchídhoz és éreztem, hogy nem lesz könnyű a maradék 8-9 km, de még bizakodó voltam. 35 és 36 km között a nyugati-téri felüljárónál már egyre nehezebben mozogtam. Besavasodtam, kicsit lemerevedtek a lábaim, de az 5 perc/km-t sikerült tartanom. Sebaj, a 3:10 meglesz, szóval engedtem magamnak megint. A Hősök terére érve Dj Dominik "húzta", majd bekérdez, hogy bírjátok még? Hát... persze... ilyenkor kifelé mindenki qrva kemény, de a mosoly már nem túl őszinte. Kós Károlyon a visszafordító már nem ízlett, majd bekanyarodva az uccsó kilikre, a frissitőponton a két unokatesóm köszön rám! De jóóó, gondoltam magamban... kellemes meglepi. Jött a 40... itt már nemcsak nyomokban szenvedek, lassulok! Rezeg a 3:10! Már nem érdekelt, hiszen az eddig időmet megjavítom, a többi meg már mellékes. A célig sok buzdítás, taps, majd óralenyom, telefon rezeg: 3:11:03. Éljen, ez is megvan. 

Néha nem tudtam, hogy honnan tudják vadidegenek a nevemet... aztán lenéztem!

Konklúzió: Ezt megint jól elfutottam, de hogy mikor tanulom meg féken tartani magam ekkora távon? Majd a következőn... csak az a szitu, hogy mindig ezt gondolom. Maraton feletti távokon nagyon jól megy, alatta ritkábban. A frissítésekre szánt idő sokkal kevesebb lett, mint amire számítottam... nem gondoltam volna, hogy ilyen faszán tudok futás közben enni-inni. Az órám szerint 42,47 km-t futottam, de hitelesített pályával nem kötekedünk. Cél utáni pedig fotó nincs, nem vállalom. Összességében pedig elégedett vagyok, mert ugyan a 3 óra nem jött össze, de az eddig csúcsomat 5 perccel javítottam meg, ami önmagában is egy nagy öröm. Egy egykor hozzám nagyon közelálló ember értette meg velem, hogy mi is a valódi cél... ami maga az út. Mikor sikerült megértem, akkor jöttem rá, hogy minden egyes verseny csak egy állomás, azon az úton, amit én futásnak nevezek. Ha pedig ebből a szemszögből nézem - már pedig csak ebből - akkor egyszer elérkezik ez az állomás is. 

A jutalom

Külön köszönet mindenkinek a szurkolásért, nem sorolnám fel, hányan voltatok, mert tuti kimaradna valaki. Örültem és nagyon jólesett minden hajrá és pacsi.