Téli Mátra XL (2017) - 2017.01.28.

Ha január vége, akkor Téli Mátra... XL. Csak hogy megint jó legyen! Szám szerint már a negyedik teljesítésre készültem, ami a két héttel ezelőtti viszonyok ismeretében a legnehezebbnek bizonyul. A hideg annyira nem is izgat, inkább a nagy hó az, ami macerát okoz. Az a mítosz, hogy milyen jól járható/futható, a havas ösvény, hááát... erősen megdőlt. Porhóban legalábbis elég bosszantó, hogy ha futsz, szédelegsz, ha gyalogolsz, nem haladsz. Egyébként vártam már ezt a túrát, mert képet ad arról, hogy mennyit fejlődtem egy év alatt.

Reggel karcos volt a hideg Mátrafüreden. A mínusztízben elgondolkodtam azon, hogy kettő vagy három réteg kerüljön felülre, végül győzött a kettő. Cipőből ugyanazt választottam, mint az előző túrán, hiún remélve a haladást. Ha már cuccok! Megtaláltam egy régen használt övtáskát, amiben kényelmesen elfér két félliteres palack a csokikkal és gélekkel, úgyhogy most ezt vittem magammal. Ezt tesztelgettem már egy hete, hogy milyen is benne futni. Amennyire ódzkodtam tőle, annál jobbak voltak a tapasztalataim. A medencémnél nyomott egy helyen, de csak akkor, ha begyűrődött a ruha.

Rajt 7.35-kor. Az első km-ek nem voltak kellemesek, de a sor kerülgetése az ösvényen feledtette a hidegérzetet.  Lajosházáig (1. EP) hol egy, hol két nyomon lehetett haladni néha jobban, de inkább kevésbé. A patak itt most totál befagyott, így a csobbanás idén elmaradt. Menetközben megéreztem, hogy deres a szakállam és az arcom, amit a kifújt párás levegő fagyása okozott. Úgy nézhettem ki, mint egy ősz öreg ember. A EP-n meg is kérdezte egy fickó, hogy: "Te elestél???" Mondtam neki, hogy nem. Viszont vicces volt látni az emberek ábrázatát, amikor rám néztek. A következő EP-ig (Mátraszentimre) hasonló volt a pálya. A friss porhó szinte minden lépés energiáját elnyelte, tehát elrugaszkodni a talajtól nagy nehézséget okozott. Közben frissítettem és sokat használtam a közösülésre utasító kötőszót. Úgy voltam vele, hogy kellett ez nekem, mint lufiárusnak a nyílzápor. A sok baszdmegelés közepette hirtelen kiért a pálya egy takarított útra, majd a 24-es útra, ahonnan pár lépés volt a pecsétes pont. Itt megettem egy csokit, majd nekivágtam Galyatetőnek. Itt sem volt könnyebb haladni, de már elfogadtam valamennyire, hogy nem úgy megy, ahogy akarom. Felfelé próbáltam előzgetni, még ha a nagy hóban is kellett szökdelni, mert ha sétára váltottam huzamosabb ideig, akkor fázni kezdtem. Galyatetőn (3. EP) tiszta idő, napsütés és a csúcsra felérve panoráma a Tátra csúcsaira. Pazar volt, bár nem fényképeztem az egész túrán technikai okok miatt. Elücsörögtem volna itt, de akkor sosem érek be a célba. 

(Galyatető kilátóból Kékestető - fotó: Berta Gabriella)

Galyatetőről lefelé sem volt könnyebb haladni. Ugyan nem süllyedtem térdig a hóba, de a talajfogás meglehetősen ingatag volt. Néha csináltam olyan figurákat, hogy joggal várhatok egy meghívót a következő breaktánc-világbajnokságra. Utolértem egy futót, aki csak annyit mondott nekem: "Az fasza!" Illedelmesen megköszöntem, majd csúszkáltam tovább. Egy helyen felüdülés volt a tisztított úton futni. Majdnem el is felejtettem milyen érzés biztosan talajt fogni. A lazulás végét a Csór-hegy oldala jelentette, amit gyalog másztam meg. Mondjuk még sosem futottam, ezért ez a hagyomány most sem szakadt meg. A ponton (4 EP) gyakorlatilag megállás nélkül csekkoltam és közben frissítettem. A Vörösmarty turista ház (5. EP) innen már nem volt messze. Az odavezető úton kicsit csaltam, mert nem mentem be az úttal párhuzamos ösvényre, hanem felkocogtam az aszfalton az EP-ig. Gondoltam a Gabi halálán majd szívok eleget, úgyhogy engedtem a csábításnak. A turistaháznál becsatlakozott az egyik rövidebb szakasz és újra benépesedett a pálya. Galyától ezidáig alig-alig találkoztam emberrel, innentől viszont számítottam arra, hogy lesznek bőven. Kezdtem fáradni, de próbáltam tartani a taktikámat, ami azt jelentette, hogy Kékestetőig - megmászva majdnem az összes szintemelkedést - ellövöm a muníciót, onnantól meg majd legurulok a célig. A Pisztrángos tóig (6. EP) újra gyötrelmes volt az ösvény. Morcos túrázók, kemény terep... már nem is szóltam, hogy merről érkeznék, inkább kikerültem őket a szűzhóban. Megértem őket is, mert percenként félreállni és elengedni másokat, biztos unalmas egy idő után. A Pisztrángoshoz érve nem tököltem sokat. Egyből nekivágtam a túra szerintem legnehezebb szakaszának. Szinte gyalog elértem azt a max. pulzust, amit magamnak saccoltam. Egy emlékműnél egy srác és egy lány beszéltek. Annyit hallottam a lánytól a combos emelkedő előtt, hogy inkább oda se néz. Hát igen... a Gabi halála ma szerintem mindenkinek a halála volt. Jött egy pihenős rész, a Sötét-lápa nyereg. Itt betoltam egy fél csokit és élveztem a napsütést. A Kékestetőre tartó gerincen tapadósabb volt a hó. Itt egy-két sporttárassal előzgettük egymást, ami kicsit könnyebbé tette a maradék szakaszt a csúcsig. Kékestető (7. EP) előtt aztán halk puffanás. Hátra néztem és láttam, hogy a telefonom a hóban landolt. Jajj... nem húztam be a cipzárt. A poén az volt, hogy behúztam és a szupertáska alja kirepedt vagy szakadt, nem is tudom. Lényeg, hogy megficcent. Boldog voltam nagyon! 

(Kékestető, az ország teteje - fotó: Tóth Csaba)

Innen már csak lefelé. Jól haladtam, bár már éreztem a fáradtságot nagyon. A célig gyakorlatilag végig tudtam futni. A kötélbekapaszkodós részeken sem kellett sokat időzni, viszont egyre többen lettek az ösvényen. Volt, aki együttműködött, volt aki kevésbé. Ahol lehetett, itt sem szóltam, inkább én kerültem. Gyökeres-forrásnál az EP-n (7. EP) nagy sor, majd szerencsémre pont előttem állt meg az egyik pontőr, hogy ő is bélyegez. Szuper! Az utolsó néhány km már gyorsan elpörgött. Beértem a faluba, majd műútra és hamarosan cél. 5 óra 28 perc alatt sikerült körbeérni, ami kb. 20 perccel marad el az egyéni csúcstól, de tavaly sokkal könnyebb volt a pálya. 

(Szereztem néhány új kiegészítőt... nem tartottak sokáig - fotó: én)

Konklúzió: Nagyban hasonlított ez a történet a Bükki Kihíváshoz, annyi, hogy itt járhatóbbak voltak az ösvények. Ott hamar feladtam a futás lehetőségét, itt kevésbé tudtam ezt elengedni. A frissítésem megint jól sikerült. Bő óránként ment valami szilárd, a folyadék pedig ettől sűrűbben. Most, hogy végigpanaszkodtam a beszámolót, utólag úgy gondolom, hogy beépül ez is. Leginkább az bosszantott, hogy nem haladok, de ezzel szerintem ma mindenki így volt. Negyedikre is sikerült teljesíteni és ahhoz képest, hogy 5 évvel ezelőtt - hasonló körülmények között - a szintidővel versenyeztem, most egy szavam sem lehet. A képeket az utolsó kivételével túratársaim engedélyével tettem ki.

Edzés a Börzsöny Vulkántúra útvonalán - 2016.12.04.

Hezitáltam rajta, hogy írjak-e erről az edzésről, végül győzött az exhibicionizmus. Ha másra nem is lesz jó, később legalább vissza tudom olvasni az itteni tapasztalatokat. A társammal egy másik eseményre készülünk, amihez a hivatalos kiírás - december 10. - túl közel esett volna. Még sosem jártam a Börzsönyben, de a vadregényessége és a világtól való "távolisága" magával ragadott. Az útvonalat meredek emelkedők és kemény, sziklás lejtők tömkelege alkotja. Nem véletlenül jön össze 43 km-en 2200+ m pozitív szintemelkedés.

Helló Börzsöny

Királyréten -6 fokot mutatott a hőmérő. Jájjj.... kicsit vacogtam, állítólag ilyenkor jobb a meleg szobában. Nem fordult meg a fejemben, hogy ha egyedül jövök, akkor el sem indulok, de a társam ún. bátorító jelenléte azért adott egy kis pluszt. Már rögtön az elejétől emelkedik a pálya, úgyhogy bemelegítésként próbáltam belőni a pulzust, ami nem ment könnyen. Feszültek a vádlijaim és a vacogás is nehezen múlt el. Az első 3-4 km gyakorlatilag a belső figyelemmel telt. Szépen sütött a nap, ez némileg könnyített a kezdeti nehézségeken. A Nagy-hideg-hegyi turistaházig gyakorlatilag csak emelkedtünk és sokszor sétára váltottam. Közben megjelent a hó, amire nem számítottam... eszembe sem jutott, hogy ennek utána nézzek. Aztán csak megtaláltam a ritmust és be is melegedtem. Az uccsó emelkedő a sífelvonó mellett vezetett, ami iszonyat meredek volt, nem beszélve arról, hogy még a hó sem könnyítette a haladást... szóval alig vártam, hogy felérjek.

Felfelé a Nagy-hideg-hegyre

Lógott a nyelvem, de a csúcson lévő tursitaháztól (843 m) pazar látvány fogadott és már ezért megérte feljönni. Itt betoltam egy gélt, majd jött egy rövid, meredek lejtő és ismét felfelé vezetett az út. Jó volt pihenőre fogni a lejtőn és rúgni a friss havat. Ezután a Börzsöny legmagasabb pontja, a Csóványos (938 m) következett, ahová megint egy combos emelkedőt követően lehetett feljutni. Az órám szerint pont 10 km-t haladtunk és majdnem 900 m szintet emelkedtünk. Ez volt életem eddigi legdurvább táv/szint aránya, ami meg is látszott az időn. Igazából nem is ez számított, hiszen nem pályacsúcsot jöttünk dönteni. Nagyon jól éreztem magam, gyorsan visszaállt a pulzus a csúcs utáni lejtőn. Itt nem lett volna okos dolog tempózni, mert akkor úgy szétcsapom a combjaimat, hogy talán még mindig valahol ott vánszorognék. Lefelé egy elágazásnál majdnem elkavartunk, pont ránéztem az órámra és láttam, hogy távolodunk a pályától. Még szerencse, hogy hamar észrevettem és nem pl. 3 km múlva eszmélek fel, hogy elcsesztük. Útközben Csabi szólt, hogy nézzek jobbra... hopsz egy csapat őz haladt el mellettünk kb. 50 méterrel a fák között - még egy élmény. Az persze nem várták meg, hogy erről bizonyítékom legyen. Az őzek után Magosfánál a Tátra havas csúcsaiig láttunk... kövezzen meg aki akar, de jobb ezt nézegetni, mint egy plázacicát. Ahogy ereszkedtünk lefelé - hol enyhébb, hol keményebb lejtőn -, ismét hóhatár alá kerültünk és érezhetően melegebb volt az idő. 

Magas-Taxi Turistaház

Megérkeztünk a Feketevölgybe (17,3 km), ami a pálya egyik legmélyebb pontja. Hopsz... megint egy frankó emelkedő következett, amin nem kellett sokat futni... második gél bent, amit némi vízzel fojtottam le. Érzésre jól voltam, az emelkedőn szökött a pulzus, de a gyalogtempónál hamar visszaállt. Dög melegem volt, így a Jancsi-hegyen megváltam egy réteg ruhától. Aztán egyszer csak Kövirózsásnál brutál látvány volt. Gyakorlatilag a Börzsöny legmagasabb csúcsai sorakoztak balról jobbra. Szépen felálltam az előttem lévő kőre, széttártam a kezem és élveztem a szabadságot meg a nyugalmat... és persze a fotót. Tetszett, hogy itt volt egy szakasz, ahol végig a gerincen, pár lépésre a szakadéktól haladt az ösvény. Kicsit lassabbra vettük a tempót, hogy maradjon erő a végéig. Az órára nézve újabb frissítő, ezúttal egy csokit dobtam be. Jött egy frankó lejtős rész, ahol a sűrű avarban megbújó laza kövek okozták a kihívást. Egyszer megbicsaklottam és át is villant az agyamon, hogy nabazz... ha ez beakad, akkor reccs. Gyorsan elhessegettem a gondolatot és inkább egy zenére gondoltam, ami már egész a kezdetektől ott ment a fejemben.

A lejtő végét egy kis patak, a Börzsöny-patak jelentette. Itt sikerült az egyetlen kiálló kőben majdnem pofára esni, amit Csabi meg is jegyzett. Jellemző volt az időjárásra, hogy a patak felszíne befagyott és csak itt-ott látszódott, a csörgedező víz. Lassan emelkedő, könnyű futással leküzdhető szakasszal aztán újra megindultunk a Nagy-hideg-hegyre. Tartott ez pár km-en át, ami a komfortérzetemnek nagyon jót tett. Közben befigyelt még egy csoki és hallgattam a patakban folyó víz hangját. Nagyon tetszett, gyakorlatilag nem akartam, hogy vége legyen. Az újabb hegymenet a Bányapusztai vadászháztól kezdődött. Innen annyi emlék ragadt meg bennem, hogy a nap megolvasztotta a fagyos földet és bő 30 km után találkoztunk először sárral. Ez is megvolt. Aztán nehogy meghazudtolja magát a pálya, gyaloglós, kemény szakasz következett. Innen már csak 300 m szintet kellett abszolválni a csúcsig. Újra hóhatár, szívás minden egyes lépésnél a friss hóban, aminek monotonitását egy-egy kisebb pihentető lejtő törte meg. Végre itt a csúcs durván 36 km-nél, ahol megvolt a közel 2300 m-nyi szintemelkedés. Talán még a Mátrabérc ennyire izolált... azt hiszem. A turistaházban belöktem egy kólát és egy gélt, szám szerint a negyediket. Aztán milyen kicsi a világ... egy fickó kérdezett a cipőmről, akit tudtam, hogy valahol már láttam. Belekezdett egy sztoriba két srácról, mire azt mondtam, hogy mi vagyunk a főszereplők... Eszembe is jutott, hogy a Magas-Tátrában találkoztunk és dumáltunk egy jót. Kondira mindig jól voltam és egy percre sem éreztem éhséget. Na jó... tudtam volna enni, nem is keveset, de a cukorszintem rendben volt. Nem követtük lefelé teljesen a pályát, hanem maradtunk azon a szakaszon, ahol feljöttünk. Itt most azt hiszem, tök mindegy, lényeg, hogy kocsinál kössünk ki. Jó ütemben kocogtunk lefelé, amolyan levezető tempóban és végül visszaértünk Királyrétre. Reggel gyakorlatilag senkivel sem találkoztunk, majd délutánra csak előbukkantak az emberek.

Kilátás a Nagy-hideg-hegyi turistaháztól

Konklúzió: Hát... elsőre lenyűgözött a Börzsöny. Azt hiszem egy kicsit ott is maradtam, mert visszatérve a városba, nagyon nem kívántam a civilizációt. Nem akarom ezt túlmagyarázni... van aki érti, van aki nem. Én sem fogom megérteni sosem a kvantumfizikát. Úgy érzem, hogy jól sikerült a felkészülés. Maradt bennem a végére szufla, nem éheztem vagy szomjaztam el, gyakorlatilag bejött a frissítési terv. Az egész abból állt, hogy óránként egy gélt vagy egy csokit egyek meg. Jövő hétvégén szívem szerint újra nekivágnék a hivatalos kiírásnak, de nem szeretnék romokban érkezni a bükki céleseményre.

Hétvégi edzés a Magas-Tátrában 2016.10.14-16.

Előbújt a vénám, így ismét koptatom kicsit a billentyűzetet és megörökítem az utókor számára a memoáromat.

(Szemben a Kriván)

Az utóbbi másfél hónapban több hétvégén is a futás töltötte ki a szabadidőmet. Rögtön gondolni lehet, hogy "jól megy"," könnyű neked" stb. Ez most egy ilyen periódus... egyszer majd ez is változik. Szóval! Felmerült, hogy csaphatnánk ősszel egy magashegyi táborozást valahol a Tátrában, ami talán a Piros85-re is jó hatással lehet, ezért igyekeztünk összekötni a kellemest a hasznossal. Négyen szerveződtünk, de két társunk munka miatt mégsem tudott csatlakozni, így hatalmas fejszámolás után ketten maradtunk. Én már nagyon beleéltem magam az új kalandba és úgy döntöttünk Csabival, hogy nekivágunk. A terv az volt, hogy a Strbské Pleso alias(z) Csorba-tó - hagyjuk a nyelvtörőket - lesz a bázis. Tuti ami biztos alapon feltöltöttem három track-et - kettőt a Krivanra és egyet a Rysyre -, aztán addig megyünk felfelé, amíg az időjárás engedi. Szeretnék mindkét csúcsra fel menni, de nem kockáztatunk. Elvégre nem arról van szó, hogy ugrás közben a pocsolyában landolok vagy annak túloldalán. 

Az múlt hétvégi maraton után nem rongált sokáig az izomláz, gyakorlatilag három nap alatt olyan állapotba kerültem, hogy be is iktattam egy dombos edzést, bááár a végén éreztem, hogy nem tűnt el nyomtalanul, ami természetes is. Hogy miért mentem? Mert jólesett, meg vártam ezt a félig taknyos időt, hogy ne kétezer fokban kelljen dombozni. 

 Az előjelek nem voltak túl biztatóak, ha csak a csúcstámadásokat veszem. A múlt hétvégén akkora hó esett, mint eddig még kevésszer. Király... az egyszeri kirándulás elképzelései omladozni kezdtek. Hmmm... nó para, max. újratervezés! Péntek útnak indultunk, de azért ebben is volt egy csavar. Annyira sztoriztunk, hogy az egyik településen egy 26. rendű útra elfelejtettünk letérni, majd egy jó 15 km múlva vettük észre, hogy valami nem oké. Közhellyel élve - több is veszett Mohácsnál - visszafordultunk és sas szemünknek köszönhetően észrevettünk az aszfaltösvényt. Igazából keveset nyertünk vele... na mindegy. A rádióadást hallgatva megállapodtunk, hogy ez nem az a nyelv, amit meg fogunk tanulni. Eszembe jutott Karel Gott Karneval című számának "mirigyes" változata és egy darabig ezen röhögtem. Előre is elnézést a szlovák nyelv kedvelőitől, de ezt muszáj volt megemlítenem.

 (Csorba-tónál)

(A kék jelzés vége: a Kriván)

Csorba-tóhoz felérve pazar kilátás fogadott minket. Hamar megállapítottuk, hogy az egyhetes hó a hírekben olvasottakhoz képest eléggé gyorsan olvad. Gyorsan becsekkoltunk a szállásra, majd durván egy óra múlva már indultunk is az első kanyarra, ami a Krivánra vezetett. Érdekes, hogy itt nem misztifikálják túl a jelzéseket. Itt is megvan a négy "alap"szín, de a sávon kívül sem kereszt, sem háromszög, sem semmilyen más jelzést nem használnak - na jó! Kört láttam -, pedig útvonal akad ezeken kívül is bőven. Pedig biztos vannak eltérő jelzésminták. A piros jelzés első 5 km-én kisebb-nagyobb mértékben hullámzott az utunk, hol köves, hol murvás volt az ösvény. Igazi vadregényes környék, tele fenyővel, hóval, patakokkal. Ezután váltottunk kékre és jött az lépcsős hegymenet. Itt már nem ment a futótempó, de próbáltuk imitálni, ami mindig rövid ideig tartott. Ahogy haladtunk felfelé, először a fenyves, majd a cserjék tűntek el és közben pazar panoráma tárult elénk. A tempóval nem foglalkoztunk, nem is volt miről beszélni, így fotók tömkelegét készítettük, mint japán turisták a Parlamentnél. Továbbhaladva felfelé a növényzetet a kövek, sziklák és a vastagodó hó váltotta fel. Többször ránk kacsintott a helyiek által "Krivány"-nak ejtett csúcs és valahol éreztem, hogy necces lehet a feljutás.

(nehéz volt betelni a látvánnyal)

Jöttek lefelé Sporik, akiktől érdeklődtünk, hogy járható-e az út, de vegyes válaszok jöttek. Az egyikük meg is jegyezte, hogy "extrem trail Krivány!" "Good Luck! "Néha kiszúrtunk egy-két seggencsúszót a csúcstól lejjebb, ezért egyre erősödött bennem az érzés, hogy nem a mai nap lesz, amikor oda én felmegyek. Igen, volt azért bennem para, mert nem vagyok egy hegymászó típus, Csabinak viszont van benne rutinja, ő próbált nyugtatni, hogy "nem gáz a helyzet"... jaja, max. szar. Végül belátta, hogy nem megy velem sokra, ezért a zöld jelzésnél elkanyarodtunk balra lefelé egy másik ösvényen. Na, ez sem volt - nekem - leányálom. Először térdig gázoltunk a hóban, majd a hegyoldalban egyensúlyozva jobbos hóbakapaszkodással araszoltunk lefelé. Érdekességként pont csipogott az órám és sikerült egy 37 perces km-t összehozni. Erre sem gondoltam volna soha. Ereszkedünk szintben kb. 200 m-t, mikor újra futhatóbbá vált az ösvény. Óvatosan csapattunk lefelé és fordítva a tájkép sorrendjén újra a fenyvesekbe érkeztünk. Rossz érzés ébresztett a közel 10 évvel ezelőtti óriási vihar pusztításának látványa: derékbatört fák, kifordult gyökerek emlékeztettek, mi történhetett itt.

(a letarolt erdő egy része)

Lassan helyre fog állni az ökoszisztéma, de mi azt már tuti nem érjük meg. Szóval 2120 m-ről ereszkedtünk kb. 1150 m-ig, ami már elég gyorsan ment. Három forrásnál aztán újra piros jelzés - tényleg nem bonyolítják túl - és 7 km hullámzást követően visszaértünk Csorba- tóra. Közben az egynyomos ösvényen kikerülhetetlen pocsolyák és erősen köves szakaszok tették technikássá a visszautat.

(Valahol arra van a Rysy)

Szombaton reggel ugyan éreztem a fáradtságot, de a lábaim meglepően jól voltak. A mai napi terv is hasonló volt... megyünk szintben felfelé addig a Rysy felé, amíg tudunk hősködés nélkül. A hiányos apparát - hágóvas, túrabot... pedig tudtuk, hogy hova jövünk - miatt én megint nem voltam bevállalós. Elindultunk, majd kicsit több mint 2 km után beakadt lábam egy kiálló gyökérben és pofára esés nélkül sikerült kihasítani a cipőn a gyöngyvásznat. Zsííír... sikerült lenullázni a lépőt, azonban nem akartam visszafordulni és hüppögni a takaró alatt, hogy milyen szerencsétlen vagyok.

(árasztja a nyugalmat)

Örültem, hogy a fogaim megmaradtak és a végtagjaim is "töretlenek". Rövid szitoklitánia után haladtunk tovább a köves ösvényen. Technikás szakasz volt, az tuti. A két évvel ezelőtti túrázás emlékei pedig úgy törtek elő, mintha hipnotizáltak volna. Közben készültek a fotók és a szintemelkedéssel újra elérkeztünk a "havas" magasságokig. A szerpentines szakaszon itt is helyenként térdig ért a hó, ha nem voltunk elég ügyesek. Ekkora már ronggyá ázott a szakadt cipőm az ösvényen csörgedező ideiglenes patakban.

(a második nap végállomása)

Szegénynek annyi előnye maradt, hogy a talp része töretlenül simult a lábamhoz és tökéletes szellőzést biztosított. Sikerült is mindig havat rúgni bele, így azt nem győztem kipöckölni belőle. Elérkeztünk ahhoz a bizonyos láncos szakaszhoz, ahol a hóban nem igazán látszott a szerpentin, csak egy nyílegyenesen és meredeken felfelé tartó kitaposott ösvény. Csabi tett ugyan egy próbát, hogy csak menjünk fel és nézzük meg milyen, de megint megugrottam. Eddig 2-0... így újra eljutottunk 2000 m magasságig, majd visszafordultunk. A Rysy is győzött a Krivan után. Két évvel ezelőtt a spanokkal legalább feljutottunk a csúcsra, de akkor a köd miatt nulla volt a látótávolság.

(A Menguszfalvi völgy)

Lefelé haladtunk, majd a kék elágazásnál elindultunk a Korpova-csúcs irányába. Az olvadás durva volt... gyakorlatilag az összes ösvény patakká változott, viszont nem nagyon izgatott már. A kék sávon haladtunk, majd rövid idő múlva már nem találtunk nyomokat, pedig egy kőre festett jelzés mellett ácsorogtunk. Közben a tőlünk távolabb eső hegyoldalon morajlást hallottunk. Balra néztünk és nem kevés hó zúgott le a hegy lábáig. Nevezném lavinának, de nem tudom, hogy annak nevezhető-e. Durva hangja volt és a látványra sem  gyenge. Légvonalban legalább 500 méterre volt tőlünkegy kisebb völgynek nevezhető valami túloldalán. A nyomok eltűnése után úgy voltunk vele, hogy a sziklákat takaró szűzhóba nem mi fogunk ösvényt vájni, nincs értelme bokát törni. Visszaindultunk a szállás felé, közben pedig az állunkat kapargattuk a földről a csodás környezet látványa miatt.

(A visszaút)

Délután futottunk még egy rövidet, majd kinéztünk a környéken egy szimpatikus szaunát. Egész nap tavaszias volt az idő, amivel nagy szerencsénk volt. Nem úgy, mint ma reggel. Hazaindulás előtt futottunk még egy órát, viszont a napnak híre sem volt. Igazi nyálkás, esős, ködös, szutykos idővel zártuk a hétvégét.





Konklúzió: A Csorba-tó és környéke tényleg olyan, mint a képeslapokon. Sajnos nem sikerült a tervezett csúcsokra feljutni, de így is össze jött 65 km és kb. 2800 m szintemelkedés. Ezen a környéken nem nehéz összehozni a szintes edzést. Kipróbáltam új cuccokat a frissítésben és sikerült féken tartani a pulzust. Az össztávnak kb. a felét sikerült igazán futótempóban teljesíteni, a többiről pedig a képek tesznek tanulságot. A csúcshódítás kihagyása mellett is sikerült - nekem - meredek helyzetbe kerülni, de azóta már megszépült és nehéz, de helyesnek vélt döntések ellenére sincs hiányérzetem. Az egész egy baromi nagy játszótér. Holnapra tuti kijön a fáradtság és a mozgásom is kezd terminátorossá - elektormodulová - válni.

Kavarognak még emlékek, de tovább nem nyújtanám az írnivalómat, inkább beszéljenek a képek. Ezeket pedig így sikerült iderakni, mert a galériához nem értek.

I. nap, a Kriván kör:

II. nap, a Rysy kör: