Edzés a Börzsöny Vulkántúra útvonalán - 2016.12.04.

Hezitáltam rajta, hogy írjak-e erről az edzésről, végül győzött az exhibicionizmus. Ha másra nem is lesz jó, később legalább vissza tudom olvasni az itteni tapasztalatokat. A társammal egy másik eseményre készülünk, amihez a hivatalos kiírás - december 10. - túl közel esett volna. Még sosem jártam a Börzsönyben, de a vadregényessége és a világtól való "távolisága" magával ragadott. Az útvonalat meredek emelkedők és kemény, sziklás lejtők tömkelege alkotja. Nem véletlenül jön össze 43 km-en 2200+ m pozitív szintemelkedés.

Helló Börzsöny

Királyréten -6 fokot mutatott a hőmérő. Jájjj.... kicsit vacogtam, állítólag ilyenkor jobb a meleg szobában. Nem fordult meg a fejemben, hogy ha egyedül jövök, akkor el sem indulok, de a társam ún. bátorító jelenléte azért adott egy kis pluszt. Már rögtön az elejétől emelkedik a pálya, úgyhogy bemelegítésként próbáltam belőni a pulzust, ami nem ment könnyen. Feszültek a vádlijaim és a vacogás is nehezen múlt el. Az első 3-4 km gyakorlatilag a belső figyelemmel telt. Szépen sütött a nap, ez némileg könnyített a kezdeti nehézségeken. A Nagy-hideg-hegyi turistaházig gyakorlatilag csak emelkedtünk és sokszor sétára váltottam. Közben megjelent a hó, amire nem számítottam... eszembe sem jutott, hogy ennek utána nézzek. Aztán csak megtaláltam a ritmust és be is melegedtem. Az uccsó emelkedő a sífelvonó mellett vezetett, ami iszonyat meredek volt, nem beszélve arról, hogy még a hó sem könnyítette a haladást... szóval alig vártam, hogy felérjek.

Felfelé a Nagy-hideg-hegyre

Lógott a nyelvem, de a csúcson lévő tursitaháztól (843 m) pazar látvány fogadott és már ezért megérte feljönni. Itt betoltam egy gélt, majd jött egy rövid, meredek lejtő és ismét felfelé vezetett az út. Jó volt pihenőre fogni a lejtőn és rúgni a friss havat. Ezután a Börzsöny legmagasabb pontja, a Csóványos (938 m) következett, ahová megint egy combos emelkedőt követően lehetett feljutni. Az órám szerint pont 10 km-t haladtunk és majdnem 900 m szintet emelkedtünk. Ez volt életem eddigi legdurvább táv/szint aránya, ami meg is látszott az időn. Igazából nem is ez számított, hiszen nem pályacsúcsot jöttünk dönteni. Nagyon jól éreztem magam, gyorsan visszaállt a pulzus a csúcs utáni lejtőn. Itt nem lett volna okos dolog tempózni, mert akkor úgy szétcsapom a combjaimat, hogy talán még mindig valahol ott vánszorognék. Lefelé egy elágazásnál majdnem elkavartunk, pont ránéztem az órámra és láttam, hogy távolodunk a pályától. Még szerencse, hogy hamar észrevettem és nem pl. 3 km múlva eszmélek fel, hogy elcsesztük. Útközben Csabi szólt, hogy nézzek jobbra... hopsz egy csapat őz haladt el mellettünk kb. 50 méterrel a fák között - még egy élmény. Az persze nem várták meg, hogy erről bizonyítékom legyen. Az őzek után Magosfánál a Tátra havas csúcsaiig láttunk... kövezzen meg aki akar, de jobb ezt nézegetni, mint egy plázacicát. Ahogy ereszkedtünk lefelé - hol enyhébb, hol keményebb lejtőn -, ismét hóhatár alá kerültünk és érezhetően melegebb volt az idő. 

Magas-Taxi Turistaház

Megérkeztünk a Feketevölgybe (17,3 km), ami a pálya egyik legmélyebb pontja. Hopsz... megint egy frankó emelkedő következett, amin nem kellett sokat futni... második gél bent, amit némi vízzel fojtottam le. Érzésre jól voltam, az emelkedőn szökött a pulzus, de a gyalogtempónál hamar visszaállt. Dög melegem volt, így a Jancsi-hegyen megváltam egy réteg ruhától. Aztán egyszer csak Kövirózsásnál brutál látvány volt. Gyakorlatilag a Börzsöny legmagasabb csúcsai sorakoztak balról jobbra. Szépen felálltam az előttem lévő kőre, széttártam a kezem és élveztem a szabadságot meg a nyugalmat... és persze a fotót. Tetszett, hogy itt volt egy szakasz, ahol végig a gerincen, pár lépésre a szakadéktól haladt az ösvény. Kicsit lassabbra vettük a tempót, hogy maradjon erő a végéig. Az órára nézve újabb frissítő, ezúttal egy csokit dobtam be. Jött egy frankó lejtős rész, ahol a sűrű avarban megbújó laza kövek okozták a kihívást. Egyszer megbicsaklottam és át is villant az agyamon, hogy nabazz... ha ez beakad, akkor reccs. Gyorsan elhessegettem a gondolatot és inkább egy zenére gondoltam, ami már egész a kezdetektől ott ment a fejemben.

A lejtő végét egy kis patak, a Börzsöny-patak jelentette. Itt sikerült az egyetlen kiálló kőben majdnem pofára esni, amit Csabi meg is jegyzett. Jellemző volt az időjárásra, hogy a patak felszíne befagyott és csak itt-ott látszódott, a csörgedező víz. Lassan emelkedő, könnyű futással leküzdhető szakasszal aztán újra megindultunk a Nagy-hideg-hegyre. Tartott ez pár km-en át, ami a komfortérzetemnek nagyon jót tett. Közben befigyelt még egy csoki és hallgattam a patakban folyó víz hangját. Nagyon tetszett, gyakorlatilag nem akartam, hogy vége legyen. Az újabb hegymenet a Bányapusztai vadászháztól kezdődött. Innen annyi emlék ragadt meg bennem, hogy a nap megolvasztotta a fagyos földet és bő 30 km után találkoztunk először sárral. Ez is megvolt. Aztán nehogy meghazudtolja magát a pálya, gyaloglós, kemény szakasz következett. Innen már csak 300 m szintet kellett abszolválni a csúcsig. Újra hóhatár, szívás minden egyes lépésnél a friss hóban, aminek monotonitását egy-egy kisebb pihentető lejtő törte meg. Végre itt a csúcs durván 36 km-nél, ahol megvolt a közel 2300 m-nyi szintemelkedés. Talán még a Mátrabérc ennyire izolált... azt hiszem. A turistaházban belöktem egy kólát és egy gélt, szám szerint a negyediket. Aztán milyen kicsi a világ... egy fickó kérdezett a cipőmről, akit tudtam, hogy valahol már láttam. Belekezdett egy sztoriba két srácról, mire azt mondtam, hogy mi vagyunk a főszereplők... Eszembe is jutott, hogy a Magas-Tátrában találkoztunk és dumáltunk egy jót. Kondira mindig jól voltam és egy percre sem éreztem éhséget. Na jó... tudtam volna enni, nem is keveset, de a cukorszintem rendben volt. Nem követtük lefelé teljesen a pályát, hanem maradtunk azon a szakaszon, ahol feljöttünk. Itt most azt hiszem, tök mindegy, lényeg, hogy kocsinál kössünk ki. Jó ütemben kocogtunk lefelé, amolyan levezető tempóban és végül visszaértünk Királyrétre. Reggel gyakorlatilag senkivel sem találkoztunk, majd délutánra csak előbukkantak az emberek.

Kilátás a Nagy-hideg-hegyi turistaháztól

Konklúzió: Hát... elsőre lenyűgözött a Börzsöny. Azt hiszem egy kicsit ott is maradtam, mert visszatérve a városba, nagyon nem kívántam a civilizációt. Nem akarom ezt túlmagyarázni... van aki érti, van aki nem. Én sem fogom megérteni sosem a kvantumfizikát. Úgy érzem, hogy jól sikerült a felkészülés. Maradt bennem a végére szufla, nem éheztem vagy szomjaztam el, gyakorlatilag bejött a frissítési terv. Az egész abból állt, hogy óránként egy gélt vagy egy csokit egyek meg. Jövő hétvégén szívem szerint újra nekivágnék a hivatalos kiírásnak, de nem szeretnék romokban érkezni a bükki céleseményre.

Mátrabérc 55 teljesítménytúra - 2016.04.09.

Durván másfél hónappal ezelőtt jártam terepen a Mátrában és ismét odavezetett az utam. Már nagyon vártam a tavasz számomra egyik nagy eseményét. Tavaly jártam itt először és nagy benyomást tett rám. Ott és akkor nem egészen ez volt a véleményem, de mint minden embert próbáló megmérettetéskor, most sem kívántam az egészet a hátam közepére. Valamiért végül mindig mindenhová visszatérek. Nehéz ezt megmagyarázni. 

(az első lenyűgöző panoráma)

Szóval nagyon vártam a Mátrabércet (55 km – 2734 m szint), főleg azért, mert most már van viszonyítási alapom, hogy mire számítsak. Az időjárás kedvező volt, mert bár nem volt meleg, azért az eső nem könnyítette meg nekünk, túrázóknak a dolgunkat. Az előkészületek jól sikerültek. A megelőző négy nap pihenéssel telt, így frissen vágtam neki a kalandnak. 

Reggel 7 órakor, egészen pontosan 6:56 órakor indultam neki a távnak. Borús volt az idő, picit csepergett is, de ennek ellenére pólóra és rövidnadrágra esett a választásom. Korábbi tapasztaltom volt, hogy 12-15 fok között, ha elkap egy eső, nem hűlök le annyira, hogy fázzak. Hosszú idő után újra pulzuskontrollal vágtam neki a terepnek, mert nem akartam idő előtt leamortizálni magam. Az Oroszlán-várra vezető úton a nyeregben frissítettem először egy műzliszelet és egy kis víz formájában. 08:26 órakor érkeztem meg (1. EP – 10,7 km), magamhoz képest hamar. Ezután továbbra is felfelé vezetett az út és az esőnek már csak nyomai voltak. Egy sziklásabb, bedőlt fákkal tarkított emelkedőn udvariasan el akartak engedni, de nem engedtem a csábításnak. Tudtam, hogy ha megfelelően osztom be az erőmet, akkor a végén is rendesen tudok haladni és a cél végül is ez volt. Hamarosan megérkeztem a Sötét-lápa nyeregbe és tudtam, hogy a következő nagy emelkedő végén ott lesz  

(Úton Oroszlán-vár felé)

Kékestető (2. EP – 19,4 km). Az éven már negyedszer jutottam fel az ország csúcsára, amire büszke vagyok. Viszonyításképpen a táv bő 1/3-a telt el eddig, viszont a szintemelkedésnek már több, mint a fele (1445 m) megvolt. Innen enyhe lejtőn haladt az útvonal, majd jött a „nem szeretem” rész. A sárga sávot elhagytuk Som-bokornál, majd a sárga négyszögnek jött itt egy olyan szakasza, amit a szervezők csak így illettek: „Veszélyesen meredek!”. Ez helytálló volt. Attól függetlenül, hogy nem először ereszkedtem itt le, ismét mind egyes hajszálammal kapaszkodnom kellett, hogy ne csússzak meg, mert az könnyen a túra végét jelenthette volna. Sikeres leérkezést követően kocogós szakasz jött a Mátra nyeregig, majd újabb emelkedő Csór-hegyre (3. EP – 23,9 km). Emlékszem, tavaly itt már nem leltem nagy örömöm ebben a kalandban, most viszont egészen jól voltam és a tempóm is tetszett. Nagyon odafigyeltem, hogy minden órában egyek valamennyi szénhidrátot, a pontokon lévő extrák pedig csak növelték a kalóriabevitelt. Csór-hegytől megint társult az eső és a csúszós emelkedőn végül elértem Galya-tetőt (4. EP – 29,4 km)! Galya-tetőről életjelet küldtem a családnak, majd frissítettem és kocogás tovább. Innen több kisebb emelkedőtől eltekintve sokáig lejtett az út. A tempó továbbra is jó volt és ez némiképp feldobott. Mátraszentlászlónál frissítő pont következett és ezt ki is használtam. Gondoltam ennyi pluszt megérdemlek, majd továbbhaladva a szűk ösvényen elértem a Vörös-kői kilátót (5. EP – 34,2 km). Innen gyenge ereszkedés, majd újabb kemény, de rövid kaptató Ágasvárig (6 EP -38,7 km) Mint sok más helyről, innen is csodás volt a kilátás. Itt azt vettem észre, hogy a fáradtságtól kissé befelé figyeltem és a ködös idő sem segített abban, hogy kiélvezzem a panorámát. 

(ágasvári kilátás)

A csúcson azért megálltam kicsit és körülkémleltem a tájat. A csúcsról lefelé jött ismét egy nehéz szakasz. Szintén meredek, kissé megázott lejtő, ahol sikerült majdnem elvágódnom. Egy „break”elemmel tompítottam a talajfogást és csak az egyik karom lett könyékig saras. Hamar leértem és az ágasvári tájháznál sikerült megválnom a kelletlen útitárstól. Itt magamhoz vettem egy almát és továbbkocogtam Mátrakeresztesig. Gyors szakasz volt, ahol is a Csörgő-patak mentén egy szekérúton értem el a következő ellenőrzőpontot, Mátrakeresztest (7. EP – 42 km). Az eső továbbra is esett, de nem fáztam, szóval nem érdekelt. 

(Mátrakeresztes)

Frissítés után lindultam az utolsó – nagy – hegyre. Egyre nehezedett a menet, ahogy az eső áztatta az utat. Számoltam visszafelé a kilométereket és közben néztem az embereket, akik mellett elhaladtam. Sokan elcsigázódtak a csúszós talajon. Egyszer csak megérkeztem a Muzslára (7. EP – 48 km). Az ellenőrző pont egy nagy, kifeszített ponyva alatt volt. Ami alatt arra lettem figyelmes, hogy mennyire esik az eső. A szabad ég alatt annyira nem vettem észre, egyrészt mert nagyon el voltam a gondolataimmal, másrészt meg már bőrig voltam ázva. A pecsételést követően jött az utolsó szakasz. Nagyon jól lehetett haladni lefelé, aminek lankás lejtő kedvezett. A cél előtt két kilométerrel jött a harmadik nem szeretem szakasz, ahol vége szakadt a gyors tempónak. Egy sporttárs figyelmeztetett, hogy óvatosan haladjak, mert a köves, csúszós talajon könnyen hanyatt lehet vágódni. Igazat adtam neki és nagyon figyeltem, hogy hová és hogyan lépek. A meredek alján patakugrás, majd elértem a faluba vezető szekér utat. Hát… így ötvenegynéhány km után nem éppen az az élmény fogadott, amire számítottam. Jó kis saras dagonya volt a szekérúton. Na mindegy, megfutottam, ahogy a sár mennyisége a cipőtalpán engedte. Érdekes érzés volt, hogy az egyre nehezedő cipő, hirtelen könnyűvé vált a leszakadó sártól, majd ismét gyarapodott a súlya. Az utolsó párszáz méteres lejtőn még kicsit harcoltam az idővel, mert szerettem volna, ha megvan az egyórás javulás a tavalyi időhöz képest. Befordultam az iskolaudvarra, majd egy célpecsét után nyugtáztam, hogy sikerült összehozni az egy óra mínuszt (CÉL – 55 km), így 7 óra 52 perc alatt sikerült megtenni a távot.

(Emléklap)

Konklúzió: Nem csalódtam a túrában. Mivel ez volt a második Mátrabércem, tudtam, hogy mire számítsak a pályával kapcsolatban és nem ért sok meglepetés. A szombati napot megelőzően mind a pihenésre, mind a táplálkozásra igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni és tanulni az előző túrákon ejtett hibákból. Érdekes volt visszaolvasni, hogy valami macera mindegyiken becsúszott. Most viszont a túrán figyeltem a frissítésre, hogy mit és hogyan egyek, az erőbeosztásra, amit nagyban köszönhetek a pulzuskontrollnak. Örültem, hogy nem öltöztem túl és ez nem képzett többletsúlyt. Szóval úgy érzem, hogy minden klappolt és a Piros85 óta nem sikerült ennyire jól az előre összerakott terv. Örültem, hogy a téli alapozáskor nem egyszer esős időben mentem végig egyes túrákon, így némi tapasztalatra tettem szert ebben a műfajban is. Köszönet a szervezőknek és a pontőröknek a kitartásért az esős időben. Szuper volt és jövőre újra itt leszek!