Bükki Kilátások Hard 65 - 2017.03.04.

Bükk! 65 km és 2500 m szint! Szóval a Hard, amiről tudtam, hogy kemény lesz! Tavaly nem jutottam el ide, az idén meg nem szerettem volna kihagyni. Végül úgy döntöttem, hogy a hosszú téli alapozás tökéletes lezárásaként benevezek. Lassan már hazajárok a Bükk nyugati lábához, legyen az Eger vagy Felsőtárkány. Most az utóbbi volt a rajt-cél helyszín. 

Egy kis pihenő Tar-kőn

Hajnal van! Szokásos készülődés, még felvettem egy srácot, majd indulás! Az utazás közben sztorizgatás és mire elhagytuk az autópályát, már kivilágosodott. A rajtközpontban jókedvű készülődés, rég nem látott ismerősöknek örülés, bratyizás és vacillálás! Miben induljak? Hány réteg? Kicsit hideg van, kell a két réteg. Hosszú ujjú, vagy inkább rövid. Fázni fogok. De később meg meleg lesz. 900 m felett, ha szél van, nem fog jólesni. Na jó! Rövid ujjú és széldzseki elég lesz. De mi lenne, ha csak rövid ujjú lenne? Áh... fázom! Nem érdekel, max. cipelem. A kelleténél bizonytalanabb voltam és próbáltam kizárni a körülöttem készülődők döntéseit. Már-már menyasszonyi színjátékra hasonlított a bohóckodásom. 

A hosszú és kemény tél utolsó nyomai

Istállós-kő

Rajt 7.30! Lassan melegszem be, majd a lassú emelkedőt követően a 6. km-nél leveszem a széldzsekit. Az izzadás és a pulzus is visszább vesz. Így komfortosabban érzem magam. A pálya folyamatosan emelkedett egészen az első frissítő pontig, Őrkő-házig (11 km). Jól éreztem magam, pedig de a lábaim nem voltak teljesen frissek. Innentől zúzós lejtő, majd egy kis mászás Kelemen-székéhez és újra lefelé egészen Szilvásváradig. A vasútállomáson újabb frissítőpont (20 km), ahonnan egy kis folyadék és némi sós frissítő után indultam tovább a Szalajka-völgybe. Istállós-kő felé vezetett az út és tudtam, hogy a völgy végén fogunk szépen felfelé haladni egy brutál emelkedőn. Barátkoztam a gondolatával, mert jártam már ott, de nem mentem fel teljesen. Lelkiekben felkészültem, hogy itt gyökkettővel tudok majd csak haladni combos pulzussal. A völgy végén csekk, majd kezdődik a mászás. Hááát... durva volt! 2,2 km-en beugrott 500 m szint. Levegőt a létező összes nyílásomon vettem és beszélgetős kedvemben sem voltam, de gondoltam, egyszer, majd, valamikor felérek. Felértem... fél óra alatt! A vége előtt azért még volt egy jeges, csúszós szakasz, szóval ha már kellőképpen kész vagy, jöhet egy kis jég, hogy az se legyen mindegy, hogy hová lépsz! Ez most így sírós, meg "minek mész oda?". Passz... biztos mert mazochista vagyok. Hmm... lehet! A járkálást üvegcserepeken kevésbé bírnám. 

A csekkolás után hullámvasút Tar-kőig. Sziklás, technikás részek, hol jobban, hol kevésbé futható... nekem. Visszaérünk Őrkő-házig, teljesítve az útvonalba tett kishurkot. Az útvonal elhalad a Bükki Őserdő mellett. Most világosban látom meg és lenyűgöznek a magas fák. Frissítek közben egy csokival és a negyedik óra elteltével a második sótablettával. Tar-kőre érve megállok és megcsodálom a panorámát. Bejön ez a hely és mindig látok innen valami újat. Ekkorra a táv fele már megvan és a szint zöme is. Irány a bánkúti síház (41 km). Pörögnek a km-ek, először ösvényen, majd műúton. Bánkúton frissítőpont van, itt megint a sósat választom (olivabogyó, sajt). A kóla nagyon jólesik egy kis vízzel. Megint segít. Megmozgatja a gyomrom és erőt ad a további önszívatáshoz. 

Virágos sár, szép kilátás... ha jól tévedek

Jó ideje már egy sráccal haladok, akivel felváltva előzgetjük egymást. Ismerős helyre lyukadunk ki, a Borsod-Heves megyehatárhoz, ahonnan tovább ereszkedünk a Hór-völgybe. Fasza kis hely, de most nem arra a részre jutunk, ahová én gondoltam. Közben akadnak dagonyás, sárcuppogós részek, szerencsére nem túl hosszúak. Aztán a Hór-völgyben a szárazpecsétes csekk után ismét kemény emelkedő jön. Megindulok! Húúúha, valami ne klappol. Persze nem vártam, hogy 55 km után ugyanazt a frissességet érezzem, amit az elején. Érzem, hogy nem megy! Zihálok, mint egy ló! Kezd elhagyni az erőm és ez most nem a fáradtság. Hirtelen tör rám, birkózom vele! Felfelé nézek, hogy meddig tart még! A számat nem érzem száraznak, szomjasnak sem vagyok. Lassan telnek a méterek a kemény emelkedőn. 2 km alatt 250 m... ami nem lenne vészes. De! Ahogy felérek és innék, a "camelbak" üres. Szívás, csak éppen nem vízből! Próbálok az enyhe emelkedőn kocogni, de nem nagyon megy. Ódorvárnál egy piknikező családtól kipofátlankodtam egy bögre vizet és lekísértem egy géllel. Ekkorra a srác, akivel kb. 38 km-en keresztül haladtam, már látótávon kívül volt. Lassan, de biztosan hatni kezdett a cucc és kezdtem jobban lenni. Már nem volt messze a frissítőpont (Völgyfő-ház, 58 km), ahol rendesen betankoltam kólás vízből. Ettem némi szilárdat, de az inkább a sós íz miatt. Nem volt rá nagy szükség, de már nem bíztam semmit a véletlenre. Visszajött az erő és robogtam is gyakorlatilag végig lefelé egészen a célig. A cél előtt még meg kellett kerülni egy kis tavat, aminek már annyira nem örültem, de ezen már nem múlott semmi. A célban pacsizás, pihenés, bratyizás, gulyásozás. 

Helló B.A.Z. megye!

Konklúzió: Minden nagyon jól ment, egészen az elszomjazásig. A folyamatos szél vagy szellő vagy akármi, kitolt velem... azaz inkább én magammal, mert nem éreztem, hogy mennyit izzadok és ezzel arányosan nem ittam eleget. Gyerekhiba, hogy nem néztem meg, mennyi víz van nálam. Ez az én bénaságom... majd legközelebb odafigyelek. A verseny egyébként frankó volt. A frissítőpontok a "mi távunkon" svédasztalhoz hasonlítottak. A pontőrök készségesek voltak mindenütt... egy rossz megjegyzésünk sem lehet. A szervezők kitettek magukért, mert végig jól követhető volt a szalagozás. A kritikus, "elkavarós" részeknél volt  útbaigazító ember, ahol meg nem és közös útvonalon haladtunk a rövidebb szakaszokkal, ott irányjelző táblák voltak. Szuper volt az egész, úgy ahogy van. Aki tervez itt indulni, ne hagyja ki!

Bükki Kihívás 40 - 2017.01.14.

Ott kezdeném talán, hogy még nem indítottam ilyen keményen az évet az edzésekkel, mint az ideit. Adatokkal nem untatnék senkit, úgy is az érzések számítanak, nem pedig a számok. A futáshoz való hozzáállásom ennek ellenére nem csökkent, inkább jobban körvonalazódik, hogy mit is akarok igazán az idén ésszerű keretek között. 

2017-et egy félig-meddig ismeretlen "tereppel" kezdem. Futottam már sötétben, hóban, fagyban és a Bükkben is... külön-külön. Eddig semmi meglepő. Most viszont összegyúrva a hármat, ismét valami újban volt részem. A dolog lényege, hogy éjszakai a túra, én viszont úgy terveztem, hogy csak késő estig fog tartani. Kicsit fura volt, hogy reggel felkelek és gyakorlatilag előttem áll az egész nap, mert csak délután kell útnak indulni.

(Felsőtárkány)

A szokásos felszerelés mellé most beszereztem egy izolációs fóliát. Ugyebár ez arra való, hogy ha gáz van, akkor bele lehet bugyolálni a bajbajutottat és talán nem hűl ki túlságosan, amíg nem jön meg az igazi segítség. Ha kiteríteném, akkora lenne, mint egy franciaágy lepedője, viszont ha használni kell, nem éppen az a tevékenység jut elsőre eszembe róla... na, de ki min szeret természetesen aludni. Legrosszabb esetben is csak max. farsangi jelmezhez kelljen használni. Akkor viszont a két oldal színei miatt lehet aranyembernek vagy bádogembernek öltözni. Kibontani nem mertem, mert azt mondják, hogy nehezebb visszacsomagolni, mint kirakni egy Rubik-kockát. Ennyit bevezetőnek...

(Elhagytuk a falut)

Szombat kora délután! Irány a Bükk! A helyszínre, Felsőtárkányba érve mondhatni családias hangulat fogadta a túrázókat. Nem volt orbitális a létszám, ez már egy jó pont. Regisztráció, szöszölés és indulás, start 16 óra.  Rögtön az elején az 1. EP, gyors firka és spuri tovább. Az első pár km-t nevezhetjük a boldog tudatlanság állapotának, amikor is még fogalmam sem volt arról, hogy mi következik. Na jó, néztem időjárásjelentést, nem mondták, hogy száraz lesz a talaj, de nem igazán arra számítottam, ami várt... lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem. Rögtön az 5. km-nél sikerült egy kicsit elkavarni, de hamar rájöttem, hogy benéztem az útvonalat, így nem volt nagy sikítozás. Szépen lassan emelkedett az útvonallal a szint és a hóvastagság. Macerás volt benne haladni, mert gyakorlatilag annyit szédelegtem, mint egy részeg. Botorkáltam, csúszkáltam... mindent csináltam, csak éppen nem haladtam. A 2. EP a Guba háznál volt. Bírom az ilyen erdész házakat. Hangulatos, kályhával fűtenek... van ennek egy életérzése. Nekem átjött. Innen továbbra is felfelé haladtunk. A hó egyre nagyobb, az ösvény egyre járhatatlanabb. Próbáltam haladni, de a pulzusom ugrott is egyből. Így gyaloglást és kocogást vagy inkább joggolást imitáltam. Szar színész lennék, mert ez ebben a helyzetben nagyon nem ment.

(Szürkület - az út emelkedik, a tempó lassul)

Sikerült elérni a 3. EP-t, az őrkői házat, ahol hasonlóan jó hangulat és meleg fogadtatás várt. A pontőröktől kaptam egy piros pontot, hogy milyen jól haladok "negyvenes" létemre, majd megnyugtattak, hogy most jön az emberesebb rész. Nem vicceltek... a tempóm gyakorlatilag gyökkettőre csökkent. Már rég feladtam az időtervemet... de nem is értem, hogy mit gondoltam, az utóbbi napok időjárására gondolva. Örök optimista... egyszer ez lesz a vesztem. Na, folytatódott a móka kacagás nélkül. A majdnem térdig érő, szűznek már nem mondható hóban - talán ha egy ember járt arra - úgy lépkedtünk, mint kakas a harmatban. Kétszer hatalmas reccsenésre lettem figyelmes. A ködös idő és a sötét miatt nehéz volt eldönteni, hogy egy hótól megroskadt ág reccsent vagy esetleg egy vad(disznó) mászkál arrafelé. Ismét volt egy kis eltérés az útiránytól, de megint sikerült észbe kapni egy hozzám csapódó túratárs jóvoltából. Felkínlódtuk magunkat egy kisebb csapattal Istállós-kő erősére (4. EP), a túra legmagasabb pontjára (959 m).

(Istállós kő erőse)

Innen lejtmenet egyedül... tempó híján. Lefelé talán még trébb volt lépdelni, mert a combhajlítóm nem igazán kultiválta és erős fájásba kezdett. Elhaladtunk Tar-kő alatt, majd elértük a Bükki Őserdőt. Ez a hely csodálatos... 40-50 m magas, több száz éves fák vannak itt. Védett terület, le is van kerítve és az útvonal is csak elhalad mellette. Kis Virágos hegynél zsírkrétás EP... egy jó ideje haladt előttem valaki, akit nem tudtam utolérni... továbbra is akadálylépkedtem a közel 45 centi hóban. Az már rég nem izgatott, hogy beáztam és jégkockaként lógott a nadrágszárán a hó. Néha megálltam leverni magamról, de pár lépés után ugyanúgy ott lógtak. Egy-két gyenge emelkedőt leszámítva továbbra is lefelé tartott az út. Jöttek szembe a 30-as távon indulók, aki ijedten néztek rám, hogy biztosan azért jövök szembe velük, mert rossz az irány. Megnyugtattam őket, hogy én "más rendezvényen" vagyok és haladjanak tovább... de hogy jó felé, mennek-e, azt passzolom. Egy idő után már gépiesen mondtam a monológom, néha nem értették, majd elmondtam, hogy csak megelőzöm a kérdéseket. Ezen a szakaszon mondhatni hatalmas élmény ért. A telihold világító fénye beborította a hegyek oldalát és egészen be lehetett látni a völgyekbe. Rögtön eszembe is jutott egy személy, akiről tudom, hogy oda lett volna a látványért. Megengedhettem azt a luxust, hogy kikapcsolt lámpa mellett haladjak... csúcsszuper volt. Az élmény feledtette velem azt, hogy mennyit pöcsöltem eddig az útvonalon. A szembejövők ugyan letaposták az utat és a hó sem volt több 30 cm-nél, mégsem lehetett haladni. A vízes zokni szépen felgyűrte a talpam egy pontján a bőrt, de már ez sem izgatott. Tamáskútja (6. EP) előtt, rövid aszfaltos szakasz. Ennek kifejezetten örültem... énekelni nem kezdtem, de jó volt. Az EP-n hasonlóan az eddigiekhez, jófej pontőrök voltak. Innen már csak egy tízes... több, mint hat órája voltam úton, úgy számoltam, hogy másfél óra alatt bent vagyok.

(Táblás figyelmeztetés)

Továbbra is jöttek velem szembe túrázók. Hol én, hol ők álltak félre az egynyomos útvonalon. Jött még egy emberes emelkedő, majd lejtő a Samassa menházig (7. EP). Folytatódott a hagyomány és megint csak kedves emberek fogadtak. Csodálkoztak, hogy milyen "hamar" odaértem és viccelődtek, hogy talán autóval jöttem. Azon viszont elcsodálkoztak, hogy ennyire távolról jöttem és gyakorlatilag nulla helyismerettel nekivágtam az éjszakának. Hmmm... GPS trackkel az órán azért nagy jampi voltam, még ha be is néztem kétszer az útvonalat. Hát innentől már simán ment minden. Takarított, enyhén lejtős út... a túra leggyorsabb szakaszává vált. Az eddigiekhez képest fénysebességgel futottam és végül megláttam Felsőtárkány fényeit. Már nagyon ki voltam. A célba érve aztán nagy öröm ért, ami félig-meddig talán nem ért váratlanul. Büszkeséggel töltött el, hogy nem hivatalosan nekem sikerült a leghamarabb beérni a 40-es távon. Veriheppi, szánsájn, bódottá!

Konklúzió: Hmmm... nem is tudom. A frissítés megint jól ment, mondhatni lassan erősödik a leggyengébb pontom. Nagyon lezsibbadtam, nagyon kész lettem a végére. Hamar elfogadtam a tényt, hogy itt ma a teljesítés is külön kihívás, ezért nem is bosszankodtam... Na jó! Néha szentségeltem, hogy nem haladok a hóban. A szerevezés nagyon jó volt. Óránként indították a különböző távokat, amivel el lehetett kerülni a tömegnyomort. A pontőrök barátságosak, mondhatni vendégmarasztalóak voltak. Köszönet a szervezőknek, jó kis csapatot rántottak össze. A túra ilyen időjárási viszonyok között pedig joggal érdemli meg a Kihívás nevet. 

Tortúra 65 (2016) - 2016.12.17.

Ismét eltelt egy év, amit újra a Tortúrával zárok. Idén sokkal többet jártam terepre, főleg ősszel. Úgy éreztem, hogy tavaly óta sikerült fejlődni, így mondhatom - vagy írhatom -, hogy voltak merész elképzeléseim. Ritkán van "olyanom", hogy valamire specifikusan készüljek, egyrészt mert nem vagyok szakember, másrészt pedig nálam a futás a cél és minden verseny/esemény csak egy-egy állomás.

Most úgy alakult, hogy az idén egyedül indulok a társaim nélkül. Megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy az utolsó pillanatban döntsem el, hogy mikor kezdjek, így a 8 órai indulás (Miskolc-Tapolcáról) szimpatikusnak tűnt. Nem volt kedvem sötétben, fejlámpával kezdeni és az időjárást elfigyelve - illetve mertem nagyon álmodni - terveztem, hogy még sötétedés előtt beérek Egerbe. A -6-os cidri miatt vacilláltam, hogy mit és hány réteget vegyek fel. Nem vagyok egy fagyosszent, de most csak belebújtam három réteg felsőbe. A rajtnál aztán mégis úgy éreztem, hogy ez sok lesz és a benti meleg le is csalt rólam egy réteget, így maradt egy technikai hosszú ujjú és a széldzseki. Az elmúlt egy hétben edzettem errefelé és hasonló időjárásban, de a biztonság kedvéért csak beraktam azt az egy réteget a pakkomba.

panoráma Tar-kőről... megunhatatlan

Indulás után hamar kezdtem bemelegedni, ellenben az ujjaim belefagytak a kesztyűbe. A nagyobb hisztit a lábaim csinálták, mert az achilleseim és a vádlijaim alatti részek - nem tudom, hogy hívják - annyira feszítettek, hogy azt hittem lerobbannak. A könnyebbséget Vörös-kő (4 km) hozta meg, persze idáig masszívan emelkedett az út. A talaj frankón keményre fagyott, sehol sem volt sár... szóval hibátlan volt. Bükkszentkeresztig (1. EP) volt még egy láncledobós emelkedő (kb. 30%-os), ahol nem hősködtem és nem erőltettem a tempót, mert sokszor rácsesztem már erre. Az EP-n egy géllel és egy kis melegteával frissítettem. A túrán található szilárd frissítő tavaly csúnyán kipontozta a gyomrom, úgyhogy idén elkerültem nagy ívben. Jó tempóban tudtam haladni, majd kb. 17-nél kortyolgattam VOLNA egy kis vizet a "kamelpakkból". Szívtam-szívtam, de nem jött... gondoltam megtört a cső, de gyanúsan kemény volt. Az ok nagyon egyszerű volt... belefagyott a víz... az első k....anyázás után próbáltam törögetni a csövet, hátha sikerül átszívni, de nem ment, így ezt megszívtam. Morogtam egy jó darabig, mert nagyon ittam volna. Bíztam abban, hogy kicsit visszafogottabb ritmusban a Bánkúti EP-ig nem lesz nagy gáz. Úton Bánkút felé azért volt némi látványosság, ami feledtette a gondomat, mégpedig három szarvas, akik az útvonaltól kb. 50 méterre futottak egy réten át. Mindig le tudnak nyűgözni. Na... Bánkút! A síházba érve olyan volt, mintha valami buliba csöppentem volna. Olyan vendégmarasztaló hangulat volt. Két pohár meleg tea, kicsi kínlódás a csővel, majd rájöttem, hogy a végén lévő műanyaggal nem tudok mit kezdeni. Remek! Elhagyva a Faktor téri Madonnát - igen, én is az énekesnőre asszociálok, nem tudom miért - csodák csodájára kiolvadt a cső. A vízbe eleve teszek sót és a legenda szerint a sós víz nem fagy be (de nem emiatt)... most mítoszt romboltam? Nem hiszem... hagyjuk is! 30 km után még mindig jól éreztem magam... tavaly itt már eléggé rottyon voltam, emlékeszem is néhány olyan emelkedőre, ahol akkor csak sétáltam. Alig vártam, hogy Tar-kőre érjek, mert ez az egyik kedvenc helyem, amolyan topötös... mindig durva innen a látvány és ez most sem volt másképp. Az egész túrán gyakorlatilag csak itt fotóztam, aminek technikai okai is voltak... nem mennék bele. Lefelé nem tempóztam... meredek is volt és értelmét sem láttam. Inkább frissültem és készültem a táv második felére, ami még tud meglepetéseket tartani.

Tamás kútjáig (38 km) kisebb emelkedőket leszámítva szinte lejtett az út és továbbra sem éreztem, hogy annyira rohanni kellene. Vigyáztam, hogy ne rohanjam el magam, ami később bizony beigazolódott. Érzetre jól voltam, az óránkénti zselés frissítés megint jól működött, bááár a derekamban szokatlan módon éreztem némi fájdalmat. Elő szokott fordulni velem, hogy 4 órányi mozgás után elunom az egészet és felülnék az első buszra, hogy hazamenjek. Ma kifejezetten távol álltak tőlem az ilyen gondolatok, mert fejben nem éreztem zakkantságot. Ahogy a maratoni távhoz értem, ránéztem az időre és elgondolkodtam azon, hogy 3 évvel ezelőtt, amikor az első maratonomat futottam - síkon-, nagyjából ugyanennyi volt az időm... csak itt még hozzájött 1500 m szint. Leszögezem, nem arra akarok utalni, hogy mekkora király vagyok, pusztán arra, hogy pár napja egy általam nagyra becsült embertől olvastam futás kapcsán, hogy "higgyetek a munkában".

Volt még hátra kb. egy félmaratonnyi táv és még mindig jól voltam. Róttam a km-eket az ún. Török-úton és észrevétlenül kezdett jönni a fáradtság. Nem vészesen, csak olyan komótosan. Az 52. km után aztán úgy voltam vele, hogy Várkúton kérek egy kis sót, ha már voltam olyan ügyes és otthon hagytam. A gyomrom már sikított, hogy nem kell több édes, úgyhogy az EP-re érve ittam egy jó pohár sós teát... életemben először. Amúgy nem olyan szar, mint ahogyan hangzik, viszont annál jobbat tett. 5-10 percen belül helyre rázott és jobban is éreztem magam. Nem voltak olyan kínjaim, mint a Piroson, úgyhogy "evritingollrájt"! Itt utalnék vissza arra, hogy megérte óvatosabban haladnom féltávnál, mert mostanra tuti belassultam volna, ellenben még mindig ment a 5:30-6:00/km közötti tempó. Jobban zavart a gerincen fújó szél, amit kibírtam mosolygás nélkül. A Nagy-Egedről lefelé a szőlők mellett már nem volt olyan fasza... a laza, köves lejtőről nem az örömfutás jutott az eszembe. Közben jött a ködös, deres idő, ami csak hab volt a tortán... Kivoltam, mint a kutya és alig vártam, hogy beérjek. Még az utolsó 2 km a célig aszfaltos lejtőn vezetett. Ellőttem az utolsó puskaporomat is és tempóztam a végén, hogy aztán lenullázva magamat beérjek a célba.

Konklúzió: Itt most minden klappolt, leszámítva a sókérdést és a vízfagyást. Az erőt sikerült jól beosztani, a frissítés jól működött és csak a legvégén voltak panaszaim. A pálya szuper volt, sehol sem volt sár és a fagyott talaj gyorsított rajta nem is keveset. Nekem ideálisak voltak a körülmények és tavalyhoz képest 56 perccel jobb idővel 6 óra 38 perc alatt beértem. Az eredeti terv 7 óra volt, az álom a 6 óra 30 perc. Utóbbira azt hiszem úgy sem lett volna esélyem, ha minden ziccerre jön. Nem baj! Majd jövőre... vagy utána... vagy majd egyszer. Nem éltem meg torúrának, hanem inkább torTOURának... na jó, ez gyenge volt.