100 miles of Istria (Blue course - 110 km) - 2018.04.06.

Tavaly hallottam - sok jót - erről a versenyről és nézegetve a távokat a "kék szakasz" tűnt a legszimpatikusabbnak. Elég hosszú és úgy gondoltam jó megmérettetés lesz. A téli alapozás nem éppen úgy sikerült, ahogy szerettem volna, mégis megvoltak a terveim, melyek nem csak a teljesítésről szóltak. Egyre izgatottabb voltam az esemény közeledtével, hiszen ez a verseny az Ultra-Trail World Tour sorozat egyik állomása, ahol bőven megfordulnak nemzetközi szinten magasan jegyzett nevek.

(Nappali kilátás a Vojakról)

A verseny előtt két nappal - csütörtökön - kerekedtünk útra. Délután sikeresen megérkeztünk egy hangulatos isztriai kisvárosba, Umagba, ahol a versenyközpont volt. Elfoglaltuk a szállást, felvettük a rajtcsomagot, innentől kezdve pedig nagyban ment a ráhangolódás. Kora este a pálya utolsó 4 km-én egy könnyű futás, ahol fejben eljátszottam, hogy milyen is lesz a befutó. Fura érzések keringtek bennem, mert azt előre tudtam, hogy nem lesz ennyire könnyű, mint ezekben a pillanatokban. Pénteken egész nap pihenés, készülődés és az éjfélhez közeledve egyre többet gondoltam a versenyre. A délutáni szieszta már nehezen ment... már indultam volna. Fejben a startvonalnál álltam és vártam az indítást. A transzfer busz este 9-kor indult Umagból Lovranba. Búcsúzkodás, izgulás, tervezés. A buszon próbálok még aludni, de a kanyargós úton és egy mellettem ülő horvát hölgy társával való csevegése nehézzé tette a lazulást. Közeledve a rajthoz hozzám is szólt, hogy megmutassa, hová is fogunk felmászni. A tök sötétben könnyen kivehetőek voltak a hegycsúcson lévő tornyon pirosan világító pöttyök. A rajtban - tengerszinten -, lengett kicsit a szél, agyaltam, hogy miben kezdjek. A széldzseki ésszerűnek tűnt, mert nem tudtam, hogy milyen idő várhat fent, a csúcson. Egy ideig még magamon hagytam a mellényt is, majd elcsomagoltam és bedobtam a szállító autóba. Bemelegítés, nézelődés, egy kis bambulás és már csak 5 perc éjfélig, a rajtig. Nem fogott el különösebb izgalom. A pulzusom nem ugrott, pedig igen csak motiváló zenék hangozottak (pl. AC/DC) a hangfalakból. Aztán éjfél! Indulás! Kitört a mezőny, mintha 100 méteres síkfutáson indultunk volna. Nem hagytam, hogy elvigyen a tömeg magával, mert mégis csak hosszú lesz az előttünk álló 8 km a maga 1400 m-nyi szintjével, ami a piros lámpás toronyhoz vezet. Persze hamar lenyugodtak a kedélyek, kb. 3-400 m után, majd többnyire gyalogmenetre váltott a mezőny velem együtt. Elővettem a botokat és megkezdődött a rakkolás. Beálltam egy ütemre a sorba és ahogy felnéztem, mint karáncsonyfán az izzósor, úgy világított a felfelé tartó ösvényen a sok fejlámpa. Közel két óra kellett, hogy felérjek a Vojak-csúcsra, a feltételes EP-hez (8 km). Útközben köves ösvény, az azon csordogáló kispatak, sár, hó, fent pedig jeges szél tarkította a szakaszt. Helyenként annyira meredek volt az út, hogy csak remélni tudtam, hogy lefelé nem lesz hasonló. Szerencsémre lefelé nem volt annyira meredek. A botokkal próbáltam csökkenteni a combjaimra ható terhelést, így volt egy kis tempóm is. A hófoltokon néha megcsúsztam, úgyhogy olyankor inkább visszább vettem. A nagyobb meglepetés az volt, amikor a botot két kő közé sikerült leszúrni, néha kicsit megszorult és a lendület kikapta a kezemből. Jó! A hónál a csúszásra figyelj, a köves részen meg nézd meg, hová szúrsz... sötétben, lámpafényben. Összetett a feladat, majdnem elkapott a flow. Poklon (nem elírás :) ), első frissítő pont (kb. 12 km). Gyors vízvételezés, frissítés... mikor kimentem a sátorból, kissé dideregtem, pedig rövid időt töltöttem bent. 5 fok körüli lehetett a hőmérséklet, mégis olyan volt a tarkóm, mintha ráfagyott volna az izzadtság. Annyit azért sajnáltam, hogy a sötétben nem lehetett látni, milyen is a táj... csak is annyit, amennyit a lámpafény megmutatott. Szinte pörögtek a km-ek, bár a félmaraton így is majd' 3és fél óra alatt jött össze. Néhány km múlva elérkeztem a második EP-hez, Brgudacba (26 km).

(A Gomila csúcs Trstenik előtt)

Nem akartam sokat tökölni, úgyhogy kicsit kapkodósra sikeredett a víztöltés. Tudtam, hogy most dupla olyan gyorsan telnek a percek. Hamar kiértem a pontról és követtem tovább a jelzéseket... majd a hajnali bambulásból feleszmélve eltűntek a kis zászlócskák. Pfff... király! Hátraarc, majd közlöm a sporikkal, hogy nincs jelzés. Visszaloholok puffogva, majd kb. 300 m múlva észre veszem, hol rontottam. Egy combos emelkedő alján felfelé veszem az irányt, most már a helyes úton. Dolgoznak a karjaim, kopognak a botok hegyei. A ritmikusság lassan monotonná válik a morcosságom alábbhagy. A hegytető után kocogósra veszem az iramot és meg-megcsúszok egy-két sárfolton. Furamód nem zavart még annyira a sötétség... max. annyiban, hogy nem látom magam körül a tájat. Majd lassan látszani kezdenek a fák sziluettjei és kezdődik a pirkadat. Hajnali 5 és 6 között járunk. A lámpa fénye egyre tompul, de nem azért, mert az energia fogytán van. Szúrós bokrok lógnak be az ösvénybe, majd egy óvatlan pillanatban kiszakad a széldzsekim ujja. Remek, az első bevetésén kidurran. Annyi baj legyen, örülök, hogy a bokaforgató részeken talpon maradok. A botot már volt hogy eltettem, de most a kezemben szorongatom. Jó néha leszúrni... biztonságérzetet ad. A hegy tetején feltételes pont... csak mutatom a számomat, majd indulhat az ereszkedés. Azért körbepillantok a tájon, ami most már megmutatja magát így kora reggel és megpillantom távolban a Vojak-csúcsot.

(Zbevnica csúcs 50 km-nél)

Meglehetősen közelinek tűnt, pedig már pár órája magam mögött hagytam. Az ereszkedés nem túl lendületes. Meredek és technikás a pálya, úgyhogy marad az egyensúlyozás. Beérek a faluba, majd meglátom a pontot (Trstenik, 44 km). Nah... ezaz! Frissítek, vizet töltök, elköszönök. Kocogós szakasz következik, már azon gondolkodtam, hogy elcsomagolom a botot. De mint megannyiszor, mire elhatározom magam, egy újabb jó kis emelkedő következett. A domb tetején feltételes pont. Bediktálom a rajtszámom és azzal a lendülettel már lefelé tartok a füves lejtőn. Mikor már azt hiszem, hogy könnyű ereszkedésben lesz részem Buzetig, felébredek ebből az ábrándból. Sziklás, lépcsőzetesen ereszkedő szakasz következik. A botot használom támasztéknak, gondoltam továbbkímélem még a combjaim a táv második felére. Egy spori közelít hátulról hallom, ahogy közeledik. Félreállok és látom, hogy neki is bot van a kezében, csak ő épp nem szurkálja le. Hmmm... lesek aztán ugyanígy teszek. Az ereszkedés könnyebbé válik, a lábaim jól bírják a terhelést. Már látom a buzeti várat, ez megkönnyebbüléssel tölt el, még ha nem is a terv szerint érkezem.

(Buzet... valahonnan szemből érkeztünk)

Buzetbe a feltételes ponttól 9 km és több, mint 900 m ereszkedést követően érkezek. Közben a hőmérséklet is emelkedik, a széldzseki alatt hirtelen kánikula alakul ki. Buzetben (59 km) kicsit elcsigázottan ülök a tornaterem padján... kicsit fáradtnak és erőtlennek érzem magam. Átgondolom a frissítést, eszek egy kis levest és ledobom magamról a széljakót. A pad mágnesként vonz, nem hagyom magam, hogy odaragadjak. Tisztában vagyok azzal, hogy most kétszer olyan gyorsan megy az idő. Pólót akarok cserélni, de mégsem teszem. A szterccs eddig nem dörzsölt ki sehol, a lengébb felsőt inkább mégsem vállalom be. A fejlámát és széldzsekit inkább magammal viszem, pedig tudom, hogy már nem fog kelleni, mégis Murphy törvénye lebeg előttem, hogy mi van, ha valahol ellenőrizni szeretnék a meglétét. Így telt el kb. 20 perc, miután leadtam a csomagom és kifordulok a tornacsarnokból... jobbra! Merthogy itt elválunk a 100 mérföldesektől, akik még bal irányban tesznek egy nagyobb kitérőt. Egy darabig gyalog haladtam, hogy összekapjam magam, majd egy szerb sráccal váltottam pár szót. Közben átvészeltünk egy acsargó kutyát, akit a tulaja kényszeredett vigyorral fogott meg. Kössz! Kicsivel később egy montenegrói srác csatlakozott és érdeklődött, hogy honnan jöttem. Együtt haladtunk jó darabig, kerülgetve egymást. A meredek lejtőn dzsoggolva haladtam, nem akaródzott gyorsabban ereszkedni, majd egyszer csak egy zúgó patak állta utamat. Klassz, de hol vannak a kövek, amiken át lehet lépkedni... ja, sehol. Lábszárközépig ért a víz, miközben átgázolok rajta. Kijózanítóan hideg volt és utólag úgy éreztem, hogy jólesett a lábamnak. Bár a cipő súlynövekedését a víztől egy jó darabig minden egyes lépésnél éreztem. Kezdett nagyon melegedni az levegő, a tempóm viszont nem jött meg. Az idő pedig könyörtelenül szaladt. Kicsit sűrűbben ittam, kicsit sűrűbben ettem és toltam a sót. Az emelkedő mentén egy kis forrás csörgedezett. Nem restelltem kihasználni. Kellemesen frissítő volt, úgyhogy ivás után még megtöltöttem a palackom. Az emelkedő tetejét Zrenj település jelentette (72 km, feltételes pont). Könnyű szakasz következett, de intenzitást már nem nagyon tudtam beletenni. Elengedtem már a terveket és csak haladtam, ahogy kedvem tartotta. Eddig közel 4000 m szint volt a pályában és éreztem, hogy ez némileg szokatlan. Az idő továbbmelegedett. Oprtalj EP előtt (78 km) még bizonytalankodtam kicsit az irányban. Kis jelzőzászlók sokasága után egyet sem láttam. A bizonyosságot az aszfaltra festett zöld "trail" felirat jelentette és ezt követve értem be a pontba. Közel 12 óra telt el rajt óta. Igyekeztem keveset bohóckodni a ponton, ahová a 70-es táv csatlakozott be. Itt az én távomról 3-an futottak be mögöttem, akinek előtte szinte nyoma sem volt. Próbáltam nem ezzel lehúzni magam, hogy mennyire belassultam. A hideg kóla és némi sós perec üde színfoltja lett a frissítésemnek. Addig próbáltam mindennek ellenállni, itt viszont már engedtem a csábításnak. A következő szakaszon erdei ösvény, aszfalt és apró falvak váltogatták egymást. Az egyik helyen feltételes pont és nem sokkal később újra egy kis kút. Frissítő arcmosás és persze vízcsere a kulacsban. Van némi jelentősége, ha néhány fokkal hidegebb a víz. Néha gyors lépteket hallok magam mögül. Nem fordulok meg, csak feltételezem, hogy ilyenkor egy rövidebb távon induló fog elhaladni mellettem. Az órámat nézegetem és nyugtázom magamban, hogy 86 km-nél járva megvan szinte a teljes szintemelkedés. Mondhatni, innentől már csak lefelé van. A lejtősebb km-eken még van tempó, amúgy már egyre kevésbé. Ha érzem, hogy álmosodom, egy koffeines zseléért nyúlok.

(Groznjan... és a tenger)

Groznjan tűnik fel (90 km)... félmaratonon belül van a cél. Ez már jó, belátható a távolság, főleg úgy, hogy előzőleg már megláttam a tengert, ahol a verseny célja van. Érzelmileg pozitív lökést ad a látványa és úgy érzem visszatér kicsit az erő. Közben beérek egy-két arcot, akik még Oprtaljnál hagytak el. Velük haladok. Szemből turisták buzdítanak ez még fel tud villanyozni. A sík és rövid szakasz hamar eltelik, főleg, hogy fel is emelem a fejem és körbenézek a tájon. Buje (98 km)... a ponton kérdezik, hogy "How are you?" Megmondom a keresztnevem, majd rájövök, hogy azt kérdezik, hogy hogy vagyok... ezen jót nevetek. Kólás vízzel és nápolyival frissítek és ballagok tovább, miközben rágok. A nyelést folyadékkal segítem le, hogy ezzel se fogyjon az energia. A házak tövében haladok, hogy elbújjak a nap elől. Kicsit olyan érzésem van, mintha vámpír lennék, aki menekül a fény elől. Még mindig lejt az út, de már nem olyan kellemes. Főleg, hogy meredekebb a "kelleténél" és csupa göröngy. A lábam már nem kedveli, de legalább jobban haladok, mintha felfelé mennék. Hamarosan egy patakhoz érünk.. A lejtőnek szinte vége, és füves gyalogúton haladunk a patak mellett. Egy orosz srácot érek utol... ő 100 mérföldön indult. Látszik már rajta, hogy túl lenne már az egészen... nem csodálom. Kerülgetjük egymást, hol én vagyok lendületesebb, hol ő. Nem tudom minek köszönhető ez a hullámzás itt a végén, de nem is izgat. Lényeg, hogy megint 6 perc körüli a tempó. Az orosz egyszer csak lelassít, majd sétál. Utolérem és mutatom neki, hogy gyere, kocogjunk. Akkor az volt a tervem, hogy az utolsó km-ekbe kicsit belegyaloglok. Aztán még sem. Húztuk egymást és már ott jártunk, ahol előző nap megkezdtük Anitával a laza edzést. 4 km van még mondom neki a srácnak... hümmög valamit, de picit lemarad. Én folytatom a kocogást... jólesik. Nem akarok megállni és továbbhúzni az időt. Elmegyek még néhány ember mellett, többek közt elhaladok a másik srác mellett is, aki Oprtaljban megelőzött. Kis üzemanyag a hiúságnak. Meglátom a sportcsarnokot és hallom a hangosbemondót. Közben Umag első házait is elérem, innen már nem ment meg semmi a beérkezéstől. A célban a finisher érem és taps fogad, mint minden teljesítőt. 15 óra 55 perc, ez megvan!

(110 km - 4394 m szint - 15 óra 55 perc)

 Konklúzió: van egy pár. Az éjféli indulás, majd a délelőtti meleg odatett rendesen. Akadtak még problémák, de azt hiszem, hogy sikerült mindent megoldani. A végső tanulság mégis az, hogy ha görcsösen ragaszkodunk egy tervhez, amit kitaláltunk, de még sem megy, ne legyen úrrá a pesszimizmus. A végén elégedetlen voltam magammal, mert nem úgy jött össze a dolog, ahogy szerettem volna. Lehet, hogy nagyra szabtam a kabátot. A tanulságok levonásával viszont már a jó oldalát nézem az egésznek és igyekszem felhasználni az új tapasztalatokat a jövőben. Mivel képeket nem készítettem, ezért a netről szemezgettem, hogy bemutassam az útvonalat.

Bükki Kilátások Hard 65 (2018) - 2018.03.04.

Tavaly voltam először ezen a versenyen és nagyon megtetszett, szóval idén nem maradhatott ki. Az időjárási körülményekről most tájékozottabb voltam, mint az előző héten, így nem ért semmi sem meglepetésként. Könnyebb volt úgy nekiindulni a versenynek, hogy a körülmények miatt már a teljesítés is külön kihívás és ezt támasztotta alá a szervezők előző napokban tett közleménye, miszerint kivesznek egy szakaszt a távból, így az 65 km-ről 57-re csökken. Mindezt figyelembe véve nem igazán gondolkodtam azon, hogy mennyi idő alatt teljesítem. Persze most vittem botot, hogy megkönnyítsem a saját a dolgom. Viszonylag spiccre érkeztem a felsőtárkányi rajtközpontba. Gyorsan felvettem a rajtcsomagot, kipróbálom a csekkoláshoz szükséges dugókát, majd jó 15 perc múlva már a technikai értekezleten ácsorogtam.

(a Zöld-rét fehérben)

Következett a tömegrajt, majd az első néhány km-en felvettem a ritmust. Az elején még lassan kezdett emelkedni az út, ami a letaposott hóval együtt engedte a gyorsabb haladást. Az első EP (Mellér-völgy) után erdei útra térünk, ahol helyenként gyaloglásba váltok és ha már kezem ügyében voltak a botok, használtam is kicsit őket. Kezdett a terep hasonlítani az előző heti túra viszonyaihoz. Nagyjából még frissek az ottani emlékek, ezért természetesnek véltem azt az érzést, miszerint a tundrán vagyok. Őr-kő-házig viszonylag jól haladok, pedig kell melózni rendesen a boka fölé érő hóban. Mászunk kerítést - egyszer, majd még egyszer -, mászunk meredeket, Zöld-réten szúróbélyegzővel pecsételünk az itinerre, közben pedig úgy lépkedünk, mint kakas a harmatban. Őr-kő-háznál dugókázok és néhány darab keksz társaságában továbbállok. Kelemen-székéig egy jó kis hullámvasút jön. Lefelé a hóban érzem, ahogy megtelik a cipőm. A szemből érkezők kérés nélkül kitérnek a csapásról, majd a pontig tartó emelkedőn ugyanez a lemez. Aki lendületből jön lefelé, még csak véletlenül sem állok elé. Az EP-n szúrás és ereszkedés Szilvásváradra. A pontra tavalyhoz képest  durván fél óra csúszással érek. Nem sokat tököltem a frissítéssel, pont elég időt sikerült eddig is elbohóckodni. Szilvásváradot a Szalajka-völgyön át hagyjuk magunk mögött. Az eddigiekhez képest nagyon suhanok, de ez nem a formajavulás miatt van, sokkal inkább a forgalomtól legyalogolt út miatt van. Szeretem ezt a völgyet, mert a környező hegyek bástyákként magasodnak körülötte, mintha védelmeznék a külső viszontagságoktól. Szalajka-forrásnál kicsit módosul a pálya. A pontőr irányba állít, majd kicsit feljebbről már képi ábrázolás is van az okról. Kissé bedőltek a fák az eredeti útra, ami az ősember barlangjához vezet. Persze nem tart ez sokáig, mert rövidesen újra a helyes "mederben" halad az út. És akkor el is érkeztünk a pálya minden értelemben legmeredekebb része, az Istállós-kőig tartó emelkedő. Ehh... kapaszkodtam rendesen a botokban, húztam magam felfelé... nyilván alig haladtam a helyenként 30-40 %-os emelkedőn, úgyhogy csiszolgattam bőven a nem lévő "botozós" technikámat. A hóba vájt ösvény olyan volt, mint egy lépcső... egy jó hosszú lépcső, közben fel-felpillantva az ösvényről gyengén ködfátyolos a levegő.  Nem bántam, hogy felértem és dugókázhattam. Istállós-kő után úgy haladok, mint Kudlik Juli deltájában a szánhúzó emberek. Néha az út mellé szúrok a hóba, ilyenkor 60 cm-rel lejjebb ér földet a bot vége. A haladás nekem még lefelé is gyökkettővel megy. Próbálkozom kocogással több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Levergődök a Kopasz-rétre és az EP-n szúrok egyet a papírra. Az ott haladó keréknyomban felüdülés volt haladni. Nem sokkal később újra az Őr-kői EP-n dugókázok és frissítek. Jól voltam mind fizikailag, mind fejben. Azt már az elején eltettem, hogy a mai nap nem a tempóról fog szólni. 

A cserepes-kői EP-n buli van. A barlangra szerelt zárt ajtó mögül kihallatszik a jó hangulat, majd hátrafordulva meglátom az önkiszolgáló szakaszt, ami műzli szeletből és pálinkából állt. Az előbbiből megkínálom magam, a "fehéret" most kihagyom. Itt annyira biztosra mentem, hogy először szét sem néztem, csak lyukasztottam a szúróbélyegzővel, majd egy spori szól, hogy alul lesz a dugóka. Hmmm... inkább 2x, mint egyszer sem... magyarázom meg magamnak. Túrázótempóban folytatom tovább a menetet. Egy lejtőn haladva sikerül elcsúszom és meghemperedni a hóban, de ez sem ment meg attól, hogy jól odaverjem a könyökömet. Nyilván először az órámra néztem rá, hogy nincs-e valami baja, majd ezután vizsgáltam meg az odavert tagomat. Az Őserdőig még mindig nagy hó az ösvényeken. Lassú a haladok, majd az őserdei szúrás után, frissítés közben megnézem az itinert, hogy hol is lesz a rövidítés. Érkezés a tereléshez, ahol szalaggal zárták le a Tar-kőre vezető utat, hogy még csak véletlenül se kavarjon el senki. Sajnos ez idén kimarad az időjárási körülmények miatt kimarad a távból, szóval mehetünk lefelé Tamás-kútig. Haladóssá vált az út, az eddigihez képest csak úgy repültek a km-ek. Ismerős volt a szakasz, hiszen megannyiszor jártam már erre. Persze azt nem tudtam, hogy az egyik résznek pl. Kuklya-nyereg (EP) a neve, pedig hányszor jöttem már el itt Tar-kő alatt. Továbbra sem éreztem megingást az energiámban. Fáradtam persze, de frissítés most tök jól működött. Tamás-kútján töltöttem egy kis meleg teát a kulcsba, mert a benne lévő kevés folyadék kezdett jégkásává válni. A ponton mondták, hogy a következő EP-n, Pazsagon lesz bőségesebb frissítő, de ha szükséges, akkor itt is tudnak ezt-azt adni. A technikain elhangzott, hogy ott lesz a tuti, úgyhogy nem ért kellemetlenül a dolog, azaz inkább Pazsaggal számoltam. Pazsagig egy, a megyehatárig tartó kisebb emelkedő után tempósan lehetett haladni a vékony hóréteggel fedett műúton. A ponton nem is időztem sokáig, mert a lejtő miatt benne maradt a boogie a lábamban.

(a teljesítésért)

Ereszkedés a Hór-völgybe km-eken át. Egész jól lehet haladni és még azt a luxust is belefért, hogy a túrázókat szó nélkül ki lehetett kerülni. Már a hór-völgyi EP előtt kezdtem lélekben készülni az ódor-vári emelkedőre, ami meredekségben hasonló az Istállós-kőre vezető kaptatóhoz. Kicsit tartottam tőle, mert már nem egyszer megtréfált, mert mire felértem... hát, abban nem volt sok köszönet. Ebben ma kisebb fordulat következett be, ugyanis meglepően jó kondiban haladtam felfelé igaz a végére azért kissé megfogyatkoztam energiával. Mégis, most éreztem a legjobbnak ezt az emelkedőt. Az ódor-vári szúrás után gyorsan frissítettem, hogy a kis megingás mihamarabb megszűnjön. Nem tartott sokáig a dolog és mire Völgyfő-házhoz (EP) értem, már meg volt a hajrára való hajlamom. Dugókáztam, töltöttem és mentem is tovább. Szerettem volna már beérni a célba minél hamarabb. A célig még egy szúróbélyegzős EP pont volt, ahol három favágó tekintetéből azt olvastam ki, hogy nem nagyon értik mit szaladgálok én itt. Az utolsó km-ek következetek, amiken már csak le kellett gurulni a célig. Először a felsőtárkányi házak jelentek meg, majd a cél mellett lévő tó, amit a végén még azért kerülj meg. Azt hiszem ennyi móka után, ez már semmi.

Konklúzió: nem adta könnyen magát a mai kanyar. Ha nincsenek a botok, jóval nehezebb lett volna a dolgom. Arra jöttem rá, hogy ez a hóban közlekedés nekem egy különösen nehéz műfaj. Folyton imbolygok jobbra-balra, mintha a másfél éves unokaöcsém helyében lennék. A frissítés tervszerűen ment, a cipőm viszont megsínylette a napot... lett rajta néhány új légbeömlő. Köszi a szervezést, egyetlen szépséghiba, hogy a dugókám valamilyen oknál fogva nem volt együttműködő és a teljesítés ellenére mégis a "nem futott be" került a nevem mellé. Na, majd jövőre... újra itt.  

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 37 km (2018) - 2018.02.24.

A harmadik Kiss Péter Emléktúrámra készültem zsinórban és ezúttal a 37 km-es távra neveztem. A meteorológiával vajmi keveset foglalkoztam. Utólag azt mondom, hogy jobb is volt talán. Egy elcsípett pillanatban mégis megláttam, hogy a Kékesen szép vastag hóréteg van és a hőmérséklet sem indokolja a rövid nadrágot. Azt hiszem, ezt hívják struccpolitikának. A naivságom mégis abban csúcsosodott ki, amikor abban bíztam, hogy az ösvényeket biztos kitapossák és majd milyen jól lehet haladni. A rajt reggelén útitársaimmal kitárgyaltuk többek közt, hogy bizony nem az idei lesz a legkönnyebb teljesítés. A rajt helyszínére, a sástói kalandparkba érve a hideg (-6 fok) már adta magát egy kis széllel - nem esett túl jól kiszállni a meleg kocsiból -, a hó réteg még hiányzott.

(a rajt helyén cél idején)

Hamar összekaptam magam és valami azt súgta, hogy ha már kész vagyok, ne várjak semmire, hanem induljak útnak. A start után egy eljegesedő lépcsőn indulunk lefelé... a mellé kihelyezett kötél használata indokoltak tűnt, majd a Mátrafüredig tartó 2 km-es lejtőn igyekeztem bemelegedni. Akkor még nem sejtettem, hogy jó ideig ez lesz a leghaladósabb szakasz. Na, nem csak azért, mert lejtő, hanem ami utána jött. A mátraházai EP és a Csatorna-völgyi patakátkelés (EP) után megindultunk felfelé. Persze nem az a pláne, hogy felfelé lassulunk, hanem az egyre inkább szűkülő pálya és az ezzel egyenesen arányosan vastagodó hóréteg. Kerülgettem a sporttársakat, ahol sikerült. Persze néha megszívtam, mert térdig süllyedtem a szűzhóban. Néha beragadtam, néha újra elsüllyedtem, de ha úgy alakult, félreálltak és elengedtek. Nem nagyon kértem meg senkit, hogy "bocs, de mennék"... igyekeztem lojális maradni és nem belökni senkit a hóba. Voltak részek, melyekbe bele tudtam kocogni, ilyenkor vagy a pulzus, vagy pedig egy újabb túrakonvoj "követelte meg" az iramváltást. Közel másfél óra alatt felértem Kékestetőre, ahol a reggel kitárgyalt -11 fok helytállónak tűnt. Emiatt az arcomon lévő könnyed vicsor épp, hogy csak nem maradt meg. Az ellenőrzőpont után bíztam egy kis tempónövekedésben. A naívságom továbbra is tartott kb. 150 m-ig az EP-től, majd nyugtáztam magamban, hogy a közel méter vastag hóba taposott kis járat nem lesz alkalmas gyorsabb haladásra. Az ösvény szinte minden lépés energiáját elnyelte, mintha puha párnákon lépkedtem volna. Hát itt el is engedtem az addig dédelgetett teljesítési időt. A Sötét-lápa nyereg után a gerincen inkább arra ügyeltem, hogy ne pereceljek el. Ekkor arra figyeltem fel, hogy a balról fújó szél a párát az arcomra, az izzadságot pedig a fejkendőmre dermeszti, míg a jobb oldalról szikrázóan sütő nap miatt ugyanezek a részeim vízben úsznak. Haladtam lefelé, ahogy tudtam. Néha megcsúsztam vagy előre, vagy oldalra. Talán egy pár túrabot a hasznomra lett volna. Gondoltam arra is, hogy sílécen könnyebb lenne a dolgom, annak ellenére is, hogy nem síelek. A nagy koncentrálás közepette egy spori szólt, hogy: "uraim, itt balra le!" Uhh... köszi! Átkelés az Ilona-völgyi patakon, majd újra! De a kettő között még kötélen is ereszkedtünk, mint az alpinisták. Innen a következő 2 km hamar lepörgött üdítő kocogással. A civilizáció nyomai lassanként takarított erdészeti utakban nyilvánult meg és így érkeztünk meg a Szent István csevicei EP-hez. Csekk, teatöltés és pár szem keksz után már Sombokor járt az eszemben. Úgy voltam vele, hogy optimális esetben egy bő óra alatt felérek. Hát nem... nem igazán. Gyaloglás, futólépés és nagyon minimális futás kombinációval haladtam. A sorrendet jellemzi, hogy mivel töltöttem a legtöbb időt az útvonalon. Mindemellett az egyensúlyozás sem volt elhanyagolható dolog. Egy sétálós szakaszt kihasználva ettem még egy kis energiaszeletet.

(a túra számokban)

Volt időm gondolkodni a körülményeken és sejthettem volna, hogy ha a Mátra napsütötte déli oldalán alig haladtam, akkor az árnyékos északi oldalon ugyan mitől mennék gyorsan? Kezdtem kicsit a francba kívánni az egészet. Nem haladok! Néha azt érzem, hogy egyhelyben kaparok, mint egy megrekedt autó. Miért nem kanyarodtam le vissza Kékesnél? stb. Közben nézegettem az órát, hogy lassan ugyan, de telnek azok a km-ek. Hogy kiszakadjak a negatív gondolatokból, fel-fel néztem és gyönyörködtem a hófehér télben és panorámában. A tiszta időben jobbra tekintve a fák között jó messzire elláttam. Ilyenkor ugyan botladoztam, majd újra a lépéseimet figyeltem. Egyszer csak színek kavalkádja. Egy dzsamobré tűnt fel... ez itt Sombokor. Több ismerőssel is összetalálkoztam, néhányan azon gondolkodtak, hogy a hosszútávról inkább váltanak 37-re, ugyanis ezen a ponton vált el egymástól a két táv. Nápolyi, újra tea és pecsét, hajrá tovább! Itt az az emelkedő, amiről már sokszor írtam, hogy sosincs a legjobb helyen és időben. Ma sem volt így. Most totál havas és csak a szélén járható. A neheze megvan, innen még kb. 1,5 km, hogy újra elérjük a Kékest. Járhatóbb az ösvény, szembe emberek jönnek, így könnyebb haladni a jobban letaposott ösvényen. A kékestetői EP-n nem időztem sokáig. Töltöttem folyadékot és indultam Kis-kő felé. A piros jelzésen haladt tovább az út. Volt egy kis gyalogos forgalom, úgyhogy szükség volt az iramváltogatásra. Lefelé haladva a lépések nem voltak mindig pontosak, csúszkáltam, néha a nagy hóba bele is estem. A kis-kői EP-hez relatíve hamar megérkeztem és azzal a lendülettel húztam is tovább. Az EP-től már egyre jobban lehetett haladni. Mintha sztrádára értem volna egy mellékútról. Lefelé egyszerűbbnek tűnt a szűzhóban kerülni, de ha valaki félreállt, nagyon szépen megköszöntem. Továbbra sem volt szívem senkinek szólni, hogy álljon arrébb. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a pálya, úgy szélesedett az ösvény. Hirtelen szélsebességes lettem. Már-már kikezdte a homlokomat az ellenszél. Na jó, nem!

Még Mátrafüred előtt sarassá vált a talaj. Ma kifejezetten örültem neki, mert szépen lehetett kerülgetni a dagonyákat fennakadás nélkül. Furcsa volt, hogy el tudok rugaszkodni a talajtól. A mátrafüredi volt az utolsó EP. Maradt még 2 km a kalandparki célig. Úgy voltam vele, hogy nem erőlködöm, hanem "lelötyögöm" a végét. A vége előtt néztem még egy nagyot, amikor az előttem haladó sporttárs egy hófödte, látszólag szilárd helyre lépett és azzal a lendülettel térdig merült... a sárban. Mintha csapdába lépett volna és a cipője épp, hogy a lábán maradt. Tyű... még jó, hogy nem arra kerültem. A célhoz vezető lépcsősor a rövidebb távon is a túra csattanója tud lenni, mert mire felértem, már a fülemen is levegőt vettem. A célban csekk, majd levesezés és egy kis bratyizás.

(kézzelfogható emlékek)

Konklúzió: Jó kis mentális tréningnek bizonyult az idei túra. Nehezen tudtam elengedni azt a tényt, hogy nem tudok haladni. A negatívkodás ellenére mégis sokat adott a hófödte táj és a természet. A körülmények miatt a magasabb részeken teljesen más dimenzióban éreztem magam, mint a pálya legalacsonyabb részein. Van az a közhely, hogy jóból (most inkább hóból) is megárt a sok. Mostanra megszépült. Köszönet a szervezőknek!

Tortúra 65 (2017) - 2017.12.16.

Számomra - már harmadik alkalommal - ez az év utolsó szervezett túrája. Sok újat nem írok azzal, hogy a Bükkbe szeretek a legjobban járni, ezért adta magát, hogy eljövök ide. Izgalmas túra, mert nem lehet előre kiszámolni, hogy milyen időjárás is lesz. Az idén - az elején és a végén lévő pár km-nyi sarat leszámítva - szintet végig a havat tapostuk. Ezúttal túrabottal vágtam neki a Bükknek, hogy valami újat is próbáljak.

(Nagymező, fotó: Dr. Ökrös Csaba)

Reggel van, sötét és szitál az eső. Anitával és Csabival beszéltük, hogy a magasabb helyeken ebből havas eső, esetleg havazás is lehet... ahogy az időjárás jelentésben is célozgattak rá. Én a rajtban megvártam a világost, hogy ne kelljen magammal cipelni a fejlámpát. A boton is elgondolkodtam, hogy a saras részeket kivéve, lesz-e rá szükségem? Végül úgy döntöttem, hogy elviszem magammal, ha már valami újdonságot akarok kipróbálni. Az első másfél kilométernyi aszfalton nem igazán volt komfortos a fogása... egyszerűen fázott tőle a kezem. Majd az ösvényre érve hamar megváltoztak az érzéseim, amikor csúsztam egyet. Még jó, hogy kéznél volt és tudtam mire támaszkodni. Sűrű-bércig (7 km) az előző két nap esője eléggé feláztatta a terepet. Ahol tudtam, igyekeztem a füves, avaros széleket kihasználni a haladásra, ami időnként meglepetést okozott hideg lében való elsüllyedéssel.

(a pálya eleje, fotó: Dr. Ökrös Csaba)

A haladás néha nehézkes volt, főleg a meredek "visszacsúszós" szakaszokon. Nem izgatott, mert nem az időre mentem és a bot is biztonságot adott. Sűrű-bérctől a sár hóra vált. A kifehéredett tájon már csak egy sötét csíkként jelenik meg a sár az ösvényen. A Nagy-Som-hegyig tartó meredek nehézségéhez pedig csatlakozott a szél is, ahonnan már minden hófehérré vált. Az ösvényen néhol lehajolva kellett haladni, a hó súlya alatt megereszkedett ágak miatt. Élveztem a látványt, néha csak a bot jéghideg fémszára törte meg az idillt. Bekocogok Bükkszentkeresztre, ahol újszerű látványt jelentettek a hólapátoló lakosok. Kicsit bele is lendültem a futásba, mert a pulzusom már a kigondolt max. érték felett járt jócskán. Hamar gyaloglásra váltottam, mint ahogyan az emelkedőkön is tettem eddig, hogy nyugodjak kissé. Az óvodában lévő ellenőrzőponton (1.EP) elbénáztam kicsit a frissítő kotyvasztásával, majd továbbpörögtem. A faluban még sikerült felcsapatnom magam egy autóssal így köszönve el a településtől. Ereszkedés közben igyekeztem keresni egy elágazást, ahol terelés van, de persze sikerült rajta elmenni. Utánam szóltak, hogy nem arra kellene haladni, mert más irányba terelték az útvonalat a bedőlt fák miatt. Ja, hogy ez az az elágazás! Jó, mert erre próbáltam játszani, hogy ne kelljen akadályokon átmászni. Viszont az idei track meg arra vitt. Hallgattam inkább a jó szándékra és rátértem az alternatív útvonalra. Így kiimaradt sajnos a fenyves és maradt helyette bő 3 km aszfalt. Jött egy meredek emelkedő, hol fagyott, hol pedig saras ösvénnyel. Nem voltam rest továbbra is a botra támaszkodni. Ilyenkor kényelmesebbre vettem a lépteket, mert a botokkal való kapaszkodás is emelte az intenzitást. Nyugodt tempóban haladtam a fák között bujkálva, majd elértem a Szél-bérc és Hosszú-bérc közötti tisztást. A távolban, a nyílt terepen látni lehetett a túrázók, terepfutók sorát, aki között megpillantottam Anitát. Hamarosan együtt érkeztünk meg a Nagy-mezőn lévő Vörös Meteor síházhoz (2. EP). Itt volt Csabi is, majd egy szelfit követően újra a frissítőmmel tököltem kicsit. Felkaptam néhány kekszet és el is hagytam a síházat, mielőtt a bent lévő meleg ott marasztal. A szél továbbra is kitartott, sőt irányba fordulva még szembe is hordta a havat. Ezernyi tűként szurkálták az arcomat. Nem győztem magamról sepregetni, néha még a fejemen lévő kendőn meg is fagyott a hó, ha megfeledkeztem róla. Elgondolkodtam rajta, hogy nem lenne-e jobb most egy meleg szobában főleg, hogy a kezem is lefagy, de azzal nyugtattam magam, hogy lehetek még eleget bent. Aztán valahogy mindegy lett az irány, mindig szemből támadtak a hópelyhek. Bánkút előtt egy balkanyar, majd nem sokkal később a Faktor-réten megpillantom a Madonna kegyhelyet... ellenőrző pont (3. EP), ezúttal szárazbélyegző. Nem sokára Tar-kő. Idén nem annyira komfortos az út, mint tavaly, úgy hogy gyalog haladunk a hóban. Lassan, de biztosan elérjük Tar-kőt (4. EP). Ha nem jártam volna még itt, akkor csak az ismertető tábláról tudnám megmondani, hogy tényleg itt vagyunk.

(Tar-kő - Felül az idei, alul a tavalyi kilátás)

Szinte semmit nem lehet látni abból a panorámából, ami tiszta időben vár ott, csak a nagy szürkeség fogad és a misztikum. A hó rendületlenül szakad, amit még a szél sem tesz könnyebbé, de belül nagyon élvezem. Jól érzem magam, a fáradtságnak nyoma sincs. A cipőm elázott, még sem fáztam. Innen óvatos léptekkel haladunk lefelé. Ismerem ezt a szakaszt, nem éppen sima az ösvény felszíne. Kicsit csúszunk, majd egy balkanyar után technikásabbá válik a lejtő. Leszurkálom a botot, fékezem ezzel a lendületet és csökkentem a csúszás lehetőségét. Egy pár km-en át majdnem csak ereszkedünk és elérjük a Miskolc-Eger műutat. Tudtam, hogy rövidesen odaérünk Tamás-kúthoz (5. EP). Tamás-kúthoz bármilyen túra is legyen is az, eddig többször érkeztem "legatyásodva", mint jó állapotban. Itt mindig le akartam dobni a láncot. Most nagyon jól voltam, amit a "lassan jársz, tovább érsz"-nek köszönhettem. Anita észrevett a pontőr előtt egy térképdarabot. Kiderült, hogy a vádaszat miatt kerülni kell. A ponton kis tanakodás, hogy hol kell kikerülni az érintett részt. Nem igazán tudtam rájönni, hogy hol van az a szakasz. Na menjünk, aztán majd rájövünk, hogy merre tovább. A Török úton haladunk már egy ideje és azt lesem, hogy hol találkozunk a műúttal. Egy kereszteződésnél track-re váltok az órán és az jobbra mutat. Egy nyom ment el arra temérdek másikkal ellentétben. Hmmm... maradjunk a tracken, mert előbb-utóbb úgy is találkozik megint a kettő és a ponton is azt mondták, hogy így jelölték ki a szervezők az utat. Követjük az aszfalton a nyomot és az órán a tracket, majd 3 km múlva az aszfalton keresztezi utunkat a "Török út" ösvény, amire újra rátérünk. Szuper! Továbbra is marad a kocogás-gyaloglás kombó és az enyhe havazás. Bőszen használom a botot, főleg a felfeléken gyalogláskor.

(A bot nagyon sokszor jól jött - Dr. Ökrös Csaba)

A táj az ösvény és az erdő még mindig hófehér. Néha már úgy érzem, mintha egy helyben vagy éppen körbe-körbe haladnék. Az úton kisebb-nagyobb hullámok váltogatják egymást. Itt-ott azért akadnak ismerős részek és táblák, amik jelzik persze, hogy haladok. Várkúton (6. EP) két idős bácsi sürgetve veszi ki a kezemből a cetlimet. Odabenn jó meleg van, de én mégis kint pocsolok a vízzel. Mire beérek, már ott vár a lepecsételt papírom és jó utat kívánnak. Még egy kisebb emelkedő és nem sokkal később a Nagy-Egedről kezdődik a nagy ereszkedés. Van is egy kis kilátás, talán innen lehetett a túráról a legmesszebb ellátni. Jól éreztem magam, mintha nem is a 60 km-t közelíteném, hanem csak a felét. Úgy érzem, hogy ez a lejtő még így sem lesz nagy kedvenc. A célhoz közel már az ember megpróbál hajrázni, de nagy odafigyelést szánok a lépéseknek a laza-köves talajon. Gurulok lefelé, mint egy nagy hordó, váltogatva a nyomok között és azért a botot sem vagyok rest még mindig használni. A szerpentin lendületét egy keresztben bedőlt fa töri meg. Olyan mélyre hajlok, mintha a cipőmet készülnék bekötni. Végleg eltűnik a hó, helyét újra a sár veszi át. Tocsog, csúszik... gondolkodom, a lépéseken, de végignézve a nadrágon és a cipőn, talán már nincs is akkora jelentősége, hogy merről úszom meg tisztábban. A hétvégi házak között még nagyobb a dagonya és azon taktikázom, hogy hol egyszerűbb haladni. Rendületlenül szurkálom a földbe a botot is, attól remélve a nagyobb iramot. Kiérek a városba vezető műútra. Kicsit még rakok az iramra, próbálgatom, hogy mi maradt bennem. Érezem kicsit, hogy éhes vagyok... és arra gondolok, hogy jól fog esni a célban a kaja. Mire végigjutok ezen a gondolatmeneten, beérek a célba és alig várom a Törökfürdőt. 

(A Nagy-Egedről lefelé, fotó: Dr. Ökrös Csaba)

Konkluzió: Jó volt nagyon. A botnak végül sokkal több haszna volt, mint amire számítottam. Persze ez főképp köszönhető a talajviszonyoknak. Nagyon élveztem bükki telet és már várom a jövő évi rendezést. A Törökfürdő végül elmaradt, mert miért ne a mai napon legyen rövidített a nyitvatartás... de ez már amolyan Murphy-féle törvényszerűség.

Iszinik Trail 100 km - 2017.11.18.

Az Iszinik 100 az egyik legkedveltebb túrámnak, a Kinizsi Százasnak a fordítottja. Túrázó és terepfutó életem gyakorlatilag a Kinizsivel kezdődött, így különleges helyet foglal el bennem. Az Iszinik jóformán ugyanazon az útvonalon, de az ellenkező irányból indul fél évvel a Kinizsi rendezése után. Az Isziniken már 2012-ben és 2013-ban jártam még túrázóként egy sikeres és egy sikertelen teljesítéssel. Amikor megláttam a túranaptárban, hogy indul terepfutó verzió is, megszólalt az a bizonyos belső hang. Nem a versenyzés foglalkoztatott, hanem maga az útvonal, valamint az, hogy a saját tempómban haladhatok végig. Emellett persze hülyén hangzik, de  évvégi ajándéknak  is szántam magamnak. A Łemkowyna után megfordult a fejemben, hogy talán mégsem jövök el, mert ott éreztem, hogy az idei év nagyjából elég volt. Aztán mégis befizettem a nevezési díjat,  újrafogalmaztam a törekvéseimet és azok fényében álltam rajthoz. Anita természetesen megint elkísért, úgyhogy a depó miatt sem kellett, hogy fájjon a fejem.

(Gyülekező, fotó: Vajda Anita)

Na, rajt! Megindultunk... először rossz irányba... mentem az eleje után, nagyon fel sem néztem, majd többen sikítottak, hogy nem jó felé megyünk. Hátra arc! Kicsit még bamba voltam, talán nem ébredtem fel. A helyes útra érve már csak a pulzustartás volt a fő feladat. Csak annyira rohantam, amennyit a ketyegőm engedett. Aszfalton haladtuk pár kilométeren keresztül. Elvoltam a gondolataimmal és közben hallgattam a körülöttem lévőket. Az első meglepetés akkor ért, amikor az általam ismert szakaszt aszfalton kerültünk ki a terület lezárása miatt. Kicsit vakon voltam, így egyáltalán nem bántam, hogy vannak útitársaim. Nem sokkal később ismerős tóhoz értünk. De jó, most már tudom, hogy merre vagyok. Egy kutya szalad felénk ugatva, akit egy csoportos hangorkánnal visszakozásra sarkallunk. Emelkedőhöz érünk, lassul a tempó... inkább belegyaloglok. Kicsit lemaradok, de hallom egy-két társ zihálását. Lassan megtanulom, hogy ezeken a távokon a türelem kifizetődő, így figyelve a saját légzésemre, nyugodtan haladok. Az 1. EP-ig emelkedünk. Kissé tovább szakadok a társaságtól, de erre rásegített az, hogy megálltam könnyíteni magamon. Somlyóvár, kulcsosházhoz érve (1. EP - kb. 12 km) csekkolok, majd a "dugókázás" után röviddel megindul az út lefelé. Vigyázok, mert egy, a vastag avar alatt megbújó kő bármikor véget vethet a kalandnak. Röviddel ez után aszfalt következik, ahol inkább az út padkán kerestem a helyem. Vágtam kicsit az íveket, nem akartam felesleges centiket menni... mintha annyira számítana ez most. Tornyópusztán vettem magamhoz egy kis csokit egy mobil frissítőponton, majd rövidesen a szakaszt keresztező műúthoz értem, ahol Anita villámgyorsan lefrissített. Alig kaptam észbe és már újra az ösvényen voltam.

A vidék csendjét a mellettünk elhaladó autópálya moraja törte meg, majd lassan újra elhalkult minden zaj. Egy fiatal srác ért utol és egy darabig együtt haladtunk. Meglepett a hétköznapi/utcai szerkója. Nekem leginkább a ruha által okozott hámsérülések és horzsolások jutottak erről eszembe, figyelmeztettem is, hogy gyakrabban igazítsa meg a felhúzódó pólóját. Jó tempóban róttam a kilométereket, amihez az is hozzátartozik, hogy a Vértestolnai műútig (2.EP - 27 km) érdemben nem sok szint volt. A 2. EP-n frissítés, majd megindulok Bányahegy felé. Innentől jóformán egyedül haladok hol gyalogosan, hol futva... ahogy a viszonyok engedik... erőlködés továbbra sincs. Erdősávok, kisebb rétek, emelkedők váltogatják egymást, majd egyszer csak előttem van az ismert tisztás és egy nyitott csomagtérajtó... (3. EP - Bányahegy). 30 km felett járunk. Jólesik egy pohár kóla és némi csoki. Nem is időzök sokáig, inkább ereszkedek Pusztamarót felé. Itt tudom, hogy a következő 10 km is hamar el fog telni. Feszít kicsit a hasam... 33-nál meg kell állnom alibizni. Nem örülök, hogy megtöröm a lendületet, de hát jobb kint, mint bent. Gerecse egyházüdülőnél már taknyosodik az idő... ködös, párás a levegő, a dagonya pedig kicsit nehezen, de kerülgethető. Sok régi emlék feltör belőlem, amikor még túrázóként igyekeztem a másik irányba fáradtan, néha kissé csüggedten. Ez most nem ismétlődött meg. Az sem zavart, hogy lassabban haladok a bokatörő kövekkel és gyökerekkel teli ösvényen. Örültem, hogy ott lehetek az erdő közepén magamban, távol minden zajtól. A csendet csak a közelben rakodó erdészek zaja törte meg, ahogy közeledtem feléjük. Kiértem a műútra. Érzem, hogy melegszik a levegő. Leveszem a kesztyűt és a fejkendőt is szellősebbre igazítom. Az órát lesem és számolgatok, hogy mikorra érek Mogyorósbányára. Pusztamarót (kb. 40 km) után még mindig nagyon jól érzem magam. A pulzus helyén van, menetrend szerint fogyasztom a frissítőket és élvezem a tájat. Viszonylag messzire ellátni és próbálom belőni a környező hegyeket. Jön egy hullámvasútszerű szakasz, aminek a végén leérek a bajóti műúthoz. Nem tökölök sokat, kóla és egy kis csoki, majd indulok a meredekre. Szemből turisták jönnek. Kölcsönösen lehúzódunk és köszönünk egymásnak. Örülök ennek... szerencsére ritka, hogy ne így találkozzon túrázó és terepfutó. Pélföldszentkeresztnél már látom a Getét. Kicsit borongósnak tűnik az idő, talán csak ködös, párás a levegő a tetején. Egy kis hullámozás után beérek Mogyorósbányára.

(Érkezés a 2. EP-hez, fotó: Vajda Anita)

Kicsiny szurkolótábor vár Anitával az élen. A kocsma előtt (4. EP) "az élet habos oldala" felíratot olvasom. Hát... 50 km után ritkán érzem ilyen jól magam, így találó a kifejezés. Kb. ebéd idő van, de igyekszem nem egy hétvégi ebéd mennyiségét elfogyasztani, a végét már kocogva eszem meg. Integetek Anitáéknak, majd megkezdem a menetet a Kő-hegy ösvényén. Kissé jóllakottan, gyalogosan, nagyokat sóhajtva érek fel a tisztásra. Ránézve az órára komótosan haladtam, amiről a km-enkénti csipogás árulkodott. A Tokodi pincékig tartó erős lejtő után pedig ismétlődik a kő-hegyi helyzet, ugyanis megint rövid, de combos meredeken visz fel az út Kis-kőre. Mire ide érek, a teltség érzet is alább hagy és innen mindig szeretek rácsodálkozni a körpanorámára, amire a napos idő is rásegített. Fejben és a szemem előtt pedig már ott volt a Gete, amit ebből az irányból megmászni... na azt mindenki megemlegeti. Tokodról kifelé szinte a hegy lábánál vagyunk. Bemelegítésnek enyhén emelkedik, majd ahogy közeledsz, úgy lesz egyre meredekebb. Nincs kapkodás. Gyalog, szinte már sétálva kapaszkodok felfelé. Néha ugyan van egy pihenő egyenes, de ez arra jó kb., hogy kicsit kifújd magad. A tetejéhez közeledve már olyan, mint egy sirató fal. Sok ilyen hely létezik és ez sem könnyebb, mint a többi, talán csak annyival, hogy nem olyan hosszú. A tetőn EP, (5. EP), csekk, csoki, spuri tovább. Legurulok Dorogig. Valami nem frankó. Érzem, hogy a gyomrom nem az igazi. Nincs vész, mert megy le a frissítő, de mintha nem menne át az energia és a hosszú lejtő sem teszi meg azt a szívességet, hogy mozgásba hozza. Dorogon (6. EP - 64 km) kicsit bújócskázok Anitával, majd frissítünk egyet gyorsan. Dorogon helyismeret hiányában segítségül hívom az órán lévő track-et. Kesztölc felé haladtam és már szemeztem a Kétágú-heggyel. A település előtti ösvényen eszembe jutott, hogy itt a Kinizsin mindig rohadt meleg van. Egyszer mentem itt úgy, hogy esett az eső, a többi alkalommal megfőttem. Kesztölcön mondhatni emlékezetből kocogtam végig, de érzem, hogy nem javul az állapotom. A faluban egy kutya próbál ijesztgetni, persze kikerül, majd mögöttem lötyög ugatva. Belesétálok inkább, majd a terültétől távolodva elhallgat, én pedig újra futok.  A fáradás oké, de a gyomrom továbbra sem stimmel. A szőlőknél csak csekkoltam (7. EP), de a frissítők nem izgattak fel. Inkább nekivágtam a Kétágú-hegy meredekének. Izzasztó és lassú... talán így jellemezném ezt a részt. Lassan jelzést váltunk kékről zöldre. A biztonság kedvéért megnézem a track-et, mert a komfortérzetem hiánya mellett nem esett volna jól letérni a jó irányról. Felküzdöm magam, majd mielőtt beérnék "árnyékba" gyors konzultáció Anitával, hol lehet a gond. Kis idő múlva jobban érzem magam. Haladósabb, gyengébb emelkedő, némi lejtéssel váltakozva. Elérek a Pilis-nyeregbe (kb. 75 km), ahol a pontőr elcsodálkozik, hogy a "százason" vagyok. Hajrázik kicsit, én pedig belesétálok a Pilistetőre tartó meredekbe. Kezdek erőtlen lenni. Tudom mivel lehet a baj, így segíteni próbálok magamon. Tovább nem húztam a beszélgetést vukkal, hogy ne mélyítsem a gödröt, amihez nagyon közeledek. Az insturkciókat követve az "esemény" után sótablettát és vizet viszek be. Kb. 3 perc alatt nagyot javulnak az érzéseim, majd rátöltök isoval. Jön vissza a lendület és nem csak azért, mert közel sík szakaszon futok. Közben oldalról a fák között néha átnézek a narancssárga naplementére és az idillt csak az töri meg, hogy elfelejtettem magamhoz venni a fejlámpát. Jujj... ebből még gáz lehet. Kezdett szürkülni. Már nagyon vártam a Pilistető utáni szerpentint, ahonnan kb. 10-15 percem van, hogy leérjek a szántói műúthoz, mielőtt tejesen rám sötétedik. A szerpentin alján szinte  teljesen sötét van. Igyekeztem a lépéseimet érzésre megtenni... ha rosszul lépek, akkor nagy bukta lesz. Annyi szerencsém volt, hogy az ösvény kitaposottabb része más árnyalatú volt, mint a többi rész. A fákon lévő jelzéseket már nem nagyon láttam, így a track segítségével vettem be egy "S" kanyart. Látok valami fényt és ahogy közelítek, Anitát látom meg a pont előtt (8. EP - 83 km).

(Bal oldali púp a Gete, fotó: Táky Péter)

Nagy megkönnyebbülés, frissítés, fejlámpa a fejre és haladok tovább. Saccolgattam a végét, mikorra érek be. Ahogy egyre jobban fáradtam, úgy vártam már a végét. Rövid és gyorsabb szakasz következett, fényvisszaverőkkel a fákon, amik már jó ideje kísértek. Botladoztam párat, tartottam is egy pereceléstől, majd ismerős, széles dózerútra érek. A zöld jelzés elköszön, ellenben társul a kék. A dózert útvégén a Csobánkai műúthoz érek, ahol Anita utoljára frissít ma. Kicsit fáradtan, ténferegve érkezem, majd  kocogva-sétálva nekivágok a Nagy-Kevélynek. 90 km után vagyok, és az előző napokban esett csapadék miatt felázott talajon egyensúlyozok. Kicsi dagonyás, de még szerencsére nem csúszkálok vissza. Leküzdve az utolsó emelkedő felét, csekkolok a Kevély-nyeregben (9. EP), aztán a mécsekkel kirakott irányban a piros jelzésen letudom a maradék szintet. Az őr megkérdez, mit kérek? Mire lenne szükségem? Nem vagyok nagy igényű, én már csak a célt várom. Felfelé már nem nagyon futok a köves-sziklás ösvényen. Egyrészt nem bírok, másrészt meg nem akarok megszakadni. A hegytetőről már látszanak Budapest fényei, szemmel láthatóvá téve, hogy mi az úticél. Lefelé a rövidebb szakaszok túrázóival találkozom. Megkönnyebbülten kocogok lefelé, lassan elérem a várost, később a bűvös 100-ast. Az utcák lámpáinak fényénél már kikapcsolhatnám a fejlámpát, de nem teszem. Az utolsó kereszteződésnél teszek egy balost, de elbizonytalanodok... nincsenek fényvisszaverők. Ijedten megfordulok és az első járókelőtől megkérdezem, hogy hol az iskola, ahol a cél van. Útba igazít, a fényvisszaverők megvannak és a tér is ismerőssé válik. Aztán meglátom a célt,  bejárat felett az "Iszinik 100" molinóval és besétálok a kapun.

Konkluzió: mélyítettem az ismereteimet főként magamról. Az ember ajándéknak nem éppen egy  hosszabb-rövidebb ideig tartó szenvedést képzel el magának, de az erről eszembe jutó mondást nem írnám ide. Amúgy király volt nagyon. A rendezés, a hangulat és a végén leülni egy padra. Az óvatos kezdés és a hosszantartó önuralom végül beigazolta létjogosultságát. Ha kínlódtam is, az nem volt mély vagy legalább is nem hagytam elmélyülni. Amikor pedig kellett, mertem segítséget kérni és engedtem a makacsságból. Mindez és Anita segítsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az öt évvel ezelőtti bő 22 órás időből idén 11 óra 18 perc lett... mondjuk az idei teljesítés előtt picit többet jártam futni. 

Łemkowyna Ultra-Trail 70 km - 2017.10.14.

Elérkeztem az ősz legjobban várt eseményéhez, amit egyben a szezon főversenyének szántam. Tavaly ősszel úgy döntöttem, hogy én bizony idén ezen elindulok. Figyelemmel követtem az akkori versenyt, ami méltán vált híressé a sárdagasztásról. Több táv közül a 70-esre esett a választásom... kellően hosszú és nappal zajlik, így sokat láthatok a vadregényes Külső Keleti-Kárpátokból.

(Részlet a tájból - fotó: Julita Chudko)

A rajtcsomag átvételekor a staff nem bízott semmit a véletlenre. Tüzetesen átnézték a kötelező cuccokat és még a telefonba is beíratták velem a segélyhívó számokat, majd csak ezt követően kaptam meg a rajtszámot.

Csak hogy a versenyről is legyen pár szó... egész nyáron vártam, hogy eljöjjön ez a nap, de az utolsó héten azért voltak rossz érzéseim a verseny miatt. Nem is értem, miért? Nem nyerni mentem, de azért egy jó teljesítés terhét csak magamra pakoltam. Felállítottam egy célidőt, meg hogy hova kéne beférni és a többi. Nehéz eldönteni, hogy jól akarja magát érezni az ember vagy ki akarja magából hozni a maxot. A kettő külön választható vagy nem? Hol lehet meghúzni a határt? Számomra érdekes kérdések, a válaszokat pedig meghagyom mindenkinek.

Szombat reggel, Chyrowa, rajt. Még a hajnali sötétben érkeztünk Anitával és Tamással, amikor is már szállingóztak a futók a rajtzóna felé. Anita bevállalta nekem a segítő szerepét, Tamás pedig szintén teljesíteni jött a 70-es távot. Hét órakor elstartol a mezőny. Több, kb. 400-an indultunk neki ennek a szakasznak. Benne volt a boogie a lábamban, így az első kilométer hamar lepörgött. Egy enyhén lejtős aszfaltos út és egy patakugrást követően hamar érkezett az első emelkedő egy füves domb oldalában. A futást kocogás, majd séta váltotta, mert hát a pulzusra is oda akartam figyelni. A dombtetőn gyenge szél fújt, amit egy lejtő után az erdőbe érve a fák fogtak fel. Libasorban haladtunk a sporttársakkal. Igyekeztem megtartani a ritmusomat, így nem zavart, amikor többen is elrobogtak mellettem. Annak ellenére, hogy az elmúlt két hétben nem esett jelentősebb eső, mégis voltak cuppogós-saras részek, amiket nem győztem átlépni vagy kerülgetni. A kezdeti izgalmakból nehezen nyugodtam le... nehezen állt be a pulzusom is, így néha túlléptem a határt. Szinte észrevétlenül telt el az 10 km. Néha azért felnéztem az ösvényből és megcsodáltam az erdőt. Egy főúton való átkelés után érkezett egy kellően meredek emelkedő... a gyaloglós fajtából. Itt már kevésbé voltak lendületesek a sporttársak, mondhatni alábbhagyott a kezdeti lóverseny. Ha volt lehetőségem, picit belefutottam, bár ezek a mutatványok nem tartottak sokáig. Felért a pálya a Cergowa nevű csúcsra, ahol helyenként hasonló meredekségű lejtő váltotta fel az addigi emelkedést néhány hullámos résszel váltogatva egymást. A cuppogós részek azért nyomokban itt is megvoltak. 16 km után kaptunk pár km aszfaltot egészen Iwonicz-Zdrójig (1. EP, kb. 21 km). Egy lengyel sporival cseverésztünk menet közben és ahogy elhaladtunk a házak mellett, a helyi lakosok biztatását is meghallgattuk. Az EP-n már várt Anita és egy gyors frissítés után haladtam is tovább. Jól érzetem magam, de a külsőm nem egészen erről árulkodott.

(Az első EP kínálata - fotó: Vajda Anita)

A településen átfutva számtalan futóval találkoztam, akik az innen induló rövidebb táv rajtjába igyekeztek. Bravo! Bravo! Hallgattam meg egy párszor, ami nagyon jólesett. A települést elhagyva egy völgyben vezetett tovább az út. Az első emelkedőn felfelé viszont éreztem, hogy valami nem stimmel. A sáros részek most nem izgattak, sokkal inkább egy fura érzés gyomortájékról, ami a lejtőkön némi visszafogottságra késztetett. Muszáj volt beiktatni egy kényszermegállást, hogy lendületesebb lehessek. Ehhh... de jó! Öhhömm... Rymanów-Zdrójra esek be... turisták, kirándulók, újabb Bravo-k! Pár perccel ezelőtt én is ezt mondtam, majd pedig akkor, amikor az erdőbe vezető úton megláttam a medveveszélyre figyelmeztető táblát. Klassz! Most már értem, miért kellett a kötelező cuccok közé a medvesíp... csak nem tudom, ki fütyülne kinek. Mondjuk a domboldalban a gombaszedők nem tűntek idegesnek. Egy ideje már csak néhány spori volt előttem-mögöttem. Egy patakugrás, majd gyaloglás-kocogás felfelé az emelkedőn. A domb tetején lévő tisztáson tisztes távolságban és libasorban haladtak a futók, majd egy erdei szakasz után aszfalton folytattuk az ereszkedést. Szép lassan beértem néhányukat és féltáv után eléggé elcsigázottnak tűntek. Én sem voltam sokkal frissebb és az aszfalt sem tette komfortosabbá az érzést. Az aszfalt egészen Puławy Gorne-ig tarott, ahonnan a legrövidebb táv teljesítői indultak (2. EP, 40 km). Kissé éhesen érkeztem a pontra, amit arckifejezéssel sem lehetett volna kozmetikázni. A síháznál találkoztam Anitával és a frissítés után nekivágtam a következő emelkedőnek.

(Nekem sikerült elnézni - fotó: Julita Chudko)

Az emelkedőn felfelé meredten néztem magam elé, az útmentén legelésző tehenek meg rám. Kezdett hatni a cucc, de még nem voltam teljesen fitt. Balról egy helyi csóka kérdezte, hogy honnan indultam és merre tartok. Annyira koncentráltam, hogy elmondjam, hogy közben elnéztem a hülyebiztosra jelölt jobbra kanyarodó ösvényt és kb. 200 méterre jöttem rá, hogy a-a! rossz az irány! Hátra arc, majd megtaláltam a szalagot. Közben ketten beértek a 48-as távon indulókból, de az egyikre azt hittem, hogy 70-es. Megéreztem az erőt és toltam kicsit a ritmuson, hogy tartani tudjam a lépést a sporival. Egy ideig mentem... jó volt, majd maradtam inkább a magam tempójában. A km-ek így is pörögtek elhagyva a Zruban, majd később a Tokarnia dombtetőket. Felismertem egy futót, aki 30 km-nél úgy szaladt el, mint akit üldöznek. Most azonban már nem mozgott olyan fürgén, amikor elmellőztem... utána éreztem, hogy jön mögöttem, de egy emelkedőn már lemaradt. A csúcs után szerintem a pálya legmeredekebb lejtője jött. Egy sípályához hasonló lejtő volt, ahol 1 km alatt leadtunk kb. 200 m szintet. Az ereszkedő végén várt Anita és a 3. EP (Przybyszów, 55 km). Jó kedvvel és lendülettel érkeztem meg. A gyors frissítés után ránéztem a táblára, amin a utolsó szakasz adatai voltak. Ekkor hirtelen átfutott rajtam ugyanaz az érzés, mint 40 km-nél. 5-10 percig tartott, majd ugyanazzal a lendülettel tovaszállt. Ám jött egy újabb nem várt körülmény. Egy emelkedőn a görcs jelét éreztem meg a jobb, majd kicsit később a bal vádlimban. A kocogást ilyenkor hamar sétára váltottam és próbáltam kicsit módosítani a kritikus lépéseken. Zavaró volt, tartottam is attól, hogy vajon mikor húzza be a görcs a lábam. Ezzel telt el pár km, majd egyszer csak elmúlt az inger. Egy magaslaton néhány fiatal tábortűz mellett szurkolt. Elmellőztem a srácot, akit már jó 15 km-en keresztül követtem. Közben sűrűn nézegettem az órát és számolgattam visszafelé az időt. Az erdőt elérve hosszú, saras lejtőn értük el Komancza erdőszéli házait. A srác közben elviharzott a mellettem. Nekem nem volt kedvem ugrálni a sárban, inkább próbáltam tervezetten lépkedni, mert az elcsúszás közbeni vádligörcsről nem túl szép emlékeket őrzök. Az utolsó másfél km-t aszfalton tettük meg a célig, amit szívesen kihagytam volna... de a cél abban az irányban volt. Érkezés a célhoz, pacsi, taps és érem azaz kolomp a nyakba.

(kolomp a nyakban - fotó: Vajda Anita)

Konklúzió: határozottan elégedett vagyok, mert elértem, amiért jöttem. 7 óra 30 perc körül terveztem a teljesítést, ami meglett és ez az előkelő 8. helyhez elegendőnek bizonyult. Hab a tortán. A teljesítés csapatmunka volt. Anita támogatása nagyban hozzásegített a célom eléréséhez. A frissítés szinte tökéletes volt, talán ehettem volna egy kicsivel több CH-t, de a minimális hiány szerencsére nem okozott mélypontot. Az időjárással szerencsénk volt, mert ha kifogjuk a tavalyi esős időt, akkor nyakig sárban mehettünk volna. És a táj... hát az csodálatos volt végig. Színes, fenyvesekkel tarkított erdők, hangulatos falvak, gyönyörű panorámák.

Országos Kéktúra II. rész - 2017.09.08.

Sokat nem vártam egy újabb szakasz bejárásával, aminek gondolata kb. két hete merült fel és gyakorlatilag ad-hoc jött az ötlet a héten, hogy akkor belevágok. A mozgalom szempontjából kissé paradox módon most a végével kezdtem, a Hollóháza-Bányi-nyereg (Sátoraljaújhely) szakaszon ezúttal egyedül. A Zempléni-hegységben még sosem futottam vagy túráztam... kicsit távol esik úgymond mindentől, ezért izgatottan vártam már erre.

(Pusztafalu)

Sátoraljaújhelyen szembesültem azzal, hogy sem bélyegzőpárnát sem pedig filcet nem hoztam magammal. Jesssz... külön izgalom tehát, hogy a pontokon elég tinta lesz-e a párnákban. Ha nem, akkor majd improvizálok. Hollóházán érdekes érzés fogott el, hogy ott állok a kék túra végét jelző emlékműnél. Eszembe jutott, hogy durván két hónapja a másik végén, Írott-kőnél állhattam, akkor még csak tervezgetve, hogy ezt maradandó módon csinálom meg. Végigfutott a fejemben, hogy egy olyan út végén állok megint, ami áthalad az ország megannyi táján keresztül.

(Bodó-rét - a háttérben Kassa és a Tátra)

(Hollóháza - Kék emlékmű)

Rövid készülődés után útnak indultam az emlékműtől. A mai túrára kapcsán egyetlen utasítást kaptam. Ha már délután fogtam neki, érjek be sötétedés előtt... ne okozzak felesleges izgalmakat. A biztonság kedvéért feltöltöttem a track-et az órára, ezzel csökkentve a tévesztést. Kezdés után hamar az erdőben találtam magam, ahol a bükk fák hűs árnyékában emelkedő szekérúton vitt a jelzés. Néha egy-egy tisztás bozótosa törte csak meg ezt a miliőt, ahol jól látszott, hogy ritkán jár ember. Kocogásból hamar sétára váltottam és élveztem a természetet és a csendet. Egy szembe jövő turistával találkoztam, akivel összenézve köszöntünk egymásnak. Első pecsételő hely a Bodó-réten van, ahonnan ellátni Kassán keresztül egészen a Tátráig. Folytatódik az út a bükkösön át, majd ahogy egyre magasabbra értem, szelesebb, hűvösebb áramlatok vártak. Megnyugtató volt a tudat, hogy betettem egy széldzsekit, bár az időjárás szerint nem kellett viharra számítani. Az emelkedő megengedte a kocogós tempót és egyszer csak elértem az országhatárt jelző jeleket, amik mentén következett a Nagy-Milic csúcsa. Kilátás innen mondhatjuk, hogy nincs, max. a szlovák oldalon lévő emlékműre... Lefelé keményen fékezni kellett a meredeken, amit nem könnyített meg a köves, gyökeres talaj. Viszonylag hamar vége lett, de az alján azért éreztem a munkát a combjaimban.

(Az OKT vége)

Valszeg esős, saras időben nem is lábon töltöm ezt a részt. Futható szakasz következett egy vízmosásszerű lejtőn, majd egy hegyoldalban haladt az út, ahonnan már lehetett élvezni a panorámát. Egy forrásnál nyugdíjas csoport tagjai figyelmeztették egymást, hogy vigyázz futó! Köszöntem és megköszöntem, hogy utat adtak. Beértem Füzérre, ahol elcsodálkoztam kicsit a váron és azon a kitartó munkán, amivel felcipelték oda a sok követ. Na, az sem kisebb teljesítmény, mint megfutni egy jó emelkedőt. A pontot kicsit macera volt megtalálni, lényeg, hogy egy vendéglő bejáratánál található, csak maradni kell az útvonalon. Kicsit lejjebb találtam egy kutat és az éppen kifogyó kulacsokat meg is töltöttem.

(vagy az eleje?)

Elhagyva a falut és egy újabb nyugdíjas csoportot, az út bevezetett a gajdeszba. Volt is baj, mert egyszer csak eltűnt a csapás, jelzést meg nem találtam. Az órán a track ugyan mutatta, hogy ott vagyok, de köszi, én akkor sem találom. Aztán elindultam a legnagyobb gazon át, ahol aztán meglett a csapás és később kivitt arra a műútra, amiről leterelt. Király! A műúton áthúzott jelzés... elterelték, de látom az órán, hogy párhuzamosan haladok vele. Jó, akkor most maradok itt, aztán ha irányt vált, rátérek. Váltott, rátértem... megint sűrű gaz... 100 méteren 3x kötöm be a cipőm... majd újra műút. Hülyén éreztem magam... Füzérkomlós határában egy tehén nézett rám úgy, mint aki tudja, mekkora hülyét csináltam az előbb magamból. A településen egy kutya szaladt velem szembe és nem úgy tűnt, mint aki szívélyesen szeretne üdvözölni. Sétára váltottam, így csökkentve bennünk a stresszt, majd mikor eltávolodtam tőle, újra kocogni kezdtem. Időben ott jártam, hogy bekeverjem a frissítőm és tovább induljak egy sík szakaszon Bózsva felé. Nem tévedett, aki úgy jelölte a szakaszt, hogy "nehezen járható". Ez még nem is lett volna akadály, nagyobb gondot a derékig érő csalán jelentette az egynyomos ösvényen... nem úsztam meg, hiába próbáltam gátfutó módjára mozogni. Kikeveredtem, majd egy erdei futópályához hasonló szakaszon elértem egy temetőt! Hopsz, kulacsot feltölt, ki tudja, hol lesz legközelebb csap?

(Útban a Nagy-Milicre)

A bózsvai pecsételés után észrevétlenül teltek a km-erek. Kishutáig az erdőn át, Nagyhutáig aszfalton. Élveztem az egyedüllétet, közben pedig befelé figyelgettem. Nagyhután elvoltam a pecséttel. Sajna elég száraz volt a párna, én meg ugye nem vittem magammal cuccot ehhez. Próbálgattam én fűvel bedörzsölni a bélyegzőt, de nem sok sikerrel jártam, így csak halványan látszódik a pecsét és ha elmondom mi van rajta, akkor vehető ki, hogy mit ábrázol. Legközelebb ügyesebb leszek. Nagyhutát sétálós emelkedőn hagytam el. A fáradtság azért kezdett már előjönni a visszafogottság ellenére is. A dombtetőn mangalicákra lettem figyelmes, akik nem viszonozták az érdeklődésemet. Röviddel később ugyanígy jártam két őzzel is, akik még ennyire sem mutattak érdeklődést irántam. Beértem a látványukkal, ami nekem bőven elég is volt. Könnyű lejtő következett, majd egy aszfaltos rész után megérkeztem Vágáshutára. A vízvételt egy darázsraj tette kalandossá, amit megúsztam csípés nélkül, majd feljebb pecsételés közben egy kisebb társaságot keserítettem azzal, hogy lejjebb sincs a faluban kocsma.

A fáradtságba némileg már fájdalom is költözött, de ez négy órányi mozgás után majdnem természetes. A közérzetem jó volt. Nem éreztem zakkantságot vagy erőtlenséget. Az iramot tudtam volna még emelni, de nem ez volt a célom. Újra magam voltam az erdőben, közel s távol senki km-eken át. Közeledtem a szakasz befejező részéhez. Itt kisebb anomáliával szembesültem, amire csak később figyeltem fel. A kékfüzet szerint kb. 2 km-re elhagytam az uccsó pecsétet... ez azért izgalmas, mert a megjelölt helyen nem utalt semmi a bélyegzésre, viszont a Sátoraljaújhely vasútállomáson kihelyezett bélyegzőt nem jelölik. Lányos zavaromban nem tudtam mitévő legyek, végül más fórumon meggyőződve a szakaszt a pályaudvaron zártam.

(Füzér vára)

Konklúzió: jó volt, király volt, visszamegyek még. A frissítésben más szamárvezetőt követtem, így nem csúszott hiba a számításba. Tagadnám, ha azt mondanám, hogy nem fájt a végére semmim. Igen is fájtak a lábaim és a hegyről lefelé vezető úton a derekam is a lassításra szavazott. Szeretem ezeket a kiruccanásokat, mert ha versenyre megy az ember, óhatatlanul érzi, hogy ott teljesíteni kell. Egófüggő, hogy mennyire komolyan és meddig megyünk el, mit vagyunk képesek érte áldozni. Ez a délután most így többet adott.

(füzérkomlósi csendélet)