Bükki Kilátások Hard 65 (2018) - 2018.03.04.

Tavaly voltam először ezen a versenyen és nagyon megtetszett, szóval idén nem maradhatott ki. Az időjárási körülményekről most tájékozottabb voltam, mint az előző héten, így nem ért semmi sem meglepetésként. Könnyebb volt úgy nekiindulni a versenynek, hogy a körülmények miatt már a teljesítés is külön kihívás és ezt támasztotta alá a szervezők előző napokban tett közleménye, miszerint kivesznek egy szakaszt a távból, így az 65 km-ről 57-re csökken. Mindezt figyelembe véve nem igazán gondolkodtam azon, hogy mennyi idő alatt teljesítem. Persze most vittem botot, hogy megkönnyítsem a saját a dolgom. Viszonylag spiccre érkeztem a felsőtárkányi rajtközpontba. Gyorsan felvettem a rajtcsomagot, kipróbálom a csekkoláshoz szükséges dugókát, majd jó 15 perc múlva már a technikai értekezleten ácsorogtam.

(a Zöld-rét fehérben)

Következett a tömegrajt, majd az első néhány km-en felvettem a ritmust. Az elején még lassan kezdett emelkedni az út, ami a letaposott hóval együtt engedte a gyorsabb haladást. Az első EP (Mellér-völgy) után erdei útra térünk, ahol helyenként gyaloglásba váltok és ha már kezem ügyében voltak a botok, használtam is kicsit őket. Kezdett a terep hasonlítani az előző heti túra viszonyaihoz. Nagyjából még frissek az ottani emlékek, ezért természetesnek véltem azt az érzést, miszerint a tundrán vagyok. Őr-kő-házig viszonylag jól haladok, pedig kell melózni rendesen a boka fölé érő hóban. Mászunk kerítést - egyszer, majd még egyszer -, mászunk meredeket, Zöld-réten szúróbélyegzővel pecsételünk az itinerre, közben pedig úgy lépkedünk, mint kakas a harmatban. Őr-kő-háznál dugókázok és néhány darab keksz társaságában továbbállok. Kelemen-székéig egy jó kis hullámvasút jön. Lefelé a hóban érzem, ahogy megtelik a cipőm. A szemből érkezők kérés nélkül kitérnek a csapásról, majd a pontig tartó emelkedőn ugyanez a lemez. Aki lendületből jön lefelé, még csak véletlenül sem állok elé. Az EP-n szúrás és ereszkedés Szilvásváradra. A pontra tavalyhoz képest  durván fél óra csúszással érek. Nem sokat tököltem a frissítéssel, pont elég időt sikerült eddig is elbohóckodni. Szilvásváradot a Szalajka-völgyön át hagyjuk magunk mögött. Az eddigiekhez képest nagyon suhanok, de ez nem a formajavulás miatt van, sokkal inkább a forgalomtól legyalogolt út miatt van. Szeretem ezt a völgyet, mert a környező hegyek bástyákként magasodnak körülötte, mintha védelmeznék a külső viszontagságoktól. Szalajka-forrásnál kicsit módosul a pálya. A pontőr irányba állít, majd kicsit feljebbről már képi ábrázolás is van az okról. Kissé bedőltek a fák az eredeti útra, ami az ősember barlangjához vezet. Persze nem tart ez sokáig, mert rövidesen újra a helyes "mederben" halad az út. És akkor el is érkeztünk a pálya minden értelemben legmeredekebb része, az Istállós-kőig tartó emelkedő. Ehh... kapaszkodtam rendesen a botokban, húztam magam felfelé... nyilván alig haladtam a helyenként 30-40 %-os emelkedőn, úgyhogy csiszolgattam bőven a nem lévő "botozós" technikámat. A hóba vájt ösvény olyan volt, mint egy lépcső... egy jó hosszú lépcső, közben fel-felpillantva az ösvényről gyengén ködfátyolos a levegő.  Nem bántam, hogy felértem és dugókázhattam. Istállós-kő után úgy haladok, mint Kudlik Juli deltájában a szánhúzó emberek. Néha az út mellé szúrok a hóba, ilyenkor 60 cm-rel lejjebb ér földet a bot vége. A haladás nekem még lefelé is gyökkettővel megy. Próbálkozom kocogással több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Levergődök a Kopasz-rétre és az EP-n szúrok egyet a papírra. Az ott haladó keréknyomban felüdülés volt haladni. Nem sokkal később újra az Őr-kői EP-n dugókázok és frissítek. Jól voltam mind fizikailag, mind fejben. Azt már az elején eltettem, hogy a mai nap nem a tempóról fog szólni. 

A cserepes-kői EP-n buli van. A barlangra szerelt zárt ajtó mögül kihallatszik a jó hangulat, majd hátrafordulva meglátom az önkiszolgáló szakaszt, ami műzli szeletből és pálinkából állt. Az előbbiből megkínálom magam, a "fehéret" most kihagyom. Itt annyira biztosra mentem, hogy először szét sem néztem, csak lyukasztottam a szúróbélyegzővel, majd egy spori szól, hogy alul lesz a dugóka. Hmmm... inkább 2x, mint egyszer sem... magyarázom meg magamnak. Túrázótempóban folytatom tovább a menetet. Egy lejtőn haladva sikerül elcsúszom és meghemperedni a hóban, de ez sem ment meg attól, hogy jól odaverjem a könyökömet. Nyilván először az órámra néztem rá, hogy nincs-e valami baja, majd ezután vizsgáltam meg az odavert tagomat. Az Őserdőig még mindig nagy hó az ösvényeken. Lassú a haladok, majd az őserdei szúrás után, frissítés közben megnézem az itinert, hogy hol is lesz a rövidítés. Érkezés a tereléshez, ahol szalaggal zárták le a Tar-kőre vezető utat, hogy még csak véletlenül se kavarjon el senki. Sajnos ez idén kimarad az időjárási körülmények miatt kimarad a távból, szóval mehetünk lefelé Tamás-kútig. Haladóssá vált az út, az eddigihez képest csak úgy repültek a km-ek. Ismerős volt a szakasz, hiszen megannyiszor jártam már erre. Persze azt nem tudtam, hogy az egyik résznek pl. Kuklya-nyereg (EP) a neve, pedig hányszor jöttem már el itt Tar-kő alatt. Továbbra sem éreztem megingást az energiámban. Fáradtam persze, de frissítés most tök jól működött. Tamás-kútján töltöttem egy kis meleg teát a kulcsba, mert a benne lévő kevés folyadék kezdett jégkásává válni. A ponton mondták, hogy a következő EP-n, Pazsagon lesz bőségesebb frissítő, de ha szükséges, akkor itt is tudnak ezt-azt adni. A technikain elhangzott, hogy ott lesz a tuti, úgyhogy nem ért kellemetlenül a dolog, azaz inkább Pazsaggal számoltam. Pazsagig egy, a megyehatárig tartó kisebb emelkedő után tempósan lehetett haladni a vékony hóréteggel fedett műúton. A ponton nem is időztem sokáig, mert a lejtő miatt benne maradt a boogie a lábamban.

(a teljesítésért)

Ereszkedés a Hór-völgybe km-eken át. Egész jól lehet haladni és még azt a luxust is belefért, hogy a túrázókat szó nélkül ki lehetett kerülni. Már a hór-völgyi EP előtt kezdtem lélekben készülni az ódor-vári emelkedőre, ami meredekségben hasonló az Istállós-kőre vezető kaptatóhoz. Kicsit tartottam tőle, mert már nem egyszer megtréfált, mert mire felértem... hát, abban nem volt sok köszönet. Ebben ma kisebb fordulat következett be, ugyanis meglepően jó kondiban haladtam felfelé igaz a végére azért kissé megfogyatkoztam energiával. Mégis, most éreztem a legjobbnak ezt az emelkedőt. Az ódor-vári szúrás után gyorsan frissítettem, hogy a kis megingás mihamarabb megszűnjön. Nem tartott sokáig a dolog és mire Völgyfő-házhoz (EP) értem, már meg volt a hajrára való hajlamom. Dugókáztam, töltöttem és mentem is tovább. Szerettem volna már beérni a célba minél hamarabb. A célig még egy szúróbélyegzős EP pont volt, ahol három favágó tekintetéből azt olvastam ki, hogy nem nagyon értik mit szaladgálok én itt. Az utolsó km-ek következetek, amiken már csak le kellett gurulni a célig. Először a felsőtárkányi házak jelentek meg, majd a cél mellett lévő tó, amit a végén még azért kerülj meg. Azt hiszem ennyi móka után, ez már semmi.

Konklúzió: nem adta könnyen magát a mai kanyar. Ha nincsenek a botok, jóval nehezebb lett volna a dolgom. Arra jöttem rá, hogy ez a hóban közlekedés nekem egy különösen nehéz műfaj. Folyton imbolygok jobbra-balra, mintha a másfél éves unokaöcsém helyében lennék. A frissítés tervszerűen ment, a cipőm viszont megsínylette a napot... lett rajta néhány új légbeömlő. Köszi a szervezést, egyetlen szépséghiba, hogy a dugókám valamilyen oknál fogva nem volt együttműködő és a teljesítés ellenére mégis a "nem futott be" került a nevem mellé. Na, majd jövőre... újra itt.  

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 37 km (2018) - 2018.02.24.

A harmadik Kiss Péter Emléktúrámra készültem zsinórban és ezúttal a 37 km-es távra neveztem. A meteorológiával vajmi keveset foglalkoztam. Utólag azt mondom, hogy jobb is volt talán. Egy elcsípett pillanatban mégis megláttam, hogy a Kékesen szép vastag hóréteg van és a hőmérséklet sem indokolja a rövid nadrágot. Azt hiszem, ezt hívják struccpolitikának. A naivságom mégis abban csúcsosodott ki, amikor abban bíztam, hogy az ösvényeket biztos kitapossák és majd milyen jól lehet haladni. A rajt reggelén útitársaimmal kitárgyaltuk többek közt, hogy bizony nem az idei lesz a legkönnyebb teljesítés. A rajt helyszínére, a sástói kalandparkba érve a hideg (-6 fok) már adta magát egy kis széllel - nem esett túl jól kiszállni a meleg kocsiból -, a hó réteg még hiányzott.

(a rajt helyén cél idején)

Hamar összekaptam magam és valami azt súgta, hogy ha már kész vagyok, ne várjak semmire, hanem induljak útnak. A start után egy eljegesedő lépcsőn indulunk lefelé... a mellé kihelyezett kötél használata indokoltak tűnt, majd a Mátrafüredig tartó 2 km-es lejtőn igyekeztem bemelegedni. Akkor még nem sejtettem, hogy jó ideig ez lesz a leghaladósabb szakasz. Na, nem csak azért, mert lejtő, hanem ami utána jött. A mátraházai EP és a Csatorna-völgyi patakátkelés (EP) után megindultunk felfelé. Persze nem az a pláne, hogy felfelé lassulunk, hanem az egyre inkább szűkülő pálya és az ezzel egyenesen arányosan vastagodó hóréteg. Kerülgettem a sporttársakat, ahol sikerült. Persze néha megszívtam, mert térdig süllyedtem a szűzhóban. Néha beragadtam, néha újra elsüllyedtem, de ha úgy alakult, félreálltak és elengedtek. Nem nagyon kértem meg senkit, hogy "bocs, de mennék"... igyekeztem lojális maradni és nem belökni senkit a hóba. Voltak részek, melyekbe bele tudtam kocogni, ilyenkor vagy a pulzus, vagy pedig egy újabb túrakonvoj "követelte meg" az iramváltást. Közel másfél óra alatt felértem Kékestetőre, ahol a reggel kitárgyalt -11 fok helytállónak tűnt. Emiatt az arcomon lévő könnyed vicsor épp, hogy csak nem maradt meg. Az ellenőrzőpont után bíztam egy kis tempónövekedésben. A naívságom továbbra is tartott kb. 150 m-ig az EP-től, majd nyugtáztam magamban, hogy a közel méter vastag hóba taposott kis járat nem lesz alkalmas gyorsabb haladásra. Az ösvény szinte minden lépés energiáját elnyelte, mintha puha párnákon lépkedtem volna. Hát itt el is engedtem az addig dédelgetett teljesítési időt. A Sötét-lápa nyereg után a gerincen inkább arra ügyeltem, hogy ne pereceljek el. Ekkor arra figyeltem fel, hogy a balról fújó szél a párát az arcomra, az izzadságot pedig a fejkendőmre dermeszti, míg a jobb oldalról szikrázóan sütő nap miatt ugyanezek a részeim vízben úsznak. Haladtam lefelé, ahogy tudtam. Néha megcsúsztam vagy előre, vagy oldalra. Talán egy pár túrabot a hasznomra lett volna. Gondoltam arra is, hogy sílécen könnyebb lenne a dolgom, annak ellenére is, hogy nem síelek. A nagy koncentrálás közepette egy spori szólt, hogy: "uraim, itt balra le!" Uhh... köszi! Átkelés az Ilona-völgyi patakon, majd újra! De a kettő között még kötélen is ereszkedtünk, mint az alpinisták. Innen a következő 2 km hamar lepörgött üdítő kocogással. A civilizáció nyomai lassanként takarított erdészeti utakban nyilvánult meg és így érkeztünk meg a Szent István csevicei EP-hez. Csekk, teatöltés és pár szem keksz után már Sombokor járt az eszemben. Úgy voltam vele, hogy optimális esetben egy bő óra alatt felérek. Hát nem... nem igazán. Gyaloglás, futólépés és nagyon minimális futás kombinációval haladtam. A sorrendet jellemzi, hogy mivel töltöttem a legtöbb időt az útvonalon. Mindemellett az egyensúlyozás sem volt elhanyagolható dolog. Egy sétálós szakaszt kihasználva ettem még egy kis energiaszeletet.

(a túra számokban)

Volt időm gondolkodni a körülményeken és sejthettem volna, hogy ha a Mátra napsütötte déli oldalán alig haladtam, akkor az árnyékos északi oldalon ugyan mitől mennék gyorsan? Kezdtem kicsit a francba kívánni az egészet. Nem haladok! Néha azt érzem, hogy egyhelyben kaparok, mint egy megrekedt autó. Miért nem kanyarodtam le vissza Kékesnél? stb. Közben nézegettem az órát, hogy lassan ugyan, de telnek azok a km-ek. Hogy kiszakadjak a negatív gondolatokból, fel-fel néztem és gyönyörködtem a hófehér télben és panorámában. A tiszta időben jobbra tekintve a fák között jó messzire elláttam. Ilyenkor ugyan botladoztam, majd újra a lépéseimet figyeltem. Egyszer csak színek kavalkádja. Egy dzsamobré tűnt fel... ez itt Sombokor. Több ismerőssel is összetalálkoztam, néhányan azon gondolkodtak, hogy a hosszútávról inkább váltanak 37-re, ugyanis ezen a ponton vált el egymástól a két táv. Nápolyi, újra tea és pecsét, hajrá tovább! Itt az az emelkedő, amiről már sokszor írtam, hogy sosincs a legjobb helyen és időben. Ma sem volt így. Most totál havas és csak a szélén járható. A neheze megvan, innen még kb. 1,5 km, hogy újra elérjük a Kékest. Járhatóbb az ösvény, szembe emberek jönnek, így könnyebb haladni a jobban letaposott ösvényen. A kékestetői EP-n nem időztem sokáig. Töltöttem folyadékot és indultam Kis-kő felé. A piros jelzésen haladt tovább az út. Volt egy kis gyalogos forgalom, úgyhogy szükség volt az iramváltogatásra. Lefelé haladva a lépések nem voltak mindig pontosak, csúszkáltam, néha a nagy hóba bele is estem. A kis-kői EP-hez relatíve hamar megérkeztem és azzal a lendülettel húztam is tovább. Az EP-től már egyre jobban lehetett haladni. Mintha sztrádára értem volna egy mellékútról. Lefelé egyszerűbbnek tűnt a szűzhóban kerülni, de ha valaki félreállt, nagyon szépen megköszöntem. Továbbra sem volt szívem senkinek szólni, hogy álljon arrébb. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a pálya, úgy szélesedett az ösvény. Hirtelen szélsebességes lettem. Már-már kikezdte a homlokomat az ellenszél. Na jó, nem!

Még Mátrafüred előtt sarassá vált a talaj. Ma kifejezetten örültem neki, mert szépen lehetett kerülgetni a dagonyákat fennakadás nélkül. Furcsa volt, hogy el tudok rugaszkodni a talajtól. A mátrafüredi volt az utolsó EP. Maradt még 2 km a kalandparki célig. Úgy voltam vele, hogy nem erőlködöm, hanem "lelötyögöm" a végét. A vége előtt néztem még egy nagyot, amikor az előttem haladó sporttárs egy hófödte, látszólag szilárd helyre lépett és azzal a lendülettel térdig merült... a sárban. Mintha csapdába lépett volna és a cipője épp, hogy a lábán maradt. Tyű... még jó, hogy nem arra kerültem. A célhoz vezető lépcsősor a rövidebb távon is a túra csattanója tud lenni, mert mire felértem, már a fülemen is levegőt vettem. A célban csekk, majd levesezés és egy kis bratyizás.

(kézzelfogható emlékek)

Konklúzió: Jó kis mentális tréningnek bizonyult az idei túra. Nehezen tudtam elengedni azt a tényt, hogy nem tudok haladni. A negatívkodás ellenére mégis sokat adott a hófödte táj és a természet. A körülmények miatt a magasabb részeken teljesen más dimenzióban éreztem magam, mint a pálya legalacsonyabb részein. Van az a közhely, hogy jóból (most inkább hóból) is megárt a sok. Mostanra megszépült. Köszönet a szervezőknek!