Eger Csillaga Teljesítménytúra 50 km - 2017.08.26.

Hol is kezdjem? Az UB után csak az edzések mentek. Nem vágytam arra, hogy a kánikulában versenyekre járjak. Először csak érzésre, ösztönből, majd később némileg tudatosan. Mondhatom, a mostani túra már régen a szemem előtt volt függetlenül az ajándéknevezéstől. Ugorjunk!

(Őr-kői látkép)

Eljött a szombat a reggel. A héten volt egy kis derékmizériám, ami szép lassan elmúlt, de tartottam attól, hogy a lejtőkön érzeni fogom. A rajtban nem töltöttem sok időt a készülődéssel. Indulni akartam minél hamarabb, mert a meleg idő nagy ellenfelem. Voltak elvárásaim magammal szemben és hozni akartam egy magamtól elvárható szintet. Ám még a túra előtt kaptam egy kedves üzenetet, hogy élvezzem és úgy is álltam neki. A rajtot követően, Felsőtárkányból kiérve a hűs erdei levegőn kellemesen érzetem magam az első kilométereken. Élveztem a csendet és hamar ráhangolódtam egy ritmusra. Bevallom, kicsit hanyag módon néztem át a szint- és pályarajzot. Nem úgy emelkedett a pálya, ahogyan én azt elképzeltem. Azt hittem, hogy rossz az irány vagy elírták az adatokat. De nem! A Pes-kő házi EP (8 km) után jött a combos emelkedő, kíméletlenül bevasalva a kiírt szintet. Az addig kellemes, kocogós tempót egy idő után felváltotta a "gyökkettes" gyaloglás. Nem baj, tartom az intenzitást, a tempó most sokadlagos. A mászást követően laposabb szakasz következett egészen Őr-kőig. Az idővel jobban álltam, ahhoz képest, amire számítottam és nem éreztem, hogy annyira tapostam volna magam. A csúcsnál lévő kód (2. EP) rögzítése után azért megálltam kicsit körül nézni. A hegyek tetejéről mindig lenyűgöző a kilátás... de mindegyik más és más miatt szép. Vissza a pár száz méterre lévő elágazáshoz, majd egy balost követően ismerős szakasz következett, ami az Országos Kéken vezetett tovább.

Virágos-sár... nyáron (fotó: MTSZ)

Az Őr-kő utáni szakasz kiálló sziklái a magas térd technikáját gyakoroltatják, már ha nem az orrabukás a cél. Óvatosan szökdeltem, mert legalább ennyire volt kalandos a talajfogás is a sűrű sziklák között. Ránézésre olyanok voltak, mintha megfésülték volna a talajt. Pes-kőnél majdnem benéztem egy utat, de pár tíz méter után észre vettem néhány turistát, akik megmutatták, hogy merre az arra. Hamarosan megérkeztem Virágos-sárhoz, ahol vagy megállsz és a tájat nézed, vagy a lábad elé nézel. A vizem fogytán volt, nem voltam elég gondos, mert az első EP-nél nem töltöttem. Arra gondoltam, hogy nincs már olyan messze a Stimecz-ház és bíztam a jó sorsomban. Ahogy ereszkedtem, egyre melegebbnek éreztem a levegőt. Keveset kortyolgattam a vízből, mert azt tanultam, hogy lehetőség szerint a következő vízvételig maradjon valamennyi folyadékom. Jelzésváltások után egy Tekerület útja nevű ösvényen haladt a pálya... gyakorlatilag egy gerincút, két oldalán jó kis meredélyekkel. Nézegettem az órát, elértem a 20 km-t, majd rövidesen ott volt a Stimecz-ház (4. EP). Megnyugtató volt feltölteni a kulacsokat, az iso bekeverése persze egy kicsit macerás volt. Ettem egy kis csokit, majd kocogóra vettem. Közben akadt egy kis problémám. A gondosan felcímkézett frissítőimről leázott a címke... nem írom le, mit gondoltam, max. annyit vállalok fel, hogy legközelebb a címkét beleteszem a tasakba. Addig szentségeltem, míg odaértem a Samassa-menházhoz. Onnan már úgysem volt sok a Tamás-kúti Turistaházhoz (4. EP), ami a táv felét jelentette. Valami viszont nem stimmelt. Azt már kezdtem megszokni, hogy ide sosem érek el egyik túrán sem úgy, hogy hű de jól érzem magam. Ez eddig rendben is van, ez ezzel jár, ha csak nem itt kezdenénk. Jött a meleg... oké, ilyenkor még sem fagyhat. Azt éreztem, hogy alig van erőm... de nem vagyok sem éhes, sem szomjas... mintha nem mozdulna a gyomrom... kissé talán feszes is, mint amikor jóllaksz. Egy tény! Kevesebb szénhidrátot sikerült bevinni, mint amit kellett volna. Ahogy Stallone mondja az Oscar c. filmben, hogy "tudtam, csak nem sejtettem!". Hányszor előfordult már... sosem fogom megtanulni. Persze próbálkoztam egy kis szénsavas energiaitallal, de az sem segített! Tamás-kútnál fel a kéken... felmenni rajta se télen nem esik jól, se most, de végül megvan. A szembejövőknek köszönni nem bírok, csak megemelem a kézfejem. A napfény bombáz... hát ez nem az az élvezős dolog. Végre fent, majd jön egy jó hosszú lejtő a Hór-völgyig. Naaaa, majd ez segít, hogy mozduljon a rendszer... hiú ábránd volt. Tempót nem adott a lejtő, a feszültségoldás elmaradt. Hömpölyögtem gyanútlanul, majd az órára nézve kicsit elkanyarodtam a pályától. Nagyon befelé figyeltem és észre sem vettem, hogy kanyarodni kéne. Korrekció, majd megint gurulás lefelé. Elmellőztem néhány sorstársat, majd egy meredekebb lejtőn, ahol amúgy kényelmesen lehetett volna ereszteni a tempót, öregesen lekocogtam. Óriási! Vége a lejtőnek, a kínlódás még tart. A Hór-völgyi elágazóban zsírkrétával firkáltam össze a papírost... ezzel bizonyítva, hogy ott jártam (5 EP).

(tanösvény a Stimecz-házál - fotó: mindenamieger.blog.hu)

Ez gáz lesz... bő fél óra után sem múlik a döglét. Próbáltam másra figyelni... fákra, hangokra, hőérzetre... nem használt. Belekerültem egy ördögi körbe, aminek a végén mindig az erőtlenség volt. Menet közben ettem-ittam, de továbbra sincs semmi változás... az éhségérzet becsapott... az az nem csapott be, mert nem volt, mint ahogy erőm sem. Nem tűnt logikusnak, hogy hogyan fogyhatok el anélkül, hogy éhes lennék. Misztikum. Vagy... ilyen még nem fordult velem elő... pedig van úgy, amikor az ember azt hiszi, hogy már semmi új nincs a nap alatt. Na, most volt! Megint beadtam magamnak a mattot! A tuti még csak ezután jött. 35-nél érkezés az Ódor vári emelkedőhöz. Mire felértem, kétszer meghaltam magam. 1 km alatt majd' 200 m szint ilyenkor nem tud úgy őszintén jólesni. A lelkes pontőr tapssal és hangorkánnal fogadott egy sorstársammal együtt (6 EP). Szénsavasra vágytam, de nem volt...aranyos volt a kis csapat, mert almával kínáltak, mondván ez is segíthet. Elfogadtam, de megenni nem bírtam. Két harapás után szorongattam még egy kicsit, de úgy érzetem, hogy rohamosan fogyasztja az energiát, így megváltam tőle. Volt már bennem minden, próbálkoztam mindennel, de nem volt áttörés. Ilyen hosszan még nem nagyon gyötört probléma. Egyszerűen nem találtam megoldást. Az egyetlen az lett volna, ha kiszállok. Végül próbáltam beszélni Vukkal, hátha segít... de nem. Jó, akkor hagyjuk, majd beérek valamikor. Majdnem elkavartam egy helyen megint., mert láthatatlanná vált az ösvény. Az óra mutatta, hogy merre, de a nyomot végül épp hogy csak megláttam. A Barát-réti Őrháznál (6. EP) a mélypontom mélypontja volt. Leplezni sem tudtam, hogy végem van. Szénsavas vizet kaptam, meg biztatást arra, hogy feküdjek kicsit le. Hát ez az, amikor jót akarnak, de az lenne a legrosszabb. Inkább erőt vettem magamon és nekimentem az utolsó emelkedőnek. Bement az erdőbe a "sárgaplusszon" felfelé az első hegyre, ami a távon az utolsó volt. Már csak a gyaloglás ment... egészen a Török útig. Ott két spori jött velem szemben, hogy tudom-e, merre van a kilátó? Mondom a völgyből jövök, ott nincs... a jelzések kavarták meg őket. Elindultunk hát együtt... ők mentek, én szenvedtem továbbra is. Ugyan felértünk a kilátóhoz (7. EP), de a ponton nem tudtunk bejegyzést szerezni. Valaki elvitte. Nem érdekelt, csak az, hogy leguruljak a célba. Kocogni még bírtam, de már egyre nehezebben... a végén még jött egy lökés, amolyan felszabadultságérzet. Beértem, de alig álltam meg a lábamon. Ziháltam, mentem körbe-körbe és ki-be. Majd le bírtam ülni. Nagyon kivett ez a dolog. Kértem valami cukros-szénsavast, de amint beleittam, mentem ki Vukkal beszélgetni. Egy fél óra biztos kellett, mire összevakartam magam.

Konklúzió: sok nincs. Élvezni akartam, de elfogyott a szénhidrát és az energia. A pontokon próbáltam enni, de ezek szerint nem eleget. Lehet, hogy túllőttem a tempót. Gyakorlatilag féltávtól gödörben voltam, amiből nem sikerült kimászni. Egyszer majd csak felhagyok azzal, hogy ugyanazt a hibát többször elkövessem. Ezen még dolgozni kell. Pozitívum, hogy a derekamat csak esetenként éreztem, így legalább ez nem hátráltatott. A túra egyébként klassz, mint a Bükk!

Országos Kéktúra I. rész - 2017.08.03-06.

Gondolkodtam azon, hogy írjak-e róla vagy sem, majd meggyőztem magam. Végül is miért ne? Terjedelmes és eseménnyel teli ez az "utazás", aztán hátha valaki kedvet kap hozzá, hogy végigjárja. Némi megerősítést is kaptam az íráshoz, egy kérdés formájában, aztán csak elkezdtem pötyögni. 

Miután Anitának meséltem róla, hogy milyen "országjáró" terveim vannak, szülinapi ajándékként megkaptam tőle az Országos Kéktúra, ha úgy tetszik az "országoskék" igazoló füzetét. Annyit minimum tudni kell erről, hogy ez nem egy verseny, nincs időkorlát vagy helyezés. Ez kihívás-, kaland- és élményhegyek tömkelege hegyeken, völgyeken, erdőkön, mezőkön és számos településen át a vasi Írott-kőtől a zempléni Nagy-Milicig 1160 km hosszan és több, mint 30000 m szinttel. Persze nem egyben, hanem tetszőlegesen, sok szakaszra osztva bármelyik irányból tetszőlegesen. Nem szaporítom tovább a karaktert, ha valakit bővebben érdekel a mozgalom, akkor katt ide vagy ide.

I. nap, Balatonhenye-Badacsonytomaj

(Eötvös Károly kilátó, Balatonhenye - fotó: Pozsgai Gergő)

Nem kellett sokat várni az első pecsétekre, mert másnap indult egy négynapos kéktúrázás Balatonhenyéről. Hogy miért pont innen? Azért mert egy nagyon jó kis társasághoz csatlakozhattam, akik innen folytatták saját útjukat. Sikerült kifogni a legnagyobb meleget, de kevésbé érdekelt. Indulás kb. délben és mivel nem verseny, nem kellett beleszakadni az iramba. Kényelmes tempóban haladtunk és megnéztünk útközben mindent, ami érdekes. A nyílt részeken bombázott a meleg, majd a fák közé beérve érezhetően csökkent a hőmérséklet. Az első hely, ahol érdemes volt megállni, az Eötvös Károly kilátó a Fekete-hegyen. Érdemes volt felmenni és körülnézni, mert a látvány pazar. Majd jött a következő látványosság, a kőtenger, majd a hegyről lefelé az útszéli szilvafákról "lehetett" frissíteni... persze, aki bevállalta. Szentbékkállán várt ránk a szupportunk és a kocsmánál megtaláltam a pecsételő pontot. A padon ülő, vélhetően spanyol turisták nagyon néztek, hogy mit nyomkodok a füzetbe, aztán továbbhadarva diskuráltak. Hosszú szakasz következett és ivást követően a kulcsokba is került víz.

(Szentbékkálla, kőtenger - fotó: Boncsér Zoltán)

Szentbékkálla után gajdesz és csalán. Óvatosan kellett haladni, de még így sem lehetett elkerülni a csípéseket. Sebaj, legalább a reuma elkerül és közben  résen kellett lenni, mert a jelzéseket néha nehezen lehetett észre venni és nem egy alkalommal találomra mentünk az általunk helyesnek gondolt úton. Felmerül a kérdés! Miért nem tettem az órára tracket? Mert most ennek nem volt akkora jelentősége. Ha kajlizni akarnék, azt mondanám, hogy legalább éberek maradtunk. Egy erdei szakasz után kiértünk egy napos részre. Mintha 10 fokkal nőtt volna hirtelen a hőmérséklet. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha magamon hagyom a sapkát vagy ha leveszem... inkább maradt a fejemen. Közben elfutottunk egy tehéncsorda mellett, akik kérdőn néztek ránk... ezek mit erőlködnek itt ebben a melegben?

(Panoráma a Csobánci várból - fotó: Boncsér Zoltán)

Következett egy jó kis emelkedő, de legalább árnyékban, amelyről lefelé az utat szederbokrok szegélyezeték... nyilván kihasználtuk frissítésre. Megérkeztünk a Csobánci-hegyhez. Víznek híján voltunk, nem is nagyon találtunk semmi kutat, így közös döntés alapján visszaereszkedtünk a legközelebbi településre, Diszelre. Hát! Én még temetőnek nem örültem ennyire. Az ott található kúton hidegzuhany a tarkóra és ivás. Viszont ha már itt vagyunk, megkerestük a kocsmát - mert nyilván van - és sörrel frissítettünk. Csobáncra menet megint nem volt könnyű dolgunk. Egy szakaszon derékig érő csalánok között kellett egyensúlyozni több-kevesebb sikerrel. Viszont a hegy tetejéről megint frankó panoráma volt a jutalmunk. Lefelé a laza, kavicsos ösvény próbára tette a lábakat... fárasztó volt ellentartani a lejtő és figyelni, hogy nem csússz el. Sikerül egy helyen benézni a jelzést, de hamar korrigáltunk és folytattuk az utat a helyes irányba. Már nagyon vártuk, hogy beérjünk Káptalantótiba. Frissítés után a nap utolsó szakasza jött. Egy aszfaltos szakaszt követően Gulács hegye mellett haladtunk el az ösvényen. Kezdtem érezhetően fáradni és elcsigázódni. Picit vártam már a nap végét, de igyekeztem élvezni. A Badacsonyi hegy lábánál újra árnyékos rész és felfelé még egy kutya hozta rám a szívbajt. A hegy tetejét inkább kihagytuk és váltva másik jelzésre leereszkedtünk Badacsonyba. 

II. nap Badacsonytomaj-Tapolca

(Kilátás a Badacsonyról)

A második napon onnan kezdtünk, ahol előzőleg befejeztük. Visszamentünk a Badacsony lábához és rátérünk az ösvényre. Kicsit el voltam punnyadva az előző napi meleg miatt, nem is éreztem annyira a csí áramlását. A Badacsony tetejére vezető meredek, sziklás-köves szakasz hamar arra ösztökélt, hogy sétáljak és bámészkodjak. Kapkodás továbbra sincs, csak érkezés a hegy tetőre, ahonnan érdemes megnézni a Balatont, mert a kilátás nem gyenge. Azon viccelődtem, hogy milyen jó, hogy ilyen nagy a hegytető alapterülete, mert tele van emlékművel és kilátóhellyel. Minden elfér. Lefelé nem kell sietni, mert a Bujdosók lépcsőjén erre nem nagyon van lehetőség, de látnivaló azért itt is akad. Kis idő múlva Badacsonytördemicre érve az állomáson újabb bélyegzőpont. Az idő melegszik, a kezdeti fejfájásom nehezen múlik. Közben egy olyan szakaszra értünk, ami már jólismert volt számomra az UB-ról. Igyekeztem sokat nézelődni, mert tetszik ez a környék. Hamarosan elértük Szigligetet, ahol ismét egy temető csapjánál hűtöttük kicsit magunkat, majd a vár alatt egy pince helységben újabb bélyegzőpont. Szívesen itt ragadtam volna, mert a kánikulát nehezen bírom, de nem ezért jöttem.

(Bujdosók lépcsője)

Elértük a Szent György-hegy lábát, ahol becsábultunk egy pincészethez és az árnyékos lugas alatt megittunk egy hűsítő fröccsöt, ami nagyot dobott a közérzetemen. A hegyről klasszul be lehetett látni, hogy az előző napon és második napon addig az időpontig merre is barangoltunk. Lefelé aztán a hegyről egy érdekes természeti képződménybe botlasz, amit bazaltorgonáknak hívnak. Elsőre nekem olyan volt, mintha felhőkarcolók alatt állnék, amik alatt valójában még sosem álltam. A lefelé vezető ösvényen lévő turistaháznál, mint utólag kiderült, bélyegzés lett volna, de benéztem. Ez kimaradt, de majd legközelebb pótolom a "nagy" veszteséget. A Tapolcára vezető műútig jó kis árnyékos szakasz következett, majd kiértünk az aszfaltra. Nem voltam túlzottan odáig érte, de én akartam. Tapolcán értek még jó élmények, mint például az egyik parkban hideg zuhany egy kútnál, majd egy kisebb csoport tagjának elismerő szavai, miszerint: "Minden tiszteletem "a Zöné", hogy ilyen melegben edzi a szívét!" Ezen jót derültem, mert ilyen biztatást még nem kaptam sosem. Hamarosan elértük a tapolcai vá.-t, ahol bélyegeztem és jólesett megenni egy melegszendvicset.

(Bazaltorgonák - Szent György-hegy)

A nagy hőség miatt a Tapolca és Lesenceistvánd közötti aszfaltost kihagytuk. Az álmos könyvek szerint a szervezetre nincs túl jó hatással a délig melegben való futás és mivel nem éreztük magunkban a mazochizmust - annyira -, ezért a kísérőnk segítségével átmentünk az utóbbi településre. Innen hamar beértünk a hűs erdőbe és azt sem bántam, hogy cserébe egy meredek emelkedőn gyaloglok. A tetőn lévő padon megpihenve élveztük a kilátást, majd lefelé kihasználtuk a szilva fák adta lehetőségeket. Vállus falu határában megint jól jött a temető. A kúton hűsölés és kulacstöltés... asszem jókor jött, majd a falu közepén egy bezárt kocsmánál bélyegzés. Élvezetem a természetet, az erdőt és annak árnyékát, amit hosszú kilométereken keresztül adott. Néha azért nem ártott figyelni, mert a jelölések nem mindig voltak láthatók. Elértük Nagymezőt, ami valójában egy tisztás, amit fenyőfák szegélyeznek. Személy szerint olyan érzésem volt, mintha valami magashegyen volnék mondjuk az Alpokban. Innen nem sokkal viszont véget ért a második napra kitűzött szakasz és jöhetett a pihenés. 

III. nap Hévíz-Sümeg

Éjszaka jött egy jó kis vihar, ami reggelre lehűtötte kissé a levegőt. A városból kiérve az első km-ek egy erdőn át vezettek, majd kiértünk az erdő szélére és egészen a Rezi határában lévő betyársírokig jó tempóban haladtunk. Járt is a fejem a tájat nézve, mint a reklám macskának. a Síroknál bélyegzőpont majd emelkedés a hegygerincre, ahol az út szélén termett szedret használtuk frissítésnek. A településen bélyegzés, majd irány a Rezi vár felé. Útközben persze megint egy kis szedrezés, ami - tekintettel arra, hogy a mai napot is futásra szántuk -, simán belefért. Utunk a Rezi-hegy mellett vezetett el hatalmas fák alatt, mintha egy ligetben lennénk. Zalaszántó határában pedig egy terjedelmes csalánoson haladtunk keresztül, ahol célszerűnek láttam magasba tartott kézzel lépkedni, de még így sem úsztam meg a reumamegelőzést. Itt is nagyon figyelni kellett a jelzésre, mert gyakran a találomra kiválasztott ösvényen haladva - utólag jól döntve - sikerült jelzést találni. Zalaszántón várt a kísérőnk. Némi nassolás és a kulcsok feltöltése után továbbhaladtunk. Utunk a Kotsy vízimalom mellett haladt el, ami nagyon hangulatos hely. Zalaszántó felett a Kovácsi-hegyről nagyon jó a kilátás mind a környező hegyekre, mind a Rezi várra. Jó volt megállni és kicsit elidőzni.

(Rezi vár - fotó: Várbarát.hu)

Egy széles dózerúton haladtunk tovább a völgybe hatalmas Bükk fák között, amelyek kinyitott napernyőként tornyosultak felettünk. Rövidesen leértünk a Zalaszántó és Bazsi közötti műútra. Egy forrásnak tűnő helyet találtunk azt remélve, hogy akad benne víz. Se forrás, se víz! Na, akkor spórolás következik a sarvalyi erdészházig, ahol remélhetőleg a forrásból kapunk vizet. Felfelé haladtunk a Tátika csúcs felé a medvehagymaszedő úton, közben pedig az országos kék összetéveszthetetlen tábláit nézegettem, hogy mennyire vagyunk még az erdész háztól. Időközben azért a meleg is megérkezett és nem bántam volna egy kis többletfolyadékot. Az árnyék némileg kompenzált, de erre azért nem lehetett építeni. Lefelé a hegyről már "beláthatóbb" távra voltunk az erdészháztól és közben sikerült lepókhálózni az ösvényt is.

(Sarvaly forrás - fotó: MTSZ)

Kocogtunk előbb az ösvényen, majd az azt követő műúton, végül elértük az erdész házat. A forrás megvolt, a víz viszont nem... kiszáradt. Körbejártuk az épületeket és találtunk egy kerti csapot. Örülni csak akkor kezdünk, amikor víz is jött belőle. Viszont a bélyegzőpont nem volt meg. Hmmm... tűvé téve mindent továbbra sincs meg. Kisvártatva Anita csak megtalálta, de feljebb az úton egy másik háznál... pedig már kezdtem róla lemondani és hajlani arra, hogy otthagyom a 'csába. Az erdészháztól vezető hosszú egyenesen a fák között már látható volt a Sümeg vára, a harmadik nap célállomása. A sümegprágai útnál várt minket a kísérőnk. Jó volt már frissíteni, majd elindulni a befejező szakaszra. Egy tanyát először rossz irányból, majd jó irányból elmellőzve beértünk Sümegre. A kitettebb rész után jólesett a házak árnyékában kocogni, majd elértük a célt, a Sümegi vasútállomást és pecsételőpontot.

A negyedik napon már nem futottam a csapattal. Ugyan felkaptam magamra a futócuccot és összekészültem, de reggeli után a lépcsőn ülve arra jutottam, hogy mégsem futok. Úgy éreztem, hogy az előző heti futásmennyiség és az elmúlt három nap elég. Nem tudtam volna szenvedélyből végigfutni a szakaszt és egyáltalán futni, így inkább a kísérő szerepét vállaltam magamra.

Konklúzió: élveztem ezt a kalandot úgy, ahogy volt és olyan helyeken futhattam, ahol eddig még soha. Ajánlom mindenkinek, hogy fedezze fel az országos kéket, hiszen számtalan olyan helyen halad át, ahol érdemes elidőzni. Köszönet a csapatnak: Anitának, Ildinek, Zolinak, Viktornak, Csegének, Bécinek és Janinak a társaságot. 

XI. NN Ultrabalaton (egyéniben) - 2017.05.19-21.

Megcsináltam! Nehéz lesz összefoglalni a gondolataimat, de megpróbálom őket összefűzni. Amikor legelőször jöttem UB-ra - 10 fős csapatban 2012-ben - még csak gondolni sem mertem arra, hogy pár évvel később én itt egyéniben fogok indulni. Totál misztikum volt az egész számomra, egyszerűen felfoghatatlan. Amikor meghallottam, hogy valaki egyéniben futja végig, háááát... nem is tudom mire gondoltam. Ahogy teltek az évek, egyre csökkenő létszámú csapattal álltunk oda a rajthoz. Idén pedig itt voltam egyéniben.

(segítőmmel, Csabival)

(a rajt pillanatai)

Egy dolgot már a nevezéskor eldöntöttem, még pedig azt, hogy innentől minimálisra redukálom az aszfaltos versenyeket. Mondjuk eddig sem vittem túlzásba, de igyekszem még jobban alulmúlni. Próbáltam saját elképzelés szerint készülni zömével terepen. Persze néha kimegyek aszfaltra, hiszen szokni kell ezt a típusú "borítást" is. A téli alapozáskor végérvényesen a terep felé fordultam és itt találtam meg a felkészülés állomásait is. Úgy gondoltam terepen jobban lehet erősödni a sokrétű terheléstől. Két-három heti rendszerességgel futottam 6-8 órát, egyszer 12-t - mondjuk utóbbit síkon -, hogy szokjam a monotonitást és tapasztaljak. Közben a frissítési tervem gyökeresen megváltozott. Ahogy közeledett a "nagy nap" egyre izgatottabb lettem. Mondhatom, hogy régen éreztem már azt a fajta lámpalázat, ami a verseny előtt átjárt. Jóformán minden gondolatomat ez töltötte ki. Vajon jó ötlet volt benevezni? Nem kellett volna még pár évet várni és pár ultratávú versenyen tapasztalni még? Nem lesz túl gyors ez a lépték? 12 óra felett vajon mi vár majd rám a 15., 17. vagy 20. órában? Egyetlen dologba tudtam kapaszkodni. Bakancsos turista koromban többször voltam 24 órás túrán, ahol ugyan sokkal alacsonyabb az intenzitás és máshogy reagál dolgokra a szervezet, de átéltem azt, hogy egy egész napos menet után milyen pl. hajnali 3-kor az erdőben caplatni. Utólag beismerem, hogy nagy merészség volt ez ebben a formában és sülhetett volna sokkal rosszabbul is. Itt már minden részletnek óriási a jelentősége. Az utolsó hétre minden kész lett. Összeraktuk a frissítést, készen állt a bringa és már várt a szállás. Pénteken este ellátogattunk a különítményemmel az 'aligai versenyközpont tésztapartyjára, majd lefekvés előtt újra átvettük, hogy kinek, mikor és hol mi a feladata. Végül sikerült későn lefeküdni és az alvás sem ment egyszerűen. Az ébresztő 3.30-kor jelzett, mert 5-kor már rajt van. 4.30 körül már a rajtközpontban voltunk. Utolsó simítások, majd irány a rajtzóna. HÁT ITT VAGYOK! Már nem éreztem feszültséget, csak az örömöt és a felszabadultságot. Mondhatni a tudatlanok nyugalmával vigyorogtam a szurkoló sporttársakra és ismerősökre. Szeles, napos időre számítottam, ebből a szél már a rajttól kísérte a mezőnyt. Az első km-ek a pulzus és a ritmus keresésével teltek. Kellett egy kis idő, mire összehangolódott a rendszer. Nem könnyítette a helyzetet az ismerősökkel való csevegés, de van, hogy sokakkal csak versenyen találkozunk. Fejben voltak a pulzus és tempó határértékek, így próbáltam mindig a jobbhoz igazodni. A kerékpáros kísérőm, Csabi röviddel a rajt után utolért és innentől kezdetét vette a közös kihívás. Hiába ismerjük egymást már évek óta, ilyen helyzetben még nem próbáltuk ki magunkat. Tudtam, hogy milyen ember, így bíztam abban, hogy simán fognak menni a dolgok. Azt azért még előző este tisztáztuk, hogy kiszállás a versenyből csak akkor van, ha sérülésveszély lép fel. Nyávogás, hasmenés, rókázás vagy bármilyen hiszti miatt nem lesz megállás. Megyünk, amíg a célba nem érünk. A frissítési terv is 32 órára szólt, mert jobb az ilyen helyzetekben mindenre felkészülni, amire csak lehet. Na! Most már a versenyről is valamit...

(Pécsely, frissítőpont)

Szóval az első kb. 5 km a ritmus kereséssel telt, amit a váltakozó szélirány nehezített. Éreztem az erőt és az elszántságot, úgy éreztem, hogy itt ma nagy dolgok fognak történni. Rám nem nagyon jellemző, hogy visszafogottan kezdek. Mindig úgy vagyok, hogy na... egy kicsit még tolom, aztán visszaveszek és a végén nem lesz az egészből semmi. Ma ez nem volt opció. Ha nem maradok a seggemen, jó esetben is csak végigsétálni fogom tudni a déli partot. Ezt pedig nem akartam. Elővettem az önfegyelmem és csak a határértékeken belül futottam. Közben félóránként jött a frissítés, amit Csabi következetesen és óramű pontossággal tálalt. Ha a frissítőpontról kellett valami, akkor azt is magához vette és menet közben adta nekem. Néha meg kellett harcolnia a pontőrökkel, mert szerintem egyesek nem igazán tudhatták, hogy milyen rendezvényen vannak. Hiába ott virított a bringán a kerékpáros kísérős rajtszám, ami feljogosítja a bringást arra, hogy azt vegyen el, amit akar, ez nem mindig ment le harcmentesen. De Csabit nem kellett félteni. Poroszosan kemény tud lenni, így csak nevettem magamban, amikor az egyik ilyen sztorit mesélte. Jólvan... nem kritizálok tovább, inkább haladjunk. 10,8 km-nél elértük az első EP-t... itt már a két fős váltók csapatai is várakoztak, köztük ismerős arcokkal és sok biztatással. A viszonylag alacsony hőmérséklet miatt jó tempóban lehetett haladni, ezt csak a pofaszél akadályozta meg, de a sok irányváltás miatt nem volt nagy jelentősége. Aztán szépen-lassan hagytuk el sorban a településeket és róttuk a km-eket. 'füzfő, 'almádi, Alsóörs, Csopak, 'füred. Balatonfüreden értem el a maratoni (42,2 km) távot 4 órás idővel. 26-nál egyszer azért "ki kellett mennem", amire azt hittem, hogy valami gixer van... után megnyugtattam magam, hogy ez csak a napi rutin. Lépjünk tovább! Valahol még 25-nél kollégám, Misi ért utol, aki két fősben nyomta a versenyt Mészivel. Jó volt egymást biztatni. Közben pedig kerestem mindig az árnyékos oldalt. Tudtam, hogy a teljesítés egyik kulcsa, hogy ne forrjak fel és minél tovább maradjak alacsonyabb hőmérsékleten, ezzel is könnyíteni a szervezetemen.

(Zánka... kapom az iramot papától)

Balatonfüred után aztán újabb biztatás egy nagyon Jóbaráttól, Józsikától! Neki nagyon örültem, mert felnézek rá. Ő a lányával vállalkozott a nagy kalandra.  Kezdett nagyon melegedni az idő és a szél továbbra is kitartott. A mezőny szakadozott, így egyes helyeken már néha egyedül futottam. Olyan volt, mintha nem is UB lenne. Sehol senki. Persze ez csak pár száz méterig tartott, mert aztán rögtön jött Aszófő. Csabi szorgosan adta a frissítőt és pulzált előttem-utánam, előkészíteni a frissítőket. Aszófő végén az ellenőrző pont után aztán megláttam a legnagyobb szurkolóimat, édesanyámat és papát! Annak ellenére, hogy szemüveg volt rajtam, mégis mintha belement volna a szembe, mert bepárásodott. Meghatódtam és szipogtam egy kicsit. Aztán jöttek a jó kis 'felvidéki dombok. Enyhe hullámvasút, amit igyekeztem úgy megfutni, hogy közben ne lépjem túl azt a pulzusmaxot, amit az emelkedőkhöz határoztam meg. A tempó nem érdekelt továbbra sem, csak az, hogy minél tovább menjek futótempóban. Tudtam, hogy ez jó pár óra múlva kamatostól megtérül. Vászoly előtt aztán jött a mindenki által rettegett emelkedő. A rávezető kanyar előtt mantráztam a bűvös (puzlusmax)számot. Ez az a bűvös szám, amit nem léphetek itt át, bármennyire is akarok menni. Na jó, volt talán több is, de csak pillanatokra. Séta-futás-séta taktikával felértem végre, és egy gyenge lejtőn beértem Vászolyra. Itt a ló másik oldala érvényesült, mert a tempómax.-om használtam ki. Nem akartam gyorsabban futni. Nem láttam értelmét annak, hogy a lefeléken olyan  tempót erőltessek Zánkáig, aminek a hatása a későbbiekben idő előtt kijöttek volna.  Túl sok volt még vissza ahhoz, hogy szétcsapjam a lábaimat. Különben is az aminosavnak köszönhetően újra "ki kellett mennem". A lábaim még mindig jól voltak. Sokat mondogattam magamban, hogy fájni fog, mégpedig nagyon és az eddig jelentkező fájdalmak is természetesek közel 70 km után. Csabitól elkértem a csőkendőt, amit a nyakamba tettem. Innentől elkezdődött a külső hűtés is. A kendőt, a sapkát és a karhűtőt is rendszeresen lelocsoltam hideg vízzel, aminek hűtését a szél is éreztette. 'akalinál egy kis változatosság jött a frissítésbe a turmixolt húsleves formájában. A jó kis "hazai" eléggé rendbe tette a gyomromat, bár a meleg időn nem tudott segíteni. Továbbra is igyekeztem kihasználni az árnyékos részeket, amikből nem volt túl sok. Zánkánál (73 km) egy kis családi segítség. Édesanyám párja, papa beállt mellém egy pár méter és egy szelfi erejéig. Köveskál és Salföld között ért a nyolcadik óra. Vártam már nagyon ezt az időszakaszt, mert a 12 óráson a nyolcadik óra után roggyantam meg kicsit fejben. Vajon ismétlődik-e a helyzet vagy simán veszem az akadályt? A csattanás elmaradt. Simán ment minden, amit annak tudtam be, hogy itt azért bőven ingergazdagabb a környezet és a versenyhelyzet sem enged túlságosan agyban ellazulni. Egyetlen probléma volt csak, Salföldön (90 km) újra "ki kellett menni". Szentségeltem is magamban, hogy király lesz, ha 1-2 óránként bokor után kell nézni, mert akkor jó eséllyel guggolva teljesítem a távot... Badacsonyörs, Varga pincészet. A csekk után simán elmentem volna a bor irányába, de utánam szóltak, hogy ha továbbszeretnék haladni, akkor a pince felé egyszerűbb lesz. Jaaaa... oké, a bor most kimarad - majd máskor jó lesz az -, viszont azon a lépcsőn lemászni 94 km után... hát... nem tartottam okos embernek, aki azt belerakta. Na jó, lelépdeltem, de közel sem olyan tempóban, mintha fröccsért igyekeznék. Visszatérve a főútra a szél továbbra is dolgozott, leginkább szemből. A frissítés most kicsit megcsúszott, ezt rögtön meg is éreztem, mert nem esett jól kocogni. Szerencsére csak pár perc telt el. Szegény Csabinak is meggyűlt a baja Vargáéknál az iránnyal. Badacsonytomajtól a Római úton emelkedtünk szépen lassan. Elég sunyi kis emelkedő. Azt hinnéd, hogy látod a tetejét... pedig nem, csak épp belehullámzik, majd újra emelkedik és ezt játssza néhány km-en át. A 100 km-t 9 óra 58 alatt értem el... 20 perccel jobb, mint a másfél hónappal ezelőtti. Ennek azért tudtam örülni, annak ellenére, hogy már tele volt puttonyom az emelkedő szórakozásával. Anyu kiakart szállni mellém a kocsiból, de nem hagytam. Aztán egy kis lejtés után csekk Badacsonytördemicen (104 km). Még mindig szél és meleg. Egyre többet foglalkoztam Keszthellyel. Úgy éreztem, az lesz a forduló pont.

(a lelkes hátországom... köszönöm!!!)

Mind fejben, mind a távban. De nem szaladok még ennyire előre. 'ederics felé akadt egy kis műszaki gond a bringával, de a szerencse mellettünk volt és seperc alatt megoldódott a helyzet. Közben találkozás ismerősökkel "szevasztoook!", trécselés, a ponton, jégkoldulás és kocogás tovább. 110 km körül újra egy kis turmixolt leves. Megint jólesett és megint megtolt. Most megnéztem, hogy a mindenki által ismert golfpálya baromi hosszú és azon röhögtünk Csabival, hogy mennyi labda lehet már a rajta lévő nádasban. Hát... felmerülnek 11 óra környékén ehhez hasonló fontos kérdések... mi jól szórakoztunk. 'györök, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás... mint a vasúti menetrend megállói, úgy hagytuk szépen lassan magunk mögött a településeket. A 12. óra - Vonyarcnál - 118,7 km-nél ért. Bontottam magamban egy pezsgőt és a fejemre öntöttem... persze csak gondolatban. Boldog voltam, mert a 12 órás távom is dőlt kb. 1,5 km-rel. Egyszer csak Keszthely. Hogy miért is van jelentősége? A verseny előtt sokat agyaltam azon, hogy ha az északi partot sikerrel veszem - azaz nem futom el, nem esek ki, nem forr fel az agyam -, és egy jó idővel ideérek (14 órán belül), akkor sokat fog javítani a hangulatomon és nem kell a 32 órát a pályán töltenem. Persze még ezután is adódhat nagyon sok probléma, de ez mégis belül nekem egy lélektani határnak tetszett. De hogy ne menjen annyira simán minden, csak kellett egy újabb kitérőt tenni a susnyásba. De jó... most éppen mi az amit nem tűr a szervezetem. Órák óta nem ettem se banánt, se amino-t. Nem tudtam mi lehet, úgyhogy bedobtam egy széntabit. A csekkpont 13 órán belül lett meg Keszthelyen (127,4 km), aminek nagyon örültem. Mondjuk már hamarabb kiszámoltam, hogy mikorra érhetek oda, de a csipogás zaja fizikailag is valósággá váltotta a célt. Az ellenőrzőpont után, aztán történt valami. Valamikor a 'berényi szakasz közepén elkezdtem álmosodni... nagyon. Addig érdekes módon semmi... talán a kitűzött részcél spanolt. A frissítés már sétálva ment és a gyomrom is vacakolt közben. Annak tudtam csak örülni, hogy a szél mögém került és olykor támogatólag pöckölt előrefelé. A tempó ugyan kicsit lassult, de nem érdekelt, mert még mindig futottam. Az álmossággal nem tudtam egyelőre mit kezdeni... és a frissítőkkel. Éreztem, hogy nehézkesen folyik le. Valahol 'máriafürdőn (kb. 141 km) hirtelen meg is állt a gyomrom.

(a felén túl)

Nem vágtam, hogy mi lehet, csak éreztem, hogy ez most nem a szokásos lázadás. Jó, keressünk egy beugró részt... "Csabi! Én hányok egyet!" és azzal a lendülettel mesterséges hívtam elő a kis Vukkot... de jól tettem! A paradicsomhéj úgy gondolta, hogy ő bizony nem válik energiává. Hagyjuk! Egy csapásra jobban lettem. B6 vitamin, egy kis ez+az és mehettünk is. Úgy érzetem, most kezdődik csak igazán az Ultrabalaton. Újra jó lett a közérzetem, ment a tempó és a duma. 'fenyvesen egy kis nosztalgia... elhaladtunk egy kemping mellett, amibe felsőtagozatos koromban nyári táboroztunk. A szép emlékeket egy hascsikarás törte meg... bokorba be, 1 perc múlva pedig ki. Óóóójajjjj... újabb hasfogó. Jól működött, mert meg mertem kockáztatni egy adag aminosavat (nem is volt baj tőle). Aztán dörzsölődni kezdtem alul... nem sokat vacakoltam... lementem az út széléről, gatya le, vazelin elő, gatya fel. Pont abban a stádiumban voltam, hogy nagyon nem érdekelt, hogy kiben keltek megbontránkozást vagy riadalmat... vagy épp ki néz szatírnak. A csekkpont előtt szédelegtem még egy kicsit, mert fogalmam nem volt, hogy hol kell csippantani... lankadt a figyelmem és nem bírtam felpörgetni az agyam. Jólesett a ponton meglátott  ismerősök biztatása. Kezdett sötétedni, fejben fáradok, a mozgásom gépiessé válik. Talán az elmúlt 150 km alatt már teljes automatizmussá vált a mozgás, így nem nehéz tartani a ritmust, még ha a tempó egy kicsit lassul is. A szél továbbra sem adja fel. Fonyódnál a parton futva még erősebbé válik és szembe fordul. Tök jó. A korábban magamra vett széldzseki  jó szolgálatot tett. A fejlámpa is fent volt, mert már ránk sötétedett. Akkor még nem sejtettem, hogy később mi vár a mezőnyre. Haladtunk. Hol pörgősebb, hol lassabb tempóban. Azt hittem, sosem érünk be a településre... és akkor megláttam a fényeket. A vasúti átjáró feltúrása miatt az aluljárót kellett igénybe venni. Fszom! Közel 160 km-nél rosszul érintett a lépcsőzés. Nem baj, elmúlt. A déli part végeláthatatlan utcáinak egyhangúságát csak a pontok és néhány jobb-bal kanyar törte meg. Furamód nem csuklottam be tőle. Nem vált monotonná vagy ilyesmi. Persze egyszer elszóltam magam, hogy kezd unalmas lenni. Mentünk Csabival, akinek mindig volt egy jó szava. Számolgatott, hogy mennyi lehet még az általunk kedvelt más versenyek mértékével. Tudta ő is, én is, hogy nem vagyok ezzel kisegítve. Leginkább az tetszett, hogy "gyerünk, sosem voltunk még ilyen közel a célhoz". Ezen még tudtam mosolyogni. Azon viszont már kevésbé, hogy a part felé forduló pályán megannyiszor szemből támadott a szél. 'boglár, ellenőrzőpont... anyuék hozták a húslevest. Nagyon szuper volt. Végre egy kis változatosság, mert az eddigieknél még nehezebben vette be a gyomrom az isot vagy a gélt. Nem akart már igazából semmi sem csúszni. Sokszor nehezen birkózott meg a bevitt szilárd kajával is. Ismeretlen terület volt ez nekem is és a gyomromnak is. Küzdöttünk egymással. Sokszor már nem is akartam semmit enni, mert én lefelé fojtottam, amit ő felfelé tolt. Néha, hogy meglegyen a balansz, a felesleget elengedtem. Nem érdekelt körülöttem senki és semmi, hogy épp pfújjj vagy jajjj vagy mittomén. Normál esetben azt mondanám: "Öreg! Minek kínzod magad ezzel???" Hmm... minek? minek? Mert kitűztem magam elé valamit, amire megfogadtam, hogy csak akkor adom fel, ha megsérülök. Rengeteget dolgoztam vele a versenynapon, hogy idáig eljussak és ha már beletettem ennyi munkát, nem szívesen hagyom abba idő előtt. Sokszor gondoltam azt máskor, hogy erre miért van szükség? Hát... itt van két sorral feljebb! Ezek csak pillanatnyi szívások. Nem egy folyamatosan gyötrő valami. Apró küzdelmek, amiken percől-percre megyünk át. Egyébként az ilyen válságkezelés jól alkalmazható a valóéletben is és fordítva. Azt hiszem, 'szárszón vagy 'földváron jártunk, amikor a kedves pontőrök kávéval kínáltak... rácuppantam, nagyon. Vállaltam, hogy újra a bokorban kötök ki. Annyira álmos voltam, hogy lapot húztam 19-re. Csabi majd kijavít, de talán itt ért el minket a vihar. Széljakkó le, esőkabi fel, amit anyuék hoztak utánunk. Simonyi Balázs jutott eszembe, hogy milyen fessül mutat benne az éppen aktuális filmjében. Maradjunk annyiban, hogy jól funkcionál... ha nem esik az eső. Én klasszul beáztam, majd picit fáztam is benne. Az ujjait összefogtam, mert ott is csorgott befelé. Annyi előnye volt, hogy nem nézegettem az órát, hogy na még mennyi van vissza és nem stresszeltem, hogy bakker az előbb 200 m-rel kevesebbet mutatott, de közben milyen rég nem néztem rá. Fura gondolatok jönnek elő ilyenkor. Telibe vert minket a vihar. Szegény Csabi! Nem elég, hogy velem szívatja magát, még rommá is ázik. Szerintem már aznap 100x elmondtam, hogy mi akartuk. Nem küldött ide minket senki. Elkezdett fázni, így leugrott a bringáról és kocogásra váltott. Én egyre többször álltam ki pisilni vagy volt, hogy csak próbáltam. Már rég felborult a frissítési rendünk is, szitkozódtam, majd röhögtünk. De hogy feladjuk, az egy percre sem fordult meg a fejünkben. Szépen teltek az esőben a km-ek. Zamárdi, 'széplak, Siófok. Örültem, hogy megvan a 200. km, már belül vagyunk a félmaratoni távon és az eső is elállt. Hajráról szó sem lehetett, hiába tudtam meg, hogy hanyadik is vagyok. Kértem is Csabit, hogy csak kb. itt kéne tudni erről, nehogy elvigyen a lendület. Ki voltam, mint a kutya. Siófokon (207 km) visszakaptam a széldzsekit és kigyönyörködtem magam a napkeltében. Már nagyon elegem volt. Nem fokozta a komfortérzetem, hogy az úton fekvő fenyőtobozokat semmilyen ritmusban nem lehetett átlépni és néha sikerült inkább rájuk lépni... na az már nagyon fájt. Terepfutóknál ezt hívnák technikás szakasznak... itt már inkább fájdalmas volt.

(Keszthely után...)

Bíztattak a futók, a segítőik és az autósok is. Nekem arra már nem volt erőm, hogy viszonozzam. Viszoooont egyre jobban hittem abban, hogy féllábon is beérek. Azt hiszem, ez nem az a táv, ahol ez tempófokozással jutalmazható. Örültem, hogy tartani tudtam azt is, ami van. Aztán volt még vizuális csalódás. Érdekes volt az utolsó szakasz vonalvezetése. Szentül hittem, hogy ez bizony emelkedik, amit a házak mögött kandikáló Balaton szintje folyton lerombolt. Érzékileg csalódtam... és Csabi is megerősített ebben, aki még azóta mellettem kocogott a bringával, amióta leszállt róla. Hihetetlen a pali. Lejtő! Éljen! Ezt bizony fizikailag is az volt. Gyökkettővel megérkeztem a csekkpontosokhoz a célterület előtt. Ott vár édesanyám, akit magamhoz öleltem. Fogalmam sincs, hogy mondtam-e neki valamit vagy csak dünnyögtem. Aztán szépen, tapsvihar közepette átkocogtam a célon és magamhoz vettem a vágyott, névre szóló szalagot. Elmondhatatlan érzés fogott el. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, mert fel sem fogtam, hogy ez velem történik. A sátorban aztán az asztalra borultam és nem tudtam semmire sem gondolni. Csak arra, hogy ülök és mocskosul fáradt vagyok. Ismerősök jöttek gratulálni, pedig már két sörpadon vízszintesbe helyeztem magam és remegtem a fáradtságtól és a hidegtől. Míg papa odaverekedte magát az autóval, kaptam egy párnát és egy takarót. Szpesöl tenksz tu Tündi és Zoli. Még így, egy hét után, írás közben is kavarognak bennem az érzések és nehéz realizálni, hogy én bizony körbefutottam a magyar tengert!

Konkluzió: van bőven. Az első! Most utólag, de már a verseny előtt is azt éreztem, hogy ez még korai. Nagyon kevés tapasztalattal jöttem ide. Abban bíztam, hogy jól megy a kríziskezelés és át tudok lendülni minden holtponton. Vártam a nagy beszakadást, filmszakadást, amikor csak zombiként mész előre... szerencsém volt, nem jött. A frissítés, még ha sokat voltam bokorban, klassznak ítélem meg. A gyomrom nem tehet róla, hogy még 16-18 óra után is erőltetem bele a tápot. Nem utolsó sorban pedig a segítőim. Örök hála! Csabinak rengeteget köszönhetek. Nincs rá szó, amivel illetni lehetne. Ott segített, ahol kellett, azt csinálta, amit kértem. Anyunak és papának megint csak rengeteggel megyek. Mindig ott vártak és pacsiztak velem. Volt, hogy morogtam nekik, hogy hagyjanak, de ez nem az ő hibájuk. Nem akartam nagyon, hogy jöjjenek, hiszen már benne vannak a korban és nem várható el, hogy ezzel kínozzák ők is magukat. Anitának pedig azt szeretném megköszönni, hogy lektorálta a frissítésemet, és néha - számomra - kényelmetlen és elgondolkodtató kérdéseket tett fel, hogy mit miért és hogy képzelek el a frissítéssel kapcsolatban. Ha nem pirít rám, egyes kérdésekben, akkor bizony bajban lettem volna. KÖSZÖNÖM NEKTEK! Nővéremnek, sógoromnak és mindenkinek, aki otthonról vagy a nagy körről szurkolt nekem. Szép volt, jó volt, de inkább maradok terepen. Végül beszéljenek a célfotók!

Egy "Szimpla" edzés Duplán - 2017.05.01.

Úgy alakult, hogy a tavasz legjobban várt - azaz számomra - fő versenyét a Mátrabérc Trailt elhalasztották az ominózus áprilisi havazás miatt. A szervezők jó döntést hoztak, mert a pálya életveszély volt. Alapesetben nem is lenne a halasztással akkora gondom, ha nem egy héttel az UB elé pattintják az új időpontot. Szuper! Döntöttem és alázatot mutatva - ami nem mindig megy -, lemondtam az indulásról az UB javára. Amúgy az eredeti időpontban eléggé távol lett volna a két verseny egymástól, így az maradt, hogy keresek valami hasonlót. Csak ez a hétvége jöhetett szóba, de az időt tekintve már kissé karcos. A választásom a Szimpla Élmény nevű verseny pályájára esett, méghozzá megduplázva, ami 73 km-t és 3300+ m szintet jelent. Leegyszerűsítve a helyszín a Mátra és kétszer Mátrafüredről, valamint kétszer Parádóhutáról kell felmenni Kékestetőre. Annyit változtattam, hogy az elejéből - ami majd a vége is - kispóroltam az aszfaltos részt, így a két kör 67 km és 3100+ m szint lett. Egy pár hete jártunk ezen a pályán és nagyon bejött. Ezzel megint az edzők rémálma lennék, mert melósabb, mint az MB Trail, illetve egy hét minusz az UB-ig. Ráadásul megint edzésen strapálom magam. A lényege az egésznek, hogy kipróbáljak egy nekem új frissítőt - mert az előzőt a 12 óráson kikukáztam -, bízva abban, hogy ez bejön. A pálya frissítés szempontjából ideális. Durván bő egy óránként találsz kutat vagy forrást, így a szomjanhalás nem fenyeget és a "kokszot" is elég porállagban magammal vinni. Az a jó, hogy a táv két körre jön ki, így nem kell magam után vonszolni az összes frissítésnek szánt cuccot és a parkolóban hagyott kocsi pont ideális a depónak.  Lépjünk tovább...

(a pálya elején, elhagyva Mátrafüredet)

Mátrafüred, reggel 7 óra, indulok. Az ösvény száraz, nem úgy néz ki, hogy itt ma dagasztás lesz. Igyekszem nem elrohanni az elejét, még ha úgy is érzem, hogy vinnének a lábaim. Nagy a kísértés, de féken tartom magam. A piros jelzés meredek emelkedőin tyúklépésben szökdécselek és érzem, hogy nagyon mennék, de így csak ideig-óráig tartana a dolog. Helyenként bedőlt vadrózsabokrok, amik nehezen engednek és inkább végigmarják a lábszáramat. A 4. km-nél öt jól megtermett szarvasbika társaságába botlok, akik nem várják meg, hogy fotót készítsek. Hiába állok meg, inkább otthagynak. Szépek vagytok! Kékesig lényegében nincs változás... lassú tempóban haladok felfelé a napsütésben, egy írtásnál a gerincen kicsit feltámad a szél, de ez sem töri meg a csend élvezetét. Befelé nézek, majd egyszer csak felfigyelek a mozgolódó avarra és egy mókus szalad fel egy fára... ő sem várja meg a fotót. Aztán felértem Kékesre... enyém az egész csúcs. Senki sehol. A szanatórium bejáratánál még nyomokban hókupacok is csak a szokatlan látványt nyújtják a munka ünnepén. Nem időzök sokat, elindulok lefelé a Sötétlápa-nyeregbe, majd onnan tovább lefelé a Pisztrángos-tóig.

(májusi hókupac)

Futható az ösvény, egészen a tóig... ott azért van némi káosz. Bedőlt gallyak, patakká duzzadt vízmosás és kidőlt fák, néha pont az ösvényre. Nem kommandózok, inkább megfontoltan lépkedek át a gallyakon alkalmanként beletoccsanok a sárba. Itt az akadálypálya színesedik egy kis fatörzsön egyensúlyozással, aminek a jutalma rosszabb esetben bokáiglandolás a sárban. Az akadályfutás után több jelzésváltás után Parádóhután lyukadok ki. Azért menet közben akadnak még az ösvényre bedőlt fák és kellett ám figyelni, hogy hova veszett az út. A település (15 km) közkútján feltöltöm a kulacsokat és nem sokkal később megérkezem egy dzsungellé vált részhez. Ez már a sárga jelzés, ahol megint csak a kúszás-mászás opociót kell választani. Szerencsére nem tartanak sokáig ezek a szakaszok, így nem telik el sok idő.

(kidőlt fák a Pisztrángos-tónál)

Közben kicsit emelkedik a terep, majd jön egy jól futható szekér út km-eken át. Avar és száraz tűlevélszőnyeg váltogatja egymást, közben újabb szarvas és őzcsapatokkal találkozom. Elérem a 24-es számú utat, de előtte egy fára ugró kaszkadőrmókus dobja fel az erdő látványát. Még mindig jól érzem magam. Szerintem sosem figyeltem még ennyire, hogy rendszeresen egyek-igyak. Parádsasvárnál (20 km) ismét piros jelzés és emelkedő egészen Kékesig. A szakasz durván 7 km és 700 m szint. Nincs kapkodás és kicsit még visszább veszek mert elkezdtem Sombokorral foglalkozni. Többször írtam már arról a szakaszról, hogy milyen szép meredek, aki meg ismeri, annak nem kell bemutatni. Egyenletes haladok erdőből aszfaltra, majd aszfaltról erdőbe, majd a Vörösmarty turistaháznál, a Csór-hegy lábánál kötök ki. Pici hullámvasút után pedig ott tornyosul Ő, a combos emelkedő. Kitaláltam, hogy kicsit cikk-cakkolok rajta, mert elhitettem magammal, hogy úgy könnyebb lesz. Aztán a félméteres, cipőtalpas csúszásnyomok is meggyőztek, hogy ez nem rossz taktika. Az Alsó-pince út töri meg az emelkedőt, mint egyfajta lihegő, majd jön még egy hasonló, de rövidebb szakasz. Közben bekeverek egy izót... ugyan miért ne itt, a meredeken felfelé??? (...mert a kútnál ez egyszerűbb lett volna!). Jól van... rövid araszolás után újra Kékestetőn vagyok (27 km). Kb. fél 11 van... megnőtt a forgalom. Lefelé tartok a kék kereszten, majd váltás a kék háromszögre a Csatorna-völgyben. Az erdő pazar és üdezöld... mondjuk eddig is az volt, csak most említem meg. Közben egy patak társul az ösvény mellé, amin néhány helyen kidőlt fa és dagasztható állagú sár rövid szakaszokon. Közben már elkezdtem fejben a depóval foglalkozni és azon gondolkodni, hogy lehetne rövidre fogni. Visszaértem a kocsihoz (33,5 km), letudva az első kanyart kb. 2 km-t levágva a hivatalos körből. Gyors palacktöltés, izókevergetés... mint egy béna vegyész, olyan látványt nyújtottam, a por töltögetésévél. Nah... ettem-ittam, bevettem a bogyókat és újra elindultam. Fáradtak a lábaim... a depónál kicsit azt éreztem, hogy összeugrottak a vádlijaim. Az elindulás után el is feledkeztem erről és nem éreztem semmit. Elfoglalt a gondolat, hogy vajon milyen lesz a következő kör. Lesz-e nehézség? Jön-e valami váratlan fáradtság vagy eléhezés, gyomorprobláma stb... ami ilyenkor előfordulhat. Hm... jött is... a harmadik Kékes csúcstámadás közepe felé (37-38 km) kicsit elhagyott az erő és nehezen haladtam... nem ment jól. Na mi a fa.. van már? Nyalogattam az izót, de hiába. A pulzus kicsit lejjebb esett, miként a tempó is. Remek! Próbáltam rájönni, hogy mi a vihar van. Aztán egy síkabb, gyorsabb szakaszon, ahol rázkódott kicsit a gyomrom, megbüffentem... nem is kicsit. Belerezzent az erdő (maradjunk ennyiben). Határozottan jobb lett.

(hegyi patakocska Parádóhuta felé)

Aztán újra nem lett jobb. Megint kicsit rám tört ez a valami. Újra Kékes, harmadjára. A sík részen picit belesétáltam, míg elküldtem egy üzenetet, majd felvettem a tempót. Megint jobb lett. Jáááájjjj, de jó lesz így a maradék 25 km. Leértem újra a Pisztrángoshoz... mászóka, akadálypálya stb., majd igényem támadt némi szénsavas cuccra. Bíztam abban, hogy ez eddig tartott, úgyhogy jól el is hessegettem a gondolatot, hogy ez az energiagödör  továbbfolytatódik. Újra Parádóhuta, a kútnál újabb kotyvasztás. Tök jólesett leguggolni... felállni már kevésbé. Fogyott kissé a lendület, a fák között öregurasan bujkáltam át. Felüdülést az enyhén lejtő szerpentin és egy újabb szaravasbrigád hozott. Parádsasvárnál megint jöttek a gondok... maguktól és pofátlanul. Nem kellett őket hívogatni vagy agyalni rajtuk. Gyaloglásra váltottam az emelkedőn. Nem kergetett senki és még bőven a tervezett időn belül jártam. A Vörösmarty th.-ig szenvedtem egy sort. Sehogy nem akart mozdulni a gyomrom, a pulzust meg nem bírtam tartani. Lefojtottam egy csokit egy kis aminosavas vízzel, hátha ez segít. Jó is lett volna, ha jön egy hosszabb lejtő vagy tempósabb szakasz. Ehelyett újra jött Sombokor. De jó! Gyenge voltam, mint a harmat, úgyhogy nagy sóhaj és irány felfelé. Azt mantráztam, hogy f@sza minden és mindjárt Kékesen vagyok. Eltelt egy kis idő, mire letudtam a nagy meredeket, közben meg-meg kellett állni és kicsit szétnézni, mert kissé beleszédültem a cipőm nézegetésébe. Ezen persze az sem segített, hogy most sikerült néha majdnem visszacsúszkálni. Vége a drámának. Jött a "futható" szakasz, amit én a csúcsig gyalogoltam-kocogtam. Kékes 4.0... (60 km) betértem az étterembe egy pofa kólára. Annyira türelmetlen voltam, hogy még ki sem fizettem, de már szisszentettem is az üveget. Egy nénike előttem apróval fizetett és nem nagyon látta, hogy milyen érméket ad... beletelt egy kis időbe, míg a cselekmény lefolyt. Nem tudtam rá haragudni. Bekólázva csorogtam lefelé a kék háromszögön és már kezdtek megszépülni a kis élmények. Óvatosan haladtam lefelé, mert persze ilyenkor már belazázunk és sikerül jól hasraesni. Inkább élveztem az erdőt. Közel a "célhoz" egy patakátkelés során megmostam az arcomat, mert már nagyon sercegett a bőrömön a só és jó volt felfrissülni. Aztán a vége előtt még egy vegyestöltetű élmény ért egy nő formájában, aki az elhaladásom pillanatában pöffentett rá egy cigire. Nem tudtam mit gondoljak... mindegy is. Ahogy távolodtam tőle, úgy halványult az impulzus. Pláne, hogy egy helyen szalonnát pörgettek... szívesen megálltam volna egy deszkára, de már csak az lebegett a szemem előtt, hogy letegyem magam. Hát, ezek volnának az én május elsejei élményeim.

(négyszer érinthettem meg)

Konklúzió: az új frissítőkre egy ötujjas pacsit adnék, utalva a nevére, de ez itt nem a reklám helye. Mint utólag rájöttem, egyedül a szénsavas cucc hiányzott... az erdő közepén viszont ezt nehéz beszerezni. Igen, vehettem volna korábban az étteremben, ha eszembe jut. A pálya összességében jól járható, a néhány kivételtől eltekintve, mert tényleg csak rövid szakaszokon bajos a közlekedés. Jó volt, kalandos volt, Élmény volt... nincs rinyálás.

Hanák Kolos Teljesítménytúra - 2017.04.08.

Hanák Kolos teljesítménytúra... a pályán jártam már, de nem úgy, hogy konkrétan ideneveztem volna. A Mátrabérc TT résztávjáról van szó, ami Kékestetőről indul. Idén még csak lábon jutottam fel az ország csúcsára... ez ma megtört. Nem terveztem, hogy eljövök, de hagytam magam rábeszélni. Mondjuk úgy, hogy nem volt nehéz. Óra szerint a táv kicsit több, mint 35 km és bő 1300 m szint.

Kékestető (rajtózóna) - háttérben halványan látszódik a Tátra

Hajnal és reggel határán jár az óra. Kicsit álmosan várom a kocsit a buszmegállóban. Valamin elmélázok, aztán meglátom a fuvarom. Kényelmesen megérkezünk Kékesre. Vakarózás, hogy mit vegyek fel. Kicsit hideg van és fúj a szél. Nem baj. A múltkor is hamar kellett vetkőzni. Széldzsekit azért viszek. Aztán egyszer csak elindulok és még kicsit eltökölök az itiner elpakolásával. A Hanák Kolos azon ritka túrák közé tartozik, ahol lefelé kezdünk. Kékesről mondjuk nehéz lenne felfelé kezdeni. Laza lejtő, majd rögtön egy kemény és technikás "lefelé" Sombokornál, ami még a friss lábaknak sem könnyű. Alkalmazom a fától-fáig taktikát, de még így is egyszer majdnem elcsúszok a kavicsokon. Óvatosabbra veszem, mert kb. 100 m van az aljig és azt nem összetörve magamat szeretném elérni. Itt nagy sebességgel halad el mellettem egy sporttárs... hmmm.... tényleg nem volt semmi. Hamar elérem a Vörösmarty turistaházat, hogy aztán egy lapos szakaszt követően nekivágjak a Csór-hegynek (1. EP). Klassz emelkedő, sikerül majdnem megfutni, de inkább nem jampizok és a végét gyalog teszem meg. A fejpántot le is húztam a nyakamba, mert már olyan volt, mintha dunsztban lenne a fejem. A korai rajt miatt hamar egyedül maradtam és olyan érzésem volt, mintha csak magamtól találtam volna ki, hogy ma itt futok. Ezt a víziót csak a csokiosztogató gyerekek törték meg. Addigra lőttem pár képet az elhagyott Kékesről és a távoli Tátráról. Az újabb emelkedőn lassan haladtam felfelé. Ráéreztem hamar a ritmusára és inkább visszalassultam már annyira, hogy gyalogolnom illett volna, de nem szökött a pulzus, ezért én sem változtattam és szép lassan elértem Galya-tetőt (2. EP). Jó volt végignézni a tájon, ahogy újra kizöldül minden. Kicsi zselé, kicsit több víz és innentől aztán pörögtek a km-ek, persze köszönhető volt ez a pálya lejtésének. Nem durván adta, csak annyira, hogy érezzem, milyen király vagyok, mert a pulzushoz képest tiszta száguldás az egész. Hamar elértem Mátraszentlászlót, ami ugyan nem ellenőrző pont, teát viszont osztogattak... kihagytam.

Kékestető az adótoronnyal - előtte a kispukli, Csór-hegy

Kicsit hullámzott a pálya, majd csekk Vörös-kő kilátónál (3. EP). Meglepően jól éreztem magam, fáradtság még nem nagyon volt. Elvoltam a gondolataimmal, néztem a panorámát, ahol tudtam, kerülve az orra bukást. A gerincre kiérve néha jól megfújt a szél, ami hűtés szempontjából éppen jólesett. Néha meg nem. Ágasvárig nem történt semmi. Örültem, hogy az a cipő, ami télen széttörte, meggyötörte a lábamat, most jó volt! Teljesen. Ehhez annyi kellett, hogy a gyári betétet kidobjam belőle és régebbi, elkopott cipő még épp betétjét tegyem bele. Most jól muzsikált. Nem nyomott, nem dörzsölt! Marad a háznál! Az örömködés közepette elém tornyosult az ágasvári emelkedő... na itt már gyalogoltam. Jó kis sziklás mászóka... nem túl sietős szakasz. Szép meredek, tetején a 4. EP-vel. A lejtő az ellenőrzőpont  után hasonló, mint Sombokornál. Sziklás, tele laza kővel és gyökkettővelhaladással. Egy sporttárs bizonytalankodott, hogy merre az arra. Hirtelen bajban voltam a válasszal, majd az órán megnéztük a helyes irányt. Néha bajos megkülönböztetni, hogy melyik a helyes út, mert azért nem nagyít akkorát az óra, hogy egy amőbát láthassak rajta. A turistaháznál gyerekek integettek és nyújtottak felém egy almát. Nyilván elfogadtam és elmagyaráztam a kisfiúnak, hogyan tudja berakni a mellényem hátsó rekeszébe.

Még egy Tátrás kép

Gyorsan és ügyesen megoldotta, én meg megköszöntem. Felüdülés volt leérni, majd a Csörgő-patak mentén futni. Itt még volt egy kicsi sár is... rendesen fura volt. Enyhén lejt, lehet tempózni és nagy lendülettel megérkezni Mátrakeresztesre (5. EP). Tavaly a hosszútávon indultam és gyakorlatilag lépni nem lehetett. Most meg... majdnem ördögszekerek gurultak az úton. Gyorsan felszívtam magamba a maradék folyadékot és víz híján valami lónyálat töltettem a pakkba. Nem akartam a vízszerzéssel időzni, gondoltam ha már felérek a Múzslára, onnan begurulok a célba. Ettem egy sajtot és egy zselét és jött az utolsó hegy egyben 400 m szinttel majdnem 5 km távon, amit futás-gyaloglás kombóval sikerült összehozni. Hááát ekkorra már lefáradtam rendesen, de még a Múzsla teteje picit arrébb volt. Megpillantottam egy sporttársat, aki még Csór-hegynél ment el úgy mellettem, hogy csak lestem. "Felkapaszkodtam a hátán", gyakorlatilag adott egy kis motivációt, hogy összekapjam magam. Múzsla-tető (6. EP). Kicsit ki voltam, mint a kutya. A nagy lendületességben nem frissítettem eleget... aztán a lendület kicsit alább hagyott. Még jó, hogy nincs már több emelkedés, mert néha olyan volt, mintha valaki vissza akarna rántani. A célig már csak lejtő. De ez most nehézkes volt. Megint lazaköves, sziklás. Majd enyhébb lejtő és a vége a patakig maga a merő trógerság. Itt belerúgtam egy kőbe és anyáztam egy sort. Nem bántam, hogy elértem a patakot, mert az átkelést követően a faluig vezető út ahhoz képest már bársonyszőnyeg volt. Érkezés a célba. Ilyen kihaltnak sem láttam még ezt a sulit. A célban még beszélgettem sporttársakkal, majd ettem egy jó töltött káposztát.

Konklúzió: jó volt minden. Na jó, nem minden, mert a frissítést kicsit  elcsesztem. Mátrakeresztesig a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy sok szénhidrátot vittem volna be. Összességében élveztem az egészet. Tetszett, hogy sok olyan emelkedőt sikerült megfutni részben vagy egészben, amit nem nagyon gondoltam volna. Úgy érzem, hogy sikerült majdnem max.-ra kifutni magam és 3 óra 44 perc alatt beérni. Köszönet a szervezőknek.

Egy 12 órás edzés története - 2017.03.30.

Gyorsan teltek a hetek, hónapok és az alapozás egyértelműen megmutatta az irányt, ami továbbra is a terepultrázás felé vezet. A mostani edzésre nyugodtan rá lehet húzni a rendhagyó jelzőt. Lassan itt az UB és tapasztalatot akartam szerezni egy olyan területen, amin még nem jártam, illetve amire a későbbiekben szükségem lesz azt remélve, hogy hasznát is veszem. Tájékozódtam tapasztaltabbaktól, hogy miként lenne ezt célszerű beépíteni ebbe a tavaszba, ami már így is kicsit feszes. 12 óra... fél nap... sokféleképpen el lehet tölteni, nem meglepő módon én ezt futásra szántam. Ha mélyebbre megyek, akkor ismeretszerzése, mégpedig önismeretre. Síkon és betonon körözgetve egy kimért pályán nem csupán fizikailag, hanem mentálisan is túlmutat a "fárasztón".

A kezdet

A bevezetés után rögtön jön a gondolat, hogy minek ez az önszívatás... hogy szépen fejezzem ki magam. Ezt mindenki döntse el maga. Aki érti, annak nem kell magyarázni. Visszakanyarodva még az elejéhez, nézegettem a tavaszi versenynaptárat, de valahogy nem tudtam vagy nem akartam beilleszteni sehová ezt az ismerkedést. Mondhatom, hogy sajnáltam elvenni a hétvégét a tereptől, ezért született meg az elhatározás, hogy egy szimpla hétköznapon fogom edzésként teljesíteni. Versenyen kívül futni ilyet teljes mazochizmus, az edzők rémálma... Hogy ne legyek nagyon egyedül, szóltam pár kollégámnak, hogy ha van kedvük, csatlakozzanak ideig-óráig. A megelőző napon sokat gondolkodtam az egészen és minél jobban közeledett, annál jobban mentem volna már. Az az igazság, hogy rég voltam így bepörögve és ha úgy veszem, akkor "csak egy edzés". A helyszín kiválasztásán kicsit filóztam. Egy ingerszegény, lakhelyhez közeli környezet, ahol ezenkívül adott minden, vagy majdnem fordítva... győzött az első változat. A frissítő emberem Anita lett, akinek örömmel fogadtam a segítségét, aki annyit kért, hogy bármi van velem futás közben mondjam és feltétel nélkül fogadjam el, amit frissítésként ad. Bőven van az ultrafutás világában rutinja, így nem volt kérdéses. A frissítésitervet kidolgoztuk, hogy majd legyen mitől eltérni.

Társakkal I.

A történtet 7 óra 13 perckor kezdődött... nem éppen a tervezett kezdőidőpont... nem részletezném, maradjunk annyiban, hogy ügyes voltam és egy félórával később indultam. Kissé borult, hűvös az idő, de még a rövid gatya és póló simán elfért... ideális a futásra. Az ún. pályát jól ismerem... sokat futok/futottam itt. Gyakorlatilag méterre meg tudom már mondani, hogy az egyes km-ek hová esnek. A belőtt pulzust tartva haladtam km-eken át. Találkoztam kollégákkal, majd jött egy kérdés: "egy félmaraton reggelire?" Mondom annál picivel több lesz. Sokat járt azon az eszem, hogy vajon milyen lesz az edzés második fele. Az első másfél óra hamar eltelt. Figyeltem kifelé-befelé, az irányváltások miatt rendszeresen pofán kapott a szél, ilyenkor inkább visszavettem, hogy a pulzus nem ugorjon nagyon. Úgy a második óra végén egy régi kollégám Pista csatlakozott, akivel sokat sztoriztunk, bár próbáltam keveset beszélni, hogy azzal se fogyjon az energia. Pista a harmadik óra végéig tartott velem, ekkor már 30 km felett voltam. Közben már Misi is becsatlakozott, így ő futott velem tovább. Anita minden körben kérdezgetett, hogy minden rendben van-e. Minden egyes frissítőt megköszöntem, majd szólt, hogy fejezzem már ezt be, majd a végén egyben. Hehe... na oké! Nem sokára érkezett Csaba, akiről nem tudtam, hogy jön. Kellemes meglepetésként ért, örültem, hogy velem tart.

Társakkal II.

Közben volt egy ritmus váltás, kissé emeltünk az intenzitáson, így a tempó is visszagyorsult. Csak ment egy kis sztorizás... nehéz volt megállni duma nélkül. A maratont 4 óra 4 perc körül értem el és nagyon jól éreztem magam. Anita szorgosan etetett-itatott, nem is kellett ezzel foglalkozom, jó vendég módjára, amit elém tett, azt be is nyomtam csuklás nélkül. A felhők ekkor már egy ideje eltűntek. Kerestem az árnyékos szakaszokat, amiket igyekeztem kihasználni. Azt éreztem, hogy kezd a meleg kicsit megütni. Kértem egy sapkát és megváltam a pólómtól. Az 5 óra végére, már csak Csaba volt velem és az 52. km. De jött Mészi! Hát... ő egy hihetetlen forma! Bírja nyomni a lelkesítő dumát, néha már túl sok a jóból. Na, nem baj, legalább megtöri a monotonitást. "Hamar" elérkezünk a idő feléhez. A hatodik óra végén 62,2 km-nél járunk. Egész jó! Leginkább a combjaimban éreztem a fájdalmat, ami szépen fokozatosan kúszott elő. A 66. km-ben az gél megtette hatását és el kellett mennem egy helyre. Jajj... nem esett jól helyet foglalni, de ez volt a kisebbik gond. Nah... túl sok alapot adok a fantáziáláshoz, haladjunk. Anita azzal viccelődött, hogy biztos nem akarok futni és kezdődik az alibizés. Haha... ezen még tudtam nevetni. Elérkezett egy olyan időszak, amikor újra egyedül futottam. Kicsit jólesett a csend és az egyedüllét, amit terepen már nagyon megszoktam. A nap eltűnt, így  az órámat nézegettem, az iram és pulzus már jó ideje egy helyben, masszív 5:40-5:50-es km-ekkel haladtam. Viki csatlakozott hozzám egy-egy körre úgy 70 és 80 km között. 77,5 km-nél alibi II... ne menjünk bele. Nehezebben gondolkodtam már, kicsit azt éreztem, hogy szűkülök. Megint kicsit egyedül haladtam. A nap újra kisütött, én meg kezdtem elfogyni, majd alibi 3.0. Jött egy nagy mélypont. Kb. 8 és fél óránál azt éreztem, hogy szédelgek, kicsit zsibbadok és iszonyatosan lassulok. Kb. gyökkettővel csoszogok. Ekkor jött a nagy futótársam, barátom, Csabi. Nyögdécseltem neki, hogy most láthatsz ilyen tróger állapotban is. "Kell ez nekem? UB-n mi lesz? Nem megyek, leszarom!" Anita mondta nekem, hogy ez megszokott dolog az ultrákánál, ő igazából hamarabbra várta és hogy ki fogok jönni belőle. Ehhez az kell, hogy ne az aszfaltot bámuljam, hanem emeljem fel a fejem és ne mantrázzam magamnak, hogy szarul vagyok. Szegény Csabi! Becsábítottam, hogy jöjjön velem futni, erre egy járókeretes nyugdíjas csoport is simán lehajrázott volna. Tartott ez az állapot vagy jó húsz percig, majd egy adag kaja és az önsajnálat befejezése után visszatért belém az élet. "Pólóvisszahúz", majd újra fel tudtam venni a ritmust, aztán a 97,5. km-nél alibi IV. rész. Itt azért jobbnak láttam beszélni Vukkal is, mert a gyomrom érezhetően ácsorgott a haladás ellenére... az iso meg tette az "apróbetűsben" ismertetett dolgát. Ez már majdnem olyan, mint a Die Hard Bruce Willis-szel. A 100. km-en Anitával, Zolival és újra Misivel ünnepeltük. 10 óra és 18 perc kellett hozzá. A rám zúduló poénözönnek már annyira nem tudtam örülni, maradtam rezzenéstelen arccal, miután megkaptam, hogy ne grimaszoljak, mert viszi az energiát. Mosolyogj! Az jobban áll! Jó, oké... 

A vége

A nap kezdett lemenni. Ez azzal járt, hogy egyre több az árnyék, hűl a levegő, a tempó gyorsul. Mantra II... én ezt a tempót nem fogom bírni a végéig... egy kicsi hiszti, majd befelé figyelve és előrehaladva éreztem, hogy van még itt a sufniban egy kis erő. Nyilván közrejátszott, hogy az uccsó órába értem.... Alibi V..... itt megkaptam, hogy már biztos ki sem jövök az idő végéig. Azt a kicsi lépcsőt egyre nehezebb másztam meg az "oda"vezető úton, de haladtam. Éreztem a lendületet és számolgattam, hogy mennyi lehet majd a vége. Már csak 30 perc... gyorsultam... először picivel 5 perc feletti km-ek jöttek, majd egy 5 perc alatti. Húha... nagyon megéreztem a végét. Mészi már újra itt volt kb. a 100. km-től és alig állt be a szája. Most nehezen viseltem, de nagyon örültem neki Zoli még velünk tartott, Anita pedig megállt dokumentálni. A maradék 5-6 percben már egy kisebb körön toltuk és növeltük az iramot, ami a csövön kifér. Brutál jólesett. Elengedtem a pulzust és csak futottunk... a vége egy 4.30-as km lett. Kész, letelt a 12 óra! Kiáltás, örömködés, ölelkezés, pacsizás, fotózkodás...  és 117,1 km lett a vége. Nem is tudom, minek örültem jobban. Annak, hogy jól sikerült és elégedett vagyok vagy annak, hogy letelt.

a jó segítő felbecsülhetetlen

Konklúzió: két nap telt el. Még most, írás közben is nehezen tudatosul az egész, még kicsit összefolynak az emlékek. Egyhuzamban - időben - mentem már ennyit, de nem ilyen intenzíven és nem aszfalton... pláne nem körözgetve nagyobb ritmusban. Energetikailag nem fogytam el, bár a 9. órában történt beszakadásnál azt gondoltam, hogy azzal lehet a baj. Pedig nem, csak az agyam tiltakozott mocskos módon. A frissítés rendszeressége és mennyisége érzésem szerint jól eltalált volt, de az izotóniás cuccaimat kikukázom és nézek valami másikat. Anita frissítése egyébként elsőosztályú volt, a cuccaimhoz viszont én ragaszkodtam, amire mondta, hogy azokból baj lehet. Ennek örömére az alibizéssel a 12 órából 24 percet töltöttem el. Szóval nagy-nagy köszönet és "szpesöltenksz" jár neki... plusz a képekért is! Nemkülönben azoknak a futótársaknak, akik hosszabb-rövidebb ideig velem futottak. Azoktól pedig bocsi, akik menet közben látták, hogy mit csinálok és szóvá tették, hogy nem hívtam őket... lecseszve érzem magam. Ha legközelebb ilyenre szánom magam, nagyobb reklámot csinálok. A tapasztalatok és emlékek továbbülepednek, a frissítésen csiszolunk és mehet a nagyobb "pipa" az UB formájában. Hát, ez ezzel jár... van is erre egy mondás, de ezen a fórumon nem hoznám elő!

a végeredmény