Hanák Kolos Teljesítménytúra - 2017.04.08.

Hanák Kolos teljesítménytúra... a pályán jártam már, de nem úgy, hogy konkrétan ideneveztem volna. A Mátrabérc TT résztávjáról van szó, ami Kékestetőről indul. Idén még csak lábon jutottam fel az ország csúcsára... ez ma megtört. Nem terveztem, hogy eljövök, de hagytam magam rábeszélni. Mondjuk úgy, hogy nem volt nehéz. Óra szerint a táv kicsit több, mint 35 km és bő 1300 m szint.

Kékestető (rajtózóna) - háttérben halványan látszódik a Tátra

Hajnal és reggel határán jár az óra. Kicsit álmosan várom a kocsit a buszmegállóban. Valamin elmélázok, aztán meglátom a fuvarom. Kényelmesen megérkezünk Kékesre. Vakarózás, hogy mit vegyek fel. Kicsit hideg van és fúj a szél. Nem baj. A múltkor is hamar kellett vetkőzni. Széldzsekit azért viszek. Aztán egyszer csak elindulok és még kicsit eltökölök az itiner elpakolásával. A Hanák Kolos azon ritka túrák közé tartozik, ahol lefelé kezdünk. Kékesről mondjuk nehéz lenne felfelé kezdeni. Laza lejtő, majd rögtön egy kemény és technikás "lefelé" Sombokornál, ami még a friss lábaknak sem könnyű. Alkalmazom a fától-fáig taktikát, de még így is egyszer majdnem elcsúszok a kavicsokon. Óvatosabbra veszem, mert kb. 100 m van az aljig és azt nem összetörve magamat szeretném elérni. Itt nagy sebességgel halad el mellettem egy sporttárs... hmmm.... tényleg nem volt semmi. Hamar elérem a Vörösmarty turistaházat, hogy aztán egy lapos szakaszt követően nekivágjak a Csór-hegynek (1. EP). Klassz emelkedő, sikerül majdnem megfutni, de inkább nem jampizok és a végét gyalog teszem meg. A fejpántot le is húztam a nyakamba, mert már olyan volt, mintha dunsztban lenne a fejem. A korai rajt miatt hamar egyedül maradtam és olyan érzésem volt, mintha csak magamtól találtam volna ki, hogy ma itt futok. Ezt a víziót csak a csokiosztogató gyerekek törték meg. Addigra lőttem pár képet az elhagyott Kékesről és a távoli Tátráról. Az újabb emelkedőn lassan haladtam felfelé. Ráéreztem hamar a ritmusára és inkább visszalassultam már annyira, hogy gyalogolnom illett volna, de nem szökött a pulzus, ezért én sem változtattam és szép lassan elértem Galya-tetőt (2. EP). Jó volt végignézni a tájon, ahogy újra kizöldül minden. Kicsi zselé, kicsit több víz és innentől aztán pörögtek a km-ek, persze köszönhető volt ez a pálya lejtésének. Nem durván adta, csak annyira, hogy érezzem, milyen király vagyok, mert a pulzushoz képest tiszta száguldás az egész. Hamar elértem Mátraszentlászlót, ami ugyan nem ellenőrző pont, teát viszont osztogattak... kihagytam.

Kékestető az adótoronnyal - előtte a kispukli, Csór-hegy

Kicsit hullámzott a pálya, majd csekk Vörös-kő kilátónál (3. EP). Meglepően jól éreztem magam, fáradtság még nem nagyon volt. Elvoltam a gondolataimmal, néztem a panorámát, ahol tudtam, kerülve az orra bukást. A gerincre kiérve néha jól megfújt a szél, ami hűtés szempontjából éppen jólesett. Néha meg nem. Ágasvárig nem történt semmi. Örültem, hogy az a cipő, ami télen széttörte, meggyötörte a lábamat, most jó volt! Teljesen. Ehhez annyi kellett, hogy a gyári betétet kidobjam belőle és régebbi, elkopott cipő még épp betétjét tegyem bele. Most jól muzsikált. Nem nyomott, nem dörzsölt! Marad a háznál! Az örömködés közepette elém tornyosult az ágasvári emelkedő... na itt már gyalogoltam. Jó kis sziklás mászóka... nem túl sietős szakasz. Szép meredek, tetején a 4. EP-vel. A lejtő az ellenőrzőpont  után hasonló, mint Sombokornál. Sziklás, tele laza kővel és gyökkettővelhaladással. Egy sporttárs bizonytalankodott, hogy merre az arra. Hirtelen bajban voltam a válasszal, majd az órán megnéztük a helyes irányt. Néha bajos megkülönböztetni, hogy melyik a helyes út, mert azért nem nagyít akkorát az óra, hogy egy amőbát láthassak rajta. A turistaháznál gyerekek integettek és nyújtottak felém egy almát. Nyilván elfogadtam és elmagyaráztam a kisfiúnak, hogyan tudja berakni a mellényem hátsó rekeszébe.

Még egy Tátrás kép

Gyorsan és ügyesen megoldotta, én meg megköszöntem. Felüdülés volt leérni, majd a Csörgő-patak mentén futni. Itt még volt egy kicsi sár is... rendesen fura volt. Enyhén lejt, lehet tempózni és nagy lendülettel megérkezni Mátrakeresztesre (5. EP). Tavaly a hosszútávon indultam és gyakorlatilag lépni nem lehetett. Most meg... majdnem ördögszekerek gurultak az úton. Gyorsan felszívtam magamba a maradék folyadékot és víz híján valami lónyálat töltettem a pakkba. Nem akartam a vízszerzéssel időzni, gondoltam ha már felérek a Múzslára, onnan begurulok a célba. Ettem egy sajtot és egy zselét és jött az utolsó hegy egyben 400 m szinttel majdnem 5 km távon, amit futás-gyaloglás kombóval sikerült összehozni. Hááát ekkorra már lefáradtam rendesen, de még a Múzsla teteje picit arrébb volt. Megpillantottam egy sporttársat, aki még Csór-hegynél ment el úgy mellettem, hogy csak lestem. "Felkapaszkodtam a hátán", gyakorlatilag adott egy kis motivációt, hogy összekapjam magam. Múzsla-tető (6. EP). Kicsit ki voltam, mint a kutya. A nagy lendületességben nem frissítettem eleget... aztán a lendület kicsit alább hagyott. Még jó, hogy nincs már több emelkedés, mert néha olyan volt, mintha valaki vissza akarna rántani. A célig már csak lejtő. De ez most nehézkes volt. Megint lazaköves, sziklás. Majd enyhébb lejtő és a vége a patakig maga a merő trógerság. Itt belerúgtam egy kőbe és anyáztam egy sort. Nem bántam, hogy elértem a patakot, mert az átkelést követően a faluig vezető út ahhoz képest már bársonyszőnyeg volt. Érkezés a célba. Ilyen kihaltnak sem láttam még ezt a sulit. A célban még beszélgettem sporttársakkal, majd ettem egy jó töltött káposztát.

Konklúzió: jó volt minden. Na jó, nem minden, mert a frissítést kicsit  elcsesztem. Mátrakeresztesig a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy sok szénhidrátot vittem volna be. Összességében élveztem az egészet. Tetszett, hogy sok olyan emelkedőt sikerült megfutni részben vagy egészben, amit nem nagyon gondoltam volna. Úgy érzem, hogy sikerült majdnem max.-ra kifutni magam és 3 óra 44 perc alatt beérni. Köszönet a szervezőknek.

Egy 12 órás edzés története - 2017.03.30.

Gyorsan teltek a hetek, hónapok és az alapozás egyértelműen megmutatta az irányt, ami továbbra is a terepultrázás felé vezet. A mostani edzésre nyugodtan rá lehet húzni a rendhagyó jelzőt. Lassan itt az UB és tapasztalatot akartam szerezni egy olyan területen, amin még nem jártam, illetve amire a későbbiekben szükségem lesz azt remélve, hogy hasznát is veszem. Tájékozódtam tapasztaltabbaktól, hogy miként lenne ezt célszerű beépíteni ebbe a tavaszba, ami már így is kicsit feszes. 12 óra... fél nap... sokféleképpen el lehet tölteni, nem meglepő módon én ezt futásra szántam. Ha mélyebbre megyek, akkor ismeretszerzése, mégpedig önismeretre. Síkon és betonon körözgetve egy kimért pályán nem csupán fizikailag, hanem mentálisan is túlmutat a "fárasztón".

A kezdet

A bevezetés után rögtön jön a gondolat, hogy minek ez az önszívatás... hogy szépen fejezzem ki magam. Ezt mindenki döntse el maga. Aki érti, annak nem kell magyarázni. Visszakanyarodva még az elejéhez, nézegettem a tavaszi versenynaptárat, de valahogy nem tudtam vagy nem akartam beilleszteni sehová ezt az ismerkedést. Mondhatom, hogy sajnáltam elvenni a hétvégét a tereptől, ezért született meg az elhatározás, hogy egy szimpla hétköznapon fogom edzésként teljesíteni. Versenyen kívül futni ilyet teljes mazochizmus, az edzők rémálma... Hogy ne legyek nagyon egyedül, szóltam pár kollégámnak, hogy ha van kedvük, csatlakozzanak ideig-óráig. A megelőző napon sokat gondolkodtam az egészen és minél jobban közeledett, annál jobban mentem volna már. Az az igazság, hogy rég voltam így bepörögve és ha úgy veszem, akkor "csak egy edzés". A helyszín kiválasztásán kicsit filóztam. Egy ingerszegény, lakhelyhez közeli környezet, ahol ezenkívül adott minden, vagy majdnem fordítva... győzött az első változat. A frissítő emberem Anita lett, akinek örömmel fogadtam a segítségét, aki annyit kért, hogy bármi van velem futás közben mondjam és feltétel nélkül fogadjam el, amit frissítésként ad. Bőven van az ultrafutás világában rutinja, így nem volt kérdéses. A frissítésitervet kidolgoztuk, hogy majd legyen mitől eltérni.

Társakkal I.

A történtet 7 óra 13 perckor kezdődött... nem éppen a tervezett kezdőidőpont... nem részletezném, maradjunk annyiban, hogy ügyes voltam és egy félórával később indultam. Kissé borult, hűvös az idő, de még a rövid gatya és póló simán elfért... ideális a futásra. Az ún. pályát jól ismerem... sokat futok/futottam itt. Gyakorlatilag méterre meg tudom már mondani, hogy az egyes km-ek hová esnek. A belőtt pulzust tartva haladtam km-eken át. Találkoztam kollégákkal, majd jött egy kérdés: "egy félmaraton reggelire?" Mondom annál picivel több lesz. Sokat járt azon az eszem, hogy vajon milyen lesz az edzés második fele. Az első másfél óra hamar eltelt. Figyeltem kifelé-befelé, az irányváltások miatt rendszeresen pofán kapott a szél, ilyenkor inkább visszavettem, hogy a pulzus nem ugorjon nagyon. Úgy a második óra végén egy régi kollégám Pista csatlakozott, akivel sokat sztoriztunk, bár próbáltam keveset beszélni, hogy azzal se fogyjon az energia. Pista a harmadik óra végéig tartott velem, ekkor már 30 km felett voltam. Közben már Misi is becsatlakozott, így ő futott velem tovább. Anita minden körben kérdezgetett, hogy minden rendben van-e. Minden egyes frissítőt megköszöntem, majd szólt, hogy fejezzem már ezt be, majd a végén egyben. Hehe... na oké! Nem sokára érkezett Csaba, akiről nem tudtam, hogy jön. Kellemes meglepetésként ért, örültem, hogy velem tart.

Társakkal II.

Közben volt egy ritmus váltás, kissé emeltünk az intenzitáson, így a tempó is visszagyorsult. Csak ment egy kis sztorizás... nehéz volt megállni duma nélkül. A maratont 4 óra 4 perc körül értem el és nagyon jól éreztem magam. Anita szorgosan etetett-itatott, nem is kellett ezzel foglalkozom, jó vendég módjára, amit elém tett, azt be is nyomtam csuklás nélkül. A felhők ekkor már egy ideje eltűntek. Kerestem az árnyékos szakaszokat, amiket igyekeztem kihasználni. Azt éreztem, hogy kezd a meleg kicsit megütni. Kértem egy sapkát és megváltam a pólómtól. Az 5 óra végére, már csak Csaba volt velem és az 52. km. De jött Mészi! Hát... ő egy hihetetlen forma! Bírja nyomni a lelkesítő dumát, néha már túl sok a jóból. Na, nem baj, legalább megtöri a monotonitást. "Hamar" elérkezünk a idő feléhez. A hatodik óra végén 62,2 km-nél járunk. Egész jó! Leginkább a combjaimban éreztem a fájdalmat, ami szépen fokozatosan kúszott elő. A 66. km-ben az gél megtette hatását és el kellett mennem egy helyre. Jajj... nem esett jól helyet foglalni, de ez volt a kisebbik gond. Nah... túl sok alapot adok a fantáziáláshoz, haladjunk. Anita azzal viccelődött, hogy biztos nem akarok futni és kezdődik az alibizés. Haha... ezen még tudtam nevetni. Elérkezett egy olyan időszak, amikor újra egyedül futottam. Kicsit jólesett a csend és az egyedüllét, amit terepen már nagyon megszoktam. A nap eltűnt, így  az órámat nézegettem, az iram és pulzus már jó ideje egy helyben, masszív 5:40-5:50-es km-ekkel haladtam. Viki csatlakozott hozzám egy-egy körre úgy 70 és 80 km között. 77,5 km-nél alibi II... ne menjünk bele. Nehezebben gondolkodtam már, kicsit azt éreztem, hogy szűkülök. Megint kicsit egyedül haladtam. A nap újra kisütött, én meg kezdtem elfogyni, majd alibi 3.0. Jött egy nagy mélypont. Kb. 8 és fél óránál azt éreztem, hogy szédelgek, kicsit zsibbadok és iszonyatosan lassulok. Kb. gyökkettővel csoszogok. Ekkor jött a nagy futótársam, barátom, Csabi. Nyögdécseltem neki, hogy most láthatsz ilyen tróger állapotban is. "Kell ez nekem? UB-n mi lesz? Nem megyek, leszarom!" Anita mondta nekem, hogy ez megszokott dolog az ultrákánál, ő igazából hamarabbra várta és hogy ki fogok jönni belőle. Ehhez az kell, hogy ne az aszfaltot bámuljam, hanem emeljem fel a fejem és ne mantrázzam magamnak, hogy szarul vagyok. Szegény Csabi! Becsábítottam, hogy jöjjön velem futni, erre egy járókeretes nyugdíjas csoport is simán lehajrázott volna. Tartott ez az állapot vagy jó húsz percig, majd egy adag kaja és az önsajnálat befejezése után visszatért belém az élet. "Pólóvisszahúz", majd újra fel tudtam venni a ritmust, aztán a 97,5. km-nél alibi IV. rész. Itt azért jobbnak láttam beszélni Vukkal is, mert a gyomrom érezhetően ácsorgott a haladás ellenére... az iso meg tette az "apróbetűsben" ismertetett dolgát. Ez már majdnem olyan, mint a Die Hard Bruce Willis-szel. A 100. km-en Anitával, Zolival és újra Misivel ünnepeltük. 10 óra és 18 perc kellett hozzá. A rám zúduló poénözönnek már annyira nem tudtam örülni, maradtam rezzenéstelen arccal, miután megkaptam, hogy ne grimaszoljak, mert viszi az energiát. Mosolyogj! Az jobban áll! Jó, oké... 

A vége

A nap kezdett lemenni. Ez azzal járt, hogy egyre több az árnyék, hűl a levegő, a tempó gyorsul. Mantra II... én ezt a tempót nem fogom bírni a végéig... egy kicsi hiszti, majd befelé figyelve és előrehaladva éreztem, hogy van még itt a sufniban egy kis erő. Nyilván közrejátszott, hogy az uccsó órába értem.... Alibi V..... itt megkaptam, hogy már biztos ki sem jövök az idő végéig. Azt a kicsi lépcsőt egyre nehezebb másztam meg az "oda"vezető úton, de haladtam. Éreztem a lendületet és számolgattam, hogy mennyi lehet majd a vége. Már csak 30 perc... gyorsultam... először picivel 5 perc feletti km-ek jöttek, majd egy 5 perc alatti. Húha... nagyon megéreztem a végét. Mészi már újra itt volt kb. a 100. km-től és alig állt be a szája. Most nehezen viseltem, de nagyon örültem neki Zoli még velünk tartott, Anita pedig megállt dokumentálni. A maradék 5-6 percben már egy kisebb körön toltuk és növeltük az iramot, ami a csövön kifér. Brutál jólesett. Elengedtem a pulzust és csak futottunk... a vége egy 4.30-as km lett. Kész, letelt a 12 óra! Kiáltás, örömködés, ölelkezés, pacsizás, fotózkodás...  és 117,1 km lett a vége. Nem is tudom, minek örültem jobban. Annak, hogy jól sikerült és elégedett vagyok vagy annak, hogy letelt.

a jó segítő felbecsülhetetlen

Konklúzió: két nap telt el. Még most, írás közben is nehezen tudatosul az egész, még kicsit összefolynak az emlékek. Egyhuzamban - időben - mentem már ennyit, de nem ilyen intenzíven és nem aszfalton... pláne nem körözgetve nagyobb ritmusban. Energetikailag nem fogytam el, bár a 9. órában történt beszakadásnál azt gondoltam, hogy azzal lehet a baj. Pedig nem, csak az agyam tiltakozott mocskos módon. A frissítés rendszeressége és mennyisége érzésem szerint jól eltalált volt, de az izotóniás cuccaimat kikukázom és nézek valami másikat. Anita frissítése egyébként elsőosztályú volt, a cuccaimhoz viszont én ragaszkodtam, amire mondta, hogy azokból baj lehet. Ennek örömére az alibizéssel a 12 órából 24 percet töltöttem el. Szóval nagy-nagy köszönet és "szpesöltenksz" jár neki... plusz a képekért is! Nemkülönben azoknak a futótársaknak, akik hosszabb-rövidebb ideig velem futottak. Azoktól pedig bocsi, akik menet közben látták, hogy mit csinálok és szóvá tették, hogy nem hívtam őket... lecseszve érzem magam. Ha legközelebb ilyenre szánom magam, nagyobb reklámot csinálok. A tapasztalatok és emlékek továbbülepednek, a frissítésen csiszolunk és mehet a nagyobb "pipa" az UB formájában. Hát, ez ezzel jár... van is erre egy mondás, de ezen a fórumon nem hoznám elő!

a végeredmény

Népek tavasza 30 km - 2017.03.15.

Múlt héten úgy döntöttem, hogy hazalátogatok Miskolcra. Időről-időre belenézek a túranaptárba, hogy milyen gyöngyszemet találok és akkor megláttam ezt a túrát. Elindult a vezérhangya, hogy ide már évek óta el akartam jutni, csak mindig volt valami, ami miatt lemaradtam. Már jóval a múltkori verseny után kitaláltam, hogy tartok egy kb. két hetes szünetet ilyen-olyan okok miatt... ezeket most nem részletezem. A lényeg, hogy mindennek ellen tudok állni, kivéve kísértésnek. Így a kihagyás utáni első futást előrébb hoztam szombatról szerdára. Ettől nehezebb döntés kevés létezik egy futó életében.

Kilátás a Gulicska-tetőről

 Majális park, Királyasztal - gyerekkoromban sokat jártunk idő, főként osztálykirándulásokon -, rengeteg ember, fagypont közeli hőmérséklet, start! Most határozottabb volta ruhaügyileg. Egy réteg hosszú ujjú fentre és rövidnadrág (lentre) mellett döntöttem. Ritkán kezdünk túránkon lefelé, ez közéjük tartozik. Felvenni a ritmust nagyon jó, bár a pulzusmérőm szerint a csillagokban van a pulzusom. Újraindítani nem akartam, ahhoz túl adatorientált vagyok. A nagy problémamegoldás közepette leértem a Bükk kapujához, majd némi tekergés után érkezett az első emelkedő egészen Gulicska-tetőig (1. EP). Az emelkedő aljához érve helyre állt az anomália pulzusmérővel. Megkezdve az emelkedést egyre jobban feszült a vádlim és az achillesem... aztán lazítottam a cipőn... és csökkent a feszülés. Arra gondoltam először, hogy biztos kicsit elszoktam a terheléstől, mert a relatíve magas pulzus ellenére nem ziháltam... még. A figyelmemet sikeresen elterelte  még a hóvirágokkal teli hegyoldal. Az EP-n majdnem bajban voltam, mert ha nem látom meg a kódot, amit az ellenőrzőlapra kell írni, tuti kimarad. Jött egy technikás szakasz kiálló kövekkel, egynyomos pályával, néha sorral. A túratársak rugalmasak voltak, mert meghallva a trappolásomat együttműködően félre álltak. Az egynyomos szakaszt egy lejtős dózerút váltotta. Itt nem spóroltam az energiával, hagytam, hogy vigyen a lendület picit gyakorolva a lejtőzés technikáját, amiben elég gyenge vagyok. A maga módján a lejtőfutás is egy extrém sport, mert egy óvatlan pillanatban szakadhat a szalag, törhet a boka és gurulhatsz a végtelenségig... egy szóval jól összetöröd magad.

Hámori-tó - a teteje még jeges

Na... leértem Lillafüredre (2. EP), ahonnan a Hámori-tó partján vezetett tovább az út. Nekem ez volt a túra legszebb szakasza. A tó végén meredek emelkedőn halad a pálya. A pulzus szép magas, így gyaloglásra váltok. Ahogy felérek, újra át tudok térni futótempóra  a Lencsés-nyergen át, egészen a Csókásig (3. EP), közben pedig egy csokival frissítek. Röviddel később kijutok a műútra majd újra az ösvényen felfelé egészen Örvény-kőig (4. EP). Itt azért ellövök egy fotót a panorámáról, közben kicsit kifújom magam és elindulok visszafelé. A biztonság kedvéért magamba nyomtam egy zselét, mert az erős iram miatt tudtam, hogy valahol utolérhet egy filmszakadás.

örvény-kői kilátás

Jókai emlékű - Örvény-kő

Magányosan haladtam lefelé. Eddig sok túratárssal találkoztam, de ezen a szakaszon megritkult a számuk. Közben a fejemben bekattant valami zene, így egész jól elvoltam magammal. Gyorsan pörögtek a kilométerek, élveztem a erdőt, a napsütést és azt a néhány akadályt, amit a természet kidőlt fa képében gurított az ösvényre. Addig-meddig voltam el magammal, míg a csókási esőbeállóig vissza nem értem. Cselt éreztem, mert ez volt a 3. EP, a kezemben nem volt az itiner és azt hittem, hogy ott megint jelenés van. De nem, mert még a pont előtt egy fán ékeskedett egy "balra nyíl - NT 30". Jó, akkor ide most nem kell bemenni. Egy fenyvesen keresztül haladt lefelé a szekérút. Kezdtem érezni, hogy fáradnak a lábaim. A télen nem egészen ehhez az iramhoz szoktam, de már az elején úgy döntöttem, hogy igyekszem megtolni az egészet kb. úgy, ahogy csak tudom. Örvény-kőtől gyakorlatilag alig volt szint, lejtő, lejtő és még mindig lejtő. Nem rossz ez, csak kicsit becsapós az izmoknak, ha túl tempós. A Keskeny-lyuknál (5. EP) aztán leszalagozott rész. Nem vagyok egy növényszakértő, de egy lilavirágos részt szalagoztak le, amit sokan fotóztak és nézegettek. Jó volt látni, hogy senki sem érezte magát egyenlőbbnek azzal, hogy kedvére bemenjen oda. A pontot elhagyva már kevesebb, mint 6 km volt a végéig. Fáradtam már rendesen, de azért vittek a lábaim. Befelé figyeltem az érzeteimre. Hamarosan megint "kódfelírós pont", ahol már résen voltam. Innen aztán annyira elvoltam magammal, hogy az óra csipogására lettem figyelmes, hogy elhagytam az útvonalat. Bakker! Nem tudtam mire vélni, mert azon az útvonalon, ahová "letértem", hatalmas gyalogos forgalom volt és az emberek ruhája nem arra engedett következtetni, hogy véletlenül vannak ott. Maradtam az útvonalon és nézegettem az órát, hogy mennyire térek el. Bevallom, nem volt kedvem visszafordulni, főleg azért, mert párhuzamosan haladtam a másik ösvénnyel bevállalva azt is, hogy akár kerülő is lehet belőle. Aztán a Vadasparkhoz érve gyakorlatilag célegyenesben voltam, ahonnan már kb. 500 m volt a cél.

A túra számszerűsítve

 Konklúzió: Nagyon tetszett a pálya... mert Bükk... én pedig elfogult. Örvény-kőig (17,5 km - 890 m szint) erős tempóban mentem, amit a vége felé megéreztem. Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek és hogy ennek örülni is fogok. Ugyan nem verseny volt, de kiadtam magamból, amit tudtam... mégis mennyi az annyi alapon. Ma nem fogott ki rajtam a szél, mert bár az elejétől fogva lengedezett, többlet vízfogyasztással egyensúlyoztam mind ezt, mind pedig az erős tempót. Hát ennyi!

Bükki Kilátások Hard 65 - 2017.03.04.

Bükk! 65 km és 2500 m szint! Szóval a Hard, amiről tudtam, hogy kemény lesz! Tavaly nem jutottam el ide, az idén meg nem szerettem volna kihagyni. Végül úgy döntöttem, hogy a hosszú téli alapozás tökéletes lezárásaként benevezek. Lassan már hazajárok a Bükk nyugati lábához, legyen az Eger vagy Felsőtárkány. Most az utóbbi volt a rajt-cél helyszín. 

Egy kis pihenő Tar-kőn

Hajnal van! Szokásos készülődés, még felvettem egy srácot, majd indulás! Az utazás közben sztorizgatás és mire elhagytuk az autópályát, már kivilágosodott. A rajtközpontban jókedvű készülődés, rég nem látott ismerősöknek örülés, bratyizás és vacillálás! Miben induljak? Hány réteg? Kicsit hideg van, kell a két réteg. Hosszú ujjú, vagy inkább rövid. Fázni fogok. De később meg meleg lesz. 900 m felett, ha szél van, nem fog jólesni. Na jó! Rövid ujjú és széldzseki elég lesz. De mi lenne, ha csak rövid ujjú lenne? Áh... fázom! Nem érdekel, max. cipelem. A kelleténél bizonytalanabb voltam és próbáltam kizárni a körülöttem készülődők döntéseit. Már-már menyasszonyi színjátékra hasonlított a bohóckodásom. 

A hosszú és kemény tél utolsó nyomai

Istállós-kő

Rajt 7.30! Lassan melegszem be, majd a lassú emelkedőt követően a 6. km-nél leveszem a széldzsekit. Az izzadás és a pulzus is visszább vesz. Így komfortosabban érzem magam. A pálya folyamatosan emelkedett egészen az első frissítő pontig, Őrkő-házig (11 km). Jól éreztem magam, pedig de a lábaim nem voltak teljesen frissek. Innentől zúzós lejtő, majd egy kis mászás Kelemen-székéhez és újra lefelé egészen Szilvásváradig. A vasútállomáson újabb frissítőpont (20 km), ahonnan egy kis folyadék és némi sós frissítő után indultam tovább a Szalajka-völgybe. Istállós-kő felé vezetett az út és tudtam, hogy a völgy végén fogunk szépen felfelé haladni egy brutál emelkedőn. Barátkoztam a gondolatával, mert jártam már ott, de nem mentem fel teljesen. Lelkiekben felkészültem, hogy itt gyökkettővel tudok majd csak haladni combos pulzussal. A völgy végén csekk, majd kezdődik a mászás. Hááát... durva volt! 2,2 km-en beugrott 500 m szint. Levegőt a létező összes nyílásomon vettem és beszélgetős kedvemben sem voltam, de gondoltam, egyszer, majd, valamikor felérek. Felértem... fél óra alatt! A vége előtt azért még volt egy jeges, csúszós szakasz, szóval ha már kellőképpen kész vagy, jöhet egy kis jég, hogy az se legyen mindegy, hogy hová lépsz! Ez most így sírós, meg "minek mész oda?". Passz... biztos mert mazochista vagyok. Hmm... lehet! A járkálást üvegcserepeken kevésbé bírnám. 

A csekkolás után hullámvasút Tar-kőig. Sziklás, technikás részek, hol jobban, hol kevésbé futható... nekem. Visszaérünk Őrkő-házig, teljesítve az útvonalba tett kishurkot. Az útvonal elhalad a Bükki Őserdő mellett. Most világosban látom meg és lenyűgöznek a magas fák. Frissítek közben egy csokival és a negyedik óra elteltével a második sótablettával. Tar-kőre érve megállok és megcsodálom a panorámát. Bejön ez a hely és mindig látok innen valami újat. Ekkorra a táv fele már megvan és a szint zöme is. Irány a bánkúti síház (41 km). Pörögnek a km-ek, először ösvényen, majd műúton. Bánkúton frissítőpont van, itt megint a sósat választom (olivabogyó, sajt). A kóla nagyon jólesik egy kis vízzel. Megint segít. Megmozgatja a gyomrom és erőt ad a további önszívatáshoz. 

Virágos sár, szép kilátás... ha jól tévedek

Jó ideje már egy sráccal haladok, akivel felváltva előzgetjük egymást. Ismerős helyre lyukadunk ki, a Borsod-Heves megyehatárhoz, ahonnan tovább ereszkedünk a Hór-völgybe. Fasza kis hely, de most nem arra a részre jutunk, ahová én gondoltam. Közben akadnak dagonyás, sárcuppogós részek, szerencsére nem túl hosszúak. Aztán a Hór-völgyben a szárazpecsétes csekk után ismét kemény emelkedő jön. Megindulok! Húúúha, valami ne klappol. Persze nem vártam, hogy 55 km után ugyanazt a frissességet érezzem, amit az elején. Érzem, hogy nem megy! Zihálok, mint egy ló! Kezd elhagyni az erőm és ez most nem a fáradtság. Hirtelen tör rám, birkózom vele! Felfelé nézek, hogy meddig tart még! A számat nem érzem száraznak, szomjasnak sem vagyok. Lassan telnek a méterek a kemény emelkedőn. 2 km alatt 250 m... ami nem lenne vészes. De! Ahogy felérek és innék, a "camelbak" üres. Szívás, csak éppen nem vízből! Próbálok az enyhe emelkedőn kocogni, de nem nagyon megy. Ódorvárnál egy piknikező családtól kipofátlankodtam egy bögre vizet és lekísértem egy géllel. Ekkorra a srác, akivel kb. 38 km-en keresztül haladtam, már látótávon kívül volt. Lassan, de biztosan hatni kezdett a cucc és kezdtem jobban lenni. Már nem volt messze a frissítőpont (Völgyfő-ház, 58 km), ahol rendesen betankoltam kólás vízből. Ettem némi szilárdat, de az inkább a sós íz miatt. Nem volt rá nagy szükség, de már nem bíztam semmit a véletlenre. Visszajött az erő és robogtam is gyakorlatilag végig lefelé egészen a célig. A cél előtt még meg kellett kerülni egy kis tavat, aminek már annyira nem örültem, de ezen már nem múlott semmi. A célban pacsizás, pihenés, bratyizás, gulyásozás. 

Helló B.A.Z. megye!

Konklúzió: Minden nagyon jól ment, egészen az elszomjazásig. A folyamatos szél vagy szellő vagy akármi, kitolt velem... azaz inkább én magammal, mert nem éreztem, hogy mennyit izzadok és ezzel arányosan nem ittam eleget. Gyerekhiba, hogy nem néztem meg, mennyi víz van nálam. Ez az én bénaságom... majd legközelebb odafigyelek. A verseny egyébként frankó volt. A frissítőpontok a "mi távunkon" svédasztalhoz hasonlítottak. A pontőrök készségesek voltak mindenütt... egy rossz megjegyzésünk sem lehet. A szervezők kitettek magukért, mert végig jól követhető volt a szalagozás. A kritikus, "elkavarós" részeknél volt  útbaigazító ember, ahol meg nem és közös útvonalon haladtunk a rövidebb szakaszokkal, ott irányjelző táblák voltak. Szuper volt az egész, úgy ahogy van. Aki tervez itt indulni, ne hagyja ki!

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 57 km (2017) - 2017.02.11.

Ismét eltelt két hét és újra nekivágtam egy túrának. Azt hiszem, hogy a téli alapozás/felkészülés legkeményebb állomása (57 km - 3035 m szint) ez ugyan úgy, mint tavaly. Akkor a sárral és az esővel küzdöttünk, most a jég volt az, ami feladta a leckét... egy újabb mazochista akció volt kilátásban. Némi izgalommal figyeltem az időjárást, hogy a két héttel ezelőtti Téli Mátra után vajon mennyi hó marad meg. Folyamatosan informálódtam különböző fórumokon keresztül, hogy mégis mi a szitu odafent. Gondoltam beszerzek egy pár szegecses csúszásgátlót, de aztán annyit tököltem vele, hogy végül nem lett belőle semmi. Igen, mondhatjuk, hogy nagy felelőtlenség és 19-re lapot húztam. Mert ha a jég uralkodik a pálya nagy részén, akkor ott másnapig csúszkálás lesz.

A rajtban - Sástó, kalandpark - szokásos készülődés. Nem részletezném, mert kb. ugyanúgy történik minden, mint mindig. Kicsit kedvetlen voltam és úgy éreztem, inkább aludtam volna tovább. Ha egyedül mentem volna, valszeg nem megyek el, mert nem éreztem a lendületet. Aztán 7.30-kor indulás! Az első km-eken voltak jeges szakaszok, majdnem taknyoltam egyet rögtön az elején. Helyenként hó fedte a jeget, úgyhogy nagyon oda kellett figyelni. Abban bíztam, hogy a naptól idővel kicsit felenged a talaj és akkor nem lesz annyira vészes. Lekocogtunk Mátrafüredig (1. EP), onnan pedig egy jó hosszú emelkedőn fel Kékestetőig. Voltak csúszós szakaszok, de szerencsére a hó annyira kemény volt, hogy sok helyen lehetett benne haladni. Idővel elértük a hóhatárt és máris könnyebb volt a haladás. Kékesig majdnem összejött egy kis gigszer. A csuklómra tettem a chipet, amivel a nyomon követős időmérés ment. Egy kesztyűlevétel után hűlt meg bennem a vér, mert nem volt meg. A sikítás kerülgetett, bár ha az ellenőrző füzet lett volna oda, az nagyobb gáz lett volna. Na! Szerencsém volt, mert kb. 50 m-t kellett volna visszamenni... de egy fehér kis valamit keress már már meg a hóban! A nagyobb szerencse az volt, hogy kettővel mögöttem egy srác a kezembe nyomta, hogy biztos ezt keresem. Kékestetőről (2. EP) a gerincen haladt tovább lefelé az út. A tiszta és napos időben szép volt a panoráma mind észak, mind dél felé. Egy frissítésen túl esetem legyűrve egy csokit. 

(kékestetői panoráma)

Komótosan haladtam, hogy ne vágódjak el, de egyszer így majdnem sikerült. Volt egy-két seggencsúszós szakasz, de mindent egybevetve egész jól haladtam Szent István-csevicéig (3. EP). Egy-két keksz, egy sótabi és egy bögre tea után kaptatás Sombokor felé. Tavaly ezt a részt nagyon elcsesztem a frissítés miatt és persze azért, mert az első szakaszt nagyon megtoltam Kékesig. Most nem volt ilyen probléma, bár a kedvem nehezen jött meg. Sikerült sokat kocogni felfelé és a ritmus is meglett. Fizikailag jól voltam, figyeltem a pulzust és vigyáztam, hogy ne lőjek túl a célon. Sombokornál (4. EP) megörültem az olivabogyónak, így meg is ettem pár szemet. Nagyon jókat olvastam róla és tudtam, hogy segíteni fog a sokszor problémás frissítésen... gondoltam nagy kárt nem okozhat, úgyhogy kipróbáltam... max. ha nem válik be, akkor segítek rajta, hogy a "felszínre törjön". Gyakran beleestem abba a hibába, hogy a sok édestől sztrájkolni kezdett a gyomrom és csinálhattam bármit, nem fogadott be semmit. A Sombokortól (4. EP) lefelé vezető szakasz most sem tetszett. Iszonyat meredek és fától-fáig volt érdemes haladni, ha csak nem szereted az extrém sportokat... oké, tudom... csúszásgátló! A következő pontig jól lehetett haladni. Végig egy patak mentén, néha keresztezve azt. Köveken lehetett átkelni, de volt, hogy nem sikerült és bokáig süllyedtem a vízben. Elsőre kellemetlen, de idővel újra elönti a melegség a lábadat. Lajosháza, az ötödik EP, túl a táv felén (30 km), viszont a szintemelkedés fele még nem volt meg. Jól éreztem magam, nassoltam (megint egy kis olivabogyó és kóla), sztoriztam a pontőröknek és az egyik hölgy aranyosan felajánlott nekem egy pár cserezoknit. Höhh... én, mint "kemény" nem fogadtam el, mondván ez ezzel jár és idővel úgy is kiszárad. Na! Innen egy remek gyaloglós meredek először Mátraházáig, majd tovább újra Sombokorig. Közben az erdőben kiabálást hallok és az előttem haladókkal együtt balra néztünk, ugyanis majdnem elmentünk egy feltételes ellenőrzőpont mellett... király lett volna! A fáradtság és a fájdalom már előkúszott és kicsit kezdett elegem lenni az emelkedésből. Újra visszatért a pálya Sombokorra (6. EP) és örültem, hogy lassan megint felérhetek Kékestetőre, de lelkiekben már egy másik nehéz szakaszra készültem. Újra elértük Kékestetőt (7. EP), majd innen megint csak lefelé, ezúttal a piros jelzésen Kis kőig. Az eddigiekhez képest gyors és néha csúszós szakasz, de azért boldogultam. 

(a hóhatár fölött)

Kis kőnél  (8. EP) a frissítés után irány tovább lefelé. Még a ponton mondták a srácok, hogy van zserbó a Markazi várnál. Ójee... tavaly is volt, úgy már megéri elmenni odáig. Nem gyenge lejtő, az elején hóval, majd egy kis sárral. Ez tetszett, mert lehetett haladni az avarban egy kis csúszkálást nem számítva. Majdnem a végén azért mégis sikerült seggre esni. Lent az aljban szekérút, kocogás a Markazi vár felé. A várat egy visszafordító kanyar után emelkedőn kellett elérni. Jó kis köves szakasz, ahol belerúgtam egy kőbe, ami nem repült arrébb. Ez így közel az 50 km-hez nem esett túl jól és elég hosszan soroltam magamban a káromkodás legkülönbözőbb formáit. A várnál (9. EP) pecsét, kóla és zserbó, majd egy kis viccelődés az őrök részéről. Mutatták, hogy a hegyoldalban van egy élénk pici zöld pont... na az egy túratárs volt, aki éppen lefelé ereszkedett. Nem tudtam, hogy melyik a jobb... az hogy megmutatták vagy az, hogy inkább ne tették volna. Jókedvűen indultam vissza és tudatában voltam annak, hogy ott még egy brutál szint vár. Még előtte a levezető szakasz technikás, helyenként bokaforgatóan köves talaján kellett visszajutni. Érkezés a hegy lábához, majd jött egy jó félórás mászás (1,5 km és kb. 400 m szint). Azt hittem, hogy sosem érek fel. 

(kilátás a Markazi vártól)

Újra a Kis kői pont (10. EP), ahol a srácok rám nézve viccesen jegyzik meg, hogy látják, hogy lent tuti van 50 fok... hehe. Innen lefelészakasz Mátrafüredig, 5 km-en keresztül. Hol sár, hol hó, hol egy kis dagonya. Felfrissültem a nagy mászás után és lelazult kicsit a lábam, úgyhogy jött vissza egy kis tempó. Mátrafüred hamar eljött (11. EP)... csekk... és irány a cél. Ide azért még (Sástó, kalandpark) felfelé kellett menni, amit többnyire már gyalog bírtam csak. A cél előtt még volt egy fasza lépcsősor, ami feltette arra a bizonyos I-re a pontot.

Konklúzió: Ugyan fejben nem voltam képes sokáig "ott" lenni, azért az erőnlétem kárpótolt. A frissítés nekem új eleme, az olivabogyó - zöld csoda - nagyon bevált. A hideg idő ellenére nagyon folyt rólam a víz és ezért a kétóránként bevett sótabletták is sokat segítettek. Egyre jobban tudatosul és sikerül a frissítősdi. A túrán a frissítőpontok kínálata bőséges volt, gyakorlatilag mindennel készültek a szervezők. Az összidőmmel nagyon elégedett vagyok, hiszen a tavalyi kicsit több mint 9 órás teljesítéshez képest 50 perccel jobb jött össze. A táv nekem kicsit több, mint 59 km lett, amit édesanyámnak ajánlok a napokban tartott születésnapja alkalmából.

Téli Mátra XL (2017) - 2017.01.28.

Ha január vége, akkor Téli Mátra... XL. Csak hogy megint jó legyen! Szám szerint már a negyedik teljesítésre készültem, ami a két héttel ezelőtti viszonyok ismeretében a legnehezebbnek bizonyul. A hideg annyira nem is izgat, inkább a nagy hó az, ami macerát okoz. Az a mítosz, hogy milyen jól járható/futható, a havas ösvény, hááát... erősen megdőlt. Porhóban legalábbis elég bosszantó, hogy ha futsz, szédelegsz, ha gyalogolsz, nem haladsz. Egyébként vártam már ezt a túrát, mert képet ad arról, hogy mennyit fejlődtem egy év alatt.

Reggel karcos volt a hideg Mátrafüreden. A mínusztízben elgondolkodtam azon, hogy kettő vagy három réteg kerüljön felülre, végül győzött a kettő. Cipőből ugyanazt választottam, mint az előző túrán, hiún remélve a haladást. Ha már cuccok! Megtaláltam egy régen használt övtáskát, amiben kényelmesen elfér két félliteres palack a csokikkal és gélekkel, úgyhogy most ezt vittem magammal. Ezt tesztelgettem már egy hete, hogy milyen is benne futni. Amennyire ódzkodtam tőle, annál jobbak voltak a tapasztalataim. A medencémnél nyomott egy helyen, de csak akkor, ha begyűrődött a ruha.

Rajt 7.35-kor. Az első km-ek nem voltak kellemesek, de a sor kerülgetése az ösvényen feledtette a hidegérzetet.  Lajosházáig (1. EP) hol egy, hol két nyomon lehetett haladni néha jobban, de inkább kevésbé. A patak itt most totál befagyott, így a csobbanás idén elmaradt. Menetközben megéreztem, hogy deres a szakállam és az arcom, amit a kifújt párás levegő fagyása okozott. Úgy nézhettem ki, mint egy ősz öreg ember. A EP-n meg is kérdezte egy fickó, hogy: "Te elestél???" Mondtam neki, hogy nem. Viszont vicces volt látni az emberek ábrázatát, amikor rám néztek. A következő EP-ig (Mátraszentimre) hasonló volt a pálya. A friss porhó szinte minden lépés energiáját elnyelte, tehát elrugaszkodni a talajtól nagy nehézséget okozott. Közben frissítettem és sokat használtam a közösülésre utasító kötőszót. Úgy voltam vele, hogy kellett ez nekem, mint lufiárusnak a nyílzápor. A sok baszdmegelés közepette hirtelen kiért a pálya egy takarított útra, majd a 24-es útra, ahonnan pár lépés volt a pecsétes pont. Itt megettem egy csokit, majd nekivágtam Galyatetőnek. Itt sem volt könnyebb haladni, de már elfogadtam valamennyire, hogy nem úgy megy, ahogy akarom. Felfelé próbáltam előzgetni, még ha a nagy hóban is kellett szökdelni, mert ha sétára váltottam huzamosabb ideig, akkor fázni kezdtem. Galyatetőn (3. EP) tiszta idő, napsütés és a csúcsra felérve panoráma a Tátra csúcsaira. Pazar volt, bár nem fényképeztem az egész túrán technikai okok miatt. Elücsörögtem volna itt, de akkor sosem érek be a célba. 

(Galyatető kilátóból Kékestető - fotó: Berta Gabriella)

Galyatetőről lefelé sem volt könnyebb haladni. Ugyan nem süllyedtem térdig a hóba, de a talajfogás meglehetősen ingatag volt. Néha csináltam olyan figurákat, hogy joggal várhatok egy meghívót a következő breaktánc-világbajnokságra. Utolértem egy futót, aki csak annyit mondott nekem: "Az fasza!" Illedelmesen megköszöntem, majd csúszkáltam tovább. Egy helyen felüdülés volt a tisztított úton futni. Majdnem el is felejtettem milyen érzés biztosan talajt fogni. A lazulás végét a Csór-hegy oldala jelentette, amit gyalog másztam meg. Mondjuk még sosem futottam, ezért ez a hagyomány most sem szakadt meg. A ponton (4 EP) gyakorlatilag megállás nélkül csekkoltam és közben frissítettem. A Vörösmarty turista ház (5. EP) innen már nem volt messze. Az odavezető úton kicsit csaltam, mert nem mentem be az úttal párhuzamos ösvényre, hanem felkocogtam az aszfalton az EP-ig. Gondoltam a Gabi halálán majd szívok eleget, úgyhogy engedtem a csábításnak. A turistaháznál becsatlakozott az egyik rövidebb szakasz és újra benépesedett a pálya. Galyától ezidáig alig-alig találkoztam emberrel, innentől viszont számítottam arra, hogy lesznek bőven. Kezdtem fáradni, de próbáltam tartani a taktikámat, ami azt jelentette, hogy Kékestetőig - megmászva majdnem az összes szintemelkedést - ellövöm a muníciót, onnantól meg majd legurulok a célig. A Pisztrángos tóig (6. EP) újra gyötrelmes volt az ösvény. Morcos túrázók, kemény terep... már nem is szóltam, hogy merről érkeznék, inkább kikerültem őket a szűzhóban. Megértem őket is, mert percenként félreállni és elengedni másokat, biztos unalmas egy idő után. A Pisztrángoshoz érve nem tököltem sokat. Egyből nekivágtam a túra szerintem legnehezebb szakaszának. Szinte gyalog elértem azt a max. pulzust, amit magamnak saccoltam. Egy emlékműnél egy srác és egy lány beszéltek. Annyit hallottam a lánytól a combos emelkedő előtt, hogy inkább oda se néz. Hát igen... a Gabi halála ma szerintem mindenkinek a halála volt. Jött egy pihenős rész, a Sötét-lápa nyereg. Itt betoltam egy fél csokit és élveztem a napsütést. A Kékestetőre tartó gerincen tapadósabb volt a hó. Itt egy-két sporttárassal előzgettük egymást, ami kicsit könnyebbé tette a maradék szakaszt a csúcsig. Kékestető (7. EP) előtt aztán halk puffanás. Hátra néztem és láttam, hogy a telefonom a hóban landolt. Jajj... nem húztam be a cipzárt. A poén az volt, hogy behúztam és a szupertáska alja kirepedt vagy szakadt, nem is tudom. Lényeg, hogy megficcent. Boldog voltam nagyon! 

(Kékestető, az ország teteje - fotó: Tóth Csaba)

Innen már csak lefelé. Jól haladtam, bár már éreztem a fáradtságot nagyon. A célig gyakorlatilag végig tudtam futni. A kötélbekapaszkodós részeken sem kellett sokat időzni, viszont egyre többen lettek az ösvényen. Volt, aki együttműködött, volt aki kevésbé. Ahol lehetett, itt sem szóltam, inkább én kerültem. Gyökeres-forrásnál az EP-n (7. EP) nagy sor, majd szerencsémre pont előttem állt meg az egyik pontőr, hogy ő is bélyegez. Szuper! Az utolsó néhány km már gyorsan elpörgött. Beértem a faluba, majd műútra és hamarosan cél. 5 óra 28 perc alatt sikerült körbeérni, ami kb. 20 perccel marad el az egyéni csúcstól, de tavaly sokkal könnyebb volt a pálya. 

(Szereztem néhány új kiegészítőt... nem tartottak sokáig - fotó: én)

Konklúzió: Nagyban hasonlított ez a történet a Bükki Kihíváshoz, annyi, hogy itt járhatóbbak voltak az ösvények. Ott hamar feladtam a futás lehetőségét, itt kevésbé tudtam ezt elengedni. A frissítésem megint jól sikerült. Bő óránként ment valami szilárd, a folyadék pedig ettől sűrűbben. Most, hogy végigpanaszkodtam a beszámolót, utólag úgy gondolom, hogy beépül ez is. Leginkább az bosszantott, hogy nem haladok, de ezzel szerintem ma mindenki így volt. Negyedikre is sikerült teljesíteni és ahhoz képest, hogy 5 évvel ezelőtt - hasonló körülmények között - a szintidővel versenyeztem, most egy szavam sem lehet. A képeket az utolsó kivételével túratársaim engedélyével tettem ki.

Bükki Kihívás 40 - 2017.01.14.

Ott kezdeném talán, hogy még nem indítottam ilyen keményen az évet az edzésekkel, mint az ideit. Adatokkal nem untatnék senkit, úgy is az érzések számítanak, nem pedig a számok. A futáshoz való hozzáállásom ennek ellenére nem csökkent, inkább jobban körvonalazódik, hogy mit is akarok igazán az idén ésszerű keretek között. 

2017-et egy félig-meddig ismeretlen "tereppel" kezdem. Futottam már sötétben, hóban, fagyban és a Bükkben is... külön-külön. Eddig semmi meglepő. Most viszont összegyúrva a hármat, ismét valami újban volt részem. A dolog lényege, hogy éjszakai a túra, én viszont úgy terveztem, hogy csak késő estig fog tartani. Kicsit fura volt, hogy reggel felkelek és gyakorlatilag előttem áll az egész nap, mert csak délután kell útnak indulni.

(Felsőtárkány)

A szokásos felszerelés mellé most beszereztem egy izolációs fóliát. Ugyebár ez arra való, hogy ha gáz van, akkor bele lehet bugyolálni a bajbajutottat és talán nem hűl ki túlságosan, amíg nem jön meg az igazi segítség. Ha kiteríteném, akkora lenne, mint egy franciaágy lepedője, viszont ha használni kell, nem éppen az a tevékenység jut elsőre eszembe róla... na, de ki min szeret természetesen aludni. Legrosszabb esetben is csak max. farsangi jelmezhez kelljen használni. Akkor viszont a két oldal színei miatt lehet aranyembernek vagy bádogembernek öltözni. Kibontani nem mertem, mert azt mondják, hogy nehezebb visszacsomagolni, mint kirakni egy Rubik-kockát. Ennyit bevezetőnek...

(Elhagytuk a falut)

Szombat kora délután! Irány a Bükk! A helyszínre, Felsőtárkányba érve mondhatni családias hangulat fogadta a túrázókat. Nem volt orbitális a létszám, ez már egy jó pont. Regisztráció, szöszölés és indulás, start 16 óra.  Rögtön az elején az 1. EP, gyors firka és spuri tovább. Az első pár km-t nevezhetjük a boldog tudatlanság állapotának, amikor is még fogalmam sem volt arról, hogy mi következik. Na jó, néztem időjárásjelentést, nem mondták, hogy száraz lesz a talaj, de nem igazán arra számítottam, ami várt... lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem. Rögtön az 5. km-nél sikerült egy kicsit elkavarni, de hamar rájöttem, hogy benéztem az útvonalat, így nem volt nagy sikítozás. Szépen lassan emelkedett az útvonallal a szint és a hóvastagság. Macerás volt benne haladni, mert gyakorlatilag annyit szédelegtem, mint egy részeg. Botorkáltam, csúszkáltam... mindent csináltam, csak éppen nem haladtam. A 2. EP a Guba háznál volt. Bírom az ilyen erdész házakat. Hangulatos, kályhával fűtenek... van ennek egy életérzése. Nekem átjött. Innen továbbra is felfelé haladtunk. A hó egyre nagyobb, az ösvény egyre járhatatlanabb. Próbáltam haladni, de a pulzusom ugrott is egyből. Így gyaloglást és kocogást vagy inkább joggolást imitáltam. Szar színész lennék, mert ez ebben a helyzetben nagyon nem ment.

(Szürkület - az út emelkedik, a tempó lassul)

Sikerült elérni a 3. EP-t, az őrkői házat, ahol hasonlóan jó hangulat és meleg fogadtatás várt. A pontőröktől kaptam egy piros pontot, hogy milyen jól haladok "negyvenes" létemre, majd megnyugtattak, hogy most jön az emberesebb rész. Nem vicceltek... a tempóm gyakorlatilag gyökkettőre csökkent. Már rég feladtam az időtervemet... de nem is értem, hogy mit gondoltam, az utóbbi napok időjárására gondolva. Örök optimista... egyszer ez lesz a vesztem. Na, folytatódott a móka kacagás nélkül. A majdnem térdig érő, szűznek már nem mondható hóban - talán ha egy ember járt arra - úgy lépkedtünk, mint kakas a harmatban. Kétszer hatalmas reccsenésre lettem figyelmes. A ködös idő és a sötét miatt nehéz volt eldönteni, hogy egy hótól megroskadt ág reccsent vagy esetleg egy vad(disznó) mászkál arrafelé. Ismét volt egy kis eltérés az útiránytól, de megint sikerült észbe kapni egy hozzám csapódó túratárs jóvoltából. Felkínlódtuk magunkat egy kisebb csapattal Istállós-kő erősére (4. EP), a túra legmagasabb pontjára (959 m).

(Istállós kő erőse)

Innen lejtmenet egyedül... tempó híján. Lefelé talán még trébb volt lépdelni, mert a combhajlítóm nem igazán kultiválta és erős fájásba kezdett. Elhaladtunk Tar-kő alatt, majd elértük a Bükki Őserdőt. Ez a hely csodálatos... 40-50 m magas, több száz éves fák vannak itt. Védett terület, le is van kerítve és az útvonal is csak elhalad mellette. Kis Virágos hegynél zsírkrétás EP... egy jó ideje haladt előttem valaki, akit nem tudtam utolérni... továbbra is akadálylépkedtem a közel 45 centi hóban. Az már rég nem izgatott, hogy beáztam és jégkockaként lógott a nadrágszárán a hó. Néha megálltam leverni magamról, de pár lépés után ugyanúgy ott lógtak. Egy-két gyenge emelkedőt leszámítva továbbra is lefelé tartott az út. Jöttek szembe a 30-as távon indulók, aki ijedten néztek rám, hogy biztosan azért jövök szembe velük, mert rossz az irány. Megnyugtattam őket, hogy én "más rendezvényen" vagyok és haladjanak tovább... de hogy jó felé, mennek-e, azt passzolom. Egy idő után már gépiesen mondtam a monológom, néha nem értették, majd elmondtam, hogy csak megelőzöm a kérdéseket. Ezen a szakaszon mondhatni hatalmas élmény ért. A telihold világító fénye beborította a hegyek oldalát és egészen be lehetett látni a völgyekbe. Rögtön eszembe is jutott egy személy, akiről tudom, hogy oda lett volna a látványért. Megengedhettem azt a luxust, hogy kikapcsolt lámpa mellett haladjak... csúcsszuper volt. Az élmény feledtette velem azt, hogy mennyit pöcsöltem eddig az útvonalon. A szembejövők ugyan letaposták az utat és a hó sem volt több 30 cm-nél, mégsem lehetett haladni. A vízes zokni szépen felgyűrte a talpam egy pontján a bőrt, de már ez sem izgatott. Tamáskútja (6. EP) előtt, rövid aszfaltos szakasz. Ennek kifejezetten örültem... énekelni nem kezdtem, de jó volt. Az EP-n hasonlóan az eddigiekhez, jófej pontőrök voltak. Innen már csak egy tízes... több, mint hat órája voltam úton, úgy számoltam, hogy másfél óra alatt bent vagyok.

(Táblás figyelmeztetés)

Továbbra is jöttek velem szembe túrázók. Hol én, hol ők álltak félre az egynyomos útvonalon. Jött még egy emberes emelkedő, majd lejtő a Samassa menházig (7. EP). Folytatódott a hagyomány és megint csak kedves emberek fogadtak. Csodálkoztak, hogy milyen "hamar" odaértem és viccelődtek, hogy talán autóval jöttem. Azon viszont elcsodálkoztak, hogy ennyire távolról jöttem és gyakorlatilag nulla helyismerettel nekivágtam az éjszakának. Hmmm... GPS trackkel az órán azért nagy jampi voltam, még ha be is néztem kétszer az útvonalat. Hát innentől már simán ment minden. Takarított, enyhén lejtős út... a túra leggyorsabb szakaszává vált. Az eddigiekhez képest fénysebességgel futottam és végül megláttam Felsőtárkány fényeit. Már nagyon ki voltam. A célba érve aztán nagy öröm ért, ami félig-meddig talán nem ért váratlanul. Büszkeséggel töltött el, hogy nem hivatalosan nekem sikerült a leghamarabb beérni a 40-es távon. Veriheppi, szánsájn, bódottá!

Konklúzió: Hmmm... nem is tudom. A frissítés megint jól ment, mondhatni lassan erősödik a leggyengébb pontom. Nagyon lezsibbadtam, nagyon kész lettem a végére. Hamar elfogadtam a tényt, hogy itt ma a teljesítés is külön kihívás, ezért nem is bosszankodtam... Na jó! Néha szentségeltem, hogy nem haladok a hóban. A szerevezés nagyon jó volt. Óránként indították a különböző távokat, amivel el lehetett kerülni a tömegnyomort. A pontőrök barátságosak, mondhatni vendégmarasztalóak voltak. Köszönet a szervezőknek, jó kis csapatot rántottak össze. A túra ilyen időjárási viszonyok között pedig joggal érdemli meg a Kihívás nevet.