Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 57 km (2017) - 2017.02.11.

Ismét eltelt két hét és újra nekivágtam egy túrának. Azt hiszem, hogy a téli alapozás/felkészülés legkeményebb állomása (57 km - 3035 m szint) ez ugyan úgy, mint tavaly. Akkor a sárral és az esővel küzdöttünk, most a jég volt az, ami feladta a leckét... egy újabb mazochista akció volt kilátásban. Némi izgalommal figyeltem az időjárást, hogy a két héttel ezelőtti Téli Mátra után vajon mennyi hó marad meg. Folyamatosan informálódtam különböző fórumokon keresztül, hogy mégis mi a szitu odafent. Gondoltam beszerzek egy pár szegecses csúszásgátlót, de aztán annyit tököltem vele, hogy végül nem lett belőle semmi. Igen, mondhatjuk, hogy nagy felelőtlenség és 19-re lapot húztam. Mert ha a jég uralkodik a pálya nagy részén, akkor ott másnapig csúszkálás lesz.

A rajtban - Sástó, kalandpark - szokásos készülődés. Nem részletezném, mert kb. ugyanúgy történik minden, mint mindig. Kicsit kedvetlen voltam és úgy éreztem, inkább aludtam volna tovább. Ha egyedül mentem volna, valszeg nem megyek el, mert nem éreztem a lendületet. Aztán 7.30-kor indulás! Az első km-eken voltak jeges szakaszok, majdnem taknyoltam egyet rögtön az elején. Helyenként hó fedte a jeget, úgyhogy nagyon oda kellett figyelni. Abban bíztam, hogy a naptól idővel kicsit felenged a talaj és akkor nem lesz annyira vészes. Lekocogtunk Mátrafüredig (1. EP), onnan pedig egy jó hosszú emelkedőn fel Kékestetőig. Voltak csúszós szakaszok, de szerencsére a hó annyira kemény volt, hogy sok helyen lehetett benne haladni. Idővel elértük a hóhatárt és máris könnyebb volt a haladás. Kékesig majdnem összejött egy kis gigszer. A csuklómra tettem a chipet, amivel a nyomon követős időmérés ment. Egy kesztyűlevétel után hűlt meg bennem a vér, mert nem volt meg. A sikítás kerülgetett, bár ha az ellenőrző füzet lett volna oda, az nagyobb gáz lett volna. Na! Szerencsém volt, mert kb. 50 m-t kellett volna visszamenni... de egy fehér kis valamit keress már már meg a hóban! A nagyobb szerencse az volt, hogy kettővel mögöttem egy srác a kezembe nyomta, hogy biztos ezt keresem. Kékestetőről (2. EP) a gerincen haladt tovább lefelé az út. A tiszta és napos időben szép volt a panoráma mind észak, mind dél felé. Egy frissítésen túl esetem legyűrve egy csokit. 

(kékestetői panoráma)

Komótosan haladtam, hogy ne vágódjak el, de egyszer így majdnem sikerült. Volt egy-két seggencsúszós szakasz, de mindent egybevetve egész jól haladtam Szent István-csevicéig (3. EP). Egy-két keksz, egy sótabi és egy bögre tea után kaptatás Sombokor felé. Tavaly ezt a részt nagyon elcsesztem a frissítés miatt és persze azért, mert az első szakaszt nagyon megtoltam Kékesig. Most nem volt ilyen probléma, bár a kedvem nehezen jött meg. Sikerült sokat kocogni felfelé és a ritmus is meglett. Fizikailag jól voltam, figyeltem a pulzust és vigyáztam, hogy ne lőjek túl a célon. Sombokornál (4. EP) megörültem az olivabogyónak, így meg is ettem pár szemet. Nagyon jókat olvastam róla és tudtam, hogy segíteni fog a sokszor problémás frissítésen... gondoltam nagy kárt nem okozhat, úgyhogy kipróbáltam... max. ha nem válik be, akkor segítek rajta, hogy a "felszínre törjön". Gyakran beleestem abba a hibába, hogy a sok édestől sztrájkolni kezdett a gyomrom és csinálhattam bármit, nem fogadott be semmit. A Sombokortól (4. EP) lefelé vezető szakasz most sem tetszett. Iszonyat meredek és fától-fáig volt érdemes haladni, ha csak nem szereted az extrém sportokat... oké, tudom... csúszásgátló! A következő pontig jól lehetett haladni. Végig egy patak mentén, néha keresztezve azt. Köveken lehetett átkelni, de volt, hogy nem sikerült és bokáig süllyedtem a vízben. Elsőre kellemetlen, de idővel újra elönti a melegség a lábadat. Lajosháza, az ötödik EP, túl a táv felén (30 km), viszont a szintemelkedés fele még nem volt meg. Jól éreztem magam, nassoltam (megint egy kis olivabogyó és kóla), sztoriztam a pontőröknek és az egyik hölgy aranyosan felajánlott nekem egy pár cserezoknit. Höhh... én, mint "kemény" nem fogadtam el, mondván ez ezzel jár és idővel úgy is kiszárad. Na! Innen egy remek gyaloglós meredek először Mátraházáig, majd tovább újra Sombokorig. Közben az erdőben kiabálást hallok és az előttem haladókkal együtt balra néztünk, ugyanis majdnem elmentünk egy feltételes ellenőrzőpont mellett... király lett volna! A fáradtság és a fájdalom már előkúszott és kicsit kezdett elegem lenni az emelkedésből. Újra visszatért a pálya Sombokorra (6. EP) és örültem, hogy lassan megint felérhetek Kékestetőre, de lelkiekben már egy másik nehéz szakaszra készültem. Újra elértük Kékestetőt (7. EP), majd innen megint csak lefelé, ezúttal a piros jelzésen Kis kőig. Az eddigiekhez képest gyors és néha csúszós szakasz, de azért boldogultam. 

(a hóhatár fölött)

Kis kőnél  (8. EP) a frissítés után irány tovább lefelé. Még a ponton mondták a srácok, hogy van zserbó a Markazi várnál. Ójee... tavaly is volt, úgy már megéri elmenni odáig. Nem gyenge lejtő, az elején hóval, majd egy kis sárral. Ez tetszett, mert lehetett haladni az avarban egy kis csúszkálást nem számítva. Majdnem a végén azért mégis sikerült seggre esni. Lent az aljban szekérút, kocogás a Markazi vár felé. A várat egy visszafordító kanyar után emelkedőn kellett elérni. Jó kis köves szakasz, ahol belerúgtam egy kőbe, ami nem repült arrébb. Ez így közel az 50 km-hez nem esett túl jól és elég hosszan soroltam magamban a káromkodás legkülönbözőbb formáit. A várnál (9. EP) pecsét, kóla és zserbó, majd egy kis viccelődés az őrök részéről. Mutatták, hogy a hegyoldalban van egy élénk pici zöld pont... na az egy túratárs volt, aki éppen lefelé ereszkedett. Nem tudtam, hogy melyik a jobb... az hogy megmutatták vagy az, hogy inkább ne tették volna. Jókedvűen indultam vissza és tudatában voltam annak, hogy ott még egy brutál szint vár. Még előtte a levezető szakasz technikás, helyenként bokaforgatóan köves talaján kellett visszajutni. Érkezés a hegy lábához, majd jött egy jó félórás mászás (1,5 km és kb. 400 m szint). Azt hittem, hogy sosem érek fel. 

(kilátás a Markazi vártól)

Újra a Kis kői pont (10. EP), ahol a srácok rám nézve viccesen jegyzik meg, hogy látják, hogy lent tuti van 50 fok... hehe. Innen lefelészakasz Mátrafüredig, 5 km-en keresztül. Hol sár, hol hó, hol egy kis dagonya. Felfrissültem a nagy mászás után és lelazult kicsit a lábam, úgyhogy jött vissza egy kis tempó. Mátrafüred hamar eljött (11. EP)... csekk... és irány a cél. Ide azért még (Sástó, kalandpark) felfelé kellett menni, amit többnyire már gyalog bírtam csak. A cél előtt még volt egy fasza lépcsősor, ami feltette arra a bizonyos I-re a pontot.

Konklúzió: Ugyan fejben nem voltam képes sokáig "ott" lenni, azért az erőnlétem kárpótolt. A frissítés nekem új eleme, az olivabogyó - zöld csoda - nagyon bevált. A hideg idő ellenére nagyon folyt rólam a víz és ezért a kétóránként bevett sótabletták is sokat segítettek. Egyre jobban tudatosul és sikerül a frissítősdi. A túrán a frissítőpontok kínálata bőséges volt, gyakorlatilag mindennel készültek a szervezők. Az összidőmmel nagyon elégedett vagyok, hiszen a tavalyi kicsit több mint 9 órás teljesítéshez képest 50 perccel jobb jött össze. A táv nekem kicsit több, mint 59 km lett, amit édesanyámnak ajánlok a napokban tartott születésnapja alkalmából.

Téli Mátra XL (2017) - 2017.01.28.

Ha január vége, akkor Téli Mátra... XL. Csak hogy megint jó legyen! Szám szerint már a negyedik teljesítésre készültem, ami a két héttel ezelőtti viszonyok ismeretében a legnehezebbnek bizonyul. A hideg annyira nem is izgat, inkább a nagy hó az, ami macerát okoz. Az a mítosz, hogy milyen jól járható/futható, a havas ösvény, hááát... erősen megdőlt. Porhóban legalábbis elég bosszantó, hogy ha futsz, szédelegsz, ha gyalogolsz, nem haladsz. Egyébként vártam már ezt a túrát, mert képet ad arról, hogy mennyit fejlődtem egy év alatt.

Reggel karcos volt a hideg Mátrafüreden. A mínusztízben elgondolkodtam azon, hogy kettő vagy három réteg kerüljön felülre, végül győzött a kettő. Cipőből ugyanazt választottam, mint az előző túrán, hiún remélve a haladást. Ha már cuccok! Megtaláltam egy régen használt övtáskát, amiben kényelmesen elfér két félliteres palack a csokikkal és gélekkel, úgyhogy most ezt vittem magammal. Ezt tesztelgettem már egy hete, hogy milyen is benne futni. Amennyire ódzkodtam tőle, annál jobbak voltak a tapasztalataim. A medencémnél nyomott egy helyen, de csak akkor, ha begyűrődött a ruha.

Rajt 7.35-kor. Az első km-ek nem voltak kellemesek, de a sor kerülgetése az ösvényen feledtette a hidegérzetet.  Lajosházáig (1. EP) hol egy, hol két nyomon lehetett haladni néha jobban, de inkább kevésbé. A patak itt most totál befagyott, így a csobbanás idén elmaradt. Menetközben megéreztem, hogy deres a szakállam és az arcom, amit a kifújt párás levegő fagyása okozott. Úgy nézhettem ki, mint egy ősz öreg ember. A EP-n meg is kérdezte egy fickó, hogy: "Te elestél???" Mondtam neki, hogy nem. Viszont vicces volt látni az emberek ábrázatát, amikor rám néztek. A következő EP-ig (Mátraszentimre) hasonló volt a pálya. A friss porhó szinte minden lépés energiáját elnyelte, tehát elrugaszkodni a talajtól nagy nehézséget okozott. Közben frissítettem és sokat használtam a közösülésre utasító kötőszót. Úgy voltam vele, hogy kellett ez nekem, mint lufiárusnak a nyílzápor. A sok baszdmegelés közepette hirtelen kiért a pálya egy takarított útra, majd a 24-es útra, ahonnan pár lépés volt a pecsétes pont. Itt megettem egy csokit, majd nekivágtam Galyatetőnek. Itt sem volt könnyebb haladni, de már elfogadtam valamennyire, hogy nem úgy megy, ahogy akarom. Felfelé próbáltam előzgetni, még ha a nagy hóban is kellett szökdelni, mert ha sétára váltottam huzamosabb ideig, akkor fázni kezdtem. Galyatetőn (3. EP) tiszta idő, napsütés és a csúcsra felérve panoráma a Tátra csúcsaira. Pazar volt, bár nem fényképeztem az egész túrán technikai okok miatt. Elücsörögtem volna itt, de akkor sosem érek be a célba. 

(Galyatető kilátóból Kékestető - fotó: Berta Gabriella)

Galyatetőről lefelé sem volt könnyebb haladni. Ugyan nem süllyedtem térdig a hóba, de a talajfogás meglehetősen ingatag volt. Néha csináltam olyan figurákat, hogy joggal várhatok egy meghívót a következő breaktánc-világbajnokságra. Utolértem egy futót, aki csak annyit mondott nekem: "Az fasza!" Illedelmesen megköszöntem, majd csúszkáltam tovább. Egy helyen felüdülés volt a tisztított úton futni. Majdnem el is felejtettem milyen érzés biztosan talajt fogni. A lazulás végét a Csór-hegy oldala jelentette, amit gyalog másztam meg. Mondjuk még sosem futottam, ezért ez a hagyomány most sem szakadt meg. A ponton (4 EP) gyakorlatilag megállás nélkül csekkoltam és közben frissítettem. A Vörösmarty turista ház (5. EP) innen már nem volt messze. Az odavezető úton kicsit csaltam, mert nem mentem be az úttal párhuzamos ösvényre, hanem felkocogtam az aszfalton az EP-ig. Gondoltam a Gabi halálán majd szívok eleget, úgyhogy engedtem a csábításnak. A turistaháznál becsatlakozott az egyik rövidebb szakasz és újra benépesedett a pálya. Galyától ezidáig alig-alig találkoztam emberrel, innentől viszont számítottam arra, hogy lesznek bőven. Kezdtem fáradni, de próbáltam tartani a taktikámat, ami azt jelentette, hogy Kékestetőig - megmászva majdnem az összes szintemelkedést - ellövöm a muníciót, onnantól meg majd legurulok a célig. A Pisztrángos tóig (6. EP) újra gyötrelmes volt az ösvény. Morcos túrázók, kemény terep... már nem is szóltam, hogy merről érkeznék, inkább kikerültem őket a szűzhóban. Megértem őket is, mert percenként félreállni és elengedni másokat, biztos unalmas egy idő után. A Pisztrángoshoz érve nem tököltem sokat. Egyből nekivágtam a túra szerintem legnehezebb szakaszának. Szinte gyalog elértem azt a max. pulzust, amit magamnak saccoltam. Egy emlékműnél egy srác és egy lány beszéltek. Annyit hallottam a lánytól a combos emelkedő előtt, hogy inkább oda se néz. Hát igen... a Gabi halála ma szerintem mindenkinek a halála volt. Jött egy pihenős rész, a Sötét-lápa nyereg. Itt betoltam egy fél csokit és élveztem a napsütést. A Kékestetőre tartó gerincen tapadósabb volt a hó. Itt egy-két sporttárassal előzgettük egymást, ami kicsit könnyebbé tette a maradék szakaszt a csúcsig. Kékestető (7. EP) előtt aztán halk puffanás. Hátra néztem és láttam, hogy a telefonom a hóban landolt. Jajj... nem húztam be a cipzárt. A poén az volt, hogy behúztam és a szupertáska alja kirepedt vagy szakadt, nem is tudom. Lényeg, hogy megficcent. Boldog voltam nagyon! 

(Kékestető, az ország teteje - fotó: Tóth Csaba)

Innen már csak lefelé. Jól haladtam, bár már éreztem a fáradtságot nagyon. A célig gyakorlatilag végig tudtam futni. A kötélbekapaszkodós részeken sem kellett sokat időzni, viszont egyre többen lettek az ösvényen. Volt, aki együttműködött, volt aki kevésbé. Ahol lehetett, itt sem szóltam, inkább én kerültem. Gyökeres-forrásnál az EP-n (7. EP) nagy sor, majd szerencsémre pont előttem állt meg az egyik pontőr, hogy ő is bélyegez. Szuper! Az utolsó néhány km már gyorsan elpörgött. Beértem a faluba, majd műútra és hamarosan cél. 5 óra 28 perc alatt sikerült körbeérni, ami kb. 20 perccel marad el az egyéni csúcstól, de tavaly sokkal könnyebb volt a pálya. 

(Szereztem néhány új kiegészítőt... nem tartottak sokáig - fotó: én)

Konklúzió: Nagyban hasonlított ez a történet a Bükki Kihíváshoz, annyi, hogy itt járhatóbbak voltak az ösvények. Ott hamar feladtam a futás lehetőségét, itt kevésbé tudtam ezt elengedni. A frissítésem megint jól sikerült. Bő óránként ment valami szilárd, a folyadék pedig ettől sűrűbben. Most, hogy végigpanaszkodtam a beszámolót, utólag úgy gondolom, hogy beépül ez is. Leginkább az bosszantott, hogy nem haladok, de ezzel szerintem ma mindenki így volt. Negyedikre is sikerült teljesíteni és ahhoz képest, hogy 5 évvel ezelőtt - hasonló körülmények között - a szintidővel versenyeztem, most egy szavam sem lehet. A képeket az utolsó kivételével túratársaim engedélyével tettem ki.

Bükki Kihívás 40 - 2017.01.14.

Ott kezdeném talán, hogy még nem indítottam ilyen keményen az évet az edzésekkel, mint az ideit. Adatokkal nem untatnék senkit, úgy is az érzések számítanak, nem pedig a számok. A futáshoz való hozzáállásom ennek ellenére nem csökkent, inkább jobban körvonalazódik, hogy mit is akarok igazán az idén ésszerű keretek között. 

2017-et egy félig-meddig ismeretlen "tereppel" kezdem. Futottam már sötétben, hóban, fagyban és a Bükkben is... külön-külön. Eddig semmi meglepő. Most viszont összegyúrva a hármat, ismét valami újban volt részem. A dolog lényege, hogy éjszakai a túra, én viszont úgy terveztem, hogy csak késő estig fog tartani. Kicsit fura volt, hogy reggel felkelek és gyakorlatilag előttem áll az egész nap, mert csak délután kell útnak indulni.

(Felsőtárkány)

A szokásos felszerelés mellé most beszereztem egy izolációs fóliát. Ugyebár ez arra való, hogy ha gáz van, akkor bele lehet bugyolálni a bajbajutottat és talán nem hűl ki túlságosan, amíg nem jön meg az igazi segítség. Ha kiteríteném, akkora lenne, mint egy franciaágy lepedője, viszont ha használni kell, nem éppen az a tevékenység jut elsőre eszembe róla... na, de ki min szeret természetesen aludni. Legrosszabb esetben is csak max. farsangi jelmezhez kelljen használni. Akkor viszont a két oldal színei miatt lehet aranyembernek vagy bádogembernek öltözni. Kibontani nem mertem, mert azt mondják, hogy nehezebb visszacsomagolni, mint kirakni egy Rubik-kockát. Ennyit bevezetőnek...

(Elhagytuk a falut)

Szombat kora délután! Irány a Bükk! A helyszínre, Felsőtárkányba érve mondhatni családias hangulat fogadta a túrázókat. Nem volt orbitális a létszám, ez már egy jó pont. Regisztráció, szöszölés és indulás, start 16 óra.  Rögtön az elején az 1. EP, gyors firka és spuri tovább. Az első pár km-t nevezhetjük a boldog tudatlanság állapotának, amikor is még fogalmam sem volt arról, hogy mi következik. Na jó, néztem időjárásjelentést, nem mondták, hogy száraz lesz a talaj, de nem igazán arra számítottam, ami várt... lehet, hogy jobban kellett volna figyelnem. Rögtön az 5. km-nél sikerült egy kicsit elkavarni, de hamar rájöttem, hogy benéztem az útvonalat, így nem volt nagy sikítozás. Szépen lassan emelkedett az útvonallal a szint és a hóvastagság. Macerás volt benne haladni, mert gyakorlatilag annyit szédelegtem, mint egy részeg. Botorkáltam, csúszkáltam... mindent csináltam, csak éppen nem haladtam. A 2. EP a Guba háznál volt. Bírom az ilyen erdész házakat. Hangulatos, kályhával fűtenek... van ennek egy életérzése. Nekem átjött. Innen továbbra is felfelé haladtunk. A hó egyre nagyobb, az ösvény egyre járhatatlanabb. Próbáltam haladni, de a pulzusom ugrott is egyből. Így gyaloglást és kocogást vagy inkább joggolást imitáltam. Szar színész lennék, mert ez ebben a helyzetben nagyon nem ment.

(Szürkület - az út emelkedik, a tempó lassul)

Sikerült elérni a 3. EP-t, az őrkői házat, ahol hasonlóan jó hangulat és meleg fogadtatás várt. A pontőröktől kaptam egy piros pontot, hogy milyen jól haladok "negyvenes" létemre, majd megnyugtattak, hogy most jön az emberesebb rész. Nem vicceltek... a tempóm gyakorlatilag gyökkettőre csökkent. Már rég feladtam az időtervemet... de nem is értem, hogy mit gondoltam, az utóbbi napok időjárására gondolva. Örök optimista... egyszer ez lesz a vesztem. Na, folytatódott a móka kacagás nélkül. A majdnem térdig érő, szűznek már nem mondható hóban - talán ha egy ember járt arra - úgy lépkedtünk, mint kakas a harmatban. Kétszer hatalmas reccsenésre lettem figyelmes. A ködös idő és a sötét miatt nehéz volt eldönteni, hogy egy hótól megroskadt ág reccsent vagy esetleg egy vad(disznó) mászkál arrafelé. Ismét volt egy kis eltérés az útiránytól, de megint sikerült észbe kapni egy hozzám csapódó túratárs jóvoltából. Felkínlódtuk magunkat egy kisebb csapattal Istállós-kő erősére (4. EP), a túra legmagasabb pontjára (959 m).

(Istállós kő erőse)

Innen lejtmenet egyedül... tempó híján. Lefelé talán még trébb volt lépdelni, mert a combhajlítóm nem igazán kultiválta és erős fájásba kezdett. Elhaladtunk Tar-kő alatt, majd elértük a Bükki Őserdőt. Ez a hely csodálatos... 40-50 m magas, több száz éves fák vannak itt. Védett terület, le is van kerítve és az útvonal is csak elhalad mellette. Kis Virágos hegynél zsírkrétás EP... egy jó ideje haladt előttem valaki, akit nem tudtam utolérni... továbbra is akadálylépkedtem a közel 45 centi hóban. Az már rég nem izgatott, hogy beáztam és jégkockaként lógott a nadrágszárán a hó. Néha megálltam leverni magamról, de pár lépés után ugyanúgy ott lógtak. Egy-két gyenge emelkedőt leszámítva továbbra is lefelé tartott az út. Jöttek szembe a 30-as távon indulók, aki ijedten néztek rám, hogy biztosan azért jövök szembe velük, mert rossz az irány. Megnyugtattam őket, hogy én "más rendezvényen" vagyok és haladjanak tovább... de hogy jó felé, mennek-e, azt passzolom. Egy idő után már gépiesen mondtam a monológom, néha nem értették, majd elmondtam, hogy csak megelőzöm a kérdéseket. Ezen a szakaszon mondhatni hatalmas élmény ért. A telihold világító fénye beborította a hegyek oldalát és egészen be lehetett látni a völgyekbe. Rögtön eszembe is jutott egy személy, akiről tudom, hogy oda lett volna a látványért. Megengedhettem azt a luxust, hogy kikapcsolt lámpa mellett haladjak... csúcsszuper volt. Az élmény feledtette velem azt, hogy mennyit pöcsöltem eddig az útvonalon. A szembejövők ugyan letaposták az utat és a hó sem volt több 30 cm-nél, mégsem lehetett haladni. A vízes zokni szépen felgyűrte a talpam egy pontján a bőrt, de már ez sem izgatott. Tamáskútja (6. EP) előtt, rövid aszfaltos szakasz. Ennek kifejezetten örültem... énekelni nem kezdtem, de jó volt. Az EP-n hasonlóan az eddigiekhez, jófej pontőrök voltak. Innen már csak egy tízes... több, mint hat órája voltam úton, úgy számoltam, hogy másfél óra alatt bent vagyok.

(Táblás figyelmeztetés)

Továbbra is jöttek velem szembe túrázók. Hol én, hol ők álltak félre az egynyomos útvonalon. Jött még egy emberes emelkedő, majd lejtő a Samassa menházig (7. EP). Folytatódott a hagyomány és megint csak kedves emberek fogadtak. Csodálkoztak, hogy milyen "hamar" odaértem és viccelődtek, hogy talán autóval jöttem. Azon viszont elcsodálkoztak, hogy ennyire távolról jöttem és gyakorlatilag nulla helyismerettel nekivágtam az éjszakának. Hmmm... GPS trackkel az órán azért nagy jampi voltam, még ha be is néztem kétszer az útvonalat. Hát innentől már simán ment minden. Takarított, enyhén lejtős út... a túra leggyorsabb szakaszává vált. Az eddigiekhez képest fénysebességgel futottam és végül megláttam Felsőtárkány fényeit. Már nagyon ki voltam. A célba érve aztán nagy öröm ért, ami félig-meddig talán nem ért váratlanul. Büszkeséggel töltött el, hogy nem hivatalosan nekem sikerült a leghamarabb beérni a 40-es távon. Veriheppi, szánsájn, bódottá!

Konklúzió: Hmmm... nem is tudom. A frissítés megint jól ment, mondhatni lassan erősödik a leggyengébb pontom. Nagyon lezsibbadtam, nagyon kész lettem a végére. Hamar elfogadtam a tényt, hogy itt ma a teljesítés is külön kihívás, ezért nem is bosszankodtam... Na jó! Néha szentségeltem, hogy nem haladok a hóban. A szerevezés nagyon jó volt. Óránként indították a különböző távokat, amivel el lehetett kerülni a tömegnyomort. A pontőrök barátságosak, mondhatni vendégmarasztalóak voltak. Köszönet a szervezőknek, jó kis csapatot rántottak össze. A túra ilyen időjárási viszonyok között pedig joggal érdemli meg a Kihívás nevet. 

Év végi számvetés! Miért futok? Mennyit futok? - 2016.12.31.

Sokszor kapom a kérdést, pláne az év végéhez közeledve, hogy mennyit futottam az éven - ja és miért futok? Mit kompenzálok, vagymi? Akkor most egy bejegyzés formájában megörökítem, ha már úgy döntöttem, hogy az évet lezárom. Úgy is van annyi szemét a neten, ez már csak csepp lesz a tengerben és persze már megint írhatnékom van.

Az év elején nem voltak nagy terveim, elvárásaim magammal szemben, csupán a sérülésmentes futás. Persze ez így nem teljesen igaz, mert annyi versenyszellem volt bennem, hogy legalább azokon az eseményeken, amelyeken 2015-ben és idén is elindultam, javítsak az időmön. Voltak nagy álmok is, amikhez szintén nem ragaszkodtam - 3 órás maraton, 10 órás Piros85 - és nem sikerültek, de van még időm, így nincs para. Többségében azért sikerált túlszárnyalni a tavalyi eredményeket.

(Valahol a Bükkben - Bánkút környékén)

Számszakilag úgy nézett ki 2016, hogy 228-szor húztam cipőt és 3538 km-t futottam. Mivel imádom a szintes, dimbes-dombos futást, ehhez hozzájön még kb. 50000+ méter szintemelkedés is... Sajnos vagy nem, ezt nem tudom hozzáírni az év eleji célhoz, ami 3600 km volt. Tavaly többet futottam, de gondoltam inkább a minőséget erőltetem és többet pihenek. Nem kaptam sokkot sem, hogy elmarad az éves cél és még rohannom kellene 60 km-t. Nem! Az alapelképzelésem sikerült, nem sérültem meg és betegség miatt sem kellett sokat kihagynom. Vannak, akik azt mondják erre, hogy jó, köszi... ennyi infó elég. Én viszont itt még nem fejezném be. Volt egy kis időm, ezért tovább boncolgattam a statisztikát. Az éven 327 órát töltöttem edzéssel, heti lebontásban kb. 6 órát, napi szinten 54 percet! De ha edzésre bontom, akkor sincs több alkalmanként másfél óránál, összesen heti 4 edzésnél. Gyököt nem vontam, koszinuszt sem használtam, úgyhogy a számolással itt meg is állok... a matek nálam amúgy is csak a négy alapműveletig tart. Mennyi időm van!!! (?) Szerintem ennyit mindenki megérdemel magától, bármit is csináljon.

(Pilisszántó)

Kompenzálni nem kompenzálok semmit. Bírom a monotonitást, de ez is csak nézőpont kérdése, hogy mivel ütjük el az időt futás közben. Figyelek befelé: gondolkodom az életem dolgain, hol szúr be a levegő, hol nyom egy apró kavics, mikor szedjem ki, mikor érek már a végére vagy csak éppen egyedül szeretnék lenni távol a város zajától, stb. Sokszor a belső feszkó úgy csökken - vagy a nyugalom úgy nő -, ahogy távolodom a várostól. Figyelek kifelé: nekem az erdő, a hegyek egy nagy játszótér. Imádom a természetet, a tájat, a tiszta levegőt, találkozok vadállatokkal, élvezem a csendet és igyekszem magasabbra emelni a lábam, hogy orra nem bukjak. Aszfalton sincs ez másképp, ha éppen arra tévedek. Ott is van elég látnivaló. És mit élvezek az egészben? "Csak szívatod, meg fárasztod magad!" Nehéz ezt elmagyarázni... nem is akarom... ez egy érzés. Divatosan szólva fílingje van. 

Sok jó élményem van és persze akad rossz is. Még be is fizetek versenyekre, amit néha megszenvedek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden km-t élveztem. Ez nem igaz. Futottam kánikulában - álltam is tőle fejre -, fagyban, hóban, esőben, bokáig érő sárban, viharos szélben akár órákon át - ha az épp egy nemes célt szolgált. A futópad szándékosan maradt ki... azt nem bírom és a labor körülményeket sem. Volt, hogy csak 2 km-t futottam, de volt 87 km-es táv is. Nem utolsó sorban pedig megismertem nagyszerű - akár példaképnek állítható - embereket is és ez nekem így kerek.

Ismét csak hazudnék, ha azt terjeszteném, hogy nem izgat az eredményesség. Ez persze relatív dolog, mert leginkább magammal versenyzek és nem másokkal. Természetesen duzzadt az egóm, ha egy verseny úgy sült el, hogy a mezőny első 10 %-ában végeztem... és néha még dobogó is jutott. Mindezt helyén kezelem, mert tudom, hogy vannak nálam sokkal jobbak, ezért nem őket, ha nem magamat szeretem/szeretném legyőzni.

Célok pedig mindig vannak. Gyakorlatilag bármi ki lehet tűzni. Fogyás, egészségjavítás-megőrzés, egy hosszabb táv leküzdése vagy gyorsabb teljesítése. 2017-re is marad a sérülésmentes sport, mint fő cél és ennek mentén az állomások egy-egy verseny vagy esemény formájában.

(A Szalajka-völgyben)

Konklúzió: Most kellene ide írnom valamit, de nem teszem, mert nincs! Asszem feljebb leírtam mindent! Nekem a futás szabadság!

Tortúra 65 (2016) - 2016.12.17.

Ismét eltelt egy év, amit újra a Tortúrával zárok. Idén sokkal többet jártam terepre, főleg ősszel. Úgy éreztem, hogy tavaly óta sikerült fejlődni, így mondhatom - vagy írhatom -, hogy voltak merész elképzeléseim. Ritkán van "olyanom", hogy valamire specifikusan készüljek, egyrészt mert nem vagyok szakember, másrészt pedig nálam a futás a cél és minden verseny/esemény csak egy-egy állomás.

Most úgy alakult, hogy az idén egyedül indulok a társaim nélkül. Megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy az utolsó pillanatban döntsem el, hogy mikor kezdjek, így a 8 órai indulás (Miskolc-Tapolcáról) szimpatikusnak tűnt. Nem volt kedvem sötétben, fejlámpával kezdeni és az időjárást elfigyelve - illetve mertem nagyon álmodni - terveztem, hogy még sötétedés előtt beérek Egerbe. A -6-os cidri miatt vacilláltam, hogy mit és hány réteget vegyek fel. Nem vagyok egy fagyosszent, de most csak belebújtam három réteg felsőbe. A rajtnál aztán mégis úgy éreztem, hogy ez sok lesz és a benti meleg le is csalt rólam egy réteget, így maradt egy technikai hosszú ujjú és a széldzseki. Az elmúlt egy hétben edzettem errefelé és hasonló időjárásban, de a biztonság kedvéért csak beraktam azt az egy réteget a pakkomba.

panoráma Tar-kőről... megunhatatlan

Indulás után hamar kezdtem bemelegedni, ellenben az ujjaim belefagytak a kesztyűbe. A nagyobb hisztit a lábaim csinálták, mert az achilleseim és a vádlijaim alatti részek - nem tudom, hogy hívják - annyira feszítettek, hogy azt hittem lerobbannak. A könnyebbséget Vörös-kő (4 km) hozta meg, persze idáig masszívan emelkedett az út. A talaj frankón keményre fagyott, sehol sem volt sár... szóval hibátlan volt. Bükkszentkeresztig (1. EP) volt még egy láncledobós emelkedő (kb. 30%-os), ahol nem hősködtem és nem erőltettem a tempót, mert sokszor rácsesztem már erre. Az EP-n egy géllel és egy kis melegteával frissítettem. A túrán található szilárd frissítő tavaly csúnyán kipontozta a gyomrom, úgyhogy idén elkerültem nagy ívben. Jó tempóban tudtam haladni, majd kb. 17-nél kortyolgattam VOLNA egy kis vizet a "kamelpakkból". Szívtam-szívtam, de nem jött... gondoltam megtört a cső, de gyanúsan kemény volt. Az ok nagyon egyszerű volt... belefagyott a víz... az első k....anyázás után próbáltam törögetni a csövet, hátha sikerül átszívni, de nem ment, így ezt megszívtam. Morogtam egy jó darabig, mert nagyon ittam volna. Bíztam abban, hogy kicsit visszafogottabb ritmusban a Bánkúti EP-ig nem lesz nagy gáz. Úton Bánkút felé azért volt némi látványosság, ami feledtette a gondomat, mégpedig három szarvas, akik az útvonaltól kb. 50 méterre futottak egy réten át. Mindig le tudnak nyűgözni. Na... Bánkút! A síházba érve olyan volt, mintha valami buliba csöppentem volna. Olyan vendégmarasztaló hangulat volt. Két pohár meleg tea, kicsi kínlódás a csővel, majd rájöttem, hogy a végén lévő műanyaggal nem tudok mit kezdeni. Remek! Elhagyva a Faktor téri Madonnát - igen, én is az énekesnőre asszociálok, nem tudom miért - csodák csodájára kiolvadt a cső. A vízbe eleve teszek sót és a legenda szerint a sós víz nem fagy be (de nem emiatt)... most mítoszt romboltam? Nem hiszem... hagyjuk is! 30 km után még mindig jól éreztem magam... tavaly itt már eléggé rottyon voltam, emlékeszem is néhány olyan emelkedőre, ahol akkor csak sétáltam. Alig vártam, hogy Tar-kőre érjek, mert ez az egyik kedvenc helyem, amolyan topötös... mindig durva innen a látvány és ez most sem volt másképp. Az egész túrán gyakorlatilag csak itt fotóztam, aminek technikai okai is voltak... nem mennék bele. Lefelé nem tempóztam... meredek is volt és értelmét sem láttam. Inkább frissültem és készültem a táv második felére, ami még tud meglepetéseket tartani.

Tamás kútjáig (38 km) kisebb emelkedőket leszámítva szinte lejtett az út és továbbra sem éreztem, hogy annyira rohanni kellene. Vigyáztam, hogy ne rohanjam el magam, ami később bizony beigazolódott. Érzetre jól voltam, az óránkénti zselés frissítés megint jól működött, bááár a derekamban szokatlan módon éreztem némi fájdalmat. Elő szokott fordulni velem, hogy 4 órányi mozgás után elunom az egészet és felülnék az első buszra, hogy hazamenjek. Ma kifejezetten távol álltak tőlem az ilyen gondolatok, mert fejben nem éreztem zakkantságot. Ahogy a maratoni távhoz értem, ránéztem az időre és elgondolkodtam azon, hogy 3 évvel ezelőtt, amikor az első maratonomat futottam - síkon-, nagyjából ugyanennyi volt az időm... csak itt még hozzájött 1500 m szint. Leszögezem, nem arra akarok utalni, hogy mekkora király vagyok, pusztán arra, hogy pár napja egy általam nagyra becsült embertől olvastam futás kapcsán, hogy "higgyetek a munkában".

Volt még hátra kb. egy félmaratonnyi táv és még mindig jól voltam. Róttam a km-eket az ún. Török-úton és észrevétlenül kezdett jönni a fáradtság. Nem vészesen, csak olyan komótosan. Az 52. km után aztán úgy voltam vele, hogy Várkúton kérek egy kis sót, ha már voltam olyan ügyes és otthon hagytam. A gyomrom már sikított, hogy nem kell több édes, úgyhogy az EP-re érve ittam egy jó pohár sós teát... életemben először. Amúgy nem olyan szar, mint ahogyan hangzik, viszont annál jobbat tett. 5-10 percen belül helyre rázott és jobban is éreztem magam. Nem voltak olyan kínjaim, mint a Piroson, úgyhogy "evritingollrájt"! Itt utalnék vissza arra, hogy megérte óvatosabban haladnom féltávnál, mert mostanra tuti belassultam volna, ellenben még mindig ment a 5:30-6:00/km közötti tempó. Jobban zavart a gerincen fújó szél, amit kibírtam mosolygás nélkül. A Nagy-Egedről lefelé a szőlők mellett már nem volt olyan fasza... a laza, köves lejtőről nem az örömfutás jutott az eszembe. Közben jött a ködös, deres idő, ami csak hab volt a tortán... Kivoltam, mint a kutya és alig vártam, hogy beérjek. Még az utolsó 2 km a célig aszfaltos lejtőn vezetett. Ellőttem az utolsó puskaporomat is és tempóztam a végén, hogy aztán lenullázva magamat beérjek a célba.

Konklúzió: Itt most minden klappolt, leszámítva a sókérdést és a vízfagyást. Az erőt sikerült jól beosztani, a frissítés jól működött és csak a legvégén voltak panaszaim. A pálya szuper volt, sehol sem volt sár és a fagyott talaj gyorsított rajta nem is keveset. Nekem ideálisak voltak a körülmények és tavalyhoz képest 56 perccel jobb idővel 6 óra 38 perc alatt beértem. Az eredeti terv 7 óra volt, az álom a 6 óra 30 perc. Utóbbira azt hiszem úgy sem lett volna esélyem, ha minden ziccerre jön. Nem baj! Majd jövőre... vagy utána... vagy majd egyszer. Nem éltem meg torúrának, hanem inkább torTOURának... na jó, ez gyenge volt.

Edzés a Börzsöny Vulkántúra útvonalán - 2016.12.04.

Hezitáltam rajta, hogy írjak-e erről az edzésről, végül győzött az exhibicionizmus. Ha másra nem is lesz jó, később legalább vissza tudom olvasni az itteni tapasztalatokat. A társammal egy másik eseményre készülünk, amihez a hivatalos kiírás - december 10. - túl közel esett volna. Még sosem jártam a Börzsönyben, de a vadregényessége és a világtól való "távolisága" magával ragadott. Az útvonalat meredek emelkedők és kemény, sziklás lejtők tömkelege alkotja. Nem véletlenül jön össze 43 km-en 2200+ m pozitív szintemelkedés.

Helló Börzsöny

Királyréten -6 fokot mutatott a hőmérő. Jájjj.... kicsit vacogtam, állítólag ilyenkor jobb a meleg szobában. Nem fordult meg a fejemben, hogy ha egyedül jövök, akkor el sem indulok, de a társam ún. bátorító jelenléte azért adott egy kis pluszt. Már rögtön az elejétől emelkedik a pálya, úgyhogy bemelegítésként próbáltam belőni a pulzust, ami nem ment könnyen. Feszültek a vádlijaim és a vacogás is nehezen múlt el. Az első 3-4 km gyakorlatilag a belső figyelemmel telt. Szépen sütött a nap, ez némileg könnyített a kezdeti nehézségeken. A Nagy-hideg-hegyi turistaházig gyakorlatilag csak emelkedtünk és sokszor sétára váltottam. Közben megjelent a hó, amire nem számítottam... eszembe sem jutott, hogy ennek utána nézzek. Aztán csak megtaláltam a ritmust és be is melegedtem. Az uccsó emelkedő a sífelvonó mellett vezetett, ami iszonyat meredek volt, nem beszélve arról, hogy még a hó sem könnyítette a haladást... szóval alig vártam, hogy felérjek.

Felfelé a Nagy-hideg-hegyre

Lógott a nyelvem, de a csúcson lévő tursitaháztól (843 m) pazar látvány fogadott és már ezért megérte feljönni. Itt betoltam egy gélt, majd jött egy rövid, meredek lejtő és ismét felfelé vezetett az út. Jó volt pihenőre fogni a lejtőn és rúgni a friss havat. Ezután a Börzsöny legmagasabb pontja, a Csóványos (938 m) következett, ahová megint egy combos emelkedőt követően lehetett feljutni. Az órám szerint pont 10 km-t haladtunk és majdnem 900 m szintet emelkedtünk. Ez volt életem eddigi legdurvább táv/szint aránya, ami meg is látszott az időn. Igazából nem is ez számított, hiszen nem pályacsúcsot jöttünk dönteni. Nagyon jól éreztem magam, gyorsan visszaállt a pulzus a csúcs utáni lejtőn. Itt nem lett volna okos dolog tempózni, mert akkor úgy szétcsapom a combjaimat, hogy talán még mindig valahol ott vánszorognék. Lefelé egy elágazásnál majdnem elkavartunk, pont ránéztem az órámra és láttam, hogy távolodunk a pályától. Még szerencse, hogy hamar észrevettem és nem pl. 3 km múlva eszmélek fel, hogy elcsesztük. Útközben Csabi szólt, hogy nézzek jobbra... hopsz egy csapat őz haladt el mellettünk kb. 50 méterrel a fák között - még egy élmény. Az persze nem várták meg, hogy erről bizonyítékom legyen. Az őzek után Magosfánál a Tátra havas csúcsaiig láttunk... kövezzen meg aki akar, de jobb ezt nézegetni, mint egy plázacicát. Ahogy ereszkedtünk lefelé - hol enyhébb, hol keményebb lejtőn -, ismét hóhatár alá kerültünk és érezhetően melegebb volt az idő. 

Magas-Taxi Turistaház

Megérkeztünk a Feketevölgybe (17,3 km), ami a pálya egyik legmélyebb pontja. Hopsz... megint egy frankó emelkedő következett, amin nem kellett sokat futni... második gél bent, amit némi vízzel fojtottam le. Érzésre jól voltam, az emelkedőn szökött a pulzus, de a gyalogtempónál hamar visszaállt. Dög melegem volt, így a Jancsi-hegyen megváltam egy réteg ruhától. Aztán egyszer csak Kövirózsásnál brutál látvány volt. Gyakorlatilag a Börzsöny legmagasabb csúcsai sorakoztak balról jobbra. Szépen felálltam az előttem lévő kőre, széttártam a kezem és élveztem a szabadságot meg a nyugalmat... és persze a fotót. Tetszett, hogy itt volt egy szakasz, ahol végig a gerincen, pár lépésre a szakadéktól haladt az ösvény. Kicsit lassabbra vettük a tempót, hogy maradjon erő a végéig. Az órára nézve újabb frissítő, ezúttal egy csokit dobtam be. Jött egy frankó lejtős rész, ahol a sűrű avarban megbújó laza kövek okozták a kihívást. Egyszer megbicsaklottam és át is villant az agyamon, hogy nabazz... ha ez beakad, akkor reccs. Gyorsan elhessegettem a gondolatot és inkább egy zenére gondoltam, ami már egész a kezdetektől ott ment a fejemben.

A lejtő végét egy kis patak, a Börzsöny-patak jelentette. Itt sikerült az egyetlen kiálló kőben majdnem pofára esni, amit Csabi meg is jegyzett. Jellemző volt az időjárásra, hogy a patak felszíne befagyott és csak itt-ott látszódott, a csörgedező víz. Lassan emelkedő, könnyű futással leküzdhető szakasszal aztán újra megindultunk a Nagy-hideg-hegyre. Tartott ez pár km-en át, ami a komfortérzetemnek nagyon jót tett. Közben befigyelt még egy csoki és hallgattam a patakban folyó víz hangját. Nagyon tetszett, gyakorlatilag nem akartam, hogy vége legyen. Az újabb hegymenet a Bányapusztai vadászháztól kezdődött. Innen annyi emlék ragadt meg bennem, hogy a nap megolvasztotta a fagyos földet és bő 30 km után találkoztunk először sárral. Ez is megvolt. Aztán nehogy meghazudtolja magát a pálya, gyaloglós, kemény szakasz következett. Innen már csak 300 m szintet kellett abszolválni a csúcsig. Újra hóhatár, szívás minden egyes lépésnél a friss hóban, aminek monotonitását egy-egy kisebb pihentető lejtő törte meg. Végre itt a csúcs durván 36 km-nél, ahol megvolt a közel 2300 m-nyi szintemelkedés. Talán még a Mátrabérc ennyire izolált... azt hiszem. A turistaházban belöktem egy kólát és egy gélt, szám szerint a negyediket. Aztán milyen kicsi a világ... egy fickó kérdezett a cipőmről, akit tudtam, hogy valahol már láttam. Belekezdett egy sztoriba két srácról, mire azt mondtam, hogy mi vagyunk a főszereplők... Eszembe is jutott, hogy a Magas-Tátrában találkoztunk és dumáltunk egy jót. Kondira mindig jól voltam és egy percre sem éreztem éhséget. Na jó... tudtam volna enni, nem is keveset, de a cukorszintem rendben volt. Nem követtük lefelé teljesen a pályát, hanem maradtunk azon a szakaszon, ahol feljöttünk. Itt most azt hiszem, tök mindegy, lényeg, hogy kocsinál kössünk ki. Jó ütemben kocogtunk lefelé, amolyan levezető tempóban és végül visszaértünk Királyrétre. Reggel gyakorlatilag senkivel sem találkoztunk, majd délutánra csak előbukkantak az emberek.

Kilátás a Nagy-hideg-hegyi turistaháztól

Konklúzió: Hát... elsőre lenyűgözött a Börzsöny. Azt hiszem egy kicsit ott is maradtam, mert visszatérve a városba, nagyon nem kívántam a civilizációt. Nem akarom ezt túlmagyarázni... van aki érti, van aki nem. Én sem fogom megérteni sosem a kvantumfizikát. Úgy érzem, hogy jól sikerült a felkészülés. Maradt bennem a végére szufla, nem éheztem vagy szomjaztam el, gyakorlatilag bejött a frissítési terv. Az egész abból állt, hogy óránként egy gélt vagy egy csokit egyek meg. Jövő hétvégén szívem szerint újra nekivágnék a hivatalos kiírásnak, de nem szeretnék romokban érkezni a bükki céleseményre.

Piros 85 terepfutás (2016) - 2016.10.29.

Eltelt egy év és azon vettem észre magam, hogy a hétvégén itt a Piros és egyre többet foglalkozom vele. A tavalyi teljesítés után - még az emlékek megszépülése előtt - eldöntöttem, hogy ott leszek a következőn. Nyáron be is neveztem, hogy tutira ott legyek és még csak véletlenül se gondoljam meg magam... persze ezt csak vicc, de valamelyik fele igaz. Specifikusan nem készültem rá jobban, mint tavaly. A legnagyobb eltérés talán az volt, hogy idén inkább a SPAR Maratonra gyúrtam és csak utána jött a szintgyűjtögetés. Visszaolvastam a bejegyzéseket és végiggondoltam az elmúlt egy évet, amiben nagyobb hangsúlyt kapott a terep, mint az aszfalt. Volt benne némi szándékosság, mert nagyon vonz a természet és a hegyek.

A hetet pihenéssel töltöttem, ennek ellenére mégis olyan érzésem, volt, mintha átment volna rajtam egy vonat. Egy keresztedző úszást és egy laza futást engedélyeztem magamnak összesen. Lélekben kívántam a szombati történetet, de testben szétesettséget éreztem. Péntek este átnéztem még a felszerelést, sorra vettem, mire van feltétlenül szükség, hogy minimálisra csökkentsem a pakkot. Szokás szokás szerint nem aludtam valami jól az utolsó éjszakán, de ez már meg sem lep.

(Nagy_Kevély... kilátás nulla)

A startba viszonylag korán érkeztem, nem is tudom miért. Alig vártam a 8.30-as rajtot, közben átgondoltam a nagy taktikát, ami nem volt bonyolult, tartom a pulzust és igyekszem féken tartani magam... közben pedig beszélgetés az ismerősökkel. Rajthoz! Az első km-en igyekeztem felvenni a saját ritmusomat. Az első emelkedőnél, csipogtak rendesen a pulzusmérők körülöttem, mintha elfelejtették volna kikapcsolni a sporik az ébresztőjüket. Persze így jártam én is, úgyhogy tempó vissza, Nagy-Kevélyig pedig a futás-gyaloglás kombót alkalmaztam. Teltek a km-ek, a lejtős részeken pedig próbáltam nem szétcsapni a combjaim. Csikóváraljára magamhoz képest jó időben érkeztem, de valami nem volt az igazi. A térdhajlataim sajogni kezdtek, amit azért korainak éreztem, a mozgásomat viszont nem tette öregurassá.

(Útban Dömösre)

Dömösig sokat haladtam egyedül, futókkal szinte alig, de a hamarabb elinduló túrázókkal sokszor találkoztam. Készségesek voltak, ha egynyomos szakaszon értem utol valakit készségesen elengedett morgás nélkül... ez egy ilyen nap volt. Ahol tehettem, tartalékoltam az erővel és nem használtam ki teljesen a lehetőségeimet. Mivel mindig magammal versenyzek, kézenfekvő megoldásnak tűnt. Dömöstől Dobogókőig az egyik legszívósabb rész következett. Többször sikerült huzamosabb ideig a korlátaimat kimaxolni, persze gyalog. Haladni ugyan bírtam, az erőnlétemmel elégedett voltam, de éreztem, hogy valami megint nem klappolt. A térdeimből a sajgás elmúlt, átvette helyét a fáradás, viszont a gyomrom lázadozni kezdett. Szerintem ő már nem akart továbbmenni, ugyanis azt érzetem, hogy megállt vagyis nem volt hajlandó elfogadni, amit neki szántam frissítésként. A dobogókői ellenőrzőponton nem szívesen néztem a csokira, aszalt gyümölcsre és minden olyanra, amiről az édesre lehet asszociálni, maradt a ropi. A sótablettát már előzőleg bevettem, ezzel kapcsolatban azt nem tudtam eldönteni, hogy a gyomromnak nem kell vagy nélküle sokkal sz@rabbul lennék... Lejtős rész következett és ugyan haladtam, de érzetre nem úgy, ahogy szerettem volna. A gyomorproblem továbbra sem oldódott meg és Pilisszentkereszt után jobban fogtak a bármekkora emelkedők is. A pilisszántói pont sem hozta meg a felfrissülést, így maradt a szenvedés.  Már nagyon vártam, hogy a Kopár csárdához érjek, mert a meleg ételben nagyon bíztam, hogy helyretesz. Szenvedős volt a pontig tartó szakasz, úgy voltam vele, hogy ha nem javul a helyzet, Nagykovácsiban - 65 km-nél - kiszállok.

(Pilisszántó és a Csévi-nyereg között)

Szerencsére nem így lett. A meleg kaja nagyon jót tett némi kólával keverve és egy futótársam segítőitől még egy kis masszázst is kaptam. Nagy-nagy köszönet az extráért. Itt most nem részletezném az élményeimet, de folyton "egy erdei állattal való társalgás" keringett körülöttem. Szépen ugyan nem, de lassan haladtam és egyszer csak elérkeztem a Hosszúároknál felállított ponthoz. Újra a kóla került az előtérbe, majd a Nagyszénási emlékfal. Valahol itt kezdtem visszajönni a saját meccsembe. Mire leértem Nagykovácsiba, a helyzetemhez képest egész jól voltam. A frissítésen nem változtattam, illetve annyit, hogy volt szárított paradicsom... rá is raboltam. A falu főútján szembejöttek a Budai Szarvasok, ami adott még egy kis plusz motivációt. Innentől újra sikerült emelkedőket futni, persze rövidebb ideig és az enyhébbeket, de úgy éreztem visszatért belém a lélek. A Szépjuhásznéhoz érve már újra jól voltam 25 km kínlódás után. Előtte a "vagy húz vagy megdöglik" alapon a zseléhez nyúltam, amire addig gondolni sem tudtam. Hál' a magasságosnak húzott... leginkább ki a sz@rból. Jánoshegy előtt újabb zselé, ahonnan nem volt megállás. Nagyon jól bírtam felfelé menni és az emelkedő okozta trauma ellenére jókedvűen értem az Erzsébet kilátóhoz.

(Erzsébet-kilátó naplementeféle)

A hegyről lefelé már nem tartalékoltam, úgy mentem, ahogy a lábaim engedték. Frissnek és lazának éreztem magam a mögöttem hagyott 80 km-hez képest. Előkerült a fejlámpa és jött a sokak által nem kedvelt sötétben futás. Tőlem nem áll messze ez a műfaj, nekem nagyon bejön. Makkosmárián az ellenőrző ponton volt szénsavas víz... régóta köröztem már a frissítések között, de sehol sem volt. A pontőr el is mondta, hogy gondolt erre, mert tuti örülni fognak neki valakik... a valakik között pedig én ott voltam. Először érzetem azt, hogy nem várom kifejezetten a verseny végét, ahhoz képest, hogy fáradt voltam és kellőképpen elegem is volt. A Budaörsre bevezető lejtős szakasz sosem fog a kedvenceim közé tartozni. A keskeny köves lejtőnek már inkább több a hátránya, mint az előnye, majd az utána következő aszfalt ahhoz képest vörös szőnyeg. Innetől viszont már nem sok választott el a céltól, ahová nagy megkönnyebbüléssel értem be.

Konklúzió: Ezzel a verzióval nem számoltam. Sikerült 20 km-en keresztül szenvedni egy "jót". Itt most nem élnék azzal, hogy másként volt jó, mert határozottan rossz volt. Sikerült megint egy kis önismeretre szert tenni, ám a szívás okai még nem ismertek. Talán ihattam volna több folyadékot, mert a gyenge szél kicsit becsapott és nem éreztem, mennyire izzadok. A frissítőpontok bőségesek voltak, az őrök pedig készségesek. Jövőre ugyanitt.