Mátrabérc 55 teljesítménytúra - 2016.04.09.

Durván másfél hónappal ezelőtt jártam terepen a Mátrában és ismét odavezetett az utam. Már nagyon vártam a tavasz számomra egyik nagy eseményét. Tavaly jártam itt először és nagy benyomást tett rám. Ott és akkor nem egészen ez volt a véleményem, de mint minden embert próbáló megmérettetéskor, most sem kívántam az egészet a hátam közepére. Valamiért végül mindig mindenhová visszatérek. Nehéz ezt megmagyarázni. 

(az első lenyűgöző panoráma)

Szóval nagyon vártam a Mátrabércet (55 km – 2734 m szint), főleg azért, mert most már van viszonyítási alapom, hogy mire számítsak. Az időjárás kedvező volt, mert bár nem volt meleg, azért az eső nem könnyítette meg nekünk, túrázóknak a dolgunkat. Az előkészületek jól sikerültek. A megelőző négy nap pihenéssel telt, így frissen vágtam neki a kalandnak. 

Reggel 7 órakor, egészen pontosan 6:56 órakor indultam neki a távnak. Borús volt az idő, picit csepergett is, de ennek ellenére pólóra és rövidnadrágra esett a választásom. Korábbi tapasztaltom volt, hogy 12-15 fok között, ha elkap egy eső, nem hűlök le annyira, hogy fázzak. Hosszú idő után újra pulzuskontrollal vágtam neki a terepnek, mert nem akartam idő előtt leamortizálni magam. Az Oroszlán-várra vezető úton a nyeregben frissítettem először egy műzliszelet és egy kis víz formájában. 08:26 órakor érkeztem meg (1. EP – 10,7 km), magamhoz képest hamar. Ezután továbbra is felfelé vezetett az út és az esőnek már csak nyomai voltak. Egy sziklásabb, bedőlt fákkal tarkított emelkedőn udvariasan el akartak engedni, de nem engedtem a csábításnak. Tudtam, hogy ha megfelelően osztom be az erőmet, akkor a végén is rendesen tudok haladni és a cél végül is ez volt. Hamarosan megérkeztem a Sötét-lápa nyeregbe és tudtam, hogy a következő nagy emelkedő végén ott lesz  

(Úton Oroszlán-vár felé)

Kékestető (2. EP – 19,4 km). Az éven már negyedszer jutottam fel az ország csúcsára, amire büszke vagyok. Viszonyításképpen a táv bő 1/3-a telt el eddig, viszont a szintemelkedésnek már több, mint a fele (1445 m) megvolt. Innen enyhe lejtőn haladt az útvonal, majd jött a „nem szeretem” rész. A sárga sávot elhagytuk Som-bokornál, majd a sárga négyszögnek jött itt egy olyan szakasza, amit a szervezők csak így illettek: „Veszélyesen meredek!”. Ez helytálló volt. Attól függetlenül, hogy nem először ereszkedtem itt le, ismét mind egyes hajszálammal kapaszkodnom kellett, hogy ne csússzak meg, mert az könnyen a túra végét jelenthette volna. Sikeres leérkezést követően kocogós szakasz jött a Mátra nyeregig, majd újabb emelkedő Csór-hegyre (3. EP – 23,9 km). Emlékszem, tavaly itt már nem leltem nagy örömöm ebben a kalandban, most viszont egészen jól voltam és a tempóm is tetszett. Nagyon odafigyeltem, hogy minden órában egyek valamennyi szénhidrátot, a pontokon lévő extrák pedig csak növelték a kalóriabevitelt. Csór-hegytől megint társult az eső és a csúszós emelkedőn végül elértem Galya-tetőt (4. EP – 29,4 km)! Galya-tetőről életjelet küldtem a családnak, majd frissítettem és kocogás tovább. Innen több kisebb emelkedőtől eltekintve sokáig lejtett az út. A tempó továbbra is jó volt és ez némiképp feldobott. Mátraszentlászlónál frissítő pont következett és ezt ki is használtam. Gondoltam ennyi pluszt megérdemlek, majd továbbhaladva a szűk ösvényen elértem a Vörös-kői kilátót (5. EP – 34,2 km). Innen gyenge ereszkedés, majd újabb kemény, de rövid kaptató Ágasvárig (6 EP -38,7 km) Mint sok más helyről, innen is csodás volt a kilátás. Itt azt vettem észre, hogy a fáradtságtól kissé befelé figyeltem és a ködös idő sem segített abban, hogy kiélvezzem a panorámát. 

(ágasvári kilátás)

A csúcson azért megálltam kicsit és körülkémleltem a tájat. A csúcsról lefelé jött ismét egy nehéz szakasz. Szintén meredek, kissé megázott lejtő, ahol sikerült majdnem elvágódnom. Egy „break”elemmel tompítottam a talajfogást és csak az egyik karom lett könyékig saras. Hamar leértem és az ágasvári tájháznál sikerült megválnom a kelletlen útitárstól. Itt magamhoz vettem egy almát és továbbkocogtam Mátrakeresztesig. Gyors szakasz volt, ahol is a Csörgő-patak mentén egy szekérúton értem el a következő ellenőrzőpontot, Mátrakeresztest (7. EP – 42 km). Az eső továbbra is esett, de nem fáztam, szóval nem érdekelt. 

(Mátrakeresztes)

Frissítés után lindultam az utolsó – nagy – hegyre. Egyre nehezedett a menet, ahogy az eső áztatta az utat. Számoltam visszafelé a kilométereket és közben néztem az embereket, akik mellett elhaladtam. Sokan elcsigázódtak a csúszós talajon. Egyszer csak megérkeztem a Muzslára (7. EP – 48 km). Az ellenőrző pont egy nagy, kifeszített ponyva alatt volt. Ami alatt arra lettem figyelmes, hogy mennyire esik az eső. A szabad ég alatt annyira nem vettem észre, egyrészt mert nagyon el voltam a gondolataimmal, másrészt meg már bőrig voltam ázva. A pecsételést követően jött az utolsó szakasz. Nagyon jól lehetett haladni lefelé, aminek lankás lejtő kedvezett. A cél előtt két kilométerrel jött a harmadik nem szeretem szakasz, ahol vége szakadt a gyors tempónak. Egy sporttárs figyelmeztetett, hogy óvatosan haladjak, mert a köves, csúszós talajon könnyen hanyatt lehet vágódni. Igazat adtam neki és nagyon figyeltem, hogy hová és hogyan lépek. A meredek alján patakugrás, majd elértem a faluba vezető szekér utat. Hát… így ötvenegynéhány km után nem éppen az az élmény fogadott, amire számítottam. Jó kis saras dagonya volt a szekérúton. Na mindegy, megfutottam, ahogy a sár mennyisége a cipőtalpán engedte. Érdekes érzés volt, hogy az egyre nehezedő cipő, hirtelen könnyűvé vált a leszakadó sártól, majd ismét gyarapodott a súlya. Az utolsó párszáz méteres lejtőn még kicsit harcoltam az idővel, mert szerettem volna, ha megvan az egyórás javulás a tavalyi időhöz képest. Befordultam az iskolaudvarra, majd egy célpecsét után nyugtáztam, hogy sikerült összehozni az egy óra mínuszt (CÉL – 55 km), így 7 óra 52 perc alatt sikerült megtenni a távot.

(Emléklap)

Konklúzió: Nem csalódtam a túrában. Mivel ez volt a második Mátrabércem, tudtam, hogy mire számítsak a pályával kapcsolatban és nem ért sok meglepetés. A szombati napot megelőzően mind a pihenésre, mind a táplálkozásra igyekeztem nagy hangsúlyt fektetni és tanulni az előző túrákon ejtett hibákból. Érdekes volt visszaolvasni, hogy valami macera mindegyiken becsúszott. Most viszont a túrán figyeltem a frissítésre, hogy mit és hogyan egyek, az erőbeosztásra, amit nagyban köszönhetek a pulzuskontrollnak. Örültem, hogy nem öltöztem túl és ez nem képzett többletsúlyt. Szóval úgy érzem, hogy minden klappolt és a Piros85 óta nem sikerült ennyire jól az előre összerakott terv. Örültem, hogy a téli alapozáskor nem egyszer esős időben mentem végig egyes túrákon, így némi tapasztalatra tettem szert ebben a műfajban is. Köszönet a szervezőknek és a pontőröknek a kitartásért az esős időben. Szuper volt és jövőre újra itt leszek!

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 57 - 2016.02.13.

Az év elején a túranaptárat böngészve figyeltem fel erre az eseményre. Mivel úgy terveztem, hogy minden hónapra beiktatok legalább egy túrát, ezért februárra adta is magát a lehetőség. Pláne, hogy az 57 km-es távhoz tartozó 3031 m szint már önmagában egy iszonyatos erőpróba. Ezt a túrát Kiss Péter (1986-2013) sporttárs emlékére hívták életre, aki a a Himalájában tűnt el hegymászótársával, Erőss Zsolttal.

Szóval újra a Mátrába vitt a "jó sorsom". Két hete, az előző túra után döntöttem úgy, hogy igyekszem erre rendesen rápihenni. A hét eleji erősebb edzést követően volt még egy átmozgatás, utána már csak pihenés. Közben az időjárást figyelgettem, de sok jóra nem számítottam és készültem lelkiekben a hatalmas dagonyára. Az idén eddig sikerült a várakozásaimat alulmúlnia a terepviszonyoknak, most viszont kamatostul visszaadta a természet. 

Szombat hajnalban útra keltünk a túra helyszínére, Sástóra. Az ilyenkor szokásos előkészületeket követően - igazolófüzet átvétele, öltözetválasztás - 7:11-kor elindultunk a rajtból. Ritkán fordul elő egy túrán, hogy először lefelé vesszük az irányt. Kicsit fura érzés volt, hogy elsőre nem egy becsületes kaptatóval kezdünk, hanem lejtővel. A szinte egész hetes esőzésnek köszönhetően már az első szakaszon szép kis sár volt, úgyhogy a cipőm rövidesen be is ázott, de ez már csak ilyen. Szóval vágtattunk lefelé a saras ösvényen, majd hamarosan elértük Mátrafüred határát, ahol rövid időre aszfaltra váltott az út és meg is érkeztünk az első ellenőrzőpontra (1. EP - Mátrafüred, Hegyi Sportok Bázisa - 2,2 km). Innen meg is jött az első emelkedő egészen Kékestetőig. Egy feltételes EP-t követően folyamatosan emelkedett az út. Érdekes volt megfigyelni, hogy egyre hűl a levegő és érkezik a hóhatár, a szemerkélő eső pedig átváltott havas esőre. A tempó kissé erős volt, de ezt csak a későbbiek folyamán éreztem meg.

(a Kékestetőre vezető út)

Kékestetőhöz közeledve egyre ködösebb lett az idő és alakult a hóréteg is. Amikor megpillantottam a parkolót, már tudtam, hogy hamarosan felérünk a kékestetői síházoz (2. EP - 6,1 km). Gyors csekkolás és indulás tovább. Innen a Sötét-lápa nyereg irányába ereszkedtünk. Ekkorra az egyik társam már ellépett. Ahányszor erre jártam, itt mindig átbukott a szél és ez most is így volt. Egy jó darabig még hóban haladtunk és nem mindig sikerült talpon maradnom, aminek a jutalma az volt, hogy kiszakadt a térdemen nadrágom. Sebaj, annak örültem, hogy nem lett nagyobb baj. A Markazi kaputól ösvényt váltottunk és még mindig lefelé ereszkedünk, de akkorra már eltűnt a hó és jött újra a sár. Sokat bénáztam, mert folyton el akartam esni, de egy-két kivételtől eltekintve sikerült korrigálni. Hamarosan újabb feltételes ponthoz érkeztünk, majd pár patakátkelést követően - persze nem úsztuk meg szárazon - megérkeztünk Szent István-csevicére (3. EP - 16,5 km). Innen újra emelkedő következett gyakorlatilag a következő pontig. A sarat újra a hó váltotta, majd a Gabi-halálánál jó párszor az útra bedőlt fákon kellett keresztül mászni. A tempóból ekkora már muszáj voltam visszavenni, mert nagyon sok volt még hátra és nem is tudtam volna jobban menni.

(csúcskő a Kékesen)

Érkezett Sombokor (4. EP - 23,6 km), ahonnan frissítés után egy durva meredeken kellett lemenni. Hát, nem egy leányálom még száraz időben sem, így maradt a fától-fáig haladás taktikája. Örültem, hogy gond nélkül leértem, mert néha sikerült akaratom ellenére métereket csúsznom. Lassú kocogással hamarosan elértem a Vörösmarty turistaházat, majd ereszkedés tovább a dagonyás szekérúton. Szinte tök mindegy volt, hogy hova lépek, maximum a sárban süllyedés mértéke változott. Lajosháza felé néhányszor át kellett kelni a megáradt patakon. Ez azzal járt, hogy néhol combig süllyedtünk a vízben az első ilyen átkeléskor azon hezitáltam, hogy hol lehetne átszökkenni anélkül, hogy a patakba lépjek, de egy mögöttem érkező túratárs annyit mondott, hogy ne gondolkodjak, menjek. Hát így tettem és rövidesen elértük Lajosházát (5. EP - 29,7 km). Újabb frissítés, majd irány tovább természetesen a patakon át. Hosszú és erős emelkedő következett, majd egyre enyhébbé vált. Megint feltételes EP. Itt a pontőrök a füzetemet nézve azt mondták, hogy itt bizony kimaradt az utolsó pont. Mondtam azt nem hiszem, mert mindenki erre jött. Utólag kiderítettem, hogy jártam Lajosházán, csak ott épp a chipet olvasták be, pecsétet nem kaptam és a helyismeret hiánya miatt majdnem bevittek a "málnásba". Morogtam egy sort, hogy ilyen nincs és nyugtalanított a dolog. El is ment kicsit a kedvem akkor az egésztől, mert ez hideg zuhanyként ért. Az utunk Mátraházán át vezetett tovább, majd a Kékestető felé vezető műútról letértünk a sípályára. Egy balost követően a szekérúton visszatértünk Sombokorhoz (6. EP - 36,2 km).  Még mindig morogtam a lehetséges tévesztés miatt, amire a fáradtság is rátett. A frissítés után "lépcsőzés" Kékestető irányába. A rövid, de annál keményebb mászást követően enyhe emelkedőre váltott az út és újra Magyarország legmagasabb pontján találtam magam (7. EP - 38 km). Innentől magányos ereszkedés Kis-kőig, mert ekkora már lemaradtam Ádámtól, a másik társamtól. A Kis-kői ponttól (8. EP - 41,6 km) jött egy kitérő a Markazi várig. Hát... ezt míg élek, nem felejtem el. Ezt a szakaszt oda-vissza kell teljesíteni, ami először egy erősen meredek lejtővel kezdődik, amin vissza is kell majd mászni. Sikeresen leértem a völgybe, majd a patak mentén egy visszafordító és egy emelkedőt követően érkezés a Markazi várhoz (9. EP - 45,4 km). Csekkolás és frissítés után hátraarc, majd irány vissza Kis-kőhöz. Az éles visszafordító után enyhe emelkedő, majd jött az amire az ereszkedéskor már lélekben készültem, visszamászni az emelkedőn. Véleményem szerint ez volt a túra legdurvább szakasza. Csigalassúsággal haladtam felfelé a 2,7 km-es szakaszon, amin több, mint 400 m szintemelkedés volt. Azt hittem, hogy sosem érek fel. Kis-kőre (10. EP - 49,2 km) felérve aztán újból lefelé kellett haladni, Innentől mindhárom táv együtt haladt.

(az utolós km-eken Mátrafüred felé)

Ahogy egyre lejjebb ereszkedett az út, úgy lett egyre nagyobb a sár. Igazából már teljesen mindegy volt, hogy hová lépek, mert vizesebb már nem lehettem. Ráadásul helyenként az ösvény teljes szélességében bokáig lehetett süllyedni. Nem zavartatva magam futótempóban haladtam és újra Mátrafüred következett. (11. EP - 55 km). Mátrafüredtől a célig az utolsó szakaszon végig emelkedtünk. A járdáról az ösvényre beérve nem meglepő módon sár fogadott. Azt hiszem, már hiányzott volna, ha nincs, de nem tartott sokáig. A hátralevő részen még volt egy lépcsősor, amin még a rajt után kellett leereszkedni. Már láttam az alagút végét, mert a felérés után és a parkolón áthaladva megérkeztem a célba 9 óra 6 perces idővel. A célban végül tisztázódott a - feltételes - kihagyás, így nem maradtam díjazás nélkül.




Konklúzió: Azt hiszem, hogy ez volt életem eddigi legnehezebb túrája még akkor is, ha nem lett volna sár. Felejthetetlen emlékekkel lettem gazdagabb. Az ellenőrző pontokon a frissítések felülmúlták a várakozásaimat, szinte mindegyiken várt valami. Remélem jövőre lesz lehetőségem újra eljönni. A szervezőknek köszönet mindenért és azt gondolom, hogy méltó emléket állítottak Kiss Petinek!

(a teljesítésért járó jelvény)

Téli Mátra XL - 2016.01.30.

Egy éve vártam már ezt a túrát. A tavalyi Téli Mátrán már menet közben eldöntöttem, hogy jövőre újra itt leszek. Hiába fájt mindenem és kívántam, hogy bárcsak ne jöttem volna el - mert voltak ilyen pillanataim -, már akkor éreztem, hogy újra itt a helyem. Nevezhetjük ez mazochizmusnak is akár, de a rossznak vélt emlékek jó része utólag mindig megszépül. A szombati napot megelőzően egész héten megfázással küzdöttem, így szó sem lehetett még csak átmozgató, laza futásról sem. Inkább az óvatosságra törekedtem, mert szerettem volna 100 %-osan megérkezni Mátrafüredre, ezért a héten csak keresztedzéseket végeztem. A nevezéskor nem volt kérdés, hogy az XL-es táv 40 km-ét és 1599 m szintjét választom, így lemérhetem az utóbbi egy év fejlődését. A fejlődés mértéke viszont relatív dolog, mert a tavalyi nagy hó helyett jó eséllyel idén sárban teljesíthetjük a távot.

(jeges út a rajt utáni km-eken)

Eljött a szombat és 6.50 körül már Mátrafüreden voltunk a csapattal. Mikor megláttam, hogy a nevezésnél mekkora sor áll, a fejemhez kaptam. Ám 30 perc alatt sikerült mégis menetkésszé válni, így 7.20-kor már rajtoltam is. Az öltözködésen filóztam még, de a technikai póló és egy vastagabb "futós" felső mellett döntöttem. Éreztem még a megfázás nyomait magamon, mert az első emelkedők nehezebben mentek, mint amire számítottam. Az első km-eken a figyelmem mégsem erre összpontosult, hanem arra, hogy talpon maradjak. Meglehetősen jeges volt az út és bizony oda kellett figyelni minden lépésre. Ez nem mindig sikerült, mert az első szakaszon kétszer is sikerült elesni. Szerencsémre nem lett semmi baj, de ez is azt bizonyította, hogy a bukás bármikor megtörténhet. A nagy óvatoskodásban aztán hamar eljött Lajosháza (1. EP - 6,43 km), ahonnan pecsételést követően gyorsan távoztam is. Innen rövid, de meredek emelkedő érkezett. Sétálva jutottam fel, mert a meredeksége miatt a pulzusom hamar megugrott. Ezt követően szépen csendben emelkedtünk tovább hosszú km-eken keresztül. A korai rajt miatt egyre kevesebb emberrel találkoztam. Szerencsére a jeges rész már véget ért és a helyenként hol murvás, hol pedig az avarfedte szakaszokon jól lehetett haladni. Hónak nyoma sem volt sehol és amire számítottam, hogy hatalmas dagonya lesz, valahogy elmaradt.

(Lajosháza előtt - tavaly az áradt patakon kellett átkelni)

Ezen a szakaszon éreztem, hogy nem vagyok valami fitt, ami kicsit a kedvemet szegte. Azon gondolkodtam, hogy nem megyek tovább és kukába dobom a mai napot. Utolértem a társamat Gabit, akire rácsatlakoztam és egészen Mátraszentimréig  (2. EP - 14,48 km) figyeltem az ő tempójára. Itt teával és egy kis lekváros "deszkával" vigasztaltam magam. Továbbhaladva újra emelkedtünk. Nem is csoda, hiszen Galyatetőre nem igazán lehet lefelé megérkezni. Egyre nagyobb ködben haladtunk, így elkönyveltem magamban, hogy a panorámafotó készítése miatt nem kell izgulnom. Néhol akkora volt a köd, hogy még az is problémát okozott, hogy a jelzést észrevegyem. Szerencsére nem először járok errefelé, így az emlékek beugrásával hamar útba lehetett igazodni. Galyatetőn (3. EP - 18,93 km) aztán már komoly köd volt, mert a kilátót is csak akkor vettem észre, amikor hirtelen elém tornyosult.

(ahogy emelkedtünk, úgy nőtt a köd)

Az időmmel elégedett voltam, hiszen fél távra vetítve a tervezett időn belül érkeztem. Innen már lefelé vitt az út, keskeny és kanyargós ösvényen. Kezdett egyre több helyen felengedni a talaj. A cipőmben már ekkorra volt egy adag sár és víz, de inkább ez, mint a kamásli. Én valahogy azt nem szeretem. Tudom, hogy hasznos, de jobb szeretem, ha a bokám és a lábszáram nincs becsomagolva. Leérve a műúthoz, a kék + jelzésről a kék sáv jelzésre váltott az irány Csór-hegy felé. A felfelé vezető úton újabb emelkedő, a meredekebbik fajtából és gyalogtempóban, majd megérkeztem a hegyoldalon felállított ponthoz (4. EP - 24,5 km). A frissítésem egy energia zseléből és egy félampulla magnéziumból állt. Magam mögött hagyva a pontot az ösvényen már nem igazán számított, hogy hová is lépek. A sár innentől kezdve állandó útitárssá vált. Annyi pozitívum volt azért a dologban, hogy legalább nem csüngött bokasúlyként. Megérkeztem a Vörösmarty fogadóhoz (5. EP - 26,23 km), ami mindegyik távnak ellenőrzőpontja volt. Egy nápolyival frissítettem és némi vízzel. Na innentől ha nem volt elég a sár, hát kaptunk még többet. Tavaly itt bőven a hóban gázoltunk, ügyelve a jég fedte pocsolyákra.

(innen tavaly szépen látszott a Kékestető)

Ezzel most nem volt gond, mert helyenként útszélességűek voltak. Gyorsan eljutottam a következő ponthoz, a Pisztrángos-tóhoz (6. EP - 29,49 km), viszont éreztem, hogy gyorsan fáradok. A ponton nem töltöttem sok időt, inkább egyből nekivágtam a Kékestetőre vezető nagy emelkedőnek. Itt kezdődött a túra legkeményebb része. A meredek hegyoldalon a haladás inkább totyogás volt és iszonyat fárasztó. Felértem Sötét-lápa nyeregbe, ahol kifújtam kicsit magam és jöhetett Kékesig a maradék 1200 m táv. A haladást komfortérzetét rontotta, hogy hasonlóan Galyatetőhöz, itt is fújt a szél, kissé rám hűtve a ruhát. Erre a szakaszra összesen 3 km és 350 m szint emelkedő volt és nagyon örültem, hogy felértem a pontra (7. EP - 32,23 km). A ponton jólesett a meleg tea és megittam hozzá a maradék magnéziumot is. Kékestetőn megint akkora köd volt, hogy gyakorlatilag alig lehetett látni. A csúcskövet szerettem volna lefotózni, de ekkorra a telefonom már megadta magát -  nem szereti a hideget. A lefelé vezető ösvényen jól lehetett haladni. Ugyan saras volt, de nem tapadt és nem is csúszott nagyon. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy erősebb ugrások alkalmával mintha beakarna görcsölni a vádlim.

(fenyők a Nyírjes-bércnél)

Fura volt, mert már nagyon régen nem volt görcsöm, de még csak nem is érzetem ilyet. Hamar elértem az első kötélpályát, amibe most nem nagyon kellett kapaszkodni. Kezdett sűrűsödni a mezőny, a rövidebb távok visszakapcsolódásával, de haladni még mindig jól lehetett. Jólesett, hogy ha szóltam az előttem lévőnek, melyik irányból jövök, lehúzódtak. Persze mindig vannak kivételek. Volt, aki hangot is adott ennek... Hát nem egyek a céljaink és az érdekeink. Jött a második "köteles" rész. Egy patakugrást követően aztán beütött a "crach". Talajfogás közben kicsúszott a lábam, majd ahogy elestem, begörcsölt a bal vádlim, amit nagy nehezen kihúztam. Nem tartott sokáig és újra talpon voltam. Röviddel ezután elértem az újabb állomást, a Gyökeres forrást (8. EP - 36,61 km). Gyors csekkolás, majd spuri tovább. Ekkorra már nagyon fáradt voltam és nem igazán úgy ment a vége, mint ahogy az terveztem. Végül megérkeztem Mátrafüredre, majd egy balost követően tovább ereszkedtem a műúton a cél felé és elértem az általános iskolát (CÉL - 40,5 km).

Konklúzió: Összességében egy szavam sem lehet. 5  óra 10 perc alatt sikerült teljesítenem a távot. Több, mint 1 órát javítottam a tavalyi eredményemen, amire nincs is kifogásom. Véleményem szerint a pálya a hó nélkül könnyebb volt, de a megfázás nem segített. A görcsre egyelőre keresem a magyarázatot, mert annak ellenére, hogy fogyasztottam magnéziumot, mégis előjött. Ez azért is érdekes, mert hosszabb távú túrák alkalmával még a lehetősége sem volt meg ennek. Hát, megint tanultam valamit. Minden túrán jön valami újabb tapasztalat, amit át lehet vinni a következőre.
A szervezés teljesen rendben volt, bár egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy megérett már arra a túra, hogy a terepfutókat leválasszák a bakancsos túrázókról.

Bartina Maraton - 2016.01.16.

Itt az új év és nem váratott magára sokat az első szervezett rendezvényen való részvételem. Utaznom nem kellett hozzá, hiszen itt helyben, Szekszárdon rendezték meg a Bartina teljesítménytúrát. Kaptam is az alkalmon, hogy a maratoni távon próbára teszem magam. Még decemberben kezdtem tervezni, hogy két héttel a Téli Mátra elé éppen befér. A 42,5 km távhoz 1123 m szint párosult. Ahogy az már lenni szokott, a megelőző hétvégén edzettem egy utolsó hosszabbat. Ezt követően nem maradhatott el az eseményt megelőző pihenő hét. Ugyan most veszek részt először ezen a túrán, mégis ahogy a pályát végignéztem, kevés olyan szakasza van, ahol még nem jártam. A téli alapozás nagy részét sokszor ezeken az ösvényeken végeztem. A hét második felében már csak egy rövidebb edzést terveztem, mégis adódott egy lehetőség, amit nem akartam kihagyni. Nem is tettem, így csütörtökön futóbarátokkal mentünk egy kanyart, ami nekem 29 km-re sikeredett a dombokon. Úgy gondoltam, hogy ha már alapozás van, ez belefér. Két nappal a túra előtt remek időjárás volt, majd pénteken reggelre leesett valamennyi eső, ami nagyban befolyásolta volna a komfortérzetet, ha szombaton hajnalban nincs fagypont alatt a hőmérséklet.

Eljött a szombat reggel. A maratoni távon viszonylag hamar, 7 óráig el kellett elindulni. A tervezettnél korábban érkeztem és a nevezés is gyorsabban ment, mint gondoltam. Volt már nyüzsgés, folyamatosan jöttek-mentek az emberek. Még sötét volt és fejlámpát szándékosan nem hoztam, így az indulásig az időt átmozgatással töltöttem és figyeltem, mennyire világosodik ki ahhoz, hogy elinduljak. Pirkadni kezdett, így 6:42-kor csekkoltam és neki vágtam a távnak.  A városból kivezető szakasz rögtön emelkedni kezdett, ahol fel tudtam mérni, hogy mire számítsak magamtól.

(Pirkadat Szekszárd felett)

Az erdei részhez érkezve tapasztaltam, hogy a föld fagyos, ami nagyban segíti a haladást. Az első ellenőrzési ponthoz (Bükkös erdő) hamar megérkeztem, ahol elváltunk a 30-as távtól. Nem időztem sokáig, a csekkolást követően haladtam is tovább. Közben elfogyasztottam a pontban kapott csokit és ereszkedtem Szálka felé. Érezhetően hidegebb volt a völgyben, amit a zugosabb helyeken megmaradt hó jellemzett. Az úton továbbra is jól lehetett haladni, bár a frissen dózerolt szakaszok tartogattak meglepetéseket. A fagyott pocsolyákat vékony rétegben föld takarta. Néha ezekre lépve reccsenéseket hallottam, ami nem volt biztató. Természetesen nem volt mindig szerencsém, ezért egy-két alkalommal sikerült merülnöm a pocsolyákban. Kiérve a tisztásra Szálka előtt hangulatos volt a befagyott tó és a deres táj.

(Szálkán a fagyott tó)

Szálkán aztán el is értem a második EP-t. Röviddel a pontőrökkel való rövid beszélgetés követően már a faluból kivezető emelkedőn kaptattam felfelé. Előhúztam a sapkám, mert a gyenge mínuszban olyan érzésem volt, mintha a víz a homlokomra fagyna. A dombtetőn újra dózerút várt és azon gondolkodtam, vajon meddig lesz szerencsém a fagyos földdel. A kék jelzésen megérkeztem Grábócra, ahol a harmadik EP-n szárazbélyegző várt a település feletti kilátónál. Rövid, de erős emelkedő vitt fel oda, viszont a völgyre nyíló panoráma miatt már önmagában megérte a komfortzóna elhagyása. Grábócról kiérve egy tisztáson át haladt az út gyengén emelkedve. Egy banánnal és egy zselével frissítettem és kezdem érezni a két nappal ezelőtti futást. Frissnek éreztem ugyan magam, de éreztem, hogy a combom fárad. Az erdőben az egyik domb oldalából morajlást hallottam.

(Grábóc a kilátótól, háttérben a Mecsekkel)

Úgy tűnt, mintha egy csapat rossz irányba ment volna és most próbálna visszatérni a kijelölt útra. Hmmm... a csapat nem ember volt, hanem szarvas. Legalább harmincan haladtak át keresztben előttem úgy 50 méterrel. Én még ilyet nem láttam. Annyira ledöbbentem, hogy mikor elhaladt az utolsó, akkor jutott eszembe, hogy lőni kellene egy képet, de ezt lekéstem rendesen. Nem sokkal ezelőtt előztem meg három srácot, akikkel volt egy kutya. Gondolta csatlakozik a szarvasokhoz, mert olyan tempóval futott el mellettem, hogy azt hittem feldönt. Valahol a domboldalban még láttam, aztán csak visszatalált a gazdájához. Az út során több helyen hallani lehetett, hogy a közelben favágók dolgoznak. Egy helyen olyan ügyesek voltak, hogy az ösvény teljes szélességét elfoglalták a kivágott farönkök és gallyak. Akadálypályára nem számítottam, de viszonylag könnyen át lehetett hatolni rajt. A negyedik EP, ahol visszacsatlakozott a 30 km-es szakasz. Ismerős terep következett, a Sötétvölgyi futópálya. Gyakorlatilag sík szakasz, viszont a talajt vastag avar takarta, ami megkövetelte a nagyobb figyelmet. A bokámnak továbbra is szükségét éreztem, ezért nagyon figyeltem arra, hogy hová lépek. Hamar letudtam ezt a szakaszt és már jött is egy emelkedő. A közben mögöttem hagyott EP-ben kapott csokival frissítettem. A dombtetőre érve már Kakasd fogadott.

(Kakasd)

A településre jól futható földút vezetett, itt viszont elvétve érezni lehetett, hogy kezd kiengedni a talaj. Elértem az ötödik EP-t, ami a 28. km-t jelentette. A frissítő tea és forralt bor volt, amit gulyáságyúban készítettek. Itt megveregettem a vállamat, hogy nem hoztam magammal poharat, így kimaradtam a jóból. Tettem ezt annak ellenére, hogy a szervezők felhívták a figyelmet a kiírásban, hogy mindenki hozzon magával poharat. Hát van ilyen. Nyugtázva a helyzetet indultam is tovább. A településről kiérve keményre fagyott hó takarta az utat egy kis részen. Újra egy szép emelkedő következett, aminek a  tetején egy kilátó és annak tövében szárazbélyegzős ellenőrzőpont, számszerűen a hatodik következett. Ezután egy meredek lejtőn megérkeztem a Sötétvölgyi tóhoz. A combomban ekkorra már rendesen kijött a fáradtság, mely lassulással párosult.

(Sötétvölgyből a Bati kilátó felé)

Az enyhe emelkedőt séta-futás-séta kombinációval abszolváltam és közben a csillapodni alig akaró éhségemet fojtottam le egy energiaszelettel. A Szarvas-szurdik felé vezető úton, ahogy kiértem az erdőből, a szőlők között már sarassá vált a talaj. Lépésről-lépésre éreztem, ahogy nehezedik a cipőm. Szerencsére két oldalt füves részek voltak, így le lehetett dörzsölni. Nem tartott sokáig, éppen csak addig, amíg magasabbra nem értem és elértem a szurdikot. Itt már jöttek szembe a legrövidebb távon indulók. Néha azt sugallta a tekintetük, hogy hééé rossz irányba mész! Innen rövidesen elértem a hetedik EP-t a Bati kilátót. Akkor volt a tömeg, hogy alig találtam meg a pontőröket. Nem irigyeltem őket, hisz akkor volt a nyüzsgés körülöttük, mintha piacon lettünk volna. A fáradtságot nem tudtam frissítéssel legyőzni, ezért a Kerékhegyről lefelé már nem tempóztam. A Kerékhegyről az útvonal a város felé vezetett. A Remete kápolnánál volt az utolsó ellenőrzőpont. Nyújtottam egy kicsit, majd nekivágtam az utolsó emelkedőnek. Kellőképpen meredek volt és alig vártam, hogy felérjek. A gerincen újra kocogásra váltottam, ahonnan már csak 3 km volt hátra. A Csacska szurdiktól már folyamatos ereszkedés következett és rövidesen újra a piros jelzésre értem. Innen további ereszkedést követően végül 11 óra 4 perckor megérkeztem a célba.

Konklúzió: A napos, ellenben fagyos időben kellemes volt a futás. A pálya végig tökéletes volt, a kétes részeken mindenhol szalagozás segítette a tájékozódást. A csütörtöki futást követően elég hamar kijött a fáradtság, de ezzel valahol számoltam is. A 4 óra 22 perces idővel teljesen elégedett vagyok. Azzal viszont kevésbé, hogy bármennyit frissítettem, az éhség nehezen akart elmúlni, annak ellenére, hogy pénteken széndhiratáltam rendesen. Nem baj, újabb lecke és tapasztalat volt ez számomra. A túra szervezése és a lebonyolítása részemről teljesen rendben volt, kritikát ha akarnék, akkor sem tudnék írni.  

Tortúra 65 - 2015.12.19.

Az év végéhez közeledve, amikorra már az utolsó versenyek is lezajlanak, érkezik a Tortúra. Az igazat megvallva már visszavettem a tempóból és lassabban gyűjtöm a kilométereket, de ide még elmentem. A kollégám, Csabi dobta fel, hogy nem érdekel-e esetleg ez a túra. Az alapozás is elkezdődött a jövő évre, így azt gondoltam, miért is ne! Sajátossága a túrának, hogy itt gyakorlatilag bármilyen időjárás előfordulhat és ettől is teszi az egészet érdekessé. Mostanában úgyis dombedzéseket tartottam, ami kettős célt szolgált. Elsősorban új variációt akartam beiktatni az alapozásba, illetve - tudatos szándékkal - készülni erre a megmérettetésre. Nem volt kérdéses, hogy a 65-ös távra nevezünk, ami közel 2000 m szintet tartogatott. 

(útitársunk a sár)

Hétfőn még volt egy hosszú edzés, ezt követően viszont szombatig már semmi, csak pihenés. Elkezdtem fejben összekészülni. Beszereztem a szükséges frissítőket, "végigjártam" az útvonalat térképen és figyeltem az időjárást. A csapadék elmaradását prognosztizálták és ez azért könnyített volna mindenki dolgán. Pénteken már Miskolcra mentem, ahol este tésztaparty és megtettem az előkészületeket. A napot ugyan pihenéssel töltöttem, de mégis olyan érzésem volt, mintha végigrobotoltam volna.  Reggel 5 órakor ébresztő, ami ment nehezen, de éreztem, hogy a frissességem nem az igazi. Az időjárás érdekesen alakult, mert az előrejelzés alapján nem nagyon számítottam csapadékra, mégis szitált egy kicsit az eső. 6 órakor elindultunk, felvettük Levit, majd fél hét magasságában már megérkeztünk Miskolc-Tapocára, a rajthoz. Rajtszámátvétel, készülődés, majd vártunk egy kicsit, hogy világosodjon.

(a fenyves Hollóstetőnél- minden évszakban lenyűgöz)

7:05-kor kiléptünk az iskola kapuján és már tartottunk is a Tapolca feletti bánya irányába. Kocogós tempóban vettük az első - aszfaltos - emelkedőt, majd röviddel ezután jött az első ösvény. A talajviszonyok nem voltak túl ideálisak, mert sáros és csúszós volt a terep. Néhol korcsolyázni lehetett a sárban és az egyensúlyozása is nagy hangsúlyt kellett fektetni. Ez néha nem sikerült, mert rövid idő alatt kétszer is sikerült elcsúszni. Voltak kemény emelkedők, ennek tükrében igyekeztem nem ellőni minden puskaporomat, mert még nagyon az elején voltunk a túrának. Ahogy haladtunk egyre feljebb, ködösebb lett az idő és az ónoseső is megmutatta magát. A fákon és bokrokon jellegzetes bevonatot képzett, ez egyébként a túra nagy részén jellemző volt. Leküzdve az első szakaszt, 1 óra 20 perc alatt értünk Bükkszentkeresztre, ahol az aszfaltos úton kissé pihentető volt a haladás (1. EP - kb. 12 km). Gyors pecsét, egy pohár tea és már folytattuk is az utunkat. Hollóstetőnél a fenyvesen áthaladó útvonal még mindig le tud nyűgözni, pedig már rengetegszer jártam itt. Továbbra is felfelé haladtunk kisebb-nagyobb megszakításokkal. Az időjárás több arcát is megmutatta, mert a ködös, párás levegő a tiszta és már-már "naposabb" idővel váltogatták egymást. Röviddel az ellenőrzőpont előtt (kb. 22 km) egy géllel frissítettem. Elérkezett a Vörös Meteor síház (2. EP - kb. 28 km), ahol újfent frissítettem és ez később meg is bosszulta magát. Elkövettem azt a gyerekes hibát, hogy zsíros kenyeret ettem. Ugyan nem sokat, de mégis elég volt ahhoz, hogy a gyomrom megmakacsolja magát és kihatással legyen a teljesítményemre. Nem rögtön kezdődött a dolog, mert a Faktor-réti Madonnaáig (3 EP - kb. 33 km) nem volt ugyan nagy gond, de érzetem, hogy valami nem az igazi. Arra gondoltam, hogy lehet a fáradtság kezd kijönni, de nem. Kicsit sokat foglalkoztam ezzel a gondolattal, belülre figyeltem, mégsem oldódott meg a gondom. Haladtam, de a mozgásomat darabosnak éreztem. Tar-kőig (949 m), a túra legmagasabb pontjáig (4. EP - kb. 38 km) megvolt az első holtpontom.

(Tar-kő - tiszta időben a felhő felett)

Bosszantó volt, hogy nem tudtam megújulni, de nem volt mit csinálni, haladtam. A többiekről le-leszakadoztam, igyekeztem visszazárkózni és örültem, hogy nem hagytak hátra. Tarkőn gyors szúróbélyegző, fénykép, megcsodáltuk a felhők feletti panorámát és már ereszkedtünk is lefelé. Erős szintcsökkenés és hirtelen az időjárás is változott. A napos csúcs után, jött a ködös, jeges szakasz. Helyenként kidőlt fákon kellett átmászni, amik törzsére a ráfagyott ónoseső nehezítette az átkelést. Óvatosan haladtunk, mert helyenként a sáron kívül jegesedés is volt, nem beszélve a lazább, technikásabb talajról. A gyomrom továbbra is vacakolt, de a lejtő megtette jótékony hatását, amitől jobb lett a közérzetem. Hamarosan elértük az egri műutat, ahol rövid kocogás után megérkeztünk a Tamás-kúti házhoz (5. EP - kb. 43 km).

(a Tamás kútnál utáni emelkedőn)

Pecsét, majd tea, banán és egy a magnézium elfogyasztása után irány tovább. Rögtön az EP után, balra fel egy jó meredek kaptató, ahol gyalogosan mentünk fel. Ismerős szakasz, ami rövid de, annál keményebb menet volt. Felérve a tetőre, újra kocogásra váltottunk, amit sokszor gyaloglásra váltottam. Éreztem, hogy sokat kivett az elrontott frissítés, de kezdtem visszajönni a menetbe. A fáradtság állandósult és ugyan azt éreztem, hogy kimerültem, valahonnan mindig jött egy újabb fellángolás vagy lendület, ami tovább hajtott. Nem tudtam már mit kitalálni, Levi tanácsára gyakrabban ittam. A lelkesedésem kissé alábbhagyott, de az, hogy feladjam, meg sem fordult a fejemben. Szóval... Haladtunk fel-le és egy ideje már együtt haladtunk egy csapattal, akikkel már kb. a Vörös Meteortól követtük egymást. Fejben egyre frissebb voltam, viszont a saras terepen való - utólag azt mondom erősebb - haladás miatt fizikailag határozottan fáradt voltam, de ez azért sokkal jobb, mint az ellenkezője. Hamarosan elérkeztünk Várkútra (6. EP - kb. 55 km), ahol banánnal és zselével frissítettem.

(a pályát végig jellemző ágakra fagyott jég - élőben szebb)

Őszintén szólva vártam már, hogy elérjük az Nagy-Eged hegyet, ahonnan már szó szerint látótávolságban volt Eger városa. Kiérve a szőlőkhöz, köves, erős lejtőn haladtunk lefelé. Ez egy amolyan nemszeretem, technikás szakasz. Minden lépésre oda kellett figyelni, mert könnyen megbosszulta volna magát egy sérülés formájában. Ahogy sikeresen leértünk, jött egy saras szakasz, ahol vastagon tapadt az anyag a cipő talpára. Ekkorra már teljesen rendben jöttem és újra élvezni kezdtem a túrát, amiben biztosan benne volt az is, hogy hamarosan célba érünk. Kiértünk a műútra, innen már a célig lejtett az út. Végül megérkeztünk a célba 7 óra 34 perces idővel, ahol már kezdett is megszépülni az egész.


Konklúzió: Először jártam itt,  de nem utoljára. Nagyon jó túra változatos időjárással... szívesen kipróbálnám hóban is. Remélem jövőre az időjárás hozzájárul majd ehhez. Az, hogy a zömét nem élveztem annyira, azt magamnak köszönhetem. Azt alaptézist, miszerint ne egyél se előtte, se közben zsírosat, nem sikerült megcáfolnom. Tanulságos volt és ha rossz tapasztalattal is ugyan, de ismét gazdagodtam. A saras terep kivett rendesen, de nem egy könnyed sétára jöttünk. Levi órájára feltöltött track sokszor kisegített minket. Szuper kis eszköz. Köszönet Csabinak és Levinek, hogy folyton vártak rám, és a rendezőségnek a szervezésért. Egészségünkre.

(célfotó Egerben)

OVER Piros 85 terepfutás - 2015.10.31.

Első alkalommal vettem részt ezen az eseményen, amire egy kollégám hívta fel a figyelmem még a nyár közepén. Ilyen hosszú futóversenyen még eddig nem indultam (87,61 km - 3205 m szinttel), ezért remek kihívásnak ígérkezett. Módszeresen nem készültem rá, de mivel szeretem a dombos edzéseket – mind terepen, mind aszfalton – azért hetente beiktattam egy-egy ilyen jellegű futást. A tavaszt követően egy alkalommal mentem kb. 50 km-t a Bükkben, ami remek felmérőnek bizonyult, hogy vajon hogyan is állok magammal, egyáltalán vállaljak-e ekkora távot. Ott jó tapasztalataim voltak részben a pulzuskontrollnak köszönhetően, mert a magamnak meghatározott értéket ritkán lépve túl, különösebben nem szenvedtem meg az azt követő napokat. Szándékosan nem akartam akkor erőset menni, mert az önmagam felmérésén túl a tapasztalatszerzés is cél volt. Ezt követően voltak még 20-30 km-es edzések, de ezektől hosszabbakra nem is igazán volt lehetőségem. A „nagy napot” megelőző hét szinte csak pihenéssel telt. Még a hét elején volt egy hosszabb futás, majd négy nap semmittevés. Odafigyeltem, hogy eleget pihenjek és megfelelően étkezzek. Pénteken este még tartottam magamnak egy tésztaparty-t és nagy lázban égve készítgettem össze a cuccom.

(csapattársammal, Kozma Zsolttal)

Fél hat körül ébresztő. Reggeli gyártás, majd még egyszer átnéztem, hogy mit vigyek és mit ne. A felső ruházaton agyaltam, hogy miben kezdjek, végül megmaradt a hosszú ujjú póló. Fél nyolc után érkeztem meg Csillaghegyre, a rajtközpontba, ahol már nagyon jó hangulat volt. Rajtcsomagátvétel, találkozás ismerősökkel és készülődés. A rajt előtti majré kissé átjárt, így gyorsabban telt az idő. Fotózkodás a rajtkapuban, a „hangosban” jöttek az utolsó instrukciók és már rajtolhattunk is. A tömegrajt rendben lement. Az első emelkedőn igyekeztem megtartani a pulzusom, pedig az adrenalin és a kezdeti frissesség nagyon hajtott volna. Bosszantott is a becsipogó óra, de tudtam, hogy hosszútávon kifizetődő lesz ez a fajta óvatosság. Ha kellett, inkább belegyalogoltam, mintsem erőltessem a felfelé futást. Vonatkozott ez a lejtőkre is, mert felesleges lett volna szétcsapni a combom a nagy lendület miatt. 1. EP a Nagy-Kevély volt (7,09 km). Sokszor jártam már erre és mindig lenyűgözött az a kilátás, ami itt fogadott. Nem időztem sokáig, egy gyors csekkolást követően haladtam is tovább. Innen jött egy hosszú lefelé egészen Csobánkáig. A Kevélyről lefelé, az első szakasz eléggé technikás volt, a sziklás lejtőn nagyon kellett ügyelni a lépésekre. Csikóváralján volt az első frissítőpont, ahol gyakorlatilag svédasztal volt. Sok minden rendelkezésre állt, el sem hittem, hogy ilyen van. Ez biztos csak nekem újdonság, mert ilyennel személy szerint nem találkoztam még. A frissítést követően indulás tovább. Lassú emelkedő a Tölgyikrek (2. EP – 17,26 km) felé, ahol gyors csekkolás és kocogtam is tovább. 

(a Tölgyikerek és Dömös közötti szakasz)

Innen Dömösig szinte végig lejtős szakasz, amit sikerült futótempóban hozni. Ez a szakasz nagyon szép volt, különösen a patak menti rész. Érkezés Dömösre (3. EP – 28,1 km), ahol a frissítést követően nem is időztem sokat, mert nem akartam húzni az időt. A Szakó-nyeregi ellenőrzőpontot (4. EP – 32,74 km) követően már másztuk is Dobogókőt, ami az egyik legnehezebb szakasz volt. Nagyon nem kellett tartani a tempózástól, hiszen erősebb gyaloglás is elég volt a tervezett maxipulzus eléréséhez. Ugyan kezdtem érezni, a fáradtságot a lábaimban, de még közel sem volt olyan, mintha erősebben kezdtem volna az elején. Sikeresen felértem a Turista Múzeumhoz - a szint fele már megvan - (5. EP – 36,24 km), ahol megint bőséges frissítés várt. Kicsit megilletődve kérdeztem, hogy elvehetek-e egy egész palack izót, mire az volt a válasz, hogy persze természetesen, hiszen ez a terepfutóknak jár! Még mindig nem akartam ezt elhinni, de ezután már kezdtem megbarátkozni ezzel a gondolattal. Innen ereszkedés Pilisszántóig, ahol majdnem elmentem más irányba, de köszönhetően a kereszteződésnél álló két srácnak mégis meglett a megfelelő irány. 

(a Dobogókőre tartó ösvényről szép a látvány)

Valószínűleg az sem ártott volna, ha lenézek az aszfaltra, ugyanis a rózsaszín nyíl határozottan mutatta az irányt. Lassú emelkedést követően érkezés a Magas-hegyi nyeregbe 5 órányi menetet követően (41,92 km), ahol csekkolás és frissítés, majd irány tovább. Sokat nem is kellett menni, mert következett a Csévi-nyereg, ami 6. EP volt (45,65 km). Jött egy futható szakasz kevesebb szinttel, csodás panorámával és változatos tereppel a Kopár csárdáig (7. EP – 53,76 km), ahol gulyásleves és a már megszokott frissítők vártak. A leves nagyon jó volt és a lehető legjobbkor jött. Ennyi futás után jólesik a gyomornak a meleg étel, ami határozottan helyrebillentett. Nem jelentkezett semmi ilyennemű probléma, de az elfogyasztást követően érezhetően megújultam. Következett egy rövid, de annál szintesebb szakasz a Kakukk-hegyre (8. EP 54,82 km), ahol csak csekkolni kellett, majd haladtam tovább. Innen egy haladósabb szakasz következett érintve Pilisszentiván települését Hosszú-árokig (9. EP – 59,39 km), ami hamar eltelt. 7 órányi futás után még meglepően jól éreztem magam. Csekkolás, frissítés és lélekben készültem a Nagy-Szénás-emlékfal felé tartó kaptató megmászására. Itt sem kellett nagyon aggódni a tempó miatt, hiszen gyalogosan is sikerült az órámat csipogásra bírni. Végül megérkeztem az ellenőrzőponthoz (10. EP – 63,27 km), ahol éreztem, hogy kicsit megfogott az emelkedő. Sokat itt sem időztem, egy rövid emelkedőt követően felértem a csúcsra, ahonnan már látszott Nagykovácsi. Útközben találkoztam egy családdal és az egyik kisgyerek az kiáltotta: „Hajrá 29-es!” (ez volt a rajtszámom). Mosolyogva megköszöntem a bíztatást, majd ereszkedtem lefelé az ösvényen. 

(Nagykovácsi)

Nagykovácsi határában gyerekek játszottak az útszélén, itt megint kaptam egy hangos „hajrá-t”! Ez volt az a rész, amitől valójában kicsit tartottam, hogy vajon megtalálom-e a plébániát. Beérve a településre régebbi túrákról ismerőssé vált az utcakép. Aztán könnyű dolgom lett, mert a sorban szemből érkező „sorstársak” és a nyilak elvezettek a plébániához itt viszont rájöttem, hogy valójában nem először járok erre. A plébánián (11. EP – 65,04 km) kértem magnéziumot, mert kezdett egyre jobban rám törni az izomfáradtság. Nagyon jól jött, mert a jótékony hatása hamar érződött. Kezdett szürkülni, de a lámpát még nem tartottam indokoltnak elővenni. Innentől egy emelkedőt követően újra futótempó. Julianna majornál (70,87 km) frissítés és előkerült a fejlámpa is. Az erdőben már sötét volt, de az újonnan beszerzett fejlámpa elég jól bevilágította az utat. Szinte bármilyen szögbe és irányba tudtam állítani, tempótól és terepviszonytól függően. A fáradtság már nagyon jelentkezett. Nyolc és fél óra telt el a rajt óta és a szervezetem takarékosságra intett. A hőmérséklet érezhetően csökkent, ennek következtében kb. ugyanazt a tempót tudtam alacsonyabb pulzuson hozni, persze a fáradtságból is fakadó lassulás is szerepet játszott. Fekete fejnél (12. EP - 72,34 km) ismét csekkolás, majd indulás tovább. Már javában sötét volt, amit mindig élvezni szoktam a futások/túrák során. A gyomrom viszont kicsit megrendült. Éreztem, hogy kezd elege lenni a monodiétából - a sok izó  és édes volt az oka. Megoldásként a szénsavas folyadékra gondoltam, de arra várnom kellett, míg elérek János-hegyre (13. EP – 77,05 km). Jól éreztem, hogy a szénsavas ásványvíz jó lesz, mert újra helyreállt a rend. Vettem még magamhoz egy kis szilárd ételt és ereszkedtem is lefelé. Az aszfaltot követően murvás rész következett. A talpamnak már nem nagyon tetszett, de annyira még nem volt vészes. Megérkeztem a makkosmáriai ponthoz (14. EP – 81,36 km), ahol kaptam egy kis útbaigazítást, mert nem nagyon tudtam, hogy merre az arra. Ezen a szakaszon már viszonylag sokat haladtam egyedül, de a monotonitás és a sötétség továbbra sem szegte a lelkesedésem. Valójában már vártam a végét és kicsit többet néztem az órámra, kalkulálgatva a célidőt. Értelme ugyan nem volt, mert mindig ugyanarra jutottam, de legalább elfoglaltam magam. Ahogy haladtam, jött szembe egy srác és egy lány, akik hajráztak megtörve a csendet. Jóleső érzés volt. Aztán érkezett egy rövid szakasz, aminek két széle gyertyákkal volt kirakva és egy kifutópályára hasonlított. Hangulatos volt nagyon. Jött egy lejtős, köves rész, ahol kicsit belefeledkeztem a jelzések figyelésébe és feltűnt egy elágazásnál, hogy sehol semmi szalag. Pfff... még jó, hogy csak kb. 150 m-t kellett visszafelé haladni és láttam, hogy nem messze két lámpa halad egy bokros szakaszon. Végül meglett a „kiskapu”. Hiába! Nem lehet egy pillanatra sem lankadia a figyelemnek, mert hamar megbosszulja magát. Korrigálva a hibát, visszatértem a helyes ösvényre. Eléggé keskeny és sziklás szakasz volt. Kicsit jobban emeltem a lábaim, mert nem akartam belerúgni semmibe. Ilyenkor különösen fájdalmas dolog már ez. Lassan hallani lehetett az utcai zajokat, ami azt jelentette, hogy egyre közeledek a célhoz. Beérve Budaörsre, kezdtem megkönnyebbülni. 

(öröm és boldogság)

Az iskola kapujában még egy csekkolás (Cél – 87,61 km), majd betértem az épületbe. Jött a sikerélmény, hogy beértem a célba a 34. helyen, 10 óra 39 perces idővel. A célban találkozás barátokkal, sztorizás, lazítás, nyújtás és viccelődés.

Konklúzió: Mindent egybevetve nagyon jó volt az elejétől a végéig. Az, hogy a versenyt a kezdetén nem rohantam el és nem fáradtam ki idő előtt, a végén a szerveztem meghálálta. Nem kellett szenvedni és nem demoralizált az, hogy elkészültem az erőmmel. Nagyon sok hasznos tapasztalattal lettem ismét gazdagabb. A verseny szervezői előtt le a kalappal. A jelzések nagyon jók voltak és csak magamnak köszönhettem volna, ha feleslegesen emelem a km-ek számát az eltévedéssel. A frissítők kínálata szerintem kifogástalan volt és bőséges. Köszönöm a lehetőséget, szerintem jövőre újra itt leszek!