Téli Mátra XL - 2016.01.30.

Egy éve vártam már ezt a túrát. A tavalyi Téli Mátrán már menet közben eldöntöttem, hogy jövőre újra itt leszek. Hiába fájt mindenem és kívántam, hogy bárcsak ne jöttem volna el - mert voltak ilyen pillanataim -, már akkor éreztem, hogy újra itt a helyem. Nevezhetjük ez mazochizmusnak is akár, de a rossznak vélt emlékek jó része utólag mindig megszépül. A szombati napot megelőzően egész héten megfázással küzdöttem, így szó sem lehetett még csak átmozgató, laza futásról sem. Inkább az óvatosságra törekedtem, mert szerettem volna 100 %-osan megérkezni Mátrafüredre, ezért a héten csak keresztedzéseket végeztem. A nevezéskor nem volt kérdés, hogy az XL-es táv 40 km-ét és 1599 m szintjét választom, így lemérhetem az utóbbi egy év fejlődését. A fejlődés mértéke viszont relatív dolog, mert a tavalyi nagy hó helyett jó eséllyel idén sárban teljesíthetjük a távot.

(jeges út a rajt utáni km-eken)

Eljött a szombat és 6.50 körül már Mátrafüreden voltunk a csapattal. Mikor megláttam, hogy a nevezésnél mekkora sor áll, a fejemhez kaptam. Ám 30 perc alatt sikerült mégis menetkésszé válni, így 7.20-kor már rajtoltam is. Az öltözködésen filóztam még, de a technikai póló és egy vastagabb "futós" felső mellett döntöttem. Éreztem még a megfázás nyomait magamon, mert az első emelkedők nehezebben mentek, mint amire számítottam. Az első km-eken a figyelmem mégsem erre összpontosult, hanem arra, hogy talpon maradjak. Meglehetősen jeges volt az út és bizony oda kellett figyelni minden lépésre. Ez nem mindig sikerült, mert az első szakaszon kétszer is sikerült elesni. Szerencsémre nem lett semmi baj, de ez is azt bizonyította, hogy a bukás bármikor megtörténhet. A nagy óvatoskodásban aztán hamar eljött Lajosháza (1. EP - 6,43 km), ahonnan pecsételést követően gyorsan távoztam is. Innen rövid, de meredek emelkedő érkezett. Sétálva jutottam fel, mert a meredeksége miatt a pulzusom hamar megugrott. Ezt követően szépen csendben emelkedtünk tovább hosszú km-eken keresztül. A korai rajt miatt egyre kevesebb emberrel találkoztam. Szerencsére a jeges rész már véget ért és a helyenként hol murvás, hol pedig az avarfedte szakaszokon jól lehetett haladni. Hónak nyoma sem volt sehol és amire számítottam, hogy hatalmas dagonya lesz, valahogy elmaradt.

(Lajosháza előtt - tavaly az áradt patakon kellett átkelni)

Ezen a szakaszon éreztem, hogy nem vagyok valami fitt, ami kicsit a kedvemet szegte. Azon gondolkodtam, hogy nem megyek tovább és kukába dobom a mai napot. Utolértem a társamat Gabit, akire rácsatlakoztam és egészen Mátraszentimréig  (2. EP - 14,48 km) figyeltem az ő tempójára. Itt teával és egy kis lekváros "deszkával" vigasztaltam magam. Továbbhaladva újra emelkedtünk. Nem is csoda, hiszen Galyatetőre nem igazán lehet lefelé megérkezni. Egyre nagyobb ködben haladtunk, így elkönyveltem magamban, hogy a panorámafotó készítése miatt nem kell izgulnom. Néhol akkora volt a köd, hogy még az is problémát okozott, hogy a jelzést észrevegyem. Szerencsére nem először járok errefelé, így az emlékek beugrásával hamar útba lehetett igazodni. Galyatetőn (3. EP - 18,93 km) aztán már komoly köd volt, mert a kilátót is csak akkor vettem észre, amikor hirtelen elém tornyosult.

(ahogy emelkedtünk, úgy nőtt a köd)

Az időmmel elégedett voltam, hiszen fél távra vetítve a tervezett időn belül érkeztem. Innen már lefelé vitt az út, keskeny és kanyargós ösvényen. Kezdett egyre több helyen felengedni a talaj. A cipőmben már ekkorra volt egy adag sár és víz, de inkább ez, mint a kamásli. Én valahogy azt nem szeretem. Tudom, hogy hasznos, de jobb szeretem, ha a bokám és a lábszáram nincs becsomagolva. Leérve a műúthoz, a kék + jelzésről a kék sáv jelzésre váltott az irány Csór-hegy felé. A felfelé vezető úton újabb emelkedő, a meredekebbik fajtából és gyalogtempóban, majd megérkeztem a hegyoldalon felállított ponthoz (4. EP - 24,5 km). A frissítésem egy energia zseléből és egy félampulla magnéziumból állt. Magam mögött hagyva a pontot az ösvényen már nem igazán számított, hogy hová is lépek. A sár innentől kezdve állandó útitárssá vált. Annyi pozitívum volt azért a dologban, hogy legalább nem csüngött bokasúlyként. Megérkeztem a Vörösmarty fogadóhoz (5. EP - 26,23 km), ami mindegyik távnak ellenőrzőpontja volt. Egy nápolyival frissítettem és némi vízzel. Na innentől ha nem volt elég a sár, hát kaptunk még többet. Tavaly itt bőven a hóban gázoltunk, ügyelve a jég fedte pocsolyákra.

(innen tavaly szépen látszott a Kékestető)

Ezzel most nem volt gond, mert helyenként útszélességűek voltak. Gyorsan eljutottam a következő ponthoz, a Pisztrángos-tóhoz (6. EP - 29,49 km), viszont éreztem, hogy gyorsan fáradok. A ponton nem töltöttem sok időt, inkább egyből nekivágtam a Kékestetőre vezető nagy emelkedőnek. Itt kezdődött a túra legkeményebb része. A meredek hegyoldalon a haladás inkább totyogás volt és iszonyat fárasztó. Felértem Sötét-lápa nyeregbe, ahol kifújtam kicsit magam és jöhetett Kékesig a maradék 1200 m táv. A haladást komfortérzetét rontotta, hogy hasonlóan Galyatetőhöz, itt is fújt a szél, kissé rám hűtve a ruhát. Erre a szakaszra összesen 3 km és 350 m szint emelkedő volt és nagyon örültem, hogy felértem a pontra (7. EP - 32,23 km). A ponton jólesett a meleg tea és megittam hozzá a maradék magnéziumot is. Kékestetőn megint akkora köd volt, hogy gyakorlatilag alig lehetett látni. A csúcskövet szerettem volna lefotózni, de ekkorra a telefonom már megadta magát -  nem szereti a hideget. A lefelé vezető ösvényen jól lehetett haladni. Ugyan saras volt, de nem tapadt és nem is csúszott nagyon. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy erősebb ugrások alkalmával mintha beakarna görcsölni a vádlim.

(fenyők a Nyírjes-bércnél)

Fura volt, mert már nagyon régen nem volt görcsöm, de még csak nem is érzetem ilyet. Hamar elértem az első kötélpályát, amibe most nem nagyon kellett kapaszkodni. Kezdett sűrűsödni a mezőny, a rövidebb távok visszakapcsolódásával, de haladni még mindig jól lehetett. Jólesett, hogy ha szóltam az előttem lévőnek, melyik irányból jövök, lehúzódtak. Persze mindig vannak kivételek. Volt, aki hangot is adott ennek... Hát nem egyek a céljaink és az érdekeink. Jött a második "köteles" rész. Egy patakugrást követően aztán beütött a "crach". Talajfogás közben kicsúszott a lábam, majd ahogy elestem, begörcsölt a bal vádlim, amit nagy nehezen kihúztam. Nem tartott sokáig és újra talpon voltam. Röviddel ezután elértem az újabb állomást, a Gyökeres forrást (8. EP - 36,61 km). Gyors csekkolás, majd spuri tovább. Ekkorra már nagyon fáradt voltam és nem igazán úgy ment a vége, mint ahogy az terveztem. Végül megérkeztem Mátrafüredre, majd egy balost követően tovább ereszkedtem a műúton a cél felé és elértem az általános iskolát (CÉL - 40,5 km).

Konklúzió: Összességében egy szavam sem lehet. 5  óra 10 perc alatt sikerült teljesítenem a távot. Több, mint 1 órát javítottam a tavalyi eredményemen, amire nincs is kifogásom. Véleményem szerint a pálya a hó nélkül könnyebb volt, de a megfázás nem segített. A görcsre egyelőre keresem a magyarázatot, mert annak ellenére, hogy fogyasztottam magnéziumot, mégis előjött. Ez azért is érdekes, mert hosszabb távú túrák alkalmával még a lehetősége sem volt meg ennek. Hát, megint tanultam valamit. Minden túrán jön valami újabb tapasztalat, amit át lehet vinni a következőre.
A szervezés teljesen rendben volt, bár egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy megérett már arra a túra, hogy a terepfutókat leválasszák a bakancsos túrázókról.

Bartina Maraton - 2016.01.16.

Itt az új év és nem váratott magára sokat az első szervezett rendezvényen való részvételem. Utaznom nem kellett hozzá, hiszen itt helyben, Szekszárdon rendezték meg a Bartina teljesítménytúrát. Kaptam is az alkalmon, hogy a maratoni távon próbára teszem magam. Még decemberben kezdtem tervezni, hogy két héttel a Téli Mátra elé éppen befér. A 42,5 km távhoz 1123 m szint párosult. Ahogy az már lenni szokott, a megelőző hétvégén edzettem egy utolsó hosszabbat. Ezt követően nem maradhatott el az eseményt megelőző pihenő hét. Ugyan most veszek részt először ezen a túrán, mégis ahogy a pályát végignéztem, kevés olyan szakasza van, ahol még nem jártam. A téli alapozás nagy részét sokszor ezeken az ösvényeken végeztem. A hét második felében már csak egy rövidebb edzést terveztem, mégis adódott egy lehetőség, amit nem akartam kihagyni. Nem is tettem, így csütörtökön futóbarátokkal mentünk egy kanyart, ami nekem 29 km-re sikeredett a dombokon. Úgy gondoltam, hogy ha már alapozás van, ez belefér. Két nappal a túra előtt remek időjárás volt, majd pénteken reggelre leesett valamennyi eső, ami nagyban befolyásolta volna a komfortérzetet, ha szombaton hajnalban nincs fagypont alatt a hőmérséklet.

Eljött a szombat reggel. A maratoni távon viszonylag hamar, 7 óráig el kellett elindulni. A tervezettnél korábban érkeztem és a nevezés is gyorsabban ment, mint gondoltam. Volt már nyüzsgés, folyamatosan jöttek-mentek az emberek. Még sötét volt és fejlámpát szándékosan nem hoztam, így az indulásig az időt átmozgatással töltöttem és figyeltem, mennyire világosodik ki ahhoz, hogy elinduljak. Pirkadni kezdett, így 6:42-kor csekkoltam és neki vágtam a távnak.  A városból kivezető szakasz rögtön emelkedni kezdett, ahol fel tudtam mérni, hogy mire számítsak magamtól.

(Pirkadat Szekszárd felett)

Az erdei részhez érkezve tapasztaltam, hogy a föld fagyos, ami nagyban segíti a haladást. Az első ellenőrzési ponthoz (Bükkös erdő) hamar megérkeztem, ahol elváltunk a 30-as távtól. Nem időztem sokáig, a csekkolást követően haladtam is tovább. Közben elfogyasztottam a pontban kapott csokit és ereszkedtem Szálka felé. Érezhetően hidegebb volt a völgyben, amit a zugosabb helyeken megmaradt hó jellemzett. Az úton továbbra is jól lehetett haladni, bár a frissen dózerolt szakaszok tartogattak meglepetéseket. A fagyott pocsolyákat vékony rétegben föld takarta. Néha ezekre lépve reccsenéseket hallottam, ami nem volt biztató. Természetesen nem volt mindig szerencsém, ezért egy-két alkalommal sikerült merülnöm a pocsolyákban. Kiérve a tisztásra Szálka előtt hangulatos volt a befagyott tó és a deres táj.

(Szálkán a fagyott tó)

Szálkán aztán el is értem a második EP-t. Röviddel a pontőrökkel való rövid beszélgetés követően már a faluból kivezető emelkedőn kaptattam felfelé. Előhúztam a sapkám, mert a gyenge mínuszban olyan érzésem volt, mintha a víz a homlokomra fagyna. A dombtetőn újra dózerút várt és azon gondolkodtam, vajon meddig lesz szerencsém a fagyos földdel. A kék jelzésen megérkeztem Grábócra, ahol a harmadik EP-n szárazbélyegző várt a település feletti kilátónál. Rövid, de erős emelkedő vitt fel oda, viszont a völgyre nyíló panoráma miatt már önmagában megérte a komfortzóna elhagyása. Grábócról kiérve egy tisztáson át haladt az út gyengén emelkedve. Egy banánnal és egy zselével frissítettem és kezdem érezni a két nappal ezelőtti futást. Frissnek éreztem ugyan magam, de éreztem, hogy a combom fárad. Az erdőben az egyik domb oldalából morajlást hallottam.

(Grábóc a kilátótól, háttérben a Mecsekkel)

Úgy tűnt, mintha egy csapat rossz irányba ment volna és most próbálna visszatérni a kijelölt útra. Hmmm... a csapat nem ember volt, hanem szarvas. Legalább harmincan haladtak át keresztben előttem úgy 50 méterrel. Én még ilyet nem láttam. Annyira ledöbbentem, hogy mikor elhaladt az utolsó, akkor jutott eszembe, hogy lőni kellene egy képet, de ezt lekéstem rendesen. Nem sokkal ezelőtt előztem meg három srácot, akikkel volt egy kutya. Gondolta csatlakozik a szarvasokhoz, mert olyan tempóval futott el mellettem, hogy azt hittem feldönt. Valahol a domboldalban még láttam, aztán csak visszatalált a gazdájához. Az út során több helyen hallani lehetett, hogy a közelben favágók dolgoznak. Egy helyen olyan ügyesek voltak, hogy az ösvény teljes szélességét elfoglalták a kivágott farönkök és gallyak. Akadálypályára nem számítottam, de viszonylag könnyen át lehetett hatolni rajt. A negyedik EP, ahol visszacsatlakozott a 30 km-es szakasz. Ismerős terep következett, a Sötétvölgyi futópálya. Gyakorlatilag sík szakasz, viszont a talajt vastag avar takarta, ami megkövetelte a nagyobb figyelmet. A bokámnak továbbra is szükségét éreztem, ezért nagyon figyeltem arra, hogy hová lépek. Hamar letudtam ezt a szakaszt és már jött is egy emelkedő. A közben mögöttem hagyott EP-ben kapott csokival frissítettem. A dombtetőre érve már Kakasd fogadott.

(Kakasd)

A településre jól futható földút vezetett, itt viszont elvétve érezni lehetett, hogy kezd kiengedni a talaj. Elértem az ötödik EP-t, ami a 28. km-t jelentette. A frissítő tea és forralt bor volt, amit gulyáságyúban készítettek. Itt megveregettem a vállamat, hogy nem hoztam magammal poharat, így kimaradtam a jóból. Tettem ezt annak ellenére, hogy a szervezők felhívták a figyelmet a kiírásban, hogy mindenki hozzon magával poharat. Hát van ilyen. Nyugtázva a helyzetet indultam is tovább. A településről kiérve keményre fagyott hó takarta az utat egy kis részen. Újra egy szép emelkedő következett, aminek a  tetején egy kilátó és annak tövében szárazbélyegzős ellenőrzőpont, számszerűen a hatodik következett. Ezután egy meredek lejtőn megérkeztem a Sötétvölgyi tóhoz. A combomban ekkorra már rendesen kijött a fáradtság, mely lassulással párosult.

(Sötétvölgyből a Bati kilátó felé)

Az enyhe emelkedőt séta-futás-séta kombinációval abszolváltam és közben a csillapodni alig akaró éhségemet fojtottam le egy energiaszelettel. A Szarvas-szurdik felé vezető úton, ahogy kiértem az erdőből, a szőlők között már sarassá vált a talaj. Lépésről-lépésre éreztem, ahogy nehezedik a cipőm. Szerencsére két oldalt füves részek voltak, így le lehetett dörzsölni. Nem tartott sokáig, éppen csak addig, amíg magasabbra nem értem és elértem a szurdikot. Itt már jöttek szembe a legrövidebb távon indulók. Néha azt sugallta a tekintetük, hogy hééé rossz irányba mész! Innen rövidesen elértem a hetedik EP-t a Bati kilátót. Akkor volt a tömeg, hogy alig találtam meg a pontőröket. Nem irigyeltem őket, hisz akkor volt a nyüzsgés körülöttük, mintha piacon lettünk volna. A fáradtságot nem tudtam frissítéssel legyőzni, ezért a Kerékhegyről lefelé már nem tempóztam. A Kerékhegyről az útvonal a város felé vezetett. A Remete kápolnánál volt az utolsó ellenőrzőpont. Nyújtottam egy kicsit, majd nekivágtam az utolsó emelkedőnek. Kellőképpen meredek volt és alig vártam, hogy felérjek. A gerincen újra kocogásra váltottam, ahonnan már csak 3 km volt hátra. A Csacska szurdiktól már folyamatos ereszkedés következett és rövidesen újra a piros jelzésre értem. Innen további ereszkedést követően végül 11 óra 4 perckor megérkeztem a célba.

Konklúzió: A napos, ellenben fagyos időben kellemes volt a futás. A pálya végig tökéletes volt, a kétes részeken mindenhol szalagozás segítette a tájékozódást. A csütörtöki futást követően elég hamar kijött a fáradtság, de ezzel valahol számoltam is. A 4 óra 22 perces idővel teljesen elégedett vagyok. Azzal viszont kevésbé, hogy bármennyit frissítettem, az éhség nehezen akart elmúlni, annak ellenére, hogy pénteken széndhiratáltam rendesen. Nem baj, újabb lecke és tapasztalat volt ez számomra. A túra szervezése és a lebonyolítása részemről teljesen rendben volt, kritikát ha akarnék, akkor sem tudnék írni.  

Tortúra 65 - 2015.12.19.

Az év végéhez közeledve, amikorra már az utolsó versenyek is lezajlanak, érkezik a Tortúra. Az igazat megvallva már visszavettem a tempóból és lassabban gyűjtöm a kilométereket, de ide még elmentem. A kollégám, Csabi dobta fel, hogy nem érdekel-e esetleg ez a túra. Az alapozás is elkezdődött a jövő évre, így azt gondoltam, miért is ne! Sajátossága a túrának, hogy itt gyakorlatilag bármilyen időjárás előfordulhat és ettől is teszi az egészet érdekessé. Mostanában úgyis dombedzéseket tartottam, ami kettős célt szolgált. Elsősorban új variációt akartam beiktatni az alapozásba, illetve - tudatos szándékkal - készülni erre a megmérettetésre. Nem volt kérdéses, hogy a 65-ös távra nevezünk, ami közel 2000 m szintet tartogatott. 

(útitársunk a sár)

Hétfőn még volt egy hosszú edzés, ezt követően viszont szombatig már semmi, csak pihenés. Elkezdtem fejben összekészülni. Beszereztem a szükséges frissítőket, "végigjártam" az útvonalat térképen és figyeltem az időjárást. A csapadék elmaradását prognosztizálták és ez azért könnyített volna mindenki dolgán. Pénteken már Miskolcra mentem, ahol este tésztaparty és megtettem az előkészületeket. A napot ugyan pihenéssel töltöttem, de mégis olyan érzésem volt, mintha végigrobotoltam volna.  Reggel 5 órakor ébresztő, ami ment nehezen, de éreztem, hogy a frissességem nem az igazi. Az időjárás érdekesen alakult, mert az előrejelzés alapján nem nagyon számítottam csapadékra, mégis szitált egy kicsit az eső. 6 órakor elindultunk, felvettük Levit, majd fél hét magasságában már megérkeztünk Miskolc-Tapocára, a rajthoz. Rajtszámátvétel, készülődés, majd vártunk egy kicsit, hogy világosodjon.

(a fenyves Hollóstetőnél- minden évszakban lenyűgöz)

7:05-kor kiléptünk az iskola kapuján és már tartottunk is a Tapolca feletti bánya irányába. Kocogós tempóban vettük az első - aszfaltos - emelkedőt, majd röviddel ezután jött az első ösvény. A talajviszonyok nem voltak túl ideálisak, mert sáros és csúszós volt a terep. Néhol korcsolyázni lehetett a sárban és az egyensúlyozása is nagy hangsúlyt kellett fektetni. Ez néha nem sikerült, mert rövid idő alatt kétszer is sikerült elcsúszni. Voltak kemény emelkedők, ennek tükrében igyekeztem nem ellőni minden puskaporomat, mert még nagyon az elején voltunk a túrának. Ahogy haladtunk egyre feljebb, ködösebb lett az idő és az ónoseső is megmutatta magát. A fákon és bokrokon jellegzetes bevonatot képzett, ez egyébként a túra nagy részén jellemző volt. Leküzdve az első szakaszt, 1 óra 20 perc alatt értünk Bükkszentkeresztre, ahol az aszfaltos úton kissé pihentető volt a haladás (1. EP - kb. 12 km). Gyors pecsét, egy pohár tea és már folytattuk is az utunkat. Hollóstetőnél a fenyvesen áthaladó útvonal még mindig le tud nyűgözni, pedig már rengetegszer jártam itt. Továbbra is felfelé haladtunk kisebb-nagyobb megszakításokkal. Az időjárás több arcát is megmutatta, mert a ködös, párás levegő a tiszta és már-már "naposabb" idővel váltogatták egymást. Röviddel az ellenőrzőpont előtt (kb. 22 km) egy géllel frissítettem. Elérkezett a Vörös Meteor síház (2. EP - kb. 28 km), ahol újfent frissítettem és ez később meg is bosszulta magát. Elkövettem azt a gyerekes hibát, hogy zsíros kenyeret ettem. Ugyan nem sokat, de mégis elég volt ahhoz, hogy a gyomrom megmakacsolja magát és kihatással legyen a teljesítményemre. Nem rögtön kezdődött a dolog, mert a Faktor-réti Madonnaáig (3 EP - kb. 33 km) nem volt ugyan nagy gond, de érzetem, hogy valami nem az igazi. Arra gondoltam, hogy lehet a fáradtság kezd kijönni, de nem. Kicsit sokat foglalkoztam ezzel a gondolattal, belülre figyeltem, mégsem oldódott meg a gondom. Haladtam, de a mozgásomat darabosnak éreztem. Tar-kőig (949 m), a túra legmagasabb pontjáig (4. EP - kb. 38 km) megvolt az első holtpontom.

(Tar-kő - tiszta időben a felhő felett)

Bosszantó volt, hogy nem tudtam megújulni, de nem volt mit csinálni, haladtam. A többiekről le-leszakadoztam, igyekeztem visszazárkózni és örültem, hogy nem hagytak hátra. Tarkőn gyors szúróbélyegző, fénykép, megcsodáltuk a felhők feletti panorámát és már ereszkedtünk is lefelé. Erős szintcsökkenés és hirtelen az időjárás is változott. A napos csúcs után, jött a ködös, jeges szakasz. Helyenként kidőlt fákon kellett átmászni, amik törzsére a ráfagyott ónoseső nehezítette az átkelést. Óvatosan haladtunk, mert helyenként a sáron kívül jegesedés is volt, nem beszélve a lazább, technikásabb talajról. A gyomrom továbbra is vacakolt, de a lejtő megtette jótékony hatását, amitől jobb lett a közérzetem. Hamarosan elértük az egri műutat, ahol rövid kocogás után megérkeztünk a Tamás-kúti házhoz (5. EP - kb. 43 km).

(a Tamás kútnál utáni emelkedőn)

Pecsét, majd tea, banán és egy a magnézium elfogyasztása után irány tovább. Rögtön az EP után, balra fel egy jó meredek kaptató, ahol gyalogosan mentünk fel. Ismerős szakasz, ami rövid de, annál keményebb menet volt. Felérve a tetőre, újra kocogásra váltottunk, amit sokszor gyaloglásra váltottam. Éreztem, hogy sokat kivett az elrontott frissítés, de kezdtem visszajönni a menetbe. A fáradtság állandósult és ugyan azt éreztem, hogy kimerültem, valahonnan mindig jött egy újabb fellángolás vagy lendület, ami tovább hajtott. Nem tudtam már mit kitalálni, Levi tanácsára gyakrabban ittam. A lelkesedésem kissé alábbhagyott, de az, hogy feladjam, meg sem fordult a fejemben. Szóval... Haladtunk fel-le és egy ideje már együtt haladtunk egy csapattal, akikkel már kb. a Vörös Meteortól követtük egymást. Fejben egyre frissebb voltam, viszont a saras terepen való - utólag azt mondom erősebb - haladás miatt fizikailag határozottan fáradt voltam, de ez azért sokkal jobb, mint az ellenkezője. Hamarosan elérkeztünk Várkútra (6. EP - kb. 55 km), ahol banánnal és zselével frissítettem.

(a pályát végig jellemző ágakra fagyott jég - élőben szebb)

Őszintén szólva vártam már, hogy elérjük az Nagy-Eged hegyet, ahonnan már szó szerint látótávolságban volt Eger városa. Kiérve a szőlőkhöz, köves, erős lejtőn haladtunk lefelé. Ez egy amolyan nemszeretem, technikás szakasz. Minden lépésre oda kellett figyelni, mert könnyen megbosszulta volna magát egy sérülés formájában. Ahogy sikeresen leértünk, jött egy saras szakasz, ahol vastagon tapadt az anyag a cipő talpára. Ekkorra már teljesen rendben jöttem és újra élvezni kezdtem a túrát, amiben biztosan benne volt az is, hogy hamarosan célba érünk. Kiértünk a műútra, innen már a célig lejtett az út. Végül megérkeztünk a célba 7 óra 34 perces idővel, ahol már kezdett is megszépülni az egész.


Konklúzió: Először jártam itt,  de nem utoljára. Nagyon jó túra változatos időjárással... szívesen kipróbálnám hóban is. Remélem jövőre az időjárás hozzájárul majd ehhez. Az, hogy a zömét nem élveztem annyira, azt magamnak köszönhetem. Azt alaptézist, miszerint ne egyél se előtte, se közben zsírosat, nem sikerült megcáfolnom. Tanulságos volt és ha rossz tapasztalattal is ugyan, de ismét gazdagodtam. A saras terep kivett rendesen, de nem egy könnyed sétára jöttünk. Levi órájára feltöltött track sokszor kisegített minket. Szuper kis eszköz. Köszönet Csabinak és Levinek, hogy folyton vártak rám, és a rendezőségnek a szervezésért. Egészségünkre.

(célfotó Egerben)

OVER Piros 85 terepfutás - 2015.10.31.

Első alkalommal vettem részt ezen az eseményen, amire egy kollégám hívta fel a figyelmem még a nyár közepén. Ilyen hosszú futóversenyen még eddig nem indultam (87,61 km - 3205 m szinttel), ezért remek kihívásnak ígérkezett. Módszeresen nem készültem rá, de mivel szeretem a dombos edzéseket – mind terepen, mind aszfalton – azért hetente beiktattam egy-egy ilyen jellegű futást. A tavaszt követően egy alkalommal mentem kb. 50 km-t a Bükkben, ami remek felmérőnek bizonyult, hogy vajon hogyan is állok magammal, egyáltalán vállaljak-e ekkora távot. Ott jó tapasztalataim voltak részben a pulzuskontrollnak köszönhetően, mert a magamnak meghatározott értéket ritkán lépve túl, különösebben nem szenvedtem meg az azt követő napokat. Szándékosan nem akartam akkor erőset menni, mert az önmagam felmérésén túl a tapasztalatszerzés is cél volt. Ezt követően voltak még 20-30 km-es edzések, de ezektől hosszabbakra nem is igazán volt lehetőségem. A „nagy napot” megelőző hét szinte csak pihenéssel telt. Még a hét elején volt egy hosszabb futás, majd négy nap semmittevés. Odafigyeltem, hogy eleget pihenjek és megfelelően étkezzek. Pénteken este még tartottam magamnak egy tésztaparty-t és nagy lázban égve készítgettem össze a cuccom.

(csapattársammal, Kozma Zsolttal)

Fél hat körül ébresztő. Reggeli gyártás, majd még egyszer átnéztem, hogy mit vigyek és mit ne. A felső ruházaton agyaltam, hogy miben kezdjek, végül megmaradt a hosszú ujjú póló. Fél nyolc után érkeztem meg Csillaghegyre, a rajtközpontba, ahol már nagyon jó hangulat volt. Rajtcsomagátvétel, találkozás ismerősökkel és készülődés. A rajt előtti majré kissé átjárt, így gyorsabban telt az idő. Fotózkodás a rajtkapuban, a „hangosban” jöttek az utolsó instrukciók és már rajtolhattunk is. A tömegrajt rendben lement. Az első emelkedőn igyekeztem megtartani a pulzusom, pedig az adrenalin és a kezdeti frissesség nagyon hajtott volna. Bosszantott is a becsipogó óra, de tudtam, hogy hosszútávon kifizetődő lesz ez a fajta óvatosság. Ha kellett, inkább belegyalogoltam, mintsem erőltessem a felfelé futást. Vonatkozott ez a lejtőkre is, mert felesleges lett volna szétcsapni a combom a nagy lendület miatt. 1. EP a Nagy-Kevély volt (7,09 km). Sokszor jártam már erre és mindig lenyűgözött az a kilátás, ami itt fogadott. Nem időztem sokáig, egy gyors csekkolást követően haladtam is tovább. Innen jött egy hosszú lefelé egészen Csobánkáig. A Kevélyről lefelé, az első szakasz eléggé technikás volt, a sziklás lejtőn nagyon kellett ügyelni a lépésekre. Csikóváralján volt az első frissítőpont, ahol gyakorlatilag svédasztal volt. Sok minden rendelkezésre állt, el sem hittem, hogy ilyen van. Ez biztos csak nekem újdonság, mert ilyennel személy szerint nem találkoztam még. A frissítést követően indulás tovább. Lassú emelkedő a Tölgyikrek (2. EP – 17,26 km) felé, ahol gyors csekkolás és kocogtam is tovább. 

(a Tölgyikerek és Dömös közötti szakasz)

Innen Dömösig szinte végig lejtős szakasz, amit sikerült futótempóban hozni. Ez a szakasz nagyon szép volt, különösen a patak menti rész. Érkezés Dömösre (3. EP – 28,1 km), ahol a frissítést követően nem is időztem sokat, mert nem akartam húzni az időt. A Szakó-nyeregi ellenőrzőpontot (4. EP – 32,74 km) követően már másztuk is Dobogókőt, ami az egyik legnehezebb szakasz volt. Nagyon nem kellett tartani a tempózástól, hiszen erősebb gyaloglás is elég volt a tervezett maxipulzus eléréséhez. Ugyan kezdtem érezni, a fáradtságot a lábaimban, de még közel sem volt olyan, mintha erősebben kezdtem volna az elején. Sikeresen felértem a Turista Múzeumhoz - a szint fele már megvan - (5. EP – 36,24 km), ahol megint bőséges frissítés várt. Kicsit megilletődve kérdeztem, hogy elvehetek-e egy egész palack izót, mire az volt a válasz, hogy persze természetesen, hiszen ez a terepfutóknak jár! Még mindig nem akartam ezt elhinni, de ezután már kezdtem megbarátkozni ezzel a gondolattal. Innen ereszkedés Pilisszántóig, ahol majdnem elmentem más irányba, de köszönhetően a kereszteződésnél álló két srácnak mégis meglett a megfelelő irány. 

(a Dobogókőre tartó ösvényről szép a látvány)

Valószínűleg az sem ártott volna, ha lenézek az aszfaltra, ugyanis a rózsaszín nyíl határozottan mutatta az irányt. Lassú emelkedést követően érkezés a Magas-hegyi nyeregbe 5 órányi menetet követően (41,92 km), ahol csekkolás és frissítés, majd irány tovább. Sokat nem is kellett menni, mert következett a Csévi-nyereg, ami 6. EP volt (45,65 km). Jött egy futható szakasz kevesebb szinttel, csodás panorámával és változatos tereppel a Kopár csárdáig (7. EP – 53,76 km), ahol gulyásleves és a már megszokott frissítők vártak. A leves nagyon jó volt és a lehető legjobbkor jött. Ennyi futás után jólesik a gyomornak a meleg étel, ami határozottan helyrebillentett. Nem jelentkezett semmi ilyennemű probléma, de az elfogyasztást követően érezhetően megújultam. Következett egy rövid, de annál szintesebb szakasz a Kakukk-hegyre (8. EP 54,82 km), ahol csak csekkolni kellett, majd haladtam tovább. Innen egy haladósabb szakasz következett érintve Pilisszentiván települését Hosszú-árokig (9. EP – 59,39 km), ami hamar eltelt. 7 órányi futás után még meglepően jól éreztem magam. Csekkolás, frissítés és lélekben készültem a Nagy-Szénás-emlékfal felé tartó kaptató megmászására. Itt sem kellett nagyon aggódni a tempó miatt, hiszen gyalogosan is sikerült az órámat csipogásra bírni. Végül megérkeztem az ellenőrzőponthoz (10. EP – 63,27 km), ahol éreztem, hogy kicsit megfogott az emelkedő. Sokat itt sem időztem, egy rövid emelkedőt követően felértem a csúcsra, ahonnan már látszott Nagykovácsi. Útközben találkoztam egy családdal és az egyik kisgyerek az kiáltotta: „Hajrá 29-es!” (ez volt a rajtszámom). Mosolyogva megköszöntem a bíztatást, majd ereszkedtem lefelé az ösvényen. 

(Nagykovácsi)

Nagykovácsi határában gyerekek játszottak az útszélén, itt megint kaptam egy hangos „hajrá-t”! Ez volt az a rész, amitől valójában kicsit tartottam, hogy vajon megtalálom-e a plébániát. Beérve a településre régebbi túrákról ismerőssé vált az utcakép. Aztán könnyű dolgom lett, mert a sorban szemből érkező „sorstársak” és a nyilak elvezettek a plébániához itt viszont rájöttem, hogy valójában nem először járok erre. A plébánián (11. EP – 65,04 km) kértem magnéziumot, mert kezdett egyre jobban rám törni az izomfáradtság. Nagyon jól jött, mert a jótékony hatása hamar érződött. Kezdett szürkülni, de a lámpát még nem tartottam indokoltnak elővenni. Innentől egy emelkedőt követően újra futótempó. Julianna majornál (70,87 km) frissítés és előkerült a fejlámpa is. Az erdőben már sötét volt, de az újonnan beszerzett fejlámpa elég jól bevilágította az utat. Szinte bármilyen szögbe és irányba tudtam állítani, tempótól és terepviszonytól függően. A fáradtság már nagyon jelentkezett. Nyolc és fél óra telt el a rajt óta és a szervezetem takarékosságra intett. A hőmérséklet érezhetően csökkent, ennek következtében kb. ugyanazt a tempót tudtam alacsonyabb pulzuson hozni, persze a fáradtságból is fakadó lassulás is szerepet játszott. Fekete fejnél (12. EP - 72,34 km) ismét csekkolás, majd indulás tovább. Már javában sötét volt, amit mindig élvezni szoktam a futások/túrák során. A gyomrom viszont kicsit megrendült. Éreztem, hogy kezd elege lenni a monodiétából - a sok izó  és édes volt az oka. Megoldásként a szénsavas folyadékra gondoltam, de arra várnom kellett, míg elérek János-hegyre (13. EP – 77,05 km). Jól éreztem, hogy a szénsavas ásványvíz jó lesz, mert újra helyreállt a rend. Vettem még magamhoz egy kis szilárd ételt és ereszkedtem is lefelé. Az aszfaltot követően murvás rész következett. A talpamnak már nem nagyon tetszett, de annyira még nem volt vészes. Megérkeztem a makkosmáriai ponthoz (14. EP – 81,36 km), ahol kaptam egy kis útbaigazítást, mert nem nagyon tudtam, hogy merre az arra. Ezen a szakaszon már viszonylag sokat haladtam egyedül, de a monotonitás és a sötétség továbbra sem szegte a lelkesedésem. Valójában már vártam a végét és kicsit többet néztem az órámra, kalkulálgatva a célidőt. Értelme ugyan nem volt, mert mindig ugyanarra jutottam, de legalább elfoglaltam magam. Ahogy haladtam, jött szembe egy srác és egy lány, akik hajráztak megtörve a csendet. Jóleső érzés volt. Aztán érkezett egy rövid szakasz, aminek két széle gyertyákkal volt kirakva és egy kifutópályára hasonlított. Hangulatos volt nagyon. Jött egy lejtős, köves rész, ahol kicsit belefeledkeztem a jelzések figyelésébe és feltűnt egy elágazásnál, hogy sehol semmi szalag. Pfff... még jó, hogy csak kb. 150 m-t kellett visszafelé haladni és láttam, hogy nem messze két lámpa halad egy bokros szakaszon. Végül meglett a „kiskapu”. Hiába! Nem lehet egy pillanatra sem lankadia a figyelemnek, mert hamar megbosszulja magát. Korrigálva a hibát, visszatértem a helyes ösvényre. Eléggé keskeny és sziklás szakasz volt. Kicsit jobban emeltem a lábaim, mert nem akartam belerúgni semmibe. Ilyenkor különösen fájdalmas dolog már ez. Lassan hallani lehetett az utcai zajokat, ami azt jelentette, hogy egyre közeledek a célhoz. Beérve Budaörsre, kezdtem megkönnyebbülni. 

(öröm és boldogság)

Az iskola kapujában még egy csekkolás (Cél – 87,61 km), majd betértem az épületbe. Jött a sikerélmény, hogy beértem a célba a 34. helyen, 10 óra 39 perces idővel. A célban találkozás barátokkal, sztorizás, lazítás, nyújtás és viccelődés.

Konklúzió: Mindent egybevetve nagyon jó volt az elejétől a végéig. Az, hogy a versenyt a kezdetén nem rohantam el és nem fáradtam ki idő előtt, a végén a szerveztem meghálálta. Nem kellett szenvedni és nem demoralizált az, hogy elkészültem az erőmmel. Nagyon sok hasznos tapasztalattal lettem ismét gazdagabb. A verseny szervezői előtt le a kalappal. A jelzések nagyon jók voltak és csak magamnak köszönhettem volna, ha feleslegesen emelem a km-ek számát az eltévedéssel. A frissítők kínálata szerintem kifogástalan volt és bőséges. Köszönöm a lehetőséget, szerintem jövőre újra itt leszek! 

Nyúlcipő Bolt Bükk Trail - 2015.09.18.

Ez a történet ott kezdődik, hogy A közösségi oldalon feltűnt ez az esemény! Maga a sorozat nem volt ismeretlen, mert tavasszal már jártam a Terepfutás.hu által szervezett Inov8 Vértes Fm-en, ami nagyon tetszett, így gondoltam, hogy csalódás nem érhet. Ami még fő szempont volt, hogy miskolciként ezt nem hagyhattam ki és beneveztem az L-es távra, ami 31,5 km-t és kb. 970 m szintet ígért!

(a reggeli panoráma otthonról)

Egy hosszú munkahetet magam mögött tudva utaztunk kollégámmal Miskolcra szombat este, aki szintén indult a versenyen, így elkerültük a korán kelést. Reggel kb. 6:00-kor csörgött az ébresztő és nem volt sok kedvem felkelni... Folyton visszahúzott az ágy, így engedtem kicsit a csábításnak! Röviddel később már szürcsöltem a kávét, majd kinéztem a teraszra, vajon milyen az idő! Nem volt épp barátságos! Tekintve, hogy szinte egész héten esett az eső, nem lepett meg a látvány, maradt tehát a remény, hogy látunk valamit a napsütésből! A lényegen épp nem változtatott, mert ennyitől nem ijedünk meg. 7 óra körül megejtettem egy bőséges reggelit, majd egy kis készülődést és vakarózást követően, 8 óra körül kényelmes indulás Bükkszentkeresztre, az Ifjúság táborba. Út  közben egyre tisztult az idő. Ahogy haladtunk a hegyek felé, néhol eléggé alacsonyan voltak a felhők, beereszkedve Diósgyőr fölé. Magamban örültem, hogy akkor csak elkerüljük az esőt, mert az időjárás jelentésre nem igazán lehetett adni.

(a helyszín és a rajtzóna)

9 órakor rajtcsomag átvétel, majd egy kis molyolás, melegítés és irány a startvonal! 10-kor lőttünk ki! Az első meredeket megtámadtam rendesen, be is csipogott az órám, figyelmeztetve, hogy elértem az általam beállított max. pulzusszámot. Picit vissza is vettem, mert akartam elpukkanni már az elején! Kerestem egy nekem megfelelő ritmust, amiben megfelelőnek éreztem a tempóm és vissza tudtam ejteni kicsit a pulzusom. Az ezután következő lejtős részt megfutottam becsülettel, ám nagyon kellett figyelni a nyirkos levelek alatt megbújó kövekre, mert egy óvatlan lépés és minimum egy boka mínusz. Az első 8 km gyorsan eltelt. Volt benne dagonya, sikerült is egyszer elmerülni, majd jött az 1. EP Kisgyőr! Csipogás a dugókával, frissítés és irány tovább. A következő km-ek a komfortzóna határán teltek. A 10. km körül egy tisztásra értünk, ahol is egy villanypásztoron kellett átmászni... ez is megvan... a területen tehenek néztek értetlenül, hová szalad ez a sok kis színes valami! Figyeltem, hogy a tipikus "alvázvédelmet" kikerüljem, majd a tisztás végén megint egy villanypásztor és be az erdőbe. Az első energiazselét 15 km körül vágtam be... kezdtem érezni, hogy szükség van rá, mivel a reggeli már rég volt. Az előzetes terveim szerint nem vittem volna magammal vizet és csak a frissítőpontokon iszok, de ez a rajtnál elvetettem és mégis csak vettem magamhoz. Utólag jó ötletnek bizonyult,  mert a hűvös idő ellenére úgy érzetem, hogy sok vizet veszítek. 19 km körül jött a 2. EP! Itt csak csekkoltam, a frissítést nem használtam ki, hanem haladtam tovább. Műútról be az ösvényre, onnan pedig egy jobbost csapva jött egy frankó lefelé a Hór-völgy irányába. Ismét köves, leveles - technikás - szakasz, fűszerezve egy-két bedőlt fával. Együtt haladtam egy sráccal és azt mondta átugrálva a bedőlt fákat, hogy ez olyan, mintha brutálfutáson lennénk. Ezen jót derültem, majd hamarosan elértük a balról csatlakozó piros jelzést, elhagyva a kéket. Ezt megünnepeltem még egy zselével. A pulzusom folyamatosan figyelemmel kísértem... érzetem, hogy fáradok, amit annak tudtam be, hogy érzésem szerint kicsit elfutottam az elejét. 

(Hór völgy és Hollóstető között - forrás: Terepfutás.hu)

Ezt a szakaszt Hollóstetőig nagyon ismerem... több alkalommal jártam már erre és számítottam arra, hogy a völgytől a bükkszentkereszti elágazásig sunyi kis emelkedő lesz km-eken át. Ennek megfelelően nem is kapkodtam, ízirájderre váltottam és csak arra figyeltem, hogy egyenletesen haladjak. A kereplő távoli hangja arra utalt, hogy itt vagyok a 3. EP-nél... csipogás és kocogás tovább. Az elágazásnál bekapcsolódott balról a sárga jelzés... haladás pár száz méteren át a műúton, majd egy balost követően rá egy szekérútra. Innen megint bevisz az út az erdőbe, ahol nagyon kellett figyelni, mert tudtam, hogy erről az ösvényről jobbra fog kanyarodni a sárga(köves) jelzés, be a sűrű fenyvesbe. A szalagozás végig klassz volt, nem kellett gondolkodni, hogy merre van az arra és ez itt sem volt másképp. Jött még egy-két kisebb emelkedő, majd érkezés vissza Bükkszentkeresztre! A település egyik utcáján még végig kellett haladni az ifitáborig. Itt volt egy szakasz, ami közös volt a rajttal, amire már egyfajta hosszú célegyenesként gondoltam. Leereszkedtem az utolsó meredeken, majd hajráztam egészen a célkapuig. Dugóka csekkolva, az idő 3 óra 2 perc körül lett, ezzel megszereztem a 6. helyet.

(a célban)

Konklúzió: Összességében nagyon elégedett voltam a magammal, mert 3 óra körüli célidőt terveztem és ezt sikerült is tartani. Végig jó hangulatban voltam, sehol nem ért holtpont. A végére nagyon elfáradtam, de ez már csak ilyen. A verseny és a szervezés is tökéletes volt, mint ahogy a pálya szalagozása is... egy pillanatig sem kellett gondolkodni, hogy merre kell haladni. Köszönet a szervezőknek, hogy elhozták ezt a rendezvényt a Bükkbe is. Ha lesz jövőre is, mindenképpen el fogok jönni. Ilyenkor páratlanul szép a Bükk és pazar látványt nyújt minden km-en.

Egy különleges verseny - 2015.09.13.

Ma rendezték a 30. Wizz Air félmaratont, amelyen rajthoz álltam én is. Nagyjából három hónapja nem jártam versenyen. Valahogy nem hozott lázba a tény, hogy megmérettessem magam. E tekintetben lehet, hogy kicsit túlvállaltam magam a tavasszal és kissé megcsömörlöttem. Így a nyarat ugyan végigfutottam, volt rengeteg edzésem, de valahogy nem vitt rá a jó sorsom, hogy bárhová is nevezzek. 

(Szelfi)

Egy-két nappal ezelőtt adódott a lehetőség, hogy Gábort kísérjem és fussak az ősz egyik legnagyobb félmaratoni rendezvényén. Alapesetben nem akartam rajthoz állni, de mivel Gáborról volt szó, nagyon szívesen elvállaltam a közös futást. Edzettünk már együtt több alkalommal, így nem volt ismeretlen a feladat. A közös futásba való beleegyezést követően már terveztük is a találkozót, mikor és hogyan érkezzünk a rendezvény helyszínére. A futást megelőzően a helyszínen összetalálkoztunk sok futótárssal. Egy csoportkép a Futeam SE tagjaival, majd elindultunk a starthoz. Több, mint 10 ezren éreztek késztetést arra, hogy ma lefussanak 21,1 km-t. Sok emberen láttam az „első félmaratonom” feliratot és nem is maradt el részemről a nosztalgia, hiszen itt futottam két évvel ezelőtt az első hivatalos félmaratonomat. 

Szóval rajt! Valahol a 3-as szektor végén ácsorogtunk több csapattársunkkal és vártuk, hogy induljunk. Lőttünk egy szelfit, majd elrajtoltunk. A hangulat nagyon jó volt, bár engem picit zavart a nagy tumultus, talán azért mert már nagyon elszoktam ettől.

(A rajt pillanatai)

Az első km-ek jól teltek, érezni lehetett, hogy ma nem fogunk fázni. Felvettük a verseny ritmusát és igyekeztünk tartani egy bizonyos tempót. A 4-5.-dik km környékén már rendesen meleg volt, ami az eheti időjárást nem igazán jellemezte. Róttuk a km-eket, ha kellett frissítettünk. 6 perc körül átlaggal 1 óra alatt elértük nagyjából féltávhoz. Kb. a felén túl már egyre többen belesétáltak a távba, aminek sok oka lehet. Nem nagyon boncolgatnám, hogy miért, talán a hirtelen meleg fogott ki a sporttársakon. Haladtunk és egyre-másra hagytuk el a km szelvényeket. Ha kellett frissítettünk és ahol lehetett, az árnyékos részt választottuk. Menet közben számolgattuk, hogy vajon mennyi lesz a befutónk, majd 2:14:40-es idővel áthaladtunk a célvonalon. Gratuláltunk egymásnak, nyakunkba kaptuk az érmet, majd felvettük a befutócsomagot.

(Az emlékérem és a rajtszám)

 Jólesett ez a futás, talán lökést ad ahhoz, hogy újra több ezres tömegben fussak. Jó volt a sok kedves szó és bíztatás, amit kaptunk. Tisztelet az embereknek, mert a véletlen lökésünk vagy taposásunk ellenére elnézőek voltak, sőt még ők kértek bocsánatot. Viszont a legnagyobb tisztelet Gábornak jár, mert látássérültként sem hagyja el magát… sportol, fut, nem huppan bele a fotelba és nyávog onnan, hogy ez így bizony nem megy. Szóval mondhatom, hogy futóéletem egyik legkülönlegesebb versenye volt és örülök, hogy ez is eljött. 

(A Fővám térnél)

(A Dráva utcai fordító után)