2018. március 2., péntek

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 37 km (2018) - 2018.02.24.

A harmadik Kiss Péter Emléktúrámra készültem zsinórban és ezúttal a 37 km-es távra neveztem. A meteorológiával vajmi keveset foglalkoztam. Utólag azt mondom, hogy jobb is volt talán. Egy elcsípett pillanatban mégis megláttam, hogy a Kékesen szép vastag hóréteg van és a hőmérséklet sem indokolja a rövid nadrágot. Azt hiszem, ezt hívják struccpolitikának. A naivságom mégis abban csúcsosodott ki, amikor abban bíztam, hogy az ösvényeket biztos kitapossák és majd milyen jól lehet haladni. A rajt reggelén útitársaimmal kitárgyaltuk többek közt, hogy bizony nem az idei lesz a legkönnyebb teljesítés. A rajt helyszínére, a sástói kalandparkba érve a hideg (-6 fok) már adta magát egy kis széllel - nem esett túl jól kiszállni a meleg kocsiból -, a hó réteg még hiányzott.

(a rajt helyén cél idején)
Hamar összekaptam magam és valami azt súgta, hogy ha már kész vagyok, ne várjak semmire, hanem induljak útnak. A start után egy eljegesedő lépcsőn indulunk lefelé... a mellé kihelyezett kötél használata indokoltak tűnt, majd a Mátrafüredig tartó 2 km-es lejtőn igyekeztem bemelegedni. Akkor még nem sejtettem, hogy jó ideig ez lesz a leghaladósabb szakasz. Na, nem csak azért, mert lejtő, hanem ami utána jött. A mátraházai EP és a Csatorna-völgyi patakátkelés (EP) után megindultunk felfelé. Persze nem az a pláne, hogy felfelé lassulunk, hanem az egyre inkább szűkülő pálya és az ezzel egyenesen arányosan vastagodó hóréteg. Kerülgettem a sporttársakat, ahol sikerült. Persze néha megszívtam, mert térdig süllyedtem a szűzhóban. Néha beragadtam, néha újra elsüllyedtem, de ha úgy alakult, félreálltak és elengedtek. Nem nagyon kértem meg senkit, hogy "bocs, de mennék"... igyekeztem lojális maradni és nem belökni senkit a hóba. Voltak részek, melyekbe bele tudtam kocogni, ilyenkor vagy a pulzus, vagy pedig egy újabb túrakonvoj "követelte meg" az iramváltást. Közel másfél óra alatt felértem Kékestetőre, ahol a reggel kitárgyalt -11 fok helytállónak tűnt. Emiatt az arcomon lévő könnyed vicsor épp, hogy csak nem maradt meg. Az ellenőrzőpont után bíztam egy kis tempónövekedésben. A naívságom továbbra is tartott kb. 150 m-ig az EP-től, majd nyugtáztam magamban, hogy a közel méter vastag hóba taposott kis járat nem lesz alkalmas gyorsabb haladásra. Az ösvény szinte minden lépés energiáját elnyelte, mintha puha párnákon lépkedtem volna. Hát itt el is engedtem az addig dédelgetett teljesítési időt. A Sötét-lápa nyereg után a gerincen inkább arra ügyeltem, hogy ne pereceljek el. Ekkor arra figyeltem fel, hogy a balról fújó szél a párát az arcomra, az izzadságot pedig a fejkendőmre dermeszti, míg a jobb oldalról szikrázóan sütő nap miatt ugyanezek a részeim vízben úsznak. Haladtam lefelé, ahogy tudtam. Néha megcsúsztam vagy előre, vagy oldalra. Talán egy pár túrabot a hasznomra lett volna. Gondoltam arra is, hogy sílécen könnyebb lenne a dolgom, annak ellenére is, hogy nem síelek. A nagy koncentrálás közepette egy spori szólt, hogy: "uraim, itt balra le!" Uhh... köszi! Átkelés az Ilona-völgyi patakon, majd újra! De a kettő között még kötélen is ereszkedtünk, mint az alpinisták. Innen a következő 2 km hamar lepörgött üdítő kocogással. A civilizáció nyomai lassanként takarított erdészeti utakban nyilvánult meg és így érkeztünk meg a Szent István csevicei EP-hez. Csekk, teatöltés és pár szem keksz után már Sombokor járt az eszemben. Úgy voltam vele, hogy optimális esetben egy bő óra alatt felérek. Hát nem... nem igazán. Gyaloglás, futólépés és nagyon minimális futás kombinációval haladtam. A sorrendet jellemzi, hogy mivel töltöttem a legtöbb időt az útvonalon. Mindemellett az egyensúlyozás sem volt elhanyagolható dolog. Egy sétálós szakaszt kihasználva ettem még egy kis energiaszeletet.

(a túra számokban)
Volt időm gondolkodni a körülményeken és sejthettem volna, hogy ha a Mátra napsütötte déli oldalán alig haladtam, akkor az árnyékos északi oldalon ugyan mitől mennék gyorsan? Kezdtem kicsit a francba kívánni az egészet. Nem haladok! Néha azt érzem, hogy egyhelyben kaparok, mint egy megrekedt autó. Miért nem kanyarodtam le vissza Kékesnél? stb. Közben nézegettem az órát, hogy lassan ugyan, de telnek azok a km-ek. Hogy kiszakadjak a negatív gondolatokból, fel-fel néztem és gyönyörködtem a hófehér télben és panorámában. A tiszta időben jobbra tekintve a fák között jó messzire elláttam. Ilyenkor ugyan botladoztam, majd újra a lépéseimet figyeltem. Egyszer csak színek kavalkádja. Egy dzsamobré tűnt fel... ez itt Sombokor. Több ismerőssel is összetalálkoztam, néhányan azon gondolkodtak, hogy a hosszútávról inkább váltanak 37-re, ugyanis ezen a ponton vált el egymástól a két táv. Nápolyi, újra tea és pecsét, hajrá tovább! Itt az az emelkedő, amiről már sokszor írtam, hogy sosincs a legjobb helyen és időben. Ma sem volt így. Most totál havas és csak a szélén járható. A neheze megvan, innen még kb. 1,5 km, hogy újra elérjük a Kékest. Járhatóbb az ösvény, szembe emberek jönnek, így könnyebb haladni a jobban letaposott ösvényen. A kékestetői EP-n nem időztem sokáig. Töltöttem folyadékot és indultam Kis-kő felé. A piros jelzésen haladt tovább az út. Volt egy kis gyalogos forgalom, úgyhogy szükség volt az iramváltogatásra. Lefelé haladva a lépések nem voltak mindig pontosak, csúszkáltam, néha a nagy hóba bele is estem. A kis-kői EP-hez relatíve hamar megérkeztem és azzal a lendülettel húztam is tovább. Az EP-től már egyre jobban lehetett haladni. Mintha sztrádára értem volna egy mellékútról. Lefelé egyszerűbbnek tűnt a szűzhóban kerülni, de ha valaki félreállt, nagyon szépen megköszöntem. Továbbra sem volt szívem senkinek szólni, hogy álljon arrébb. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a pálya, úgy szélesedett az ösvény. Hirtelen szélsebességes lettem. Már-már kikezdte a homlokomat az ellenszél. Na jó, nem!

Még Mátrafüred előtt sarassá vált a talaj. Ma kifejezetten örültem neki, mert szépen lehetett kerülgetni a dagonyákat fennakadás nélkül. Furcsa volt, hogy el tudok rugaszkodni a talajtól. A mátrafüredi volt az utolsó EP. Maradt még 2 km a kalandparki célig. Úgy voltam vele, hogy nem erőlködöm, hanem "lelötyögöm" a végét. A vége előtt néztem még egy nagyot, amikor az előttem haladó sporttárs egy hófödte, látszólag szilárd helyre lépett és azzal a lendülettel térdig merült... a sárban. Mintha csapdába lépett volna és a cipője épp, hogy a lábán maradt. Tyű... még jó, hogy nem arra kerültem. A célhoz vezető lépcsősor a rövidebb távon is a túra csattanója tud lenni, mert mire felértem, már a fülemen is levegőt vettem. A célban csekk, majd levesezés és egy kis bratyizás.

(kézzelfogható emlékek)
Konklúzió: Jó kis mentális tréningnek bizonyult az idei túra. Nehezen tudtam elengedni azt a tényt, hogy nem tudok haladni. A negatívkodás ellenére mégis sokat adott a hófödte táj és a természet. A körülmények miatt a magasabb részeken teljesen más dimenzióban éreztem magam, mint a pálya legalacsonyabb részein. Van az a közhely, hogy jóból (most inkább hóból) is megárt a sok. Mostanra megszépült. Köszönet a szervezőknek!

1 megjegyzés:

  1. Jövőre, ha megyünk (?!), célozzuk meg a 7-es rajtot! :)
    Kár, hogy nem voltál ott tegnapelőtt a Bükkin, kicsit nosztalgiázhattál volna. Mondjuk a KP-hez képest sétagalopp volt. :)

    VálaszTörlés